2018. március 3., szombat

Szépírói kurzus 2018/tavasz/7 HayKováts István elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Próza kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy Dosztojevszkij regénye alapján írjuk újra Raszkolnyikov történetét. HayKováts Istvánnak ez kiválóan sikerült.  

A küszöb
Írta: HayKováts

Nem hallottam ajtónyikorgást, mégis ott állt előttem. Ötvenes évei végét taposta. Tokás, piszeorrú, ritkás, szőkéből őszülő hajjal. Csak a gumis nadrágtartón múlt, hogy potroháról nem csúszott le a farmer. Fekete pólóján „Rocker” felirat, sörpocakja ráhajlott az övrészre. Vastag, sokdioptriás szemüveggel meredt rám a ház tulajdonosa.
Talán szerencsém lesz, és nem vette észre, mit bányásztam ki a nappali küszöbje alól.
– Maga mit keres itt este tízkor? Nyolckor vonult le a brigádja, vagy nem jól informált a főnöke? – szegezte nekem a kérdést.
– Igen, a többiek nyolckor végeztek. De én még kaptam feladatot. Ki kell szednem az ajtótokot, mert holnap jönnek a kőművesek – válaszoltam magabiztosan. Közben fél lépést előre léptem, hogy takarjam a családi ékszereket.
– No és, mi van abban a koszos törlőkendőbe tekerve a sarka mögött? Csak nem a küszöb alatt találta? Öreg ház, tele van meglepetésekkel. Az előző tulajdonostól tudom, a háború előtt, ebben a villában zsidók laktak.
A nagyszüleimé volt az épület, mielőtt bevagonírozták őket az apámmal együtt. Pedig csak a nagyapám volt zsidó származású – futott át az agyamon. – Csak az apám élte túl Mauthausent. Hat éves voltam, amikor elvitte a tüdőrák. Anyám öt éve halt meg. Tőle tudom, a nagyszüleim ékszert és pénzt rejtettek el a lakásukban. Anyám nem emlékezett, milyen titkos helyről beszélt neki az apám. Kapóra jött a felújítás, jelentkeztem segédmunkásnak. Egyébként író vagyok, és szemközt lakom albérletben. Erre a pillanatra vártam évek óta.
Közben a tulaj felkattintotta zseblámpáját, és a mögöttem fekvő csomagra vetítette fényét. A kockás konyhai kendőben súlyos arany ékszerek lapultak. Mégsem volt szerencsém. A vaksi jobban látott vaskos szemüvegével, mint gondoltam. Én is magam mögé pillantottam. Egy arany karkötő vége kicsúszott a kis batyuból, megcsillant a lámpafényben.
– Ez az én örökségem. A háború előtt a nagyszüleimé volt a ház – válaszoltam.
– Ugye csak viccel? Ez a ház, az én tulajdonom! A pincétől a padlásig. Az utolsó tetőcserépig. Úgyhogy álljon félre, hadd nézzem, mit hagytak rám a zsidók!
Felemeltem tenyerem, hogy megállítsam, és dühösen rászóltam:
– Lassabban a testtel! Bizonyítani tudom, hogy én vagyok az örökös.
A tulaj megtorpant. Meredten rám nézett, és elvigyorogta magát. Feltűnő erőfölényben volt. Fél fejjel magasabb volt nálam, és ötven kilóval többet nyomhatott a mázsán.
– Kispajtás! Tudod, kivel beszélsz? Harminc éve vagyok ügyvéd. Ha idejöttél volna két tanúval, és azt állítod, hogy a házban elrejtett érték a tied, mert bizonyítani tudod, akkor talán esélyed lehetett volna. De te az éjszaka sötétjében akarod kilopni, amit napközben találtál. Az állítólagos bizonyítékot idetehetted utólag is. Hát ennyire hülyének látszom? Takarodj az utamból, mert rendőrt hívok! – és a farzsebéből elővette mobiltelefonját.
– Nem is nézel ki zsidónak. – vetette még felém, és megnyomta a gyorshívót.
– Csak a nagyapám volt az – mondtam halkan, aztán felemeltem a hangom, mert felidegesített a dagadt stílusa – De ne tegezzen, nem őriztünk együtt birkát!
– Még neked áll feljebb kis köcsög! Talán valami királyfi vagy inkognitóban? – mondta mérgesen és felém lépett.
Leguggoltam a kalapácsért. A hátam mögött tartva álltam fel. Észrevette és egy méterre tőlem megtorpant. Közben a telefonból hallatszott a segélyhívó menüje.
– Mi a fasz! Kalapáccsal akarsz fenyegetni? Mindjárt itt lesznek a rendőrök. Tudod hány évet kaphatsz lopásért és életveszélyes fenyegetésért? – üvöltött a baromarcú. Ahogy befejezte, már hallatszott a diszpécser ideges hangja.
Abban a pillanatban vörös köd szállt az agyamra. Nem voltam ura önmagamnak. Nem vártam meg, hogy válaszoljon a diszpécser kérdésére. Kívülállóként hallottam saját hangom, vagy csak magamban mondtam:
– „Ez nem fenyegetés, te disznó!” – és előre lendültem. Az ügyvéd mobilt tartó keze védekezőn indult az arca elé, de lassúnak bizonyult. A telefon a padlóra esett.
A halántékcsontját ütöttem át a kalapács szöghúzójával. Mire földet ért, már nem volt benne élet. A következő ütéssel a telefont törtem darabokra.
A diszpécser hallhatta a reccsenést, biztosan visszakeresik a számot, és megállapítják a hívás helyét. Hamarosan a ház előtt fékez egy szirénázó rendőrautó.
Ezt nem várhattam meg.
Soha nem készültem gyilkosságra, de láttam filmeket, és elég sok krimit olvastam. A halott ügyvéd, a maga 130 kilójával ott maradt a „tetthelyen”. Meg sem kíséreltem elmozdítani. Kesztyűt húztam, és bevittem a „gyilkos fegyvert” a fürdőszobába. Erős mosószerrel lesikáltam róla minden nyomot. A hátsó ajtónál volt a sittes konténer.  
Jó mélyre dugtam a kalapácsot, és rászórtam vakolat törmeléket. Egyből biztosan nem találják meg. „Ki időt nyer, életet nyer.” Nagybátyám mondása volt. Anyai nagybátyámé.
Aztán visszasiettem a hagyatékért. Sürgetett az idő. Az ékszerek mellett találtam egy fémlemezből készült cukros dobozt. Jól záródó tetejét körbetekerték leukoplaszttal, ami teljesen elöregedett. Egy mozdulattal letéptem a fedelet. Az elmúlt évtizedek alatt, a felmosó lé becsoroghatott a küszöb résein, a nedvességtől lehámlott a festés, korrodálódott a vékony vaslemez. Viszont a belseje fénylett, és teljesen száraz volt. Húszezer USA dollár volt benne százas címletekben és a nagyszüleim lejárt útlevelei.
Ezek igazoltak volna, de az ügyvéd jól fogalmazta meg a „tényállást”. Elvileg utólag is odatehettem. De a becsületes utat járva sem lett volna sok esélyem. Nem tudtam előre, a ház melyik zugában keressem a kincset. Ha úgy járok el, ahogyan a halott szerint jogszerű lett volna, a tulajdonosnak csak ötletet adok, és elhajt a francba, hogy ne kutakodjak az ő házában.
Az órámra néztem, hat perc telt el a vészhívástól.
Mindjárt nyakamon lesznek a rendőrök! – gondoltam, és bedobáltam a cuccot a sporttáskámba. Kilestem a bejárati ajtón, az utca csendes volt. Az ügyvéd 600-as BMW-je ott parkolt a ház előtt. Kisurrantam a házból, a kilincset papír zsebkendővel fogtam meg. Az utolsó ujjlenyomatot az ügyvéd keze hagyta. Rápillantottam a BMW-re, és ledermedtem.
Csinos kamaszlány ült a hátsó ülésen, arcát oldalról láttam, megvilágította az okos-telefon fénye. Elmélyülten pötyögött vékony ujjaival.
Harmincnyolc éves vagyok. Az ügyvéd közel hússzal több nálam. Pontosabban több lehetett nálam. Lehet az unokája? De én is kései gyerek voltam. Akkor ébredtem rá, mit is tettem. Egy kislány apját, vagy nagyapját öltem meg. Nem mélázhattam sokáig, a távolból sziréna hangja figyelmeztetett, húzzam el a belem. A gyomrom görcsbe rándult. Megszaporáztam lépteim.
Nem mentem be a szemközti házba, ahol egy mini garzont béreltem. Ki kellett szellőztetnem a fejem, és rendezni gondolataim.
Anyám katolikus volt, apám félig zsidó, de ő nem volt vallásos. Sőt, istentagadó volt. Ennek ellenére, nem gátolta anyámat, hogy rendszeresen eljárjon a Városmajori templomba, ahová a vasárnapi misékre engem is magával vitt. Hozzám közelebb állt apám ateizmusa, de mégis ragadt rám valami a katolikus vallásból.
Anyám halála óta nem jártam egyetlen templomban sem, de valakinek meg kellene gyónjam, amit elkövettem. Nincs sok barátom, és egyiket sem terhelhettem azzal, hogy hallgatását kérem, amikor gyilkosságot követtem el.
Az írószakma perifériáján vegetáltam. Mindössze két novellás kötetem jelent meg magánkiadásban. Éppen ez nyomasztott. Uzsorakölcsönből adtam ki a második novella füzérem. A vakhitem vezetett, hogy végre, felfigyelnek rám, és sikerem lesz. Otthon áll dobozokban 400 példány. A maradék száz darab fele elment ajándékba, vagy tisztelet-példányként, a többi bizományban porosodik néhány könyvesbolt polcán.
Az uzsorás, behajtót küldött a nyakamra. Az izomagyú két hét haladékot adott. Ha addig nem fizetek eltöri az egyik lábam vascsővel. Azért a lábam, hogy írni még tudjak. De sorra veszi a többi végtagom is.
Amikor rátaláltam a küszöb alatti rejtekhelyre, a szívem majd kiugrott a helyéről. És most átléptem egy olyan küszöböt, amit eddig csak írásaimban léptem át. Addig még egészen jól viseltem tettem súlyát, amíg nem láttam meg a kislányt az ügyvéd autójában.
Reggel felkeresem a papot. Meggyónom bűnöm, és tanácsát kérem – határoztam el magamban. Aztán a kislányra gondoltam, és úgy döntöttem, feladom magam a rendőrségen.
Éjjel fél kettő volt, amikor visszataláltam az albérletemhez. Két villogó járőrkocsi, és két jelzés nélküli autó fogta közre az ügyvéd BMW-jét.
Már majdnem odaléptem a kapu előtt álló egyenruháshoz, hogy megkérjem, szóljon a nyomozás vezetőjének, mert vallomást akarok tenni, amikor szembe találtam magam a házam gondnokával. Éppen kifelé jött a „tetthelyről”. Megkérdeztem tőle, mi ez a nagy felhajtás. A gondnok már mindent tudott.
– Lecsapták a dagadt újgazdagot a házában. Tiszta ügy. Leszámolás történt. Rengeteg haragosa volt. És egy kiskorú prostit találtak az autójában. Nem fogják sokan megsiratni ezt az agglegényt. Ő volt a környék uzsorása, csak más intézte a piszkos ügyeit. 

1 megjegyzés:

Ildikó Vezsenyi írta...

Tetszett. Gratulálok, István!