2018. február 28., szerda

Szépírói kurzus 2018/tavasz/6 Kiss Attila monodrámája


A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Dráma kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy Csáth Géza ismert novelláját értelmezzük át, írjuk színpadra. Kiss Attila a maga szokásosan egyéni módján készített egy nagyszerű monodrámát. 


Kiss Attila
A varázsló halála

Monodráma

Csáth Gézának

Szín: üres bálterem. Asztalok, székek, fotelek állnak félretolva, mindenütt a színpad szélén, mintegy a tánc számára sietősen átrendezett terem képét mutatva. A bútorok közt van egy dohányzóasztal és egy heverő is, az egyik sarokban vízzel teli mosdótál. A színpad közepe üres.
A színpad bal oldalán, az egyik fotelben ül a varázsló. Ernyedt tagjait lelógatja, látható erőlködéssel egyenesedik fel egy kissé, hogy a nézőtér irányába forduljon. Az arcán álarcot visel. Az álarc egy férfit ábrázol.
VARÁZSLÓ
Hogy is mondta az öreg? „Ha magadon akarsz varázslatot végrehajtani, le kell venni az álarcot.” De az álarc levétele túl veszélyes! Csak akkor próbálhatjuk meg, ha már semmi más nem segít. Ha már túl vagyunk mindenen, gyógyszeren, szerelmen, fegyveren. Csak akkor próbálhatjuk meg, ha már a halál torkában állunk, és nem látszik semmi más kiút.
Megfogja az álarc szélét, hogy levegye, de aztán elkapja a kezét.
Nem lehet! Nem szabad! Túl veszélyes! Ki tudja, mi van az álarc alatt? Ki tudja, nem jobb-e az embernek akár az életét is kockáztatni, csak meg ne tudja, mi van az álarc alatt?
Hirtelen kiegyenesedik ültében, mint akinek semmi baja.
Inkább megpróbálom még egyszer varázserővel megtölteni az álarcot. Ami eddig éltetett, talán még egyszer, utoljára segíteni fog.
Talpra ugrik, körbeszalad a színpad üres közepén, majd úgy tesz, mintha egy nővel táncolna.
(szuggesztíven, erőltetett lelkesedéssel) Élni! Élni! Minden áron élni! Fenntartani a látszatot, amíg lehet. Fenn akarom tartani a férfiasság látszatát, a gondtalan élet látszatát. Viselni akarom az álarcot, amíg lehet, hogy elbűvöljek mindenkit a férfiasság látszatával, hogy meghódítsak minden nőt. Élni akarok, amíg csak tart a varázserő, a legcsodálatosabb életet akarom magam köré varázsolni. A nők közelségét akarom magam köré varázsolni, a nőkét, akik rajongva imádják férfiálarcomat.
Megáll, elengedi a képzeletbeli nőt, akivel eddig táncolt. Erőtlenül leereszti a karját, és szembefordul a nézőkkel.
Amíg tart a varászerő, az ember nem gondol magára, csak az álarcára.
A földre roskad a színpad közepén.
De az álarc nem akar többé segíteni. Már csak kiüresedett maszk. Nem engedelmeskedik a varázslatnak. Magamra hagyott, és varázsával együtt elmentek azok is, akik imádtak. Csak az emlékük maradt, és az álarc törékeny anyaga.
Nehézkesen felkel, és járkálni kezd a színpad közepén. Néha a szélére jön, és odébb rúg egy-két bútort.
Csak az maradt, ami az álarc alatt van. Ha van ott egyáltalán valami.
Csend. Megáll.
Tudom, mi rejtőzik az álarc alatt.
Tovább megy.
A kedvesem van alatta.
Újra megáll.
Akit megöltem. Pontosabban, aki öngyilkos lett miattam. A kettő majdnem ugyanaz. Amióta ő meghalt, a varázslatos, hódító férfi, akiért rajongtak a nők, eltűnt.
Megfogja az álarc szélét.
Azóta csak a kedvesem létezik, én nyomtalanul eltűntem.
Leveszi az álarcot. Valódi arca erősen nőiesre sminkelt.
Kedvesem, miért féltél tőlem, ha tudtad, hogy én vagyok az álarcod alatt? Miért nem akartál látni? Én olyan régen várok már erre a pillanatra, hogy végre találkozz velem! A halálom óta erre a pillanatra várok. De te mindig csak menekültél előlem, nem akartál tudomást venni rólam. Nem a halálodat vártam, nem azt akartam, hogy haldokolj, dehogyis! Már sokkal előbb levehetted volna az álarcot. Miért nem tetted meg? Mindig olyan bátor voltál, ha értem kellett tenned valamit. Szembeszálltál miattam apáddal, a családoddal, mindent vállaltál értem, amíg életben voltam. Miért nem akartál találkozni velem a halálom után, amikor tudtad, milyen könnyen elérhetsz?
Kezével csitító mozdulatot tesz.
Ne beszélj most! Nagyon kimerült vagy. Feküdj le ide, a fotelbe!
Félig ülő, félig fekvő testtartásban visszaül a fotelbe, ahogyan a darab elején is volt.
Erőt kell gyűjtened. Biztosan nagy fájdalmaid vannak. Nekem csak a kés fáj, amit a szívembe szúrtam. De azt már megszoktam. Mindenhez hozzá lehet szokni. Hozzá lehet szokni a halálhoz is. Az ember jobban teszi, ha megbarátkozik vele. Először megszokja, azután meghal. Jobb ez így, jobb, mint hátat fordítani annak, ami elkerülhetetlen.
Visszaveszi az álarcot.
Én még nem akarok meghalni.
Újra leveszi az álarcot.
Nincs abban semmi rendkívüli, ha valaki meghal. A világ eseményei ugyanúgy zajlanak tovább. Ha valaki gyászolja is az illetőt, előbb-utóbb napirendre tér a halála fölött. Megszokja. Úgy, ahogy az elhunyt megszokta a saját halálát. Nincs miért aggódnod! Az élet eseményei jól kitervelt rendben zajlanak le. Neked lehetőséged volt, hogy egy kicsit megbontsd ezt a rendet, hogy ellene dolgozzál, hogy azt hidd, rád ezek a szabályok nem érvényesek. Ennek a lehetőségnek most vége. Lejárt. Csak erről van szó. Talán valamennyire rosszul érint ez téged, de kit nem értek már kellemetlen élmények az életben?
Visszaveszi az álarcot.
Én élni akarok. Azt akarom, hogy hatalmam legyen a halál fölött, hogy elbűvölhessem a halált, ahogy a nőket elbűvöltem.
Leveszi az álarcot.
Miért gondolsz arra az időre, amikor elbűvölted a nőket? Azt hittem, miattam az összes nőről lemondtál. Azt hittem, mikor meghaltam a hűtlenséged miatt, legalább akkor lemondtál az összes nőről.
Visszaveszi az álarcot.
A nők már nem hódolnak meg férfiálarcom előtt.
Leveszi az álarcot.
A halált még el tudod csábítani. A halál még behódol neked. Mindenkinél szebb vagy, kedvesem! Neked sikerülhet, egyedül neked, hogy levedd a lábáról a halált, hogy beléd szeressen, és ne vegye el az életed.
Visszaveszi az álarcot.
Hogyan csináljam?
Leveszi az álarcot.
Udvarolj neki! Mutogasd az álarcod! Kérkedj a férfiszépségeddel! A halál el lesz ragadtatva! Megkegyelmez majd neked, és meghagyja az életedet, hogy még sokáig láthasson téged a földön!
Visszaveszi az álarcot.
Nem látom őt magam előtt.
Leveszi az álarcot.
Különböző képekben fog megjelenni előtted. A családtagjaid képében, a nők képében, akiket szerettél. Ne feledd, hogy csak álarcok lesznek, amiket látni fogsz! Mindegyik mögött a halál lesz, és arra vár, hogy elcsábítsd, hogy szerelmet ébressz benne magad iránt. Ne tévesszen meg az, amit látsz!
Visszaveszi az álarcot.
Talán sikerülni fog.
Leveszi az álarcot.
Már jön is az első látogató. Az apád az. Húzz gyorsan két fotelt a terem közepére, hogy hellyel kínálhasd! De ne úgy beszélj vele, mint férfi a férfival, hanem mint hódító férfi az udvarlást váró halállal.
Visszaveszi az álarcot, és két fotelt húz a színpad közepére.
(erőltetett bensőségességgel) Isten hozta, apám! Milyen régen nem láttuk egymást! Üljön le itt, nálam!
Leül az egyik fotelbe.
Miért hallgat? Nincs semmi mondanivalója számomra? Csak a néma szemrehányásait szórja rám? Tudom, mit gondol. Sportolnom kellett volna, egészségesebben kellett volna élnem, akkor nem lennék a halálomon már harminc alatt. Hogy miért hallgattam az anyai nagyapámra? Hogy miért tanultam el tőle a varázslást? (Széttárja a kezeit) Minden örömömet, ami ért az életben, a varázslásnak köszönhetem. Ha magára hallgatok, és a maga édesanyjára, az én nagyanyámra, akkor hosszú, elégedett és végtelenül sivár életnek nézhetnék elébe.
Feláll, középre húzza a dohányzóasztalt, rááll, és a fotelek felé fordulva szónokolni kezd:
Egy napirend, egy jól átgondolt napirend elengedhetetlen az ember életében. Először is korai kelés, testmozgás, kevés szellemi munka, semmi éjszakázás. És mindenek előtt sport, sport, sport, mert az megedzi a testet és a lelket is.
Ugrálni kezd a dohányzóasztalon, de egy ügyetlen mozdulatnál megcsúszik, és hanyatt esik a földre.
Felkel, visszaül a fotelbe.
Sajnálom, hogy kigúnyoltam, apám! Talán megfogadhattam volna a tanácsait, talán megpróbálhattam volna úgy élni, mint maga. De tudtam előre, hogy nem fog sikerülni. Van köztünk egy hatalmas különbség. A maga édesanyja ott áll maga mellett mind a mai napig. Én egész életemben édesanyámat hiányoltam. Csoda, hogy annyira ragaszkodtam az anyai nagyapámhoz? Csoda, hogy tőle tanultam meg mindent, és csak rá hallgattam? Egyedül ő beszélt nekem édesanyámról, egyedül tőle tudtam meg valamit a szülőanyámról. Mellettem nem állt anya, akinek a közelségéből erőt meríthettem volna. Fölösleges emberként éltem a világban. Akinek nincs anyja, arra nincsen szüksége senkinek. Akinek nem volt kire támaszkodnia, arra nem támaszkodhatnak mások. Az ellöki magától azt is, aki megpróbál kötődni hozzá. (Szemrehányóan) Ugye, erre számított, amikor el akarta távolítani tőlem a kedvesemet? Csakhogy ő nem egyszerűen kötődött hozzám, hanem a részemmé vált. Nem tudtam eltaszítani magamtól, mert ahhoz magamat kellett volna eltaszítanom. De végül ezt is megteszi az ember, saját magát is ellöki magától, és azzá lesz, akit a legjobban gyászol. Édesanyámat nem ismertem, nem tudtam őt meggyászolni, ezért lettem a kedvesemmé, aki az öngyilkosságba menekült a hűtlenségem miatt. (Hirtelen, csodálkozva) Hová megy, apám? Azt gondolja, hogy nincsen többé fia? Lehet fiú az, akinek soha nem volt édesanyja?
Felugrik a fotelből.
Magának pusztán utód vagyok, férfi csak a szeretőim szemében voltam!
Visszaroskad a fotelbe.
Menjen csak! Nincs több mondanivalónk egymás számára.
Lehajtja a fejét, és óvatosan, lassan leveszi az álarcot.
Nem volt jó, ahogy a halállal szemben viselkedtél, kedvesem, nem tudtad őt elcsábítani édesapád képében. Most jön a nagyanyád. Ne felejtsd el, hogy amit látsz, az álarc, és a halállal beszélsz valójában!
Visszaveszi az álarcot, félretolja az egyik fotelt, és egy kis sámlit hoz a helyére. Leül rá, majd felpattan, mintha érkezett volna valaki.
Nagymama! Örülök, hogy meglátogat!
A fotel elé húzza a dohányzóasztalt.
Tegye csak ide a kézimunkáját! Üljön le, nagymama!
Leül a sámlira.
Hihetetlen, hogy még mindig ilyen sokat dolgozik. Á, persze, tudom, a munka tartja életben az embert. Akinek nincs semmi dolga, az elgyengül, elsatnyul, és idejekorán meghal. Mint édesanyám. Tudom, nagymama, tudom, hogy édesanyámnak nem kellett volna annyit olvasnia, fűtött szobában üldögélnie. Tudom, hogy ha kiment volna a kertbe meg a mezőre dolgozni minden nap, akkor nem lett volna ennyire beteges. Tudom, hogy az el nem végzett házimunka gondjai emésztették föl. A ki nem söpört szobák, a meg nem főzött ebédek, a ki nem mosott szennyesek, az el nem kezdett kézimunkák emésztették őt fel. A kötelességek farkasokká válnak, ha nem teljesítjük őket, és felfalnak bennünket. Hogy ez lett az én sorsom is? Hogy anyámra ütöttem, nagymama? Nem szép dolog tőlem, tudom jól, a fiúknak az apjukra kellene ütniük. Vagy legalábbis az apjukról kellene példát venniük. A maga fiáról igazán példát lehet venni. A legteljesebb életet élte, miközben édesanyám elsorvadt mellette. Majd látva, hogy a fia boldogulni akar az életben, és társat talált magának, apám mindent megtett, hogy ezt a kapcsolatot szétrombolja, mert nem találta alkalmasnak az egészséges polgári házasságra. Nem gúnyolódom, nagymama, nagyon is megfontoltan beszélek. Hogy az én fiam milyen példát venne rólam? Igaz is, ezt már meg tudom mondani, mióta az álarcom alatt nem én élek, hanem a kedvesem. Azóta tökéletesen ismerem őt is, és magamat is. Ha a fiam rám ütne, érzékeny lenne, nőies, egyetlen nőbe szeretne bele egész életében, és másra soha rá sem nézne. Hogy én nem voltam ilyen hűséges? De mindig is ilyen akartam lenni. A gyerekek nem a tetteinket utánozzák, hanem a vágyainkat.
Feláll.
Mennie kell, nagymama? Megértem, hogy fáradt. Ilyen szép korban már könnyen kimerül az ember. Én is halálosan fáradt vagyok. Tudom, hogy még erőtől duzzadónak kellene lennem, de már késő, hogy bárkiről is példát vegyek. A meghalásban senki nem nyújt példát.
Lehajtja a fejét. Félretolja a dohányzóasztalt, majd leveszi az álarcot.
Nem jól csináltad kedvesem, nem tudod elcsábítani a halált! Már nagyon dühös rád, alig bírom visszatartani, hogy magával ne vigyen! Most az anyai nagyapád képében akart eléd jönni, hogy megdicsérjen, amiért olyan jól kihasználtad a varázslótehetséged, és ezzel végképp becsapjon téged, és végre magával vihessen. De sikerült rábeszélnem, hogy inkább édesanyád képében jöjjön be, így talán könnyebben leszel előtte megnyerő és alázatos, és mégis megkegyelmez neked.
Visszaveszi az álarcot. A fotel mögé áll, zavartan markolássza a háttámlát.
Édesanya, biztos, hogy nem akar inkább a fotelbe ülni? Az a sámli kényelmetlen magának, nem tud hátradőlni. Milyen furcsa, hogy még sosem találkoztunk! Az ember egészen meg van illetődve, ha a halálakor látja először azt, aki megszülte. Bár, nem is igaz, hiszen a születésemkor is láttam. Felemeltek, és megmutatták nekem magát. Ott voltam a halálakor, ahogy most maga is itt van a halálom alkalmából. Az előbb még azt gondoltam, talán elcsábítom a halált, talán ráveszem, hogy adjon egy kis időt, amíg élhetek. De miért bontanánk meg ezt a harmóniát? Jelen vagyunk egymás holttestté válása fölött, életet és halált adunk egymásnak. Ahogy a kedvesemnek is a halált adtam, amikor megtettem az egyetlen dolgot, amitől eltiltott. Miért bontanánk meg ezt a harmóniát?
Elengedi a fotel háttámláját.
Köszönöm, nem ülök le! Hogy is ülhetnék kényelmesebben, mint maga? Ez sértés a hölgyekkel szemben! Hogy is lehetne a halál kegyesebb velem, mint magával? Nem akarom, hogy megkönyörüljön rajtam, ha magán sem könyörült. Legyen csak egyforma a sorsunk!
Leül a fotel karfájára, oldalt fordul a sámlinak.
Bocsánat, hogy nem nézek a szemébe! Az ember, helyesebben a férfi gátlástalanul megbámulja a nőt, aki megtetszik neki. De ha valaki iránt igazi vonzalom ébred benne, akkor zavarba jön. Ezért tudtam annyi nőt meghódítani, mert nem vonzódtam hozzájuk. Bátor lehettem velük, és gátlástalan. Csak egyszer jöttem zavarba úgy, mint most, maga előtt. Egyszer éreztem azt, hogy akarok valamit egy nőtől. A férfiak soha semmit nem akarnak, ők függetlenek az egész világtól. De ha egyszer megfertőzi őket egy nő jelenléte, amikor hozzá akarják kötni magukat, többé nem tudnak annak a nőnek a szemébe nézni. Csak lopva pillantanak rá, elkapják a tekintetüket, álmodoznak, zavarban vannak, teljesen férfiatlan lesz a viselkedésük, elvesztik minden magabiztosságukat, maguk is szinte nővé válnak, szinte egyek lesznek a másikkal, akire vágynak.
Feláll, megkerüli a fotelt, és ráül a másik karfájára, háttal a közönségnek.
Én is beleestem ebbe a hibába. Anyám helyett anyát választottam magamnak, a halott helyett, akit nem ismertem, élőt, akit ismerek. Vágytam rá, elvesztettem a magabiztosságom, nőiessé lettem, egészen eggyé váltam vele. Egészen a kedvesemmé váltam. Én már nem is létezem, csak az álarc okán vagyok még a világon. Jobb meghalnom. Miért is érdemelnék más sorsot, mint maga, édesanya, és mint a kedvesem?
Felugrik, a sámli felé fordul.
Sajnálom, hogy ezt tettem, édesanya! Sajnálom, hogy lecseréltem magát! Nem tudok szembenézni sem magával, sem az életem eseményeivel. Nem tudok szembenézni a kedvesemmel sem. Lesütöm a szemem mindenki előtt, nem vallom be magamnak sem, ami velem történt. Csak magának mondom el, édesanya, de közben nem merek a maga szemébe se nézni. Megöltem két nőt, magát és a kedvesemet. Hogy a szülési fájdalmakról nem tehettem? A kedvesem is meg akart szülni engem, a férfilétből az emberlétre akart szülni, de ő is belehalt a szülési fájdalmakba. Talán túlságosan ragaszkodtam az anyaméhhez és a férfiléthez. Talán mindent jobban csinálnék, ha elölről kezdhetném az életet. Jobban csinálnám a születést és az emberlétet, és jobban szeretne a halál is.
Középre húz egy heverőt.
Kérem, feküdjön le, édesanya! Úgy látom, nagyon rosszul van. Csak a szokásos gyengeség? Inkább hazamegy? Remélem, ezután többet találkozunk.
Leül a heverő szélére, és leveszi az álarcot.
Kedvesem, a halál mélységesen csalódott benned. Dühös, nagyon dühös rád. Sikerült megkérnem, hogy még egyszer megpróbálhasd őt elcsábítani, de ha most sem sikerül, akkor már nem lesz több lehetőséged. Ezúttal talán még könnyebb dolgod lesz, mert a szeretőid képében fog meglátogatni. Egyszerre jön az összes szeretőd képében, és köztük lesz az a nő is, akitől úgy óvtalak.
Visszaveszi az álarcot, és az összes ülőalkalmatosságot egyetlen körbe rendezi a színpadon, a heverőt is odatolja a többi közé, a dohányzóasztalt pedig középre teszi.
Azután kihúzza magát, középre áll, és körbe-körbe gesztikulál, miközben beszél.
Tessék csak, hölgyeim, üljenek le mind, parancsoljanak! Remélem, mindenki kényelmesen el tud helyezkedni. Ó, csak neked nem jutott szék?
Úgy tesz, mintha kézen fogna valakit, és bekísérné a kör közepére.
Ülj le, kérlek, a dohányzóasztalra! Én is ide ülök melléd.
Leül a dohányzóasztalra.
Sajnálom, hogy csak ilyen kényelmetlen hellyel kínálhatlak! De kárpótolni foglak érte. Csak veled fogok foglalkozni. A többiek úgysem érdekelnek. Egyszer megtetszettek, egy-egy estén, a bálterem homályos világításában, de másnapra mindegyikükből kiábrándultam. Csak téged nem tudtalak soha elfelejteni, pedig a kedvesem megtiltotta, hogy találkozzam veled. Sötét boszorkánynak nevezett a fekete hajad és a fekete szemed miatt, és azt mondta, öngyilkos lesz, ha még egyszer lefekszem veled. Azt mondta, nem osztozik rajtam egy sötét boszorkánnyal. De én nem tudtalak elfelejteni. Nem tudtam ellenállni neked, nem szabadulhattam a bűvkörödből. És a kedvesem valóban öngyilkos lett. De amíg rajtam van a férfiálarc, nem tudok lemondani rólad, vonzódom hozzád, vonz a sötétséged, ellenállhatatlan a bűn, amire csábítasz.
Ráfekszik az asztalra.
Az álarc hamarosan lehull. Akkor már nem lesz, amit a hollófekete csábításod magával rántson a pusztulásba. Elpusztítottad a kedvesemet, és engem is felemésztesz. Talán te voltál a szülésem is, az a sötét átjáró, amin keresztül a világra jöttem, anyám pedig távozott a világból. Mindenről lemondtam érted, hogy megölhess. Látod, hogy beteljesedett az akaratod?
Feláll az asztalról.
Tudom, hogy elhagysz, mert már nem vagyok neked érdekes. Összetörik a férfiálarc, és csak a halott kedvesem marad itt, aki elől te menekülsz. Örülök, hogy utoljára találkoztunk!
Újra körbeforogva, széles karmozdulatokkal gesztikulálva beszél.
Hölgyeim, remélem, jól érezték magukat. A bál, sajnos, véget ért. Igazán kellemes estét töltöttem mindannyiukkal. Hogy nem volt alkalmunk személyesen beszélgetni? Nagyon sajnálom. Annál többet és értékesebbet úgysem mondhattam volna, mint amit azon az egyetlen estén mondtam, amit magukkal töltöttem. Minek látni egy férfi hanyatlását? Az nem maguknak való. Önök élvezzék az életet tovább, új lovagjaik oldalán!
Megbicsaklik a lába, majdnem összeesik, de még ki tud egyenesedni. A heverőhöz vánszorog, és lefekszik rá.
Leveszi az álarcot.
Kedvesem, nem volt jó, nagyon rossz volt, ahogy a halállal beszéltél. Már majdnem elvitt téged, de még egy esélyt, egy legeslegutolsót sikerült kiesdenem nála. Most az én képemben fog megjelenni, hogy elcsábíthasd. Ha nem sikerül, mindennek vége.
Visszateszi az álarcot, és megfeszíti minden izmát, hogy fel bírjon kelni a heverőről, de nem sikerül.
Erőtlenül visszaroskad, kezét, lábát lelógatja.
Visszajöttél, kedvesem? Nem érdemlem meg, hogy hűséges legyél hozzám! A sötét boszorkány elcsábított, nem voltam elég erős, hogy ellenálljak neki.
Újra megfeszíti a tagjait, és ezúttal sikerül felülnie a heverőn.
Miért gyűlölöd annyira pont azt az éjfekete nőt? Annyi nővel volt dolgom a sötét boszorkány előtt, és utána is, egészen addig, amíg veled nem találkoztam. Te vagy az egyetlen, aki meg akart változtatni, az éjfekete csak mind mélyebbre akart süllyeszteni saját férfiálarcom imádatában. Egyedül te vagy rám hatással, mindenki mást elfelejtettem.
A heverő szélére ül, és lóbálni kezdi a lábait.
Az éjfeketét is el fogom felejteni. Ha eleget leszek a közeledben, nem marad bennem semmi, ami vonzalomra ébredne a sötét nő iránt. Egészen kivész belőlem a sötétség, nem lesz, ami érdekelje bennem azt a boszorkányt. Teljesen olyan leszek, mint te. Eldobom a férfiálarcot, amiért rajongtak a nők, hogy azt szerethesd bennem, ami te vagy.
Talpra akar ugrani, de lábai összecsuklanak alatta, és a varázsló a földre esik.
Hogy te engem akarsz szeretni, és nem magadat bennem? Mi vagyok én, kedvesem? Mit adhatok neked? Egész életemben ez a férfiálarc voltam, amit most is viselek, és ha valaha rejtőzött is mögötte valami, már régen kikopott onnan. Ha te többnek is láttál egy pillanatra, ha úgy vélted, más is megbújik bennem, mint ez az álarc, az azért lehetett, mert te voltál az egyetlen, akinek többet akartam mutatni magamból, mint ami valójában vagyok. Előtted többnek akartam látszani, de ezt a látszatot csak egy pillanatig tarthattam fenn.
Kinyújtózik a padlón, arccal a plafon felé.
Te hittél a látszatnak, a szemfényvesztésnek, amit bemutattam előtted. Senki más előtt nem kellett ezt bemutatnom, mert mindenkit csak a férfiálarcom érdekelt. Egyszer próbáltam meg az életben többnek látszani annál, amim van, és sikerült. Meggyőztelek róla, hogy nem igaz az, hogy a férfi mögött semmi nincs. Hívő lettél, hittél nekem, hittél bennem, hittél abban, ami az álarc mögött van.
Hirtelen talpra ugrik, mint akinek semmi baja.
Az álarc mögött valóban rejtőzik valami. Egy kés az, amit most megmarkolsz, és a melled alatt a szívedbe szúrod. Most megtudtuk, mi az, ami egész végig ott volt az álarc mögött. Meg akartál szabadítani a sötét boszorkánytól, de nem sikerült, ezért most elvetted tőlem a kést, nehogy mást szúrjak le vele, aki még esetleg be akarna nézni az álarc mögé. Te akartad felfedni a titkot, amiről én sem tudtam semmit, te akartad elvenni, amit ott találtál, egyedül te akartál meghalni a kés által. Most már igazán nem maradt semmim. Nincs miért hordanom az álarcot.
Leveszi az álarcot, és a földre dobja. Az összetörik.
Kedvesem, egész életemben arra vártam, hogy eldobd az álarcod! Most már nincs semmi különbség köztünk. Nincs, ami elválasszon bennünket! Elvettem a kést, összetört az álarc, minden különbség megszűnt. Egyetlen akadály áll még közöttünk, a halál. Én a halálon túl vagyok, te a halálon innen. De már nem tudod felvenni az álarcot, nem tudod többé elcsábítani a halált. Minden esélyt megadtam neked, hogy ne legyél az enyém, hogy ne legyünk egészen egyek, hogy a saját utadat járhasd. De te engem választottál. Kipróbáltad a hűtlenséget, az öngyilkosságba kergetést, a halál megvesztegetését, de nem tudtál egyik alkalommal sem elszakadni tőlem. Mindig csak közelebb kerültünk egymáshoz. Most még a te testedben élek, de ez a test hamarosan összeesik, és akkor egyetlen, örök életű lényként fogunk létezni.
Középre hozza a mosdótálat, és részlegesen lemossa magáról a női sminket.
(behunyt szemmel, a levegőben tapogatózva) Hol vagy most, kedvesem? Hol vannak a családtagjaim, a szeretőim, akik eddig körülvettek? Hol van a varázsló?
Lefekszik a heverőre, olyan testhelyzetben, amilyenben egy halottat fektetnek a ravatalra.
A férfi összetört. A varázsló, aki a férfit varázsolta, eltűnt. A halál, aki a családtagjaimat és a szeretőimet varázsolta, eltűnt. Vagy lehet, hogy mindannyian itt vannak valahol? Nem látok, nem érzek semmit.
Hirtelen talpra ugrik, és szembefordul a közönséggel.
És a kedvesem? Látták őt? Nem különösebben figyelemre méltó jelenség, csak az életét áldozta értem. De tudják, minden embernek más nő az esete. Én nagyon szépnek találom őt, de önök talán nem értenének egyet velem. Lehet, hogy már ki is ment az előadásról? Biztosan azt hitte, hogy a darabnak vége, amikor felfeküdtem a ravatalozáshoz.
Elindul a nézőtér sorai között a kijárat felé.
Gondolják, hogy utolérem? Még nem juthatott nagyon messzire, igaz? Hol van itt a legközelebbi buszmegálló? De talán még ki sem nyitott a ruhatár. Hiszen nincs vége az előadásnak. Talán csak ott áll, a sorszámmal a kezében, és vár, hogy kikérhesse a kabátját. Kérem, mondják be a hangosbemondóba, hogy a volt varázsló keresi a kedvesét!
A színész kimegy a kijáraton. Miközben az utolsó mondatokat mondja, már lehull a színpadon a függöny.

1 megjegyzés:

Ildikó Vezsenyi írta...

Gratulálok, kedves Attila!
Mostanra olvastam el, és nagyon érdekes, jó írásnak találtam.
Szeretettel: Ildikó