Szépírói kurzus 2020/ősz/3 - Bartha Ádám elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bartha Ádám azt a feladatot választotta, hogy Csáth Géza ismert elbeszélése, az Anyagyilkosság c. mű alapján ír novellát. Nagyon erős munka. Örömmel közlöm.

Bartha Ádám

Örökség
 

Apa fáradtan tért haza a munkából, mint mindig. És amikor apa fáradt volt, akkor dühös is volt. És amikor apa dühös volt, akkor mindig erős, fanyar szaga is volt. Apa az asztalhoz sietett.

– Miért nincs még vacsora? – ordította anyának, pedig anya nem is volt olyan messze tőle. Anya biztos hallotta volna akkor is, amit apa mond, ha apa kicsit halkabban beszél.

Anya nem válaszolt a kérdésre, csak remegő kézzel próbálta felvágni a paradicsomokat. A vérző paradicsomokat.

– Te meg miért nem segítesz anyádnak? – apa ezúttal Lucára ordított. Luca tinédzser volt. Szép tinédzser.

Akárcsak anya, Luca sem válaszolt apának. Apának nem szoktak válaszolni, ha ordibálva beszél.

– Majd én ellátom a bajodat! – apa továbbra is csak ordított és Luca továbbra sem válaszolt. Apa megfogta Luca karját és ketten bementek a szobába, aminek olyan repedezett az ajtaja. Nemsokára ki is jöttek. A szobában ilyenkor apa jól ellátta Luca baját, és olyan dolgot csinált vele, amit „nem illik”. „Olyat csinál, amiről nem illik beszélni.” Anya csak ennyit mondott, amikor Gábor még első alkalommal megkérdezte, mit csinálnak odabent apáék. Apa már régóta csinálta ezt a dolgot, de Gábornak elég volt akkor egyszer megkérdeznie, hogy megértse, mi történik.

Amikor apa és Luca kijöttek, Luca nagyon szomorúnak látszott, apa viszont sokkal nyugodtabbnak tűnt. Ez már csak így szokott menni. Mindig így megy. A vacsora most már kész volt, mindenki leült az asztal köré. Aztán mindenki evett. Aztán apa most már nem ordibálva szólalt meg. Lehet, hogy neki is eszébe jutott, hogy ilyen közelről akkor is hallják a többiek, ha halkabban beszél.

– Sajnálom, hogy olyan kemény voltam. Csak tudjátok egész nap dolgozok, és kell egy kis idő, amíg megnyugodok.

– Persze semmi baj, drágám – ezt anya mondta.

Gábor nem mondott semmit, viszont nagyon durcásan nézett apára és anyára is. Még a feje is elvörösödött. Luca ugyanolyan szomorú volt, mint, amikor kijött a szobából. Folyton csak lefelé nézett. Lehet, hogy van valami a lábán. Igen, biztos leette magát és azt nézi. Luca már csak ilyen.  
 
 
Apa belökte az ajtót és berontott a házba. Részeg volt ismét, Gábor még ilyen távolról is érezte rajta a hányingerkeltő alkoholszagot, de ezen nem lepődött meg. Ez az eset most már szinte mindennapos volt.

– Miért nincs még vacsora? – ordította apa, miután sietve odavonszolta magát az asztalhoz. A szájából fröcsögött a nyál, ahogy beszélt, az orrán lévő undorító horpadás – ami ki tudja már, melyik éjszakai kiruccanás eredményeként került oda – most megfeszült az arcán az erőltetetten kiadott hangoktól.

Anya azt tette, amit mindig. Nem szólt semmit. Nem szólt semmi, ahogy akkor sem, amikor apa először jött haza részegen. Vagy amikor először ütötte meg az egyik gyermekét. Vagy amikor először zárkózott be Lucával egy szobába, és ott olyat tett vele, amit, ahogy annak idején anya mondta: „nem illik tenni”.  Gábor persze tudta jól, mi történik az ajtó mögött. Anya is tudta. De nem tett semmit, amivel segíthetett volna a gyermekeinek. És most is csak egykedvűen vágta azokat a lédús vörös paradicsomokat. A paradicsom leve küszködve folyt le a vágódeszkáról a koszos padlóra a nagy kapkodásban. A paradicsom vére, ahogy Zsófi mondaná. Gábor most az anyjáról Zsófira nézett. A kislány csak tétován álldogált és bágyadt, kerek szemmel figyelte az eseményeket. Gábor valamilyen szempontból még irigyelte is. Ő legalább csak egy részét fogja fel annak, ami körülötte történik. Nem látja a valódi borzalmakat.

– Te meg miért nem segítesz anyádnak? – megint ordibálás. Megint apa szájából. A kérdés Lucának szólt.

Gábor a hangra rögtön elkapta a fejét Zsófiról és Luca felé fordult. Szerette Lucát. Szerette a selymes, vállára omló, fekete haját, a macskaszerű intelligens szemeit…. és az apró, de formás melleit.

Apa megint ordított valamit, Gábor meg se hallotta, mi volt az. Tudta, mi fog történni és érzékszerveit teljesen eltompította a vak gyűlölete.

Apa megragadta Luca karját olyan erősen, hogy a körme alatti bőr elfehéredett. Gábor ökölbe szorította a kezét, még az arca is remegni kezdett a tömény dühtől. Apa berángatta Lucát a szobába és becsapta az ajtót. Gábor pedig nem tett semmit. Szégyellte magát. Minden egyes alkalommal szégyellte magát, amikor ez történt, mert sosem tudta megakadályozni.

Az ebéd nagy része csöndes szomorúságban folyt, majd apa újra előadta a szokásos vezeklő szövegét a bűntett után. Anya helyeslése hallatán Gábornak megint ökölbe kellett szorítania a kezét. Az indulatok úgy feszültek a fejében, mint egy túlhúzott gitár húrjai, de végül kibírta szó és tett nélkül, ami történt.

Miután felállt mindenki az asztaltól neki kellett mosogatnia, mint mindig. Zsófi túl fiatal volt még, Luca pedig az első incidens óta már csak árnyéka volt önmagának. A kezébe került a kés. A kés, amit a paradicsom vére borított. A szüleire nézett, akik háttal ültek neki a kanapén. Lassan sétált mögéjük, a kést végig erősen markolva.

Megint, mintha szétpattant volna a feje. A kés nyelét annyira erősen szorította, hogy belefájdult a keze. Felemelte a karját és szúrt. Anya azonnal meghalt. Saját maga sem tudta volna megmondani, hogy miért tette azt, amit tett, de ezen nem is gondolkozott. Csak azt érezte, hogy az indulat egy része felszabadult. Apára is lecsapott, aki erre hátrafordult és arcon vágta. Gábor orrából ömleni kezdett a vér, de nem érdekelte. Gyorsan újra szúrt. Ezúttal apa már nem ütött vissza.

Gábor leejtette a kést, bele a padlót borító vérbe. Szipogott, kezével megtörölte behorpadt véres orrát. Az apjára nézett, akinek a kezében még ottmaradt a whiskys üveg. Meghúzta egyszer majd még egyszer. Majd még párszor, amíg már majdnem kihányta. Megfordult. Zsófi a sarokban bömbölt, Luca üveges szemmel nézett maga elé. Végignézett Lucán. A fekete hajon, a szép macskaszemen, de leginkább a kerek melleken.

– Ennyit megérdemlek. Ha már ennyi mindent tettem értetek, ennyit megérdemlek – mondta halkan magának, miközben megragadta Luca karját. Beszéd közben érezte a saját leheletét. Majdnem elhányta magát a szagtól.