A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Boka Izabella azt a feladatot választotta, hogy Albert Camus híres regénye, a "Közöny" első mondata ihletésére novellát ír. Különleges írása egy kisgyerek nézőpontját tárja elénk. Gratulálok!
Boka Izabella
Ma halt meg anyám
Ma halt meg anyám.
Aput nem is ismerem. Mondjuk anyut sem teljesen. Még a rendes neve sem jut
mindig eszembe olyan könnyen. De ha megkérdezik, hogy anyás vagyok, vagy inkább
apás, mindig apásnak mondom magam. Sokszor éjszaka behunyom a szemem és rá
gondolok. Szoktunk beszélgetni is. A gondolataimban apu mindig olyan jó, olyan
igazságos, olyan szép. Mindig megígértetem vele, hogy eljön, és hoz nekem
gyönyörű ruhát, és elvisz engem egy csodálatos helyre, amit a tévében láttam,
és ő mindig megígéri. Egyszer elmeséltem a tesóimnak, kiröhögtek. Azt mondták
látszik, hogy nem ismerem. Erre elborult az agyam, és az asztal alatt teljes
erőmből belerúgtam az egyikbe, amelyik a legközelebb ült hozzám. Anya erre az
asztalra csapott. Nem szerette, ha verekszünk, pedig azért előfordult. A
nagyobbak sokszor összevesztek vele, mert mindig nekem adta az utolsó falatot,
amikor ők sokkal nagyobbak, és sokkal több kajától laknak jól. Meg, hogy ők visznek
az iskolába is. Pedig amúgy sokszor én is ettem volna még többet.
Azt hiszem most már
anyával is így kell beszélgessek. Vagy lehetne, hogy együtt beszélgetünk
hárman. Na az igazán jó lenne.
A többiek most
egyfolytában sírnak a nagyszobában, de én nem mindig tudok. Aztán eszembe jut,
hogy néha én is kívántam a halálát, és ilyenkor elszégyellem magam. Például amikor
nem engedte, hogy este sokáig játsszak kint. Vagy amikor nem vette meg nekem
azt a „kis bizbaszt”, amit a tévében láttam. Az sem érdekelte, ha a bolt
közepén üvöltöttem, sírtam, mondtam, hogy hogy utálom, hogy ő a legrosszabb
anya a világon, és hogy megmondom majd apunak. Ha erre gondolok, még most is
dühös vagyok rá. De utána eszembe jut, milyen jót játszottunk aznap az udvaron a
botokkal, és a kavicsokkal, és akkor már nem haragszom rá többé.
Hallom ahogy a
legidősebb testvérem arról beszél mamával, hogy majd leszek náluk. Én inkább
maradnék mamáékkal, náluk legalább van udvar. Mégsem szólok semmit. Azt mondják
menjek, pakoljak össze, mert nem maradhatok itt egyedül, megyek nővéremékhez
estére.
Bemegyek a szobába
és keresek egy táskát. Kinyitom a fiókom, de egyik rongyos ruhát sem akarom
magammal vinni. Jobb lesz, ha azok inkább itt maradnak, hogy legyen hely az
újaknak, amiket aputól fogok kapni. Gondolkozom, hogy mit pakoljak be. Végül belenyomom
a táskába anyám pulcsiját, azt, ami mindig itthon volt rajta, és kintről még
összeszedek pár botot és kavicsot. Miután kint korom sötét lett, és már majdnem
elaludtam, elindulunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése