A Szépírói Műhely tavaszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható. A Próza kurzus hallgatója, Birovits Zsuzsanna sajátos mesét írt. Felnőtteknek szánt abszurd történetet, ami mese is egyben. Ez a munka méltán volt sikeres az órán. Gratulálok!
Birovits Zsuzsanna:
Színek, ízek, illatok
Kiléptem a lépcsőházból. Sűrű köd borított mindent. Az ég galambszürke volt, még sosem láttam ilyennek. Szivárványszínű stólámat szorosabbra tekertem magamon. Illata a tavaszi szellőt juttatta eszembe. Minden szombaton. Kivéve ma.
⸼
Lajoshoz, kedvenc zöldségesemhez siettem. Valami szokatlan volt odakint, a piac felé menet.
Megdörzsöltem a szememet. Papírzsebkendőt vettem elő. Eltűnt a fehér. Az egész csomag egérszürke lett.
Hová tűntek a színek? Álmodom?
Felemeltem egy paradicsomnak látszó tárgyat. Megszagoltam. Megtapogattam. Vakondszürke szaga volt. Eltűnt a piros.
Lajos tágra nyílt szemmel figyelte mit csinálok.
−Baj van? − érdeklődött.
−A paradicsom szürke.
−Szürke? Mi az a szürke?
−A szürke az szín − feleltem határozottan.
−Ja, értem. Csak viccel, kedves Írókám! Ez valami írók által használt szó. Friss zöldhagymám és petrezselymem is van, látja?
−Zöldhagyma. Zöld. De most grafitszürke mindegyik. Eltűnt a zöld − suttogtam kétségbeesve.
−Nem értem miről hadovál, de nekem erre nincs időm! − kiáltott fel Lajos.
Tátott szájjal néztem rá. Megőrült? Szórakozik velem? akartam kérdezni, de a tömeg arrébb sodort.
⸼
Elindultam Erzsi nénihez, az ősz hajú virágárushoz. Minden szombaton tőle vásároltam. Imádtam a virágillatot.
Múlt szombaton piros, rózsaszín, fehér tulipánok, sárga nárciszok, lila jácintok sorakoztak a kopott, kék vödörben.
Ma eltűntek a színek.
Alakját felismerve, a jácintot az orromhoz emeltem. Semmi. Illattalanná vált.
Körmömet a tenyerembe vájtam, nyeltem egyet. Szememből gyöngyszürke könnycsepp gurult végig arcomon. Sótlan könnycsepp.
−Baj van aranyom? Miért sír? Adok egy csokrot ajándékba. Felvidítja, meglátja!
−Nincs illatuk a virágoknak.
−Illat? Az mi? Újfajta virág? Olyanom nincs − mondta mosolyogva Erzsi néni, és a kezembe nyomta az ajándékcsokrot.
−Muszáj Pista bácsihoz mennem! − motyogtam.
⸼
−Tíz deka töpörtyűt kérek! − léptem oda hozzá.
−Adom kedvesem. Kóstolja meg ezt a mangalicaszalámit! Friss.
−Ennek nincs íze! − kiáltottam fel.
−Íz? Ez szalámi. Enni kell. Mi az az íz? − kérdezte a hentes.
Rémálom, gondoltam. Fizettem, és rohanni kezdtem haza.
⸼
Az ólomszürke lépcsőházban kettesével vettem a lépcsőfokokat, lihegve értem a negyedikre.
Beléptem a lakásba. A reggel sütött, aranyló kenyeremnek kenyér illata volt. Az ablakban kedvenc virágom mályvaszínben pompázott. Felsóhajtottam.
Szeltem a kenyérből, és megkentem vajjal. A hűtőből elővettem az utolsó paradicsomot. Piros volt. Megsóztam. Az ízek beborították a nyelvemet. Narancslét töltöttem. Megittam az egészet. Frissen préselt narancs íze volt. Élénk színe megnyugtatott.
Kinéztem az ablakon. Az acélszürke, reggeli ködnek nyoma sem maradt.
Az ajándék tulipáncsokorra pillantottam. Hófehér, piros, lila, rózsaszín, citromsárga, narancssárga. Mindannyian ott voltak. A kedvenc színeim.
Megszagoltam a virágokat. Mosolyogtam. Hirtelen eszembe jutott dédanyám, aki először mutatott nekem tulipánt gyerekkoromban. Az akkori illat az orromban maradt. Azóta is érzem.
Odaléptem az ablakhoz, és kinyitottam. Hófehér felhők tarkították a tengerkék eget, és tavaszillat áradt a levegőben.
A színek, az illatok és az ízek visszatértek hozzám. De az is lehet, hogy sosem hagytak el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése