A Szépírói Műhely tavaszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható. A Próza kurzus hallgatója, Bálint Erika novellája talán leginkább Virginia Woolf Hullámok című művét idézi. Szokatlan, álomszerű történet. Öröm olvasni.
Bálint Erika
Fénytörés
Lassan fordult körbe, mintha a tengert nem a hold húzná, hanem az ő makacs fénye. Mintha a föld és a víz közötti határt az ő villanásai fércelnék össze.
Újra meg újra körbejárt. Sugara végighúzott a vízen, a párás levegőn, a sziklák fekete hátán, aztán visszatért önmagához.
Ott kell állnia a part fölött. Ha nem lenne, a sötétség rögtön nagyobbra nőne, átmászna a vízen, ellepné a fedélzeteket, beülne a kormányállások mögé. Az emberek elfelejtenék, merre van a haza.
A kapitányok rábízták magukat. A sirályoknak mindegy volt. A szél néha nekifeszült. A hullámok nyaldosták. Szüntelen, kitartó mormolással.
*
Közben új fények születtek. Vonalak, számok, nyilak villogtak a monitorokon.
Az új hajók úgy suhantak el előtte, mintha már nem volna rá szükség. A fiatal kapitányok a sötétben nem a partot figyelték, hanem a zöldes derengést a műszerfalon.
A torony hitte, mindez csak múló szeszély. Mint a viharok a tenger fölött. Jönnek, dübörögnek, aztán eltűnnek. Mi lehetne nála maradandóbb? Egy jel az égről? Egy láthatatlan rendszer?
Mert mi lesz, ha egyszer tényleg leszáll a köd? Ha egyszer tényleg eltűnik a part? Ha egyszer tényleg közel kerül egy szikla?
*
A torony fénye lassú, kimért mozdulattal végighúzott a vízen, a bójákon, a kikötőszájat őrző kőgáton, a vontatóhajó piszkos oldalán. Aztán megremegett, mintha köhögne egyet, és kialudt.
Fölküldtek egy karbantartót. A fiatal, keskeny vállú férfi fölfelé menet időnként a telefonja kijelzőjére pillantott. Nem nézelődött, nem állt meg az ablakoknál. Fönt kihúzott egy kábelt, a szerszámos táskából elővett egy műanyag alkatrészt, kicserélte. Aláírt egy lapot, aztán lement.
*
A kikötőmester irodájában kékes fény vibrál az ablakon. Egy fiú ül a monitorok előtt. Két éve vették föl. Hátradől, műanyag dobozt vesz elő, vacsorázni kezd.
A képernyőn a komp jele közel kerül a sáv széléhez. A fiú megnyom egy billentyűt, aztán eszik tovább.
A közeledő kompon a kapitány két ujjal nagyít valamit a kijelzőn. Igazít a kormányon.
*
Kis csoport tart a torony felé. Az idegenvezető piros zászlót emel a feje fölé. Mögötte szalmakalapos emberek, kulacs, naptej, telefon a kezükben. Nézzék csak, mondja a nő, ezt a tornyot a múlt század elején korszerűsítették. Aztán később automatizálták.
Többen lemaradnak, valaki fotót készít. A képbe nem fér bele a torony, csak a fagyisbódé teteje.
Egy kisfiú odaszalad a torony lábához, és tenyérrel megüti a falát.
Működik még?
Az anyja ráförmed, ne csapkodja, még rájuk dől. Az idegenvezető nevet, á, dehogy!
A torony oldalán bádogtábla. A betűk mélyén fekete kosz ül. Ünnepélyes sorok. Biztonság. Jövő. Szolgálat.
Egy csavar hiányzik, a tábla bal sarka eláll. Erős szélben a torony oldalához verődik.
Kopp. Kopp. Kopp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése