A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatói számára házi feladat volt valamilyen ismert "első mondattal" novellát írni. Jánoki-Kis Viktória a Sorstalanság ismert kezdő mondatát választotta. Kiváló írás.
Jánoki-Kis Viktória
ÁLMACSKACÁPA
Ma nem mentem iskolába.
Apa azzal ébresztett, hogy boldog nyolcadik születésnapot, kisfiam, van
számodra egy kis meglepetésem. Hiába kérdezgettem, mi az, nem árulta el, csak
pakolt. Megettem a müzlit, aztán lementünk az utcára. Beültünk egy taxiba, és
most itt vagyunk ebben az óriási üvegházban, ahol mindenki bőröndöt húz maga
után, vagy tologat maga mellett.
– Kérsz fagyit? – hajol le hozzám apa.
Megrázom a fejem, ő mégis vesz egy gombóc vaníliát.
– Ízlik? – kérdezi.
Bólogatok.
– Ülj le ide! – mutat két kövér nő közé egy székre. Szót fogadok.
A padlóból csillogó rudak állnak ki, a fal fölénk hajlik, sosem láttam még
ilyet. Előttünk hatalmas rét terül el, talán az iskola focipályájánál is
nagyobb. Autók, buszok, és pici kerekeken guruló repülőgépek kanyarognak rajta.
Időnként valamelyik nekirugaszkodik, és úgy begyorsul, mint egy
villámsárkánytűzgolyó. Megy, megy, aztán magasba emeli egy láthatatlan kéz, és eltűnik
a felhők között.
– Mi is felülünk egy ilyenre? – kérdezem.
– Bizony ám.
– És mi van a felhők fölött?
– Szikrázó napsütés.
– Azta! És hová megyünk azután?
– Mondtam már, hogy meglepetés.
– Akkor ma nem lesz matekórám?
Apa megrázza a fejét. Haja beleakad a szakállába, de nem merek nevetni.
– Képzeld, anya azt ígérte, délután elvisz a Tropicariumba. Megérkeztek a
tüskés hátú cáparáják. Ekkorák! – mutatom a kezemmel. – Ötkor lesz az etetés. Addigra
visszaérünk, ugye?
– Hát persze – bólint apa. Lábfejével a padlón dobol, és a távolba néz,
mintha keresne valakit. – Gyere, kiírták a kapunkat – fogja meg hirtelen a
karomat, és felhúz a székről. Elejtem a fagyit, de nem engedi, hogy felvegyem.
Azt mondja, sietnünk kell. Övek, farmerkabátok, és színes pólók között futok. Érzem,
hogy kioldódott a jobb cipőm tépőzárja, de nincs idő lehajolni. Egy gyerek
bukkan fel, de azonnal eltűnik. Talán őt is húzzák valahova. Kockás ingek,
oldaltáskák és bőröndök megint. Egy kicsit most hiányzik anya.
Sorban állunk. Velünk szemben egy repülőgép, oldalára szürke óriáshernyó tapad.
Apa kezében papírok. Beletúr a hajába. Elég sápadt, talán ő is fél egy kicsit a repüléstől.
Túl nagy a zaj, befogom a fülem. Most olyan, mintha egy akváriumban lennék,
a hangzavart csak a buborékokon keresztül hallom. Anya szerint azért nem tudok
figyelni az iskolában, mert túl jó a fülem. Hallásérzékenységnek hívják. Megjegyeztem,
mert annyiszor elmondta az osztályfőnöknek. Eszembe jut, hogy otthon maradt a
cápás plüssöm. Nem anyánál otthon, hanem apánál otthon. Remélem tényleg
visszaérünk délutánra. Vajon még tart a matekóra, vagy már magyaron ülnek a
többiek?
Egy egyenruhás néni leguggol hozzám, megfogja a kezem, lehúzza a fülemről. Beleolvas a bordó kis füzetbe, amit apa
adott neki, aztán rám néz. Megint olvas, megint rám néz. Végül megsimítja a hajamat, és bólint.
Elindulunk egy sötét folyosón, a talpak dübörgése egyre hangosabb. Da damm,
da damm, da damm, mindenki egy irányba siet. Azt hiszem, épp az óriáshernyó
belsejében vagyunk. Apára nézek, csupa víz a nyaka, és olyan fejet vág, mint
mikor nagyon ideges anyára.
Belépünk egy kicsi, lekerekített ajtón. Szűk a hely, székek közt haladunk, a
kerek kis nyílásokból sejtem, hogy ez már a gép. Azt hittem, nagyobb lesz
belülről. Apa betuszkol az egyik sorba.
– Az ablak mellé ülj – mondja, és felteszi a bőröndünket. Mellém huppan, kezemre
teszi a tenyerét. Vizes. Furcsa, hogy ennyire melege van. Én fázom. Lassan
mindenki megtalálja a helyét. Egy női hang arról beszél, mit kell tenni
vészhelyzet esetén. Megpróbálom elképzelni, milyen vészhelyzetek fordulhatnak
elő egy repülőgépen, de a lezuhanáson kívül semmi nem jut eszembe. Félek. Becsatolom
az övet. Kinézek az ablakon, a fehér szárny vakítón csillog, irtó sok csavar
van belefúrva, oltári nehéz lehet. Nem tudom elhinni, hogy ez az egész itt fel
tud emelkedni a levegőbe. Megfájdul a gyomrom. Apára sandítok. Nem szeretném,
ha azt hinné, nem örülök.
– Nagyon tetszik a meglepetés – mosolygok rá. – Lesznek ott cápák, ahová
megyünk?
– Ó, rengeteg. Még álmacskacápa is.
– Olyan nincs, mert nincs benne az óceános könyvemben.
– Majd meglátod, hogy van. Őshonos kanadai fajta, akár három méteresre is
megnőhet.
– Komolyan? – kérdezem, és már nem is félek.
– Szeretnéd élőben látni?
– Igen! – kiáltok fel, de aztán rögtön elhallgatok. A gép mozogni kezd. Rátapadok
az
ablakra. Épület, buszok, fű, betonút gurul el mellettünk.
– Mindjárt felszállunk – suttogja apa, és megszorítja a kezemet.
Egyre gyorsabban fut a távoli kerítés, dobog a torkom, ez a világ legjobb
szülinapi ajándéka. Mindjárt elemelkedik, mindjárt elemelkedik,
villámsárkánytűzgolyó vagyok, mondom
magamban, de hirtelen csikorgást hallok. Lelassulunk. Éles kanyar és megint fék.
Megálltunk. Nem értem.
– Mi történt? – kérdezem apát, de nem felel. Előre néz, abba az irányba,
ahol bejöttünk.
Megint egy néni beszél a mikrofonba. Nagyon recseg a hangja, csak annyit
tudok belőle kivenni, hogy meg kellett szakítani a felszállást. A folyosó végén
két rendőrsapkás bácsi jelenik meg, és mögöttük ő.
– Anya! – kiáltanék fel, de a szó végét már apa tenyerébe mondom.
Nagyon gyorsan történik minden. Apát kirángatják a székből, anya sikít,
magához szorít, ruhájába süpped az arcom. Befogom a fülem, de a szavak elérnek
hozzám a buborékokon keresztül. Nyújtsa
ki a kezét. Minden, amit mond, felhasználható. Csak meg akartam neki mutatni! Haladjon,
kifelé! Ezt nem hiszem el, Kanadába? Asszonyom, nyugodjon meg. Nem enged hozzá,
értsék meg, jogom van a fiamhoz! Őrült!
Oldalra fordítom a fejem. Fél szemmel látom, hogy apa sír.
Olyan erősen nyomom a fülemet, hogy fáj. Végre nem hallok semmit. Becsukom
a szemem, és szupersebességbe kapcsolok. Szalad alattam a betonút, elfutnak
mellettem a fák. Érzem, hogy a láthatatlan kéz
belém karol, és felemel. Szállok föl, egyre magasabbra, átvágok a felhőkön,
kitisztul a kép, és végre elérem azt a helyet, ahol nincs más, csak a csend és
a szikrázó napsütés.
