2020. október 2., péntek

Szépírói kurzus 2020/ősz/7 - Krajnyák Dalma elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Krajnyák Dalma Kosztolányi Dezső Fürdés című novellájának hatására írt egy elbeszélést, házi feladatként. Kiváló munkáját nagy örömmel közlöm. 


Krajnyák Dalma
 
    Fürdés
 
    Hanna mélázva feküdt az öntöttvas fürdőkádban, lábujjai szórakozottan játszottak a túlfolyó résein. Csak a jobb lábfeje kandikált ki a sűrű, csillámló fürdőhab buboréktengeréből, hagyta, hogy egész testét elfedje a fehér, könnyű pamacstakaró. Habfürdő. Hahhh. Utoljára talán tizennégy évesen volt benne része, amikor elkerült kollégiumba és az egyik hétvégén a szobatársa elhívta magukhoz vendégségbe. Tudta, hogy Kriszta csak megsajnálta, hogy inkább gubbaszt hétvégeken is a kollégiumi szobában, mint hogy hazamenjen a nyomorba, de ennek ellenére elfogadta a meghívást. Krisztáéknál volt kád, nem csak lavór. És volt meleg víz, puha törülköző és habfürdő. Hanna fanyar hümmögéssel zökkentette ki magát az emlékezésből, majd a káddal szemben lévő órára tévedt a tekintete. Már több mint harminc perce ül a vízben, konstatálta. Érezte is, hogy lassan egészen kihűl már, de azért még kellemes langyossággal simogatja  bőrét a víz. Ki akarta élvezni a fürdőzés minden pillanatát. Soha nem tölthetett ezelőtt még ennyi időt a fürdőszobában, mióta itt van, soha. Csak egy villámgyors tusolásra volt mindig lehetőség, aztán fogmosás, felöltözés, előfordult, hogy a fésülködés már nem fért bele, csak a következő körben. Mrs Blackfordot ugyanis fél óránként kellett egyik oldaláról átfordítani a másikra, ellenőrizni a csöveket, adott esetben az infúzió adagolását és hogy az ágyrács megfelelően van-e rögzítve, nehogy leessen a beteg, ha netán rohama lenne.
    Az özvegy, idős Mary nénit, vagy ahogy az időnként a házba özönlő unokák és rokonok hívják, Aunty Mary-t vagy Granny-t hazahozták a kórházból és a hálószobáját átalakítatták egy multifunkcionális kórteremmé. Annyira haza akart jönni a néni, hiányoztak neki azok a nagy, színes pünkösdi rózsák a háló faláról, ami igazi angol stílusban volt kitapétázva. Hiába vitt a lánya, Bonnie csodás csokrokat a kórházi látogatások alkalmával, az nem volt ugyanaz. Ő a tapétát akarta meg a porcelánszobrok látványát az ággyal szembeni vitrines szekrényből. Már ameddig el tudta mondani egyértelműen, mit szeretne és hogy mit lát. Az állapota azóta csak romlott, mint az várható volt, de a család mégis nyugodtabb volt, tudván, hogy a néni az otthonában van, amihez úgy ragaszkodik, ráadásul huszonnégy órás szakértő ápolói felügyelet mellett.
    Huszonnégy órás. Ez volt Hanna műszakjának pontos megnevezése. Hivatalosan mondva bentlakásos ápoló. Hogy irigykedtek rá a lengyel kollégák az otthonban, amikor neki ajánlották fel ezt a munkalehetőséget! Nővérszállás helyett kényelmes szoba, kosztpénz és pár száz fonttal több fizetés. Azért ez már valami. Hanna is előrelépésnek vélte. A kemény munkához már hozzászokott, ismerte az ápolói szakma összes árnyoldalát, de az idősek hálás tekintete, na és persze a spórolt kis pénz a bankszámláján olykor feledtetni vélte vele a nehézségeket. Azt, hogy tulajdonképpen nincs élete. Magánélete, az nincs. Se fiatalsága. Amellett, hogy nap mint nap félretett a komódjába az élelmiszerre szánt pénzből lecsípett pár fontot és a havi fizetését szinte érintetlenül hagyta – hiszen nem is volt alkalma azt elkölteni – Hanna csak várt. Várt, hogy egyszer majd valamikor, elkezdjen élni. De ez az időpont egyre megfoghatatlanabbá vált számára, egyre homályosabb lett a képzeletében, hogy mégis mikor, hogyan fog ez bekövetkezni, amikor ő majd élni fog. Magával törődni. Magának vásárolni. Netán főzés helyett étteremben enni. Online aerobik-videók helyett edzőteremben sportolni.
    A múltkor Katja, a volt kollegája moziba hívta. Igen, az otthonban voltak szabad napszakok a siftek között. Hanna azt mondta, egyelőre nem tud menni. Mrs Blackford teljesen kiszolgáltatott és nem hagyhatja magára akkor sem, ha éppenséggel itt vannak a rokonok. Egyébként sincs már szerinte sok hátra szegénynek. Szerette Mary nénit, igazán megszerette, mióta itt dolgozik. Tudta, hogy amikor magánál van az idős hölgy, kell, hogy az lássa őt, mint egyfajta megnyugtató biztosítékot és bizonyosságot. Tehát nem, sajnos nem mehet. De ha Mary néni elmegy – amit senki nem tudhat pontosan, mikor fog megtörténni – akkor ő is elmegy. Katjával, a moziba. És Londonból is, el, örökre. Talán Párizsba. Igen, Párizs lesz. Vagy csak Canterbury, de nem fog többet bentlakásos ápolóként dolgozni. Hanna ezt megígérte magának, bár legtöbbször maga sem értette miért. Hiszen sok szempontból soha nem volt még ilyen jó élete, miért is elégedetlenkedik? Mégis mit akar? Puha double-bed, minőségi alapanyagok a főzéshez, romantikus kis parkosított kert, ahol ő is eltölthetett olykor lopott perceket, még ha a kerti törpéket giccses túlzásnak is tartotta.  Egy világ választja el ezt az otthont a sajópetri szegénysor vályogházától. Minden értelemben. Soha nem gondolta volna…
    Akkor is átsuhant ez az agyán, amikor a kádban nyújtózkodott, mígnem a fülében sztereóban szóló zenén átszűrődött valami furcsa nyöszörgés. Nem, inkább kiáltás-féleségnek hallatszott, de amolyan messziről jövőnek, mintha a szomszédból, a másik házból, a másik utcából… Ez a hang megzavarta Hannát és még hangosabbra állította a zenelejátszót. Most már dübörgött az Aerosmith ’Don’t wanna miss a thing’ című száma, teljesen elnyomva az előbb még be-beszivárgó külső hangfoszlányokat. Még öt perc, aztán kiszáll, gondolta, ennyi relax jár neki, pont ez és a következő dal még belefér, addig nem gondol semmire.
    Furcsa volt Hannának a kontraszt, az iménti nagy zenebona és a hirtelen beállt csönd között, miután kivette a fülhallgatót a füléből, hogy komótosan, porcikáról-porcikáról áttörölje nedves testét. Most olyan gonddal és odafigyeléssel dörzsölte a testrészeit, ahogy csak a gondozottjainak szokta. Ő rendszerint még vizes, amikor már az alsónemű rajta van a nagy kapkodásban. Ezúttal viszont mindent akkurátusan végrehajtott, mintha a női magazinok szépségápolási rutinja követendő szentírás lenne: testápoló, többlépcsős haj- és arcpakolás, smink, frizura. Utóbbi kettőt nem vitte túlzásba, a természetesség híve volt - egy leheletnyi pirosító és kis szempillaspirál szájfénnyel pont megtette. Rakoncátlan tincseit pedig kivasalta. Fehérneműje pamut, semmi csipke, elvégre nem randizni készült. Bár, a férfiakat soha nem érdekli, hogy milyen a bugyi, csak az, hogy minél hamarabb lekerüljön róla, már megtanulta jól. Ez futott át benne és fintorogva elmosolyodott, miközben bekapcsolta a melltartóját. Ha pamut, hát pamut. Viszont ezúttal nem a fehér köpenyét vette vissza, nem is a szaladgálós farmerét, amit a bevásárláshoz hord.
    Izgatottan lépett a szekrényhez, hogy kivegye hátulról a sárga virágos ruháját, melyet csak jelesebb napokon szokott hordani. El is tanakodott, mikor volt rajta utoljára, miközben végigsimított a félig kinyílt boglárkákon. Ezen a ponton már a torkában dobogott a szíve. Ujjai remegtek, ahogy lefejtette az anyagot a vállfáról. Továbbra is síri csend honolt az egész felső emeleten, ő pedig már a lélegzetét is visszafojtotta. Így bújt bele a ruhába, lüktető halántékkal, nem tudva, hogy ez még a hangos zene utóhatása vagy már az oxigén hiánya. Fogta a táskáját és elindult a csigalépcső felé.
    A lépcső előtt közvetlenül jobbra volt Mrs Blackford hálószobája. Hanna tudta, hogy el kell haladnia előtte, hogy kötelessége van, hogy meg kell néznie, kötelessége megnéznie, hogy az a két ráncos kar ütögeti-e még reményvesztve a parkettát. Amikor a fürdővizet engedte egy bő órával ezelőtt, még hallotta a tenyerek hangos és kétségbeesett csapkodását, amit egy nagy, krumpliszsák-szerű puffanás előzött meg. Utána nem tudja, mert betette a kedvenc lejátszási listáját. Hanna most csak a magassarkúja ütemes koppanását érzékelte az előtér parkettáján, míg végül ráfordult a lépcsőre. Előtte azonban megakadt a szeme a bazsarózsákon, amik láttatni engedték magukat a félig kinyílt ajtó résén át, majd a padlóra tévedt a tekintete. Két viaszos kar, mozdulatlan. Onnan továbbkúszott a pillantása az üres ágyra, mellette a leszerelt ágyrács. Azonnal visszaemelte a szemeit a kacagó rózsákra, mindezt egy másodperc töredéke alatt, és már nyúlt is a telefonjáért, amibe egy gyors üzenetet pötyögött, míg leért a földszintre, hogy aztán nagyot csapódjon mögötte a bejárati ajtó.
    „Szia Katja, mégis jó a mozi, egy óra múlva vetítik a filmet, ha neked is megfelel, ott találkozunk.”
    Gondolta, ha hazaért, Bonnienak is üzen. Mary néni lányát ráér a film után értesíteni a balesetről.
 

Szépírói kurzus 2020/ősz/6 - Bali Anikó verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Bali Anikó szintén Balassi Bálint modorában és Balassi-strófában írt egy mai verset, központozás nélküli verset. Nagyszerű munka.



Bali Anikó

A patkány éve
               Balassi-strófára írt vers
 
ez a patkány éve szétrágja több részre
       kiköpi a napokat
ajtónkat ránk zárja léptünket pásztázza
       sötét maszkban fosztogat
habzsol oson kivár de bukik a király
       új év új lapot oszthat
 

2020. október 1., csütörtök

Szépírói kurzus 2020/ősz/5 - Dudás Petra verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Dudás Petra azt a feladatot választotta, hogy Balassi Bálint modorában és Balassi-strófában ír egy mai verset. Kiváló munkáját örömmel közlöm.


Dudás Petra:
 
Bálintnak és a többieknek *
 
 
Adtam a lelkemet ajándékba neked,
      Mégsem volt ennyi elég.
Nem nyit már ki soha szívednek temploma?
      Felhívsz-e valaha még?
Hideg esős szél jár, hol mindenem csak vár,
      S csendben alszik éji ég.
 
  
* Balassi nyomán 



2020. szeptember 24., csütörtök

Szépírói kurzus 2020/ősz/4 - Szepesi Jolán Jolka verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Szepesi Jolán Jolka azt a feladatot választotta, hogy Kassák, illetve József Attila korai, az 1920-as évek elején írt költeményei nyomán szabadverset írt. Sokat dolgozott a versével, órán is hosszan beszélgettünk az első változat hibáiról. A munkának nagyon szép eredménye lett, és ezt az eredményt örömmel közlöm.   


Szepesi Jolán Jolka

1956

kopott földszintes házak fölött darabka ég szelíd felhőt úsztat
egy elnyújtott itt a jegeees kiáltás csúszik le a házak falán
a géppuskaropogás nem  képernyővillanással együtt robban
a délutánba időnként kattog valami fémes hang
aztán a kép is bejön és zuhan a létra tetejéről a bajuszos szerelő
az apának már csak a kórház folyosóján a földön jut hely
jaj  csak ne lépjenek a fejére gondolja
felettük a meglepődött lépcsőház térdre rogy
korlátjával körbefonva a magzati pózban fejüket védő gubbasztókat
tetőtől talpig törmelékporosan a gyerekeknek szájukba ragad a nevetés
s  várják hogy mondja meg valaki ilyenkor mit kell csinálni
és a reggelbe összekulcsolt kezekkel ér az izzadságszagú éjszaka
másnap iskola helyett az utcán mint egy furcsa boncteremben
kifordult belekkel valami mozdulatlan időtlen idők óta vár
ki viszi el ezt a katonát gondolja moszkvából jönnek érte
nem érez sem undort sem félelmet
csak egy forrasztópáka éget mindent a fejébe
 
 
2020.09.23


2020. szeptember 16., szerda

Szépírói kurzus 2020/ősz/3 - Bartha Ádám elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bartha Ádám azt a feladatot választotta, hogy Csáth Géza ismert elbeszélése, az Anyagyilkosság c. mű alapján ír novellát. Nagyon erős munka. Örömmel közlöm.


Bartha Ádám

Örökség
 
Apa fáradtan tért haza a munkából, mint mindig. És amikor apa fáradt volt, akkor dühös is volt. És amikor apa dühös volt, akkor mindig erős, fanyar szaga is volt. Apa az asztalhoz sietett.
– Miért nincs még vacsora? – ordította anyának, pedig anya nem is volt olyan messze tőle. Anya biztos hallotta volna akkor is, amit apa mond, ha apa kicsit halkabban beszél.
Anya nem válaszolt a kérdésre, csak remegő kézzel próbálta felvágni a paradicsomokat. A vérző paradicsomokat.
– Te meg miért nem segítesz anyádnak? – apa ezúttal Lucára ordított. Luca tinédzser volt. Szép tinédzser.
Akárcsak anya, Luca sem válaszolt apának. Apának nem szoktak válaszolni, ha ordibálva beszél.
– Majd én ellátom a bajodat! – apa továbbra is csak ordított és Luca továbbra sem válaszolt. Apa megfogta Luca karját és ketten bementek a szobába, aminek olyan repedezett az ajtaja. Nemsokára ki is jöttek. A szobában ilyenkor apa jól ellátta Luca baját, és olyan dolgot csinált vele, amit „nem illik”. „Olyat csinál, amiről nem illik beszélni.” Anya csak ennyit mondott, amikor Gábor még első alkalommal megkérdezte, mit csinálnak odabent apáék. Apa már régóta csinálta ezt a dolgot, de Gábornak elég volt akkor egyszer megkérdeznie, hogy megértse, mi történik.
Amikor apa és Luca kijöttek, Luca nagyon szomorúnak látszott, apa viszont sokkal nyugodtabbnak tűnt. Ez már csak így szokott menni. Mindig így megy. A vacsora most már kész volt, mindenki leült az asztal köré. Aztán mindenki evett. Aztán apa most már nem ordibálva szólalt meg. Lehet, hogy neki is eszébe jutott, hogy ilyen közelről akkor is hallják a többiek, ha halkabban beszél.
– Sajnálom, hogy olyan kemény voltam. Csak tudjátok egész nap dolgozok, és kell egy kis idő, amíg megnyugodok.
– Persze semmi baj, drágám – ezt anya mondta.
Gábor nem mondott semmit, viszont nagyon durcásan nézett apára és anyára is. Még a feje is elvörösödött. Luca ugyanolyan szomorú volt, mint, amikor kijött a szobából. Folyton csak lefelé nézett. Lehet, hogy van valami a lábán. Igen, biztos leette magát és azt nézi. Luca már csak ilyen.  
 
 
Apa belökte az ajtót és berontott a házba. Részeg volt ismét, Gábor még ilyen távolról is érezte rajta a hányingerkeltő alkoholszagot, de ezen nem lepődött meg. Ez az eset most már szinte mindennapos volt.
– Miért nincs még vacsora? – ordította apa, miután sietve odavonszolta magát az asztalhoz. A szájából fröcsögött a nyál, ahogy beszélt, az orrán lévő undorító horpadás – ami ki tudja már, melyik éjszakai kiruccanás eredményeként került oda – most megfeszült az arcán az erőltetetten kiadott hangoktól.
Anya azt tette, amit mindig. Nem szólt semmit. Nem szólt semmi, ahogy akkor sem, amikor apa először jött haza részegen. Vagy amikor először ütötte meg az egyik gyermekét. Vagy amikor először zárkózott be Lucával egy szobába, és ott olyat tett vele, amit, ahogy annak idején anya mondta: „nem illik tenni”.  Gábor persze tudta jól, mi történik az ajtó mögött. Anya is tudta. De nem tett semmit, amivel segíthetett volna a gyermekeinek. És most is csak egykedvűen vágta azokat a lédús vörös paradicsomokat. A paradicsom leve küszködve folyt le a vágódeszkáról a koszos padlóra a nagy kapkodásban. A paradicsom vére, ahogy Zsófi mondaná. Gábor most az anyjáról Zsófira nézett. A kislány csak tétován álldogált és bágyadt, kerek szemmel figyelte az eseményeket. Gábor valamilyen szempontból még irigyelte is. Ő legalább csak egy részét fogja fel annak, ami körülötte történik. Nem látja a valódi borzalmakat.
– Te meg miért nem segítesz anyádnak? – megint ordibálás. Megint apa szájából. A kérdés Lucának szólt.
Gábor a hangra rögtön elkapta a fejét Zsófiról és Luca felé fordult. Szerette Lucát. Szerette a selymes, vállára omló, fekete haját, a macskaszerű intelligens szemeit…. és az apró, de formás melleit.
Apa megint ordított valamit, Gábor meg se hallotta, mi volt az. Tudta, mi fog történni és érzékszerveit teljesen eltompította a vak gyűlölete.
Apa megragadta Luca karját olyan erősen, hogy a körme alatti bőr elfehéredett. Gábor ökölbe szorította a kezét, még az arca is remegni kezdett a tömény dühtől. Apa berángatta Lucát a szobába és becsapta az ajtót. Gábor pedig nem tett semmit. Szégyellte magát. Minden egyes alkalommal szégyellte magát, amikor ez történt, mert sosem tudta megakadályozni.
Az ebéd nagy része csöndes szomorúságban folyt, majd apa újra előadta a szokásos vezeklő szövegét a bűntett után. Anya helyeslése hallatán Gábornak megint ökölbe kellett szorítania a kezét. Az indulatok úgy feszültek a fejében, mint egy túlhúzott gitár húrjai, de végül kibírta szó és tett nélkül, ami történt.
Miután felállt mindenki az asztaltól neki kellett mosogatnia, mint mindig. Zsófi túl fiatal volt még, Luca pedig az első incidens óta már csak árnyéka volt önmagának. A kezébe került a kés. A kés, amit a paradicsom vére borított. A szüleire nézett, akik háttal ültek neki a kanapén. Lassan sétált mögéjük, a kést végig erősen markolva.
Megint, mintha szétpattant volna a feje. A kés nyelét annyira erősen szorította, hogy belefájdult a keze. Felemelte a karját és szúrt. Anya azonnal meghalt. Saját maga sem tudta volna megmondani, hogy miért tette azt, amit tett, de ezen nem is gondolkozott. Csak azt érezte, hogy az indulat egy része felszabadult. Apára is lecsapott, aki erre hátrafordult és arcon vágta. Gábor orrából ömleni kezdett a vér, de nem érdekelte. Gyorsan újra szúrt. Ezúttal apa már nem ütött vissza.
Gábor leejtette a kést, bele a padlót borító vérbe. Szipogott, kezével megtörölte behorpadt véres orrát. Az apjára nézett, akinek a kezében még ottmaradt a whiskys üveg. Meghúzta egyszer majd még egyszer. Majd még párszor, amíg már majdnem kihányta. Megfordult. Zsófi a sarokban bömbölt, Luca üveges szemmel nézett maga elé. Végignézett Lucán. A fekete hajon, a szép macskaszemen, de leginkább a kerek melleken.
– Ennyit megérdemlek. Ha már ennyi mindent tettem értetek, ennyit megérdemlek – mondta halkan magának, miközben megragadta Luca karját. Beszéd közben érezte a saját leheletét. Majdnem elhányta magát a szagtól.
  

Szépírói kurzus 2020/ősz/2 - Hajnal Éva verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Hajnal Éva azt a feladatot választotta, hogy Kassák, illetve József Attila korai, az 1920-as évek elején írt versei nyomán szabadverset írt. Kiváló, példaértékű munka! Örömmel közlöm.  


Hajnal Éva 
most is
 
ti gondoljatok a hárfaszemű fiatalokra*
én a mimóza tekintetű öregekre gondolok
akik mindig hatost dobnak elgémberedett utcakövekkel
és online árveréseken romantikus rémálmaikkal gurigáznak 
rájuk gondolok
akiknek homlokráncaiból növendék erdő sarjad
és akik azt is tudják hogy walt withman 
            egy ács fiaként született
mert nem keverik össze azzal a bizonyos másik áccsal 
            akivel naponta vacsoráznak
róluk gondolkodom akik attila mellett üldögélnek 
            a duna-parton
és konok magányban petriként alszanak el   
néha még álmodom is velük
ilyenkor mosolyogva látom hogy 
            könyvespolc ül szemgödreikben
és észrevétlen angyalokként védelmező 
kerubszárnyakat 
            suhogtatnak idegenek tiszteletére is
szavaikból vanília illat száll és kézzel nyújtott 
            házi rétes a nevetésük
most is róluk gondolkodom
 
*József Attila: Én dobtam 
 


2020. szeptember 15., kedd

Szépírói kurzus 2020/ősz/1 - Rózsa Boglárka elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Rózsa Boglárka azt a feladatot választotta, hogy Csáth Géza ismert elbeszélése nyomán ír novellát. Munkáját örömmel közlöm.

 

Rózsa Boglárka

Anyagyilkosság

 

Csáth Géza nyomán

 

Egy elszeparált sziget kis faházában élt az anyjával. A nap nagy részében kagylókat gyűjtögetett és figyelte a part közelében tevékenykedő halászhajókat.

Mindig ugyanakkor kelt fel hajnalban, hogy korán elkezdhesse a kagylógyűjtést. Ha éppenséggel öt perccel tovább szundított, az anyja szó nélkül benyitott a szobájába:

– Maya, keljél, menni kell dolgozni!

Ez ment egész eddigi életében. Miután elvégezte azt a pár osztályt, ami a szigeti iskolában kötelező volt, kiskamasz korától kezdve az anyjával dolgozott a tengerparton. Amikor még élt az apja, halászatból tartották fenn maguk, de annak már sok-sok éve. Azóta csak kagylót gyűjtöttek, amiket az anyja eladott az éppen arra járó halászoknak, illetve a szigetlakóknak a falu piacán.

Bár már húsz éves volt, sosem volt kapcsolata férfiakkal, mert az anyja nagyon szigorúan nevelte. Persze mindig megnézte a mólónál állomásozó hajók legénységét, és ilyenkor elképzelte magán a napbarnította munkáskarok erős fogását. Mi lenne, ha azokkal az izmos karokkal valaki őt elragadná, és elvinné innen olyan messzire, amennyire csak tudja!

– Maya, az isten áldjon meg, a kagylókat nézzed, ne a haszontalan népeket! – Így az anyja, amikor észrevette, hogy a tengert és a hajókat bámulja.

Egyszer talált egy csodaszép, gyöngyházfényű kagylót, aminek a belseje szikrázott a temérdek színtől, amikor csak a nap felé tartotta. Éppen gyönyörködött benne és el akarta tenni magának, amikor az anyja kikapta a kezéből, és pénzéhes vicsorra húzta száját:

– Ezzel jót fogunk keresni!

Maya legszívesebben felpofozta volna, hogy minden maradék örömét felőrölte ez a ráncos, zsémbes és piszkálódó nőszemély. Sokszor elképzelte, mi lenne, ha megszabadulna tőle.

Másnap délelőtt, amikor már az utolsó kagylókat gyűjtötte be aznapra, az egyik éles szélével megvágta a tenyerét. Felszisszent a csípős érzésre, és a vére befestette a kagyló fekete héját.

Visszadobta a többi közé a zsákba, és a tengerbe mártotta kezét. A sós víz enyhített valamit a seb fájdalmán, hála égnek a vágás nem volt mély, nem a legélesebb részén fogta meg a héjat.

Felnézve egy hajót pillantott meg, ami nagyon közel állt a parthoz. Fedélzetén egy jóképű, félhosszú hajú halász integetett neki; vele egykorú lehetett.

Maya rámosolygott, majd megrándult a válla az erős szorításra. Az anyja csontos kezét érzékelte magán, ahogy erőnek erejével maga felé fordítja.

– Gyere azonnal vissza a házba, dolgunk van! – A hiányos fogazatú száj, az állott lehelet és gülü szemek mind undort ébresztettek benne az anyja iránt. Nem tartozik neki semmivel, nem kell örökké így élnie.

Maya összes eddigi elfojtott dühe egyszerre tört elő belőle. Mint ahogy a tenger hulláma emelkedik és emelkedik, de még mindig nem csapódik be a homokos partra. Így élt eddig a pillanatig, becsapódás nélkül.

Elindultak, ő pedig az anyja alacsony, vékony testét figyelte maga előtt, ahogy ment vissza a házba. Maya kihasználva, hogy a nő nem nézett hátra, óvatosan előszedte az ő vérétől még mindig pirosló kagylót.

Lábai magától vitték előre, egyre gyorsabban, a védetlen nyak irányába. Amint odaért a ráncos bőrű anyjához, aki még mindig háttal állt neki, Maya magához ölelte:

– Mama!

Az anyja összerezzent, Maya pedig a nyaki főütőérbe vágta a kagylót, annak legélesebb oldalával. Felspriccelt a vér, mintha egy tubusból nyomták volna, és az idős nő rángatózva esett össze.

Maya zihálva körbenézett, de a halászhajók már messze jártak, nem láthatta senki. Az anyja beszélni próbált, de ő letérdelt mellé, és még egyszer rávágott a kagylóval, belehasított a bőrbe, ahol érte.

Mindene véres lett, de be kellett fejeznie, amit elkezdett. Amikor az anyja teste már nem mozdult, félrehúzta a faházuk egyik kis szobájába, és ott hagyta a gyilkos eszközzel együtt.

Holnap hajnalban úgyis elmegy innen. A legkorábbi halászhajó fél ötkor érkezik ide a partra, ami a közeli szigetnél is megáll. Ott majd új életet kezd, vagy pedig hajóról hajóra szállva halászként fogja keresni a kenyerét.

Testét újabb hullámban elárasztotta az adrenalin. Megfogta az aznap összegyűjtött kagylótermést, és minden erejét beleadva végigszórta őket a parton, aztán közéjük feküdt. Ujjával végigsimított a hozzá legközelebb heverő barna héjon. Most nem érzett fájdalmat.