A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Krajnyák Dalma Kosztolányi Dezső Fürdés című novellájának hatására írt egy elbeszélést, házi feladatként. Kiváló munkáját nagy örömmel közlöm.
Krajnyák Dalma
Fürdés
Hanna mélázva feküdt az öntöttvas
fürdőkádban, lábujjai szórakozottan játszottak a túlfolyó résein. Csak a jobb
lábfeje kandikált ki a sűrű, csillámló fürdőhab buboréktengeréből, hagyta, hogy
egész testét elfedje a fehér, könnyű pamacstakaró. Habfürdő. Hahhh. Utoljára
talán tizennégy évesen volt benne része, amikor elkerült kollégiumba és az
egyik hétvégén a szobatársa elhívta magukhoz vendégségbe. Tudta, hogy Kriszta
csak megsajnálta, hogy inkább gubbaszt hétvégeken is a kollégiumi szobában,
mint hogy hazamenjen a nyomorba, de ennek ellenére elfogadta a meghívást.
Krisztáéknál volt kád, nem csak lavór. És volt meleg víz, puha törülköző és
habfürdő. Hanna fanyar hümmögéssel zökkentette ki magát az emlékezésből, majd a
káddal szemben lévő órára tévedt a tekintete. Már több mint harminc perce ül a
vízben, konstatálta. Érezte is, hogy lassan egészen kihűl már, de azért még
kellemes langyossággal simogatja bőrét a
víz. Ki akarta élvezni a fürdőzés minden pillanatát. Soha nem tölthetett
ezelőtt még ennyi időt a fürdőszobában, mióta itt van, soha. Csak egy
villámgyors tusolásra volt mindig lehetőség, aztán fogmosás, felöltözés,
előfordult, hogy a fésülködés már nem fért bele, csak a következő körben. Mrs
Blackfordot ugyanis fél óránként kellett egyik oldaláról átfordítani a másikra,
ellenőrizni a csöveket, adott esetben az infúzió adagolását és hogy az ágyrács
megfelelően van-e rögzítve, nehogy leessen a beteg, ha netán rohama lenne.
Az özvegy, idős Mary nénit, vagy ahogy az időnként a házba özönlő unokák és rokonok hívják, Aunty Mary-t vagy Granny-t hazahozták a kórházból és a hálószobáját átalakítatták egy multifunkcionális kórteremmé. Annyira haza akart jönni a néni, hiányoztak neki azok a nagy, színes pünkösdi rózsák a háló faláról, ami igazi angol stílusban volt kitapétázva. Hiába vitt a lánya, Bonnie csodás csokrokat a kórházi látogatások alkalmával, az nem volt ugyanaz. Ő a tapétát akarta meg a porcelánszobrok látványát az ággyal szembeni vitrines szekrényből. Már ameddig el tudta mondani egyértelműen, mit szeretne és hogy mit lát. Az állapota azóta csak romlott, mint az várható volt, de a család mégis nyugodtabb volt, tudván, hogy a néni az otthonában van, amihez úgy ragaszkodik, ráadásul huszonnégy órás szakértő ápolói felügyelet mellett.
Huszonnégy órás. Ez volt Hanna műszakjának pontos megnevezése. Hivatalosan mondva bentlakásos ápoló. Hogy irigykedtek rá a lengyel kollégák az otthonban, amikor neki ajánlották fel ezt a munkalehetőséget! Nővérszállás helyett kényelmes szoba, kosztpénz és pár száz fonttal több fizetés. Azért ez már valami. Hanna is előrelépésnek vélte. A kemény munkához már hozzászokott, ismerte az ápolói szakma összes árnyoldalát, de az idősek hálás tekintete, na és persze a spórolt kis pénz a bankszámláján olykor feledtetni vélte vele a nehézségeket. Azt, hogy tulajdonképpen nincs élete. Magánélete, az nincs. Se fiatalsága. Amellett, hogy nap mint nap félretett a komódjába az élelmiszerre szánt pénzből lecsípett pár fontot és a havi fizetését szinte érintetlenül hagyta – hiszen nem is volt alkalma azt elkölteni – Hanna csak várt. Várt, hogy egyszer majd valamikor, elkezdjen élni. De ez az időpont egyre megfoghatatlanabbá vált számára, egyre homályosabb lett a képzeletében, hogy mégis mikor, hogyan fog ez bekövetkezni, amikor ő majd élni fog. Magával törődni. Magának vásárolni. Netán főzés helyett étteremben enni. Online aerobik-videók helyett edzőteremben sportolni.
A múltkor Katja, a volt kollegája moziba hívta. Igen, az otthonban voltak szabad napszakok a siftek között. Hanna azt mondta, egyelőre nem tud menni. Mrs Blackford teljesen kiszolgáltatott és nem hagyhatja magára akkor sem, ha éppenséggel itt vannak a rokonok. Egyébként sincs már szerinte sok hátra szegénynek. Szerette Mary nénit, igazán megszerette, mióta itt dolgozik. Tudta, hogy amikor magánál van az idős hölgy, kell, hogy az lássa őt, mint egyfajta megnyugtató biztosítékot és bizonyosságot. Tehát nem, sajnos nem mehet. De ha Mary néni elmegy – amit senki nem tudhat pontosan, mikor fog megtörténni – akkor ő is elmegy. Katjával, a moziba. És Londonból is, el, örökre. Talán Párizsba. Igen, Párizs lesz. Vagy csak Canterbury, de nem fog többet bentlakásos ápolóként dolgozni. Hanna ezt megígérte magának, bár legtöbbször maga sem értette miért. Hiszen sok szempontból soha nem volt még ilyen jó élete, miért is elégedetlenkedik? Mégis mit akar? Puha double-bed, minőségi alapanyagok a főzéshez, romantikus kis parkosított kert, ahol ő is eltölthetett olykor lopott perceket, még ha a kerti törpéket giccses túlzásnak is tartotta. Egy világ választja el ezt az otthont a sajópetri szegénysor vályogházától. Minden értelemben. Soha nem gondolta volna…
Akkor is átsuhant ez az agyán, amikor a kádban nyújtózkodott, mígnem a fülében sztereóban szóló zenén átszűrődött valami furcsa nyöszörgés. Nem, inkább kiáltás-féleségnek hallatszott, de amolyan messziről jövőnek, mintha a szomszédból, a másik házból, a másik utcából… Ez a hang megzavarta Hannát és még hangosabbra állította a zenelejátszót. Most már dübörgött az Aerosmith ’Don’t wanna miss a thing’ című száma, teljesen elnyomva az előbb még be-beszivárgó külső hangfoszlányokat. Még öt perc, aztán kiszáll, gondolta, ennyi relax jár neki, pont ez és a következő dal még belefér, addig nem gondol semmire.
Furcsa volt Hannának a kontraszt, az iménti nagy zenebona és a hirtelen beállt csönd között, miután kivette a fülhallgatót a füléből, hogy komótosan, porcikáról-porcikáról áttörölje nedves testét. Most olyan gonddal és odafigyeléssel dörzsölte a testrészeit, ahogy csak a gondozottjainak szokta. Ő rendszerint még vizes, amikor már az alsónemű rajta van a nagy kapkodásban. Ezúttal viszont mindent akkurátusan végrehajtott, mintha a női magazinok szépségápolási rutinja követendő szentírás lenne: testápoló, többlépcsős haj- és arcpakolás, smink, frizura. Utóbbi kettőt nem vitte túlzásba, a természetesség híve volt - egy leheletnyi pirosító és kis szempillaspirál szájfénnyel pont megtette. Rakoncátlan tincseit pedig kivasalta. Fehérneműje pamut, semmi csipke, elvégre nem randizni készült. Bár, a férfiakat soha nem érdekli, hogy milyen a bugyi, csak az, hogy minél hamarabb lekerüljön róla, már megtanulta jól. Ez futott át benne és fintorogva elmosolyodott, miközben bekapcsolta a melltartóját. Ha pamut, hát pamut. Viszont ezúttal nem a fehér köpenyét vette vissza, nem is a szaladgálós farmerét, amit a bevásárláshoz hord.
Izgatottan lépett a szekrényhez, hogy kivegye hátulról a sárga virágos ruháját, melyet csak jelesebb napokon szokott hordani. El is tanakodott, mikor volt rajta utoljára, miközben végigsimított a félig kinyílt boglárkákon. Ezen a ponton már a torkában dobogott a szíve. Ujjai remegtek, ahogy lefejtette az anyagot a vállfáról. Továbbra is síri csend honolt az egész felső emeleten, ő pedig már a lélegzetét is visszafojtotta. Így bújt bele a ruhába, lüktető halántékkal, nem tudva, hogy ez még a hangos zene utóhatása vagy már az oxigén hiánya. Fogta a táskáját és elindult a csigalépcső felé.
A lépcső előtt közvetlenül jobbra volt Mrs Blackford hálószobája. Hanna tudta, hogy el kell haladnia előtte, hogy kötelessége van, hogy meg kell néznie, kötelessége megnéznie, hogy az a két ráncos kar ütögeti-e még reményvesztve a parkettát. Amikor a fürdővizet engedte egy bő órával ezelőtt, még hallotta a tenyerek hangos és kétségbeesett csapkodását, amit egy nagy, krumpliszsák-szerű puffanás előzött meg. Utána nem tudja, mert betette a kedvenc lejátszási listáját. Hanna most csak a magassarkúja ütemes koppanását érzékelte az előtér parkettáján, míg végül ráfordult a lépcsőre. Előtte azonban megakadt a szeme a bazsarózsákon, amik láttatni engedték magukat a félig kinyílt ajtó résén át, majd a padlóra tévedt a tekintete. Két viaszos kar, mozdulatlan. Onnan továbbkúszott a pillantása az üres ágyra, mellette a leszerelt ágyrács. Azonnal visszaemelte a szemeit a kacagó rózsákra, mindezt egy másodperc töredéke alatt, és már nyúlt is a telefonjáért, amibe egy gyors üzenetet pötyögött, míg leért a földszintre, hogy aztán nagyot csapódjon mögötte a bejárati ajtó.
„Szia Katja, mégis jó a mozi, egy óra múlva vetítik a filmet, ha neked is megfelel, ott találkozunk.”
Gondolta, ha hazaért, Bonnienak is üzen. Mary néni lányát ráér a film után értesíteni a balesetről.
Az özvegy, idős Mary nénit, vagy ahogy az időnként a házba özönlő unokák és rokonok hívják, Aunty Mary-t vagy Granny-t hazahozták a kórházból és a hálószobáját átalakítatták egy multifunkcionális kórteremmé. Annyira haza akart jönni a néni, hiányoztak neki azok a nagy, színes pünkösdi rózsák a háló faláról, ami igazi angol stílusban volt kitapétázva. Hiába vitt a lánya, Bonnie csodás csokrokat a kórházi látogatások alkalmával, az nem volt ugyanaz. Ő a tapétát akarta meg a porcelánszobrok látványát az ággyal szembeni vitrines szekrényből. Már ameddig el tudta mondani egyértelműen, mit szeretne és hogy mit lát. Az állapota azóta csak romlott, mint az várható volt, de a család mégis nyugodtabb volt, tudván, hogy a néni az otthonában van, amihez úgy ragaszkodik, ráadásul huszonnégy órás szakértő ápolói felügyelet mellett.
Huszonnégy órás. Ez volt Hanna műszakjának pontos megnevezése. Hivatalosan mondva bentlakásos ápoló. Hogy irigykedtek rá a lengyel kollégák az otthonban, amikor neki ajánlották fel ezt a munkalehetőséget! Nővérszállás helyett kényelmes szoba, kosztpénz és pár száz fonttal több fizetés. Azért ez már valami. Hanna is előrelépésnek vélte. A kemény munkához már hozzászokott, ismerte az ápolói szakma összes árnyoldalát, de az idősek hálás tekintete, na és persze a spórolt kis pénz a bankszámláján olykor feledtetni vélte vele a nehézségeket. Azt, hogy tulajdonképpen nincs élete. Magánélete, az nincs. Se fiatalsága. Amellett, hogy nap mint nap félretett a komódjába az élelmiszerre szánt pénzből lecsípett pár fontot és a havi fizetését szinte érintetlenül hagyta – hiszen nem is volt alkalma azt elkölteni – Hanna csak várt. Várt, hogy egyszer majd valamikor, elkezdjen élni. De ez az időpont egyre megfoghatatlanabbá vált számára, egyre homályosabb lett a képzeletében, hogy mégis mikor, hogyan fog ez bekövetkezni, amikor ő majd élni fog. Magával törődni. Magának vásárolni. Netán főzés helyett étteremben enni. Online aerobik-videók helyett edzőteremben sportolni.
A múltkor Katja, a volt kollegája moziba hívta. Igen, az otthonban voltak szabad napszakok a siftek között. Hanna azt mondta, egyelőre nem tud menni. Mrs Blackford teljesen kiszolgáltatott és nem hagyhatja magára akkor sem, ha éppenséggel itt vannak a rokonok. Egyébként sincs már szerinte sok hátra szegénynek. Szerette Mary nénit, igazán megszerette, mióta itt dolgozik. Tudta, hogy amikor magánál van az idős hölgy, kell, hogy az lássa őt, mint egyfajta megnyugtató biztosítékot és bizonyosságot. Tehát nem, sajnos nem mehet. De ha Mary néni elmegy – amit senki nem tudhat pontosan, mikor fog megtörténni – akkor ő is elmegy. Katjával, a moziba. És Londonból is, el, örökre. Talán Párizsba. Igen, Párizs lesz. Vagy csak Canterbury, de nem fog többet bentlakásos ápolóként dolgozni. Hanna ezt megígérte magának, bár legtöbbször maga sem értette miért. Hiszen sok szempontból soha nem volt még ilyen jó élete, miért is elégedetlenkedik? Mégis mit akar? Puha double-bed, minőségi alapanyagok a főzéshez, romantikus kis parkosított kert, ahol ő is eltölthetett olykor lopott perceket, még ha a kerti törpéket giccses túlzásnak is tartotta. Egy világ választja el ezt az otthont a sajópetri szegénysor vályogházától. Minden értelemben. Soha nem gondolta volna…
Akkor is átsuhant ez az agyán, amikor a kádban nyújtózkodott, mígnem a fülében sztereóban szóló zenén átszűrődött valami furcsa nyöszörgés. Nem, inkább kiáltás-féleségnek hallatszott, de amolyan messziről jövőnek, mintha a szomszédból, a másik házból, a másik utcából… Ez a hang megzavarta Hannát és még hangosabbra állította a zenelejátszót. Most már dübörgött az Aerosmith ’Don’t wanna miss a thing’ című száma, teljesen elnyomva az előbb még be-beszivárgó külső hangfoszlányokat. Még öt perc, aztán kiszáll, gondolta, ennyi relax jár neki, pont ez és a következő dal még belefér, addig nem gondol semmire.
Furcsa volt Hannának a kontraszt, az iménti nagy zenebona és a hirtelen beállt csönd között, miután kivette a fülhallgatót a füléből, hogy komótosan, porcikáról-porcikáról áttörölje nedves testét. Most olyan gonddal és odafigyeléssel dörzsölte a testrészeit, ahogy csak a gondozottjainak szokta. Ő rendszerint még vizes, amikor már az alsónemű rajta van a nagy kapkodásban. Ezúttal viszont mindent akkurátusan végrehajtott, mintha a női magazinok szépségápolási rutinja követendő szentírás lenne: testápoló, többlépcsős haj- és arcpakolás, smink, frizura. Utóbbi kettőt nem vitte túlzásba, a természetesség híve volt - egy leheletnyi pirosító és kis szempillaspirál szájfénnyel pont megtette. Rakoncátlan tincseit pedig kivasalta. Fehérneműje pamut, semmi csipke, elvégre nem randizni készült. Bár, a férfiakat soha nem érdekli, hogy milyen a bugyi, csak az, hogy minél hamarabb lekerüljön róla, már megtanulta jól. Ez futott át benne és fintorogva elmosolyodott, miközben bekapcsolta a melltartóját. Ha pamut, hát pamut. Viszont ezúttal nem a fehér köpenyét vette vissza, nem is a szaladgálós farmerét, amit a bevásárláshoz hord.
Izgatottan lépett a szekrényhez, hogy kivegye hátulról a sárga virágos ruháját, melyet csak jelesebb napokon szokott hordani. El is tanakodott, mikor volt rajta utoljára, miközben végigsimított a félig kinyílt boglárkákon. Ezen a ponton már a torkában dobogott a szíve. Ujjai remegtek, ahogy lefejtette az anyagot a vállfáról. Továbbra is síri csend honolt az egész felső emeleten, ő pedig már a lélegzetét is visszafojtotta. Így bújt bele a ruhába, lüktető halántékkal, nem tudva, hogy ez még a hangos zene utóhatása vagy már az oxigén hiánya. Fogta a táskáját és elindult a csigalépcső felé.
A lépcső előtt közvetlenül jobbra volt Mrs Blackford hálószobája. Hanna tudta, hogy el kell haladnia előtte, hogy kötelessége van, hogy meg kell néznie, kötelessége megnéznie, hogy az a két ráncos kar ütögeti-e még reményvesztve a parkettát. Amikor a fürdővizet engedte egy bő órával ezelőtt, még hallotta a tenyerek hangos és kétségbeesett csapkodását, amit egy nagy, krumpliszsák-szerű puffanás előzött meg. Utána nem tudja, mert betette a kedvenc lejátszási listáját. Hanna most csak a magassarkúja ütemes koppanását érzékelte az előtér parkettáján, míg végül ráfordult a lépcsőre. Előtte azonban megakadt a szeme a bazsarózsákon, amik láttatni engedték magukat a félig kinyílt ajtó résén át, majd a padlóra tévedt a tekintete. Két viaszos kar, mozdulatlan. Onnan továbbkúszott a pillantása az üres ágyra, mellette a leszerelt ágyrács. Azonnal visszaemelte a szemeit a kacagó rózsákra, mindezt egy másodperc töredéke alatt, és már nyúlt is a telefonjáért, amibe egy gyors üzenetet pötyögött, míg leért a földszintre, hogy aztán nagyot csapódjon mögötte a bejárati ajtó.
„Szia Katja, mégis jó a mozi, egy óra múlva vetítik a filmet, ha neked is megfelel, ott találkozunk.”
Gondolta, ha hazaért, Bonnienak is üzen. Mary néni lányát ráér a film után értesíteni a balesetről.
