A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.
Dunaveczki Anikó, aki több írásban már bizonyította tehetségét, most a "Ma nem mentem iskolába"-kezdetű feladatot oldotta meg jól.
Dunaveczki Anikó: Tolltartó
Ma nem mentem iskolába. Lustán ásítozva
dörzsölöm a szememet. A következő pillanatban fölordítok: Úristen! Ma nem
mentem iskolába! Úgy ugrom ki az ágyból, mintha darázsfészekben feküdtem volna.
Egy pillantás a vekkerre, fél kilenc! Ebből, mi lesz? Nem tudom hirtelen, hová
kapjak, végül megragadom a bepakolt iskolatáskát, és uzsgyi. Majdnem
lebukfencezem a lépcsőn. Tegnap még itt volt, most meg csak úgy eltűnt alattam.
Akkora köd van, hogy az orromig se látok. Muszáj lassítanom. Elvergődöm a
kapuig. Hosszas keresgélés után, megtalálom a kilincset, és kilépek az utcára.
Elszállt minden reményem, hogy tíz perc alatt odaérek, és az első szünetben
észrevétlenül beosonok. Csigalassúsággal haladok előre. Juj! Ez fájt.
Belerúgtam egy kerti törpébe, ami egy ház előtt kuksol a virágágyásban. Fél
lábon ugrándozom magam körül egy ideig, aztán megkeresem a járdát. Kissé még
sántikálok, de a földútnál az emelkedőt már simán veszem. Hallom a folyó
zúgását, lassan araszolok, megtalálom a hidat. Már csak az úttesten kell
átmennem, ahol kocsik is járnak. Belefúrom a szemem a ködbe, hátha látok, vagy
hallok valamit. Szabad az út, átmegyek. Oldalra nyújtott kézzel kitapogatom az
első gesztenyefát; a fasor az iskoláig vezet.
Most, hogy fától-fáig, sajgó nagylábujjal, de
biztosan haladok előre, csak azon jár az eszem, mit fogok füllenteni, ha a
tanító néni megkérdezi, miért késtem el? Ez macerás lesz! – ahogy a bátyám
szokta mondani, ha nekifog valami nehéz dolognak. Előre tudjuk, hogy nem lesz
jó vége. Majd csak kitalálok valamit, nyugtatom magam. Elfogytak a
gesztenyefák. Megkeresem az iskola kerítését, a bejáratot, és a hátammal a
falnak lapulok. Így oldalazok az udvar felé. Mielőtt befordulnék a sarkon,
hallgatózom kicsit. Senki nincs kint. Vége a szünetnek. Ajaj! Gondolkodnom
kell, mert ezt, biztosan nem úszom meg büntetés nélkül. A bátyám régen mesélt
egy felsős fiúról, aki egyszer egész nap lógott az iskolából. Azért csak
egyszer, mert az apukája rendőr, és büntetésből egész hétvégére bezárta a
fogdába. Ezt pontosan így mondta a bátyám: „lógott”. Nem igazán értettem, mit
jelent. Én is szoktam lógni, leginkább a cseresznyefán, de azért nem kapok
büntetést, csak, ha leesem. Kértem, hogy magyarázza el!
- „Se hall se lát Dömötör, buta volt, mint
hatökör, mert ez a se hall, se lát, kerülte az iskolát.”- mondta
mosolyogva. Ezt tanultuk az előkészítőben, de lógásról nincs benne szó. Ezek
szerint, raktam össze a fejemben, a lógás azt jelenti, ha valaki elmegy az
iskoláig, de nem megy be, hanem megkerüli, és közben hat ökörré változik! Ezt
lehetségesnek tartom, mert a mesékben is át tudnak változni a szereplők, amivé
csak akarnak. Már csak azt nem értem, hogy fér el hat ökör, olyan kicsi helyen,
mint a fogda? Hm! Lógás, átváltozás, állat, fogda - inkább bemegyek. Veszek egy
mély levegőt, és a külső ajtóig lopakodom. Rátapasztom a fülemet, csend.
Besurranok. Az előtér homályos, de legalább látok valamit. A tanterem nyitva,
bent ég a villany. Innen csak az öreg templomi orgona látszik. A tanító néni
szokott rajta játszani, de nem ér le a lába a pedálhoz, ezért jobbra-balra
billeg az ülőkén, ami úgy nyikorog, hogy nem értem a szöveget. Most viszont
nagyon is jól hallom, ahogy szigorú hangon fölcsattan:
- Állj a falhoz, és kezdd el mondani az
egyszeregyet, ha helyes, léphetsz előre! Ha hibázol, visszalépsz!
Ijedtemben a falhoz lapulok, és már mondanám
is, mikor rájövök, hogy nem nekem szólt. Engem nem láthat! Vagy mégis?
Behúzódom egy sötét sarokba, lekucorodom. Úgy gubbasztok, mint nyúl a bokorban.
Mocorgást hallok, valaki lépeget. Megkönnyebbülve lapulok tovább, pisszenni se
merek. Azért fejben gyorsan elkezdem mondani az egyszeregyet, hátha később
nekem is felelnem kell. Már egész jól megy, a bátyámmal tanultam. Bent elkezd
számolni valaki:
- Egyszer egy az egy, kétszer egy, az kettő… –
hiszen, ez a Döme! Az elsősökkel jár. Egy fejjel magasabb nálam - nagy
kerek feje van. Azt mondják, már harmadikosnak kellene lennie.
- Nyolcszor kettő… nyolcszor kettő… - semmi!
Na, mondd már! Nem tudja! Miért nem tudja? Tizenhat – suttogom magam elé.
- Elölről! Vissza a falhoz! – csattan föl a
tanító néni. Legyen már szünet! Á, úgysem lesz. Nincs, mit tenni, be kell
menni! A lábam is elzsibbadt a guggolástól. Összeszedem maradék bátorságom és
fölállok. Csak állnék, de a zsibbadt lábaim nem engedelmeskednek, olyan fájósan
bizseregnek, majdnem fölkiáltok. Elkezdem őket dörzsölni, ahogy a nagyapától
láttam. Lassan szűnik az érzés, és az egyszer- egyre lépegetve, besétálok a
terembe, mintha eddig „engedélyezett eltávon” lettem volna – ezt aputól
hallottam. Ő katona, és ezt szokta mondani, ha kis időre hazaugrik a
laktanyából. Csak előre nézek, egyenesen odamasírozok egy padsorhoz, és a falhoz
állok, közben megállás nélkül, hangosan mondom az egyszeregyet. Nagy
csodálkozásomra, senki se törődik velem. Valami itt nem stimmel. Lopva
körülnézek. Csak hárman vagyunk? Hol vannak a többiek? De, most nem állhatok
meg, hogy ezt kiderítsem. Menetelek tovább, közben beejtem a táskámat egy
padba, és haladok előre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Döme megint
megáll a számolásban, és a lépésben is. Hátranézek. Nem látom, hogy
gondolkodna, kifejezéstelen arccal bámul előre. Szeretnék súgni neki, de azt
nem szabad, mert büntetés jár érte. Elég a magam baja! Gyorsan visszakapom a
fejem. Ekkor veszem csak észre, hogy a templomi oltár két, hatalmas szárnyú
ajtaja nyitva van! Összezavarodom. Amikor iskola van, ezek az ajtók zárva
vannak! Egy háromlábú állványt tesznek elé, arra meg a táblát. Hol az állvány,
meg a tábla? Csak a virágokkal teli, hímzett terítős kőoltárt látom, amit
nagyapa épített. Akkor most templomban vagyok, vagy az iskolában?
- Gyere ide! – a dühös felszólításra
hátrakapom a fejem, és indulnék, de, látom, hogy Döme vánszorog az asztal felé.
A tanító néni nem néz rá, nem szól hozzá. A fa tolltartója után nyúl. Odahúzza
maga elé, kiszedi belőle a ceruzákat, tollakat, becsukja, és a kezébe veszi.
Forgatja, nézegeti, mintha most látná először. Egyre gyorsabban ver a szívem,
mint, amikor érzem, hogy valami nem jó dolog történik. Hátratolja a székét, és
nagyon, nagyon lassan föláll – muszáj neki, mert ő kicsi és gömbölyű, a Döme,
pedig magas, és nagydarab. Elkezdi mondani az egyszeregyet, és minden
eredménynél üt egyet a fa tolltartóval, a Döme fejére. Megint előre fordítom a
fejem, ezt nem akarom látni. Mereven csak az oltárt nézem, és könnybe lábadt
szemmel mondogatom magamban: láthatatlan vagyok, láthatatlan vagyok, nem akarok
odanézni… megteszem. Alulról fél oldalra sandítok. Döme ugyanott áll bambán,
mint legutóbb, meg se rezzen, pedig a fején az ütések úgy koppannak, mintha
kődarabhoz vernék azt a tolltartót. Remegnek a lábaim, térdre esek, és
akaratlanul összekulcsolom a kezem. Imádkozom, ahogy a pap bácsi tanította.
Próbálok a szövegre figyelni, de a kőoltárban is csak a Döme arcát látom. Most
úgy érzem, mintha az én fejemen koppannának az ütések. Elterelem a figyelmemet.
A nagyapa jut eszembe. Elkezdem mondani magamban ki az én nagyapám, talán, ha
erre gondolok, az segít: az én nagyapán, a kastélyban kőmíves mester, egyszer
engem is elvitt oda… látom magam előtt, ahogy nagyapa a kalapáccsal üti a
téglát. Hangosan koppannak az ütései… nem megy. A tanító néni biztosan az én
fejemet is ütni fogja azzal a tolltartóval, mert elkéstem az iskolából.
Kétségbeesetten és egyre hangosabban imádkozom: én Istenem, jó Istenem,
lecsukódik már a szemem, a fülem is csukva van, nem hallom a… Reccsenés. Pár
apró koppanás. Csend. Félek mozdulni, nem akarom elhinni, hogy vége. Lehet,
hogy megsüketültem? Ez lett hát a büntetésem. Már nem is érdekel, legalább túl
vagyok rajta. Még mindig térdepelve, összekulcsolt kézzel, óvatosan azért
hátrafordulok. A tanító néni csodálkozó arcát látom, ahogy nézi a földön, az összetört
tolltartó darabjait. Döme hátrakulcsolt kézzel, kifejezéstelen szemekkel bámul
maga elé, még csak nem is sír. Felém fordítja lassan a tekintetét, és mosolyra
húzódik a szája, mintha azt mondaná, semmiség, kiheverem. Megkönnyebbülve
fölállok, bátorítón Dömére nézek, és indulnék valahová, bárhová, csak el innen.
De az arca megállít. Egyre szélesebbre nyílik a szája, már nem mosolyog, hanem
vigyorog, mint egy ütődött. Most meg hahotázni kezd, a térdeit csapkodja nagy
jókedvében, még ujjal is mutogat rám. Mi van már megint? Most fog átváltozni
valami szörnyűséges állattá?! Közben a tanító néni is felém fordul,
kikerekednek a szemei, és azt kérdezi:
- Mit keresel itt pizsamában és papucsban? -
végignézek magamon, és a föld alá süllyednék szégyenemben, ha lehetne.
Kirohanok a teremből, zokogva futok hazáig. Nekiütközöm a kapunak, be van
zárva, pedig én határozottan emlékszem, hogy nyitva hagytam. Verem az öklömmel,
miközben kiabálok:
-
Anyu! Anyu! Nyissa ki a kaput!
A dörömbölés hangjába harangszó vegyül,
valaki ráz, kinyitom a szemem, a kezeimmel kalimpálok, folynak a könnyeim. Anyu
leül mellém az ágyra, szorosan átölelem:
- Muszáj iskolásnak lenni?– kérdezem sírva,
egy nemleges válaszban reménykedve. – Igen,
muszáj. Holnaptól már te is iskolába fogsz járni. De ma, templomba megyünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése