2018. december 14., péntek

Szépírói kurzus 2018/ősz/13 Várady Liliána elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, aki Várady Liliána álnéven ír, azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy egy festmény alapján írjon egy novellát. Kiváló munkáját itt közlöm.



Várady Liliána
Rene Magritte-nek - Lovers I. & II. festményei által ihletve

- Milyen gyönyörű ez a táj, ahová elhoztál kedvesem! Csodás lesz egy teljes hétig itt együtt lenni, hallgatni a tenger morajlását és bámulni a hullámokon megtörő fény káprázatát. Sétáljunk egyet a parton! – kiáltja a nő, s már húzza is magával szerelmét kézen fogva, akinek több kedve lenne mindjárt a szállást felavatni.
Elindulnak hát, a csomagokat épphogy csak ledobva a szobában. Ahogy távolodnak a kis tengerparti falu házaitól, egyre inkább a természet részeivé válnak ketten, egymásnak maradva. Itt már semmi nincs rajtuk kívül, csak a türkiz kék víztömeg, az égbolt pamacsos felhői és a harsány zöld növényzet, meg a feltámadó szél, ami összhangban van felkavarodó érzéseikkel.
-  Gyere, hadd üljek az öledbe! - szól a nő, egy kidőlt fatörzsnél.
-  Jaj, nehéz vagy! Jó ez nekem? – évődik a férfi.
-  De hát ez a szerelem szigete, már nem vágysz rám? Miért vagy velem?
-  Nem tudom. Jól érzem magam veled.
-  Ez minden? Már nem szeretsz?
Válasz hosszú ideig nem érkezik, a csend közöttük egyre fojtóbbá válik. A nő nem érti mi történt. Hiszen még otthon a fülébe súgta a férfi, hogy szeretlek. Igaz, sose teszi hozzá, hogy nagyon. Pedig a nő várja, elvárja…?  Tudja, hogy a férfi nem szereti az elvárásokat. Már csak azért se mondja, még ha úgy is érzi. Na de épp itt, épp most akar megleckéztetni? - tűnődik magában.
Szerinted mi lesz velünk? – teszi fel következő, már provokatív kérdését a nő. -  Ha a gyerekeink kirepülnek, majd együtt leszünk?
- Hát… én azt tervezem, hogy veszek egy kis tanyát, valahol messze a világ zajától, s lennének lovaim. Tudod, milyen régóta vágyom rá.
-   Igen? És hol gondoltad megvenni?
-  Mondjuk, a Zalaságban.
-   De hát az 300 km-re van tőlünk! Oda akarsz költözni?
-   Igen, van ilyen elképzelésem.
-   És én? Nekem ott a munkám, a gyerekeim…
-  Hát majd hétvégeken találkozunk. Egy hónapban egyszer-kétszer… - veti oda a férfi.
A nő lelombozódik. Mintha nem is vele történne meg mindez. Ki ez a férfi itt? Akire rátette az életét, aki nélkül nem tudja elképzelni a jövőjét, akit mindig szeretett volna jobban ismerni, olvasni a gondolataiban, érezni az érzéseit, tudni a vágyait, szándékait. De ő mindig titokzatos volt, s ha néha mégis közelebb engedte magához, azonnal, - mint aki megijed a túl nagy közelségtől -, lépett valami eltávolítót. Most is épp ezen fáradozik? – töpreng magában a nő.
Közben a férfi is elmerengett. Milyen buta ez az én szerelmem. Képes elhinni, hogy veszek egy tanyát a Zalaságban, hogy egy hónapban csak néhányszor tudjak vele találkozni. Hogy nem érti a viccet? Gondolhatná, hogy nem teszek ilyet! Ennyire nem bízik meg bennem? – lamentált. Miért kérdezősködik folyton, hogy mit érzek iránta? Hát nem érzi, mennyire szeretem? Nem elég neki az, ahogyan ránézek, ahogy megcsókolom, ahogy hozzáérek?! Ezek a mozdulataim mind azt mondják „szeretlek”, amit ő annyira akar hallani. És néha mondom is. Rám nem jellemző módon, korábban ezt soha nem mondtam senkinek. Ő az első, akinek kimondom, igen, és nem is ritkán, amikor nagyon úgy érzem, hogy szétfeszít ez az érzés, és hát gyakran érzem úgy...igaz, egyre ritkábban…. Elrontja a kérdezősködéssel, azzal, hogy mindig AKAR valamit. Minden kevés neki. Ha azt mondom, szeretem, akkor azt akarja hallani, hogy nagyon. Meg, hogy becézzem és írjak neki szerelmes sms-eket. Hát nem elég becézés a simogatásom, a csókjaim? Hogy bárhol vagyunk, másra sem tudok gondolni, csak hogy mennyire kívánom?! Múltkor is a strandon, amikor a fia lefényképezett minket, ahogy hozzám bújt, alig tudtam úgy helyezkedni, hogy le ne bukjak…
Amíg átfuttatták ezeket a gondolatokat elméjükön, pár pillanat telt el. A nő ügyetlen kérése, hogy az ölébe ülne, rossz vágányra vitte a nyaralás kezdetét. Igaz, rajta maradt a tél múltával pár kiló, ezeket a nyár derekára már mindig le szokta adni, de most túl sok volt a teendő, nem volt érkezése. Hát igen, TÚL NEHÉZ vagyok neki. Minden téren – gondolja a nő magában. Ő meg rideg és érzéketlen. Itt állunk egymás mellett, és nem is ismerjük egymást. Elrejtőzünk mindenféle álarc mögé. Ki tudja, még az is lehet, hogy szeret. De nagyon nem akarja, hogy tudjam. Rólam meg azt hiszi, hogy nem tudok nélküle élni. Pedig tudok. Menjen csak a Zalaságba – mondja magában dacosan a nő, s közben egyre erősebb vágyat érez a férfi iránt.
Csak állnak idegenül és mégis összetartozva. Aztán szó nélkül visszasétálnak a szobába, aminek tengerkék hangulata nyugalmat áraszt magából. De bennük a vörös árnyalatú szenvedély kerekedik felül, és az ajtón belépve nem tudják magukat tovább türtőztetni. Úgy ahogy vannak, a lelküket palástoló maskarájukban, belevetik magukat a szeretkezés örvényébe. Oly erős a vágy, hogy mindent felülír. Zene szól a fülükben, s akkor, ott, úgy érzik, mégis átszakad a távolságtartás gátja, egyre beljebb engedve a másikat a körökön belülre, a testük melegébe. Mindaddig, amíg már nincs tovább, amit már nem lehet fokozni és kibírni sem ép ésszel, csak belefeledkezve, elviselni a gyönyört és vágyni rá, hogy örökké tartson… De a varázslat lassan tünedezni kezd, és amikor pihegve, a közösen átélt hatalmas élmény után egymásra néznek, újra nem látják egymás igazi arcát, csak egy nőt és egy férfit, akik idegenek.

2018 december 11. 
                                                              


Nincsenek megjegyzések: