Szépírói kurzus 2019/ősz/7 Hinsenkamp Fülöp novellája és színpadi jelenete

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatói számára házi feladat volt Camus híres kezdőmondatával novellát írni, majd a novellát színpadi jelenetté átírni. Hinsenkamp Fülöp a tőle megszokott magas színvonalon teljesítette a feladatot. 

Hinsenkamp Fülöp

Szemérmetlen kifogás

-                     Ma halt meg anyám. Nem tudtam készülni – mondta jelentkezés nélkül Antal.

Az óra előtti szünetben meglepő csöndben ültek a gyerekek az osztályteremben, mindenki a könyvét bújta. A szünet utolsó perceiben általában WC-re rohangáltak, gyorsan befejezték a tízórájukat, válaszolgattak Messengeren a barátoknak, Instagramon kitettek pár sztorit. Néhányan talán beszélgettek, poénkodtak egymással. Az a nap viszont más volt. Év vége felé egyre nagyobb jelentőséggel bírnak az osztályzatok, és az aznapi témazáró kiemelten fontos volt, háromszoros súllyal számított bele az év végi osztályzatba. Ez által közvetve már a felvételi pontszámot is befolyásolta. Csupán egy gyerek ült nyugodtan, a telefonján Rodeo Stampede-t játszva. Ő volt Antal. Az osztálytársai, ha egy pillanatra felnéztek volna a könyveikből, csodálkoztak volna. Általában ő volt az, aki az utolsó pillanatig próbálta memorizálni az anyagot, ha már otthon soha nem nyitotta ki a tankönyveit.

Amikor belépett a tanár, mindenki kelletlenül becsukta a könyvet, és a padja szélére tette, ahogy a férfi ezt elvárta. Nem volt jelentés, mindenki állva köszönt. Senki nem jelezte a mellette ülő hiányzását, teljes volt a létszám. Ahogy leülhettek, akkor hangzott el az előbbi mondat.

-                     Ma halt meg anyám. Nem tudtam készülni – mondta, egy halvány mosolyt rejtegetve a szája sarkában.

-                     Részvétem. A bátyja hogy viseli? – kérdezte a tanár egy halvány mosollyal a szája sarkában.

-                     A bátyám? – kérdezte zavartan a fiú.

-                     Gábor. A maga bátyja, igaz? Az édestestvére?

-                     Iiigen, az édestestvérem.

-                     Nehéz lehet neki, harmadszor elveszíteni az édesanyját. Ráadásul az első két alkalommal pont komoly dolgozat vagy beadandó napján történt a tragédia. Ahogy most magának is. Igazán nehéz élete lehet a családjának.

-                     Nem lehet, hogy Gábor a nagymamánkat veszítette el? – kérdezte Antal rosszat sejtve.

-                     De. Illetve őt is. Mind a kettőt, nem is egyszer. Tudja, az én időmben még minden családtagunkat mindössze egyszer temettük el. Emlékszem mindegyikük búcsúztatására. Édesapáménál mindössze nyolcéves voltam. Mégis pontosan emlékszem édesanyám ruhájára, a nagyszüleim illatára, a lelkész beszédére. Beleégett az emlékezetembe. Később sorra, néhány éven belül elveszítettem a nagyszüleimet is. Édesapám szülei a fiúk elvesztése miatti bánatba haltak bele. Édesanyám szülei édesanyám depresszióját nem bírták nézni. Öt évvel később ő is követte a szeretett férjét. Remélem számoltad az éveket, tizenhárom éves koromra elvesztettem minden közeli rokonomat. És tudod mit? Még a nagymamám halálakor is, aki egyébként kegyetlen volt velem, gyászoltam. Őszintén, de egyik alkalmat sem használtam kifogásnak. Ha tudnád milyen a halál, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz, akkor nem viccelnél ezzel. Akkor minden pillanatban hálát adnál Istennek azokért, akik még veled lehetnek.

Néma csönd volt a teremben. A beszélgetés kezdetén még idegesek voltak, haragudtak Antalra, hogy ilyen átlátszó kifogással húzza az idejüket. A tanár tragikus életét hallgatva azonban megfeledkeztek a dolgozat miatt érzett félelmükről. Korábban rettegtek attól az embertől. Szigorú volt és teljesen érzéketlen a gondjaikkal szemben. Akkor azonban meglátták az emberi oldalát. Egy pillanatra nem az a kegyetlen, sokszor érzéketlen köcsögnek nevezett szörnyeteg állt előttük, aki magasról tesz minden kifogásukra, hanem egy másik emberi lény.

Pittyenés hallatszott a teremben. Antal telefonja volt az, nem némította le. Biztosra vette, hogy kiküldik a könyvtárba, esetleg haza. Akármennyire nem szokta ezt az embert érdekelni senkinek a kifogása, azt hitte, az övé elég ütős, meglágyítja a szívét. Nem számított erre a reakcióra. Már bánta, hogy kinyitotta a száját, ezzel előhozva a férfi fájó emlékeit. Megijedt a hangtól. Látta a tanár egyre idegesebb tekintetét, aki a szomorú emlékek miatti pillanatnyi ellágyulása után a pittyenés hatására visszanyerte a megszokott, tanári szigort. A fiú látta, hogy az anyukája írt. Ő soha nem kereste iskola időben, érezte fontos. Látta, hogy megindult felé a tanár, hogy elvegye a telefonját. Két másodperce volt átfutni az üzenetet.

„hívj fel amint tudsz, Nagyit elütötték, kórházban vagyunk”

Megszédült, elfehéredett. Átsuhant az agyán, hogy ez talán a karma, amit a szégyentelen kifogásával idézett elő. Ezt a gondolatot a tanár hangja szakította meg.

-                     Adja ide azt a szart!

Antal szó nélkül mutatta neki az SMS-t. A tanár kelletlenül elolvasta, majd visszaadta a telefont, és csak annyit mondott őszinte sajnálattal a hangjában.

-                     Menjen.

Hinsenkamp Fülöp

Szégyentelen kifogás

(színpadi mű, két jelenetben)

Szereplők:

Matektanár         50 körüli szigorú, rosszul öltözött szikár férfi

Énektanár           50 körüli, kicsit gömbölyded, jókedélyű férfi, enyhén kopaszodik

Antal                   17 körüli vagány, divatosan öltözött, jókiállású fiú

Osztály       (kórusban)

Első jelenet

Tanítási órák közötti szünet van, egy kissé lepusztult iskolának a szegényesen berendezett tanári szobájában. Piszkos, fényes, halvány zöld festés a falakon, néhány íróasztalon a papírhalmok között megbújnak asztali számítógépek, még a nagy, képcsöves monitorokkal. Több asztal és ablak mellett növény, egy részük félig elszáradva. Tanárok ücsörögnek az asztalaiknál, szendvicseket majszolnak, passziánszoznak a gépeiknél, beszélgetnek, a telefonjukat használják. Egy középkorú férfi, a matektanár a sarokban a hatalmas fénymásoló mellett áll és mielőtt elindítaná a gépet, mégegyszer átfutja, hibát keresve a feladatokban és a helyesírásban. Odalép mellé egy kollégája, és megszólítja.

ÉNEKTANÁR

-                     Neked lesz órád a 11C-ben?

MATEKTANÁR – unottan kérdezi, továbbra is a papírt nézve.

-                     Igen. Miért? Történt valami?

ÉNEKTANÁR

-                     Nem. Épp ezaz, hogy néma kussban ülnek a helyükön, mindenki a tankönyvet nézi. Nem szólnak egymáshoz, nem szivatják egymást, ahogy láttam senki nem nyomkodta a telefonját. Még csak nevetést sem hallottam ki.

MATEKTANÁR – felpillant a kollégájára a vékony fémkeretes szemüvege fölött

-                     Az a szomorú, hogy ezen kell meglepődnünk, hogy az iskolában a gyerekek tanulnak és nem az Instagramos karrierjüket építgetik, nem párt keresnek Tinderen, vagy nem filmeznek a kis képernyőn.

ÉNEKTANÁR

-                     Egyetértek. Inkább az érdekelne, hogy mivel érted ezt el?

MATEKTANÁR – ismét a papírt nézi, majd beteszi a fénymásolóba és elindítja a gépet, a fénymásoló hangja miatt hangosabban

-                     Mióta tanítasz?

ÉNEKTANÁR – meglepődve, a fénymásoló hangja miatt hangosabban

-                     Pontosan tudod. Együtt kezdtünk itt, huszonöt éve.

MATEKTANÁR – kissé oktatóan, nehéz eldönteni, hogy csak viccel-e, vagy komolyan bunkó

-                     Akkor pontosan tudhatnád, hogy mi veszi rá a diákokat, hogy legalább óra előtt tanuljanak. Talán énekórán nem így van, de matekon egy témazáró, amivel egy egész témakört zárunk le, amely befolyásolja a tanulók egyetemi felvételihez szükséges pontszámát, ráveszi a diákokat, hogy készüljenek. Legalább óra előtt.

ÉNEKTANÁR – sértődötten, nehéz eldönteni, hogy megjátszott-e, vagy komoly-e

-                     Nem kell itt geciskedni. Az éneket legalább van aki szereti. Annak van szépsége, a matek pedig unalmas, száraz. Semmi kreativitás, szépség.

MATEKTANÁR – miközben szedi ki a lefénymásolt dolgozatokat a gépből, hanyagul odaveti, csak a mondandója végén mosolyodik el cinkosan, majd búcsúzóul megpaskolja a kollégája vállát

-                     Nem lep meg, hogy ezt gondolod a matematikáról. Az év végi átlagokat sem tudod egyedül kiszámolni. Mennem kell, majd ebédnél találkozunk

Az énektanár szintén elmosolyodik, majd amikor a matektanár megpaskolta a vállát, a kezében egy hengerré formált papírokkal rácsap finoman a távolodó matektanár fenekére.

MATEKTANÁR – felemelt kézzel, hátra sem nézve nevetve hátra kiált

-                     Hé, megyek a titkárságra, ne akard, hogy panaszt tegyek szexuális zaklatás miatt.

A matektanár eltűnik a folyosón kezében a dolgozatokkal, napló a hóna alatt. Az énektanár szája sarkában egy kis mosollyal leül a helyére, kicsomagol alufóliából egy sonkás zsömlét, és unott arccal elkezdi enni. Néhány tanár elindul az osztálytermek irányába, napló, kréta, füzet a kezükben.

Második jelenet

Osztályterem, kopottas zöldes festés a falon, lelógó neonlámpák, zöld tábla szemben az összefirkált, karcos pozdorja padokkal. A matektanár belép, nyitva hagyja az ajtót, bemegy a táblához, lecsapja hangosan a noteszét, és mellé teszi a dolgozatokat. Az osztály erre felriad, ebben a pillanatban megszólal a csengő és mindenki feláll.

MATEKTANÁR – érzelemmentes hangon kiált, az ajtóhoz legközelebb ülő diákra pillantva

-                     Ajtó! Kérem.

Diák szó nélkül becsukja, majd visszaáll a helyére. Nincs hetes, nem jelent senki.

MATEKTANÁR – körbenéz a teremben

-                     Hiányzó? Mindenkinek itt van a padtársa?

OSZTÁLY – kórusban motyogja

-                     Igen

MATEKTANÁR – a dolgozatokat felveszi az asztaláról, közben fel sem tekintve a diákokra

-                     Üljenek le, telefonokat kikapcsolni, szabályokat tudják. Ha valakinél meglátok egy mobilt, vagy megszólal, instant karó. Tankönyveket a pad szélére, ha valaki belepillant, vagy puskázik, karó. Ha valami nem világos, akkor kérdezzenek tőlem. Nem fogok segíteni, de meghallgatom a kérdésüket. Minden feladat világos, teljesíthető. Órákon gyakoroltunk, otthon is nyilván tanultak – itt egy kis gúnyos mosoly a szája szélén – Ha senkinek nem jött meg, senkinek nincs migrénje, vagy egyéb kifogása, akkor kezdhetjük.

Egy srác jelentkezik a hátsó sorból

MATEKTANÁR – sóhajtva

-                     Magának már megint mi a gondja? Milyen remek kifogást eszelt ki magának? Mi a francért nem tudja megírni ezt a mai dolgozatot?

ANTAL – próbál komoly, kétségbeesett arcot vágni, de néha akaratlanul elvigyorodik halványan. A mellette ülők röhögcsélnek, és sustorognak. Nem hallatszik mit mondanak, de olyankor Antalnak nehezebb komoly fejet vágnia.

-                     Ma halt meg anyám. Tudja, már egy ideje beteg volt, és az előbb kaptam, épp mielőtt bejött volna, a rettenetes hírt. Be kell mennem a kórházba. És ilyen körülmények között készülni sem tudtam.

MATEKTANÁR – Nem kerüli el a figyelmét a diák komolytalansága, elfojt egy nagyon halvány mosolyt a szája sarkában és enyhe gúnnyal a hangjában megszólal

-                     Részvétem. A bátyja hogy viseli?

ANTAL – megdöbbenve a kérdéstől egy pillanatig csak habog, majd visszakérdez

-                     A bátyám?

MATEKTANÁR

-                     Gábor. A maga bátyja, igaz? Az édestestvére?

ANTAL – még mindig értetlenül

-                     Iiigen, az édestestvérem.

MATEKTANÁR – kicsit önelégülten, hogy igaza volt, immáron leplezetlenül gúnyosan

-                     Nehéz lehet neki, harmadszor elveszíteni az édesanyját. Ráadásul az első két alkalommal pont komoly dolgozat vagy beadandó napján történt a tragédia. Ahogy most magának is. Igazán nehéz élete lehet a családjának.

ANTAL – elvigyorodik egy pillanatra, majd ismét magára kényszeríti a komoly tekintetet

-                     Nem lehet, hogy Gábor a nagymamánkat veszítette el?

MATEKTANÁR – komolyan

-                     De. Illetve őt is. Mind a kettőt, nem is egyszer. Tudja, az én időmben még minden családtagunkat mindössze egyszer temettük el. Emlékszem mindegyikük búcsúztatására. Édesapáménál mindössze nyolc éves voltam. Mégis pontosan emlékszem édesanyám ruhájára, a nagyszüleim illatára, a lelkész beszédére. Beleégett az emlékezetembe. Később sorra, néhány éven belül elveszítettem a nagyszüleimet is. Édesapám szülei a fiúk elvesztése miatti bánatba haltak bele. Édesanyám szülei édesanyám depresszióját nem bírták nézni. Öt évvel később ő is követte a szeretett férjét. Remélem számoltad az éveket, tizenhárom éves koromra elvesztettem minden közeli rokonomat. És tudod mit? Még a nagymamám halálakor is, aki egyébként kegyetlen volt velem, gyászoltam. Őszintén, de egyik alkalmat sem használtam kifogásnak. Ha tudnád milyen a halál, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz, akkor nem viccelnél ezzel. Akkor minden pillanatban hálát adnál Istennek azokért, akik még veled lehetnek.

Néma csönd van a teremben. Csak a zöld tábla fölötti óra ketyegése hallatszik, a diákok lélegzet nélkül figyelnek a tanárra. A zenekar egyre hangosabban játszik, egyre feszültebb zenét, vonósokkal. A színpad elsötétül, az osztály alig látszik. Csupán a tanár és Antal van kivilágítva.

ANTAL – komolyan, megilletődve ül a padjában, igyekszik kerülni a tanár tekintetét. Már nincs mosoly a szája sarkában. Halkan motyogja

-                     Sajnálom. Nem tudtam. Máskor nem…. Tényleg nem….

MATEKTANÁR – szigorúan néz Antal szemébe, próbálja vele felvenni a szemkontaktust, de csak egy másodpercre sikerül elkapnia a fiú pillantását. Kicsit lágyabban válaszol, közben az arca, a tartása is enged a szigorból

-                     Nem az a baj, hogy nem tudta. De van, amivel nem viccelünk, amivel nem játszunk.

ANTAL – éppen nyitná a száját, amikor egy telefon hangos pittyenése hallatszik a hátsó sorból. Ettől rémülten rándul össze, a hang az ő padjából jött. Zavartan, síri hangon hebegi

-                     Sajnálom…, elfelejtettem…, elteszem…, bocsánat….

MATEKTANÁR – arca és tartása fenyegetővé válik, idegesen indul a diák felé. Ekkor a fények visszatérnek, ismét látszik az osztály. Mindenki feszülten figyeli a tanár reakcióját

ANTAL – rápillant a telefonjára és elfehéredik, még rémültebb arcot vág, halkan felkiált.

-                     Ne! Nem lehet miattam.

MATEKTANÁR – vörös fejjel, amint megy a diákhoz, kiabál

-                     Adja ide azt a szart! Hogy képzeli ezt? Magában tényleg nincs semmi tisztelet? Magának mindent szabad? Tudja mit?

ANTAL – szó nélkül nyújtja a tanárnak a telefont, megnyitva az SMS-nél.

MATEKTANÁR – még mindig vörös fejjel elveszi a telefont

-                     Olvassam el? Komolyan? Jó lesz hangosan? Nem titkolózhatunk az osztály előtt. Nemigaz?

MATEKTANÁR – felveszi az olvasószemüvegét, kicsit vaksin távolabb tartva magától a telefont, elkezdi olvasni. Eleinte kiabálva, dühösen, közben ellágyul a hangja

-                     „hívj fel amint tudsz, Nagyit elütötték, kórházban vagyunk”

MATEKTANÁR – elcsöndesedik. Ismét veszít a szigorú tartásából, megint nem fenyegető, halkan mondja.

-                     Sajnálom. Menjen.

ANTAL – a tanár szemébe néz, és halkan, hálásan mondja

-                     Köszönöm.

Antal bedobálja a cuccait a táskájába, a telefonját visszaveszi a tanártól, majd kirohan a teremből.

Szépírói kurzus 2019/ősz/6 Mádi Beáta verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatói számára házi feladat volt "álnéven", egy elképzelt személy bőrébe bújva verset írni. Mádi Beáta egy svéd költőt talált ki. Nagyon jó vers. 

61 éves férfi, festő, svéd, norvég gyökerekkel

Arviid Svante (Mádi Beáta)

Férfiszerelem

A véletlen hozta elém.

Fiatal kora ellenére volt

valami szokatlan komoly

benne, talán a magába forduló

tekintet szürke pillantása,

talán a ki nem mondott szavak,

melyet mind ott fogott a levegő

a kávézó emeleti hangulatában.

Néztem. Néha, néha meglepett,

felém adta arcát, s a mély

ahogy önmagába engedett

marasztalt, s csak vártam míg

a társaság megfogyatkozik.

Az arc apró borostái lágyan

futottak az arcél finom ívén és

a leplezetlen vágy nyújtózása

elért, fordultam még inkább felé,

és egy megkésett félmosoly

különösen izgatottá tett.

Szép volt.

A test, a széles váll, keskeny derék

mint kőbe faragott vágyakozás

ott volt, s nekem kínálkozott.

Kivárt az est, az együtt, az enyém,

mind velünk maradt, talán soha

nem lesz újra itt a pillanat,

de mindketten tudtuk, a most

felajánlása örökre megbolygatott

valami eredendő, elképzelt

hovatartozást.

Szépírói kurzus 2019/ősz/5 Reményi Kitti (Nyilas Katalin) elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója Nyilas Katalin, aki Reményi Kitti néven jegyzi alkotásait. Az aktuális házi feladat pedig Daniel Keyes Virágot Algernonnak című híres regényének "megidézése" volt, mikor is egy mentálisan sérült személy monológját kellett megjeleníteni. Sikerült munkáját örömmel közlöm.  

Reményi Kitti

Kenguru

         Ma vagyok huszéves Anya jön értem aszt montta Icukanéni és én már nagyon izgulok ijjenkor mindig rágom a körmöm és Icukanéni rámszól emiatt de sose fájj.

Anya anya anyukám rohanok hozzá és puszilom ahol érem allom anyukám hangját ahogy mongya hogy hétfőn jövünk vissza aztán már tuszkol is be a sárga autóba hová megyünk kérdezem meglepetés lesz mongya sok baráttal fogunk találkozni jujj de jó tapsolok örömömben majd azonnal bevágom a durmit már alszok is.

Anya pisilnem kell kiabálok fel az álmomból jól van kicsikém mongya anyukám de nekem most kell bömbölöm és már fojjik is jaj már jön Anya! Jól van gyere itt megállunk és anya leparkol az uton de akkor már vége sírok mint egy dedos pedig ma vagyok huszéves.

Jól van semmi gond csittítgat anyukám miközben keresi nekem a tiszta ruhát a lilla nadrágot kérem a macisat kiáltom Anyucikámnak és segít felöltözni és utána megint a sárga autóban ülök.

Anya mikor érünk oda kérdem még huszonöt perc mongya éhes vagyok mingyárt ebédelünk anyukám mongya de én akkor is éhes vagyok most tényleg birjad ki kicsikém mongya lesz sok finomság fánk is van a kedvenced ahogy szereted szilva lekvárral. Juj de jó ujjongok nézd anya ott egy kengurú Petikém nálunk nincsenek kengurúk mongya hogy az csak Ausztrában vagy hol a csudában van és az naggyon messze van oda nem megyünk mongya pedig én szeretnék igazi kengurút látni Anya vegyél nekem egy kengurút!

Csöndben vagyok hallom a telefonnéni hangját mongya hogy forduj jobra ha majd nagy leszek az én hangomat is szeretném hallanni a telefonból.

Megérkezünk Anya kisegít a sárga kocsiból naggyon elfárattam az úton. Szakállas bácsi jön ki az ajtón integet nekünk de én fogom anyukám kezét mert félek nem teccik ez a bácsi de jön közelebb szia Peti mongya anyukám közben bemegy és én ottmaradok a bácsival jól utaztál kérdezi gyere mennyünk be van meglepetés neked de én meg se mozdulok és mikor ez a bácsi megfog akkor megharapom a kezét. Áu kiabál a bácsi rám ezt meg miért csináltad kérdezte. Anyukámat akarom kiabálom de ő már jön is mi történt sikoltozik anyukám ez az átkozott köjök megharapott minek hoztad haza semmit nem változott hallom a bácsi hangját. Petikém tudod hogy ijjet nem szabad mongya anyukám lehajol hozzám hisz ő az apukád rendes ember és már nagyon várta hogy újra lásson. Nagyra nyitom a szemem ő az apukám nem is hasonlít rám és egyáltalán nem is rémlik nekem nincs is szakállam. Gyere mennyünk be mongya és amig a cipőmet veszem le hallom anyukámat hogy veszekedik apukámmal biztos most mérges rám én nem akartam bántani csak nem teccik a szakálla.

Anyukám bevezet egy szobába ahol egy lány ül egy széken jáccik valamivel ő ki mutatok a lányra. Andrea a kistestvéred mongya anyukám téged hogy hívnak kérdezi a lány tudom hogy ma van a születésnapod ezért hozott haza anya az intézetből mongya. Nekem is most volt és én már hat éves vagyok és felém nyújtya a kezét és a babáját amit én kikapok a kezéből. Anya üvölt a lány elvette a babámat Peti pedig én csak megnézem jáccok vele és addig rángatom míg ki nem esik a keze és a lány nagyon sír megsajnálom visszaadom neki de ő hozzám vágja és most én sírok.

Anya csittítgat minket ebédelünk Apa mérges még mindig és Andreácska is mérges rám csak anyukám mosojog rám. Ebéd után elmegyünk sétálni a tóhoz még sohasem jártam ott.

Andreácskával futunk szökdécselünk mint az indiánok azokban a filmekben  el akarom kapni Andreát de ő gyorsan fut de kitalálok valamit hogy elgáncsolom és szegény akkorát esik hogy betörik az orra nagy sivítás Apa nagyon mérges hát ezt meg most miért tetted kérdezi mert ojjan gyorsan futott mondom és nem tuttam utólérni ez a gyerek egyszerűen közveszéjes és tejjesen bolond mongya apukám monttam hogy ne hozd ide mert csak bajt hoz ránk hallom mongya anyukámnak.

Egész úton sírok vissza akarok menni Icukanéninhez ő szeret engem Andreácska is mérges rám már sötét van mikor hazaérünk Apa és Andreácska else köszönnek tőlem csak anyukám ül mellettem és törölgeti a szemeit mi a baj anyukám kérdezem nem szeret engem Andreácska és apuka sem. Semmi gond kicsim mongya és simogattya a hajam amit nagyon szeretek örülök hogy itthon vagy velünk bár mindig így lenne mongya sajnálom hogy csak ijjen ritkán hozlak haza nagyon szeretlek kisfiam mongya sírva jó éjt drágaságom mongya puszit ad és az orraink összeérnek és ez ojjan jó mindig szeretem ha ezt csinájjuk majd kattan az ajtó anyukám kimegy és én álmodok egy kengurúról amint Andreácska és a szakállas bácsi éppen mellette áll és simogassa. Bárcsak én is kengurú lehetnék.

2019-10-14 Budapest  

 

Szépírói kurzus 2019/ősz/4 Rózsa Boglárka versei

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatói számára házi feladat volt "álnéven", egy elképzelt személy bőrébe bújva verset írni. Rózsa Boglárka egy képzeletbeli afrikai költőt talált ki. Nagyon jó versek. 

Rózsa Boglárka:

Abuu Jabani

Dogo elmegy

Dogo el fog menni tőlünk

tanulni szeretne egyetemen

a nagyvárosban

okos az én fiam

hamarabb tudott írni

és olvasni mint társai

nehéz nekem elengedni

Imani tegnap este sírt

a szúnyogok dongása

sem halkított hangján

Abuu Jabani

hajnal

hallom a sárganyakút

velem együtt ébredt

reszelős hangján dalol

ott lehet valahol a fűben

vagy egy faágon rejtőzik

halk neszezéssel igazgatja

barnás-fehér szárnyait

Abuu Jabani

kimenvén a földre

a zöld körülvesz

kimenvén a földre

megtörlöm

izzadó homlokom

Imani felnéz a maniókák közül

lassan elfárad engem hív

a Kilimanjaro távoli

alakja figyeli léptem

Szépírói kurzus 2019/ősz/3 Kovács András László elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatói számára házi feladat volt valamilyen ismert "első mondattal" novellát írni. Kovács András László szintén a Sorstalanság ismert kezdő mondatát választotta. Köszönöm a munkáját! 

Kovács András László

Függönyök

  

– Ma nem mentem iskolába – olvasta a nő hangosan gyerekkori naplóját. Mellette a dátum: 1994. március 10.

Nagyobb füzetre és kisebb szamárfülekre emlékezett. A lapok megsárgultak, és mintha a sorok vonalazása is kopott volna, de a giccses borítón semmit sem fogott az idő: andalúz lovak a tengerparton.

Erről a napról nem maradt más mondanivaló. Ezen az oldalon a betűk viszont sokkal zömökebbek voltak. Arról árulkodtak, hogy vagy egy tucatszor leírta őket. Évek óta nem járt már régi szobájában, ezúttal is csak a népes család és a karácsonyi ebéddel járó őrület elől menekült fel az emeletre. Pár perccel korábban, amikor a lépcsőfordulóhoz ért, hallotta, ahogy az anyja utánakiált:

– Vicus! Húzd már be a függönyöket, ha felmész! Ebéd után egyből letesszük aludni a kicsiket!

Az volt ugyanis a menetrend, hogy a kicsiket – Vicus lányait – ebéd után a nagyanyjuk fektette le az egykori gyerekszobában.

– Ma nem mentem iskolába – olvasta újra a papírba lassan, mélyen vájt betűket.

’94 március 10. Mindenre emlékezett arról a napról. Azon a reggelen pakolta ki utolsó dobozát az új lakásba, ahol végül csupán három évig laktak. Ahogy az utolsó doboz is kiürült, azzal a mozdulattal tudatosult benne, hogy már tényleg ez lesz az új szobája. Addig az anyja is azt hitte, hogy túl könnyen vette az akadályt.

Ide már csak ketten költöztek. Az ajtón két névtábla: Dr. Bánkúti Ferencné Solova Magdolna, alatta Bánkúti Éva. Nemrég töltötte be a nyolcat, de már saját névtáblája volt. Egyik osztálytársának sem volt ilyen. És mennyivel szebbnek találta nevét, mint édesanyjáét. Senki sem szólította így, teljes, férjezett nevén.

A kis Vicus íróasztalára görnyedt, fejét oldalra fordítva figyelte, hogyan formálja jobb kezével ezt a négy szót. A bal füle már majdnem az asztallaphoz ért, annyira ráhajolt a naplóra. Múlt időben fogalmazott, hogy visszafordíthatatlan legyen. Ha leírja, akkor már megtörtént, nincs visszaút, nem lehet kitörölni. Nem akart lemaradni az iskoláról. Nem tudott volna magával mit kezdeni, ezért nem akart otthon egyedül gubbasztani. Azt végképp nem szerette volna, hogy anyja csalódjon benne egy nap lógás miatt, de elindulni sem mert aznap. Félt, hogy ha hazaér, már az anyja sem lesz ott.

Lábujjhegyen elindult az előszoba felé. Megállt a küszöbön, és csak nézte az anyját, ahogy munkába készülődik. Elhatározta, hogy a fejében minden részletet pontosan feljegyez, amit csak lát, hogy örökké emlékezhessen rá. Úgy nézte őt, mintha utoljára látná. Ruháját pixelről pixelre, bőrét sejtről sejtre, haját tincsről tincsre, arcát vonásról vonásra bevéste agyába.

Ezután tekintete tovább mászott az árnyéka mentén. A bejáratnál fekete, tiplis, négyzetalapú műanyag rombuszokkal, sarkoknál felerősített tükreik kazettásan, két sorban álltak. Alattuk lábbelik. Épp egy menő Puma csukája volt akkoriban, zöld színű hasított bőr, rajta sárga márkajellel. Jobbra sasszézott egy métert a drapp és barna mintás linóleumon, így pont belátott a szobába. A végében a loggia, azontúl a szomszédos paneltömb.

Már rég el kellett volna indulnia a suliba. A biciklis sebességmérőjén volt egy számláló, aszerint pont 1 km az út, több mint a felét meg kellett volna már tennie. Imádta az iskolát, mindenki kedves volt vele, pedig csak másodikban csatlakozott az osztályhoz. Azt szerette volna, hogy mindig így legyen, ne legyen nagyobb egy centivel se, és ők is maradjanak akkorák mindörökre.

Már feljött a nap a Hatvany Lajos utcai tizedik emelet felé, így pont a szemébe sütött. Az anyja mindig mondta, hogy ne nézzen bele, mert megvakul. Azt is mondta a Budai várban, hogy a fénykép kedvéért tegye a kezét a kőoroszlán szájába, de ő ott is adta a renitenst. Igazából csak be volt gyulladva, hogy leharapja a kezét a szobor, de az anyja már rég ráragasztotta ezt az önfejű bélyeget. Beleesett abba a csapdába, hogy sokat hallotta, hogy milyen konok, ezért kezdett úgy is viselkedni.

Szóval csak belenézett a napba, hogy megjegyezze egy életre azt a reggelt. Koncentrált a részletekre: a kihajtható szivacságyra, a poszterre az angolóráról, az íróasztalra, a loggiára, a napra. Visszasasszé a tükör elé, aztán megint a napra. Tükör, nap, tükör, nap; tisztára, mint egy tesiórai bemelegítés. Bámulta magát a tükörben, megfogadta, megesküdte, hogy soha nem felejti el ezt.

– Mekkora hülye vagyok – gondolta magában, mert már fehér foltokat látott. Pont erről beszélt az anyja, meg fog vakulni. Halkan lihegett az ugrálástól, és közben már csak magát nézte. Lassan felszálltak a látómezőről a fehér foltok.

Persze, hogy bement az iskolába. Olyan gyorsan tekert, ahogy csak bírta, és közben vigyorgott, mert tudta, hogy mindenki elfelejti majd ezt a napot, de ő soha. Akkor sem, ha ott van a naplójában, vastagon, múlt időben: ma nem mentem iskolába.

Évekkel később olvasta a National Geographic agykutatásról szóló cikkében, hogy létezik a tudás, amiben hitt: hosszú távú, deklaratív emlékezet, azon belül is epizódikus emlékezet. Elrakta, az övé, és ha megéli az öregkort, akkor is elő tudja hívni az 1994. március 10–i reggel képét.

Becsukta a naplót, és lement a nappaliba. Már majdnem mindenki asztalhoz ült, csak unokatestvérei terelgették a kicsiket az ebédhez.

– Vicusom, de csendben vagy! – rázta meg vidáman az anyja. – Behúztad a függönyöket?

– Elfelejtettem.

Szépírói kurzus 2019/ősz/2 Jánoki-Kis Viktória elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatói számára házi feladat volt valamilyen ismert "első mondattal" novellát írni. Jánoki-Kis Viktória a Sorstalanság ismert kezdő mondatát választotta. Kiváló írás. 

Jánoki-Kis Viktória

ÁLMACSKACÁPA

Ma nem mentem iskolába.

Apa azzal ébresztett, hogy boldog nyolcadik születésnapot, kisfiam, van számodra egy kis meglepetésem. Hiába kérdezgettem, mi az, nem árulta el, csak pakolt. Megettem a müzlit, aztán lementünk az utcára. Beültünk egy taxiba, és most itt vagyunk ebben az óriási üvegházban, ahol mindenki bőröndöt húz maga után, vagy tologat maga mellett.

– Kérsz fagyit? – hajol le hozzám apa.

Megrázom a fejem, ő mégis vesz egy gombóc vaníliát.

– Ízlik? – kérdezi.

Bólogatok.

– Ülj le ide! – mutat két kövér nő közé egy székre. Szót fogadok.

A padlóból csillogó rudak állnak ki, a fal fölénk hajlik, sosem láttam még ilyet. Előttünk hatalmas rét terül el, talán az iskola focipályájánál is nagyobb. Autók, buszok, és pici kerekeken guruló repülőgépek kanyarognak rajta. Időnként valamelyik nekirugaszkodik, és úgy begyorsul, mint egy villámsárkánytűzgolyó. Megy, megy, aztán magasba emeli egy láthatatlan kéz, és eltűnik a felhők között.

– Mi is felülünk egy ilyenre? – kérdezem.

– Bizony ám.

– És mi van a felhők fölött?

– Szikrázó napsütés.

– Azta! És hová megyünk azután?

– Mondtam már, hogy meglepetés.

– Akkor ma nem lesz matekórám?

Apa megrázza a fejét. Haja beleakad a szakállába, de nem merek nevetni.

– Képzeld, anya azt ígérte, délután elvisz a Tropicariumba. Megérkeztek a tüskés hátú cáparáják. Ekkorák! – mutatom a kezemmel. – Ötkor lesz az etetés. Addigra visszaérünk, ugye?

– Hát persze – bólint apa. Lábfejével a padlón dobol, és a távolba néz, mintha keresne valakit. – Gyere, kiírták a kapunkat – fogja meg hirtelen a karomat, és felhúz a székről. Elejtem a fagyit, de nem engedi, hogy felvegyem. Azt mondja, sietnünk kell. Övek, farmerkabátok, és színes pólók között futok. Érzem, hogy kioldódott a jobb cipőm tépőzárja, de nincs idő lehajolni. Egy gyerek bukkan fel, de azonnal eltűnik. Talán őt is húzzák valahova. Kockás ingek, oldaltáskák és bőröndök megint. Egy kicsit most hiányzik anya.

Sorban állunk. Velünk szemben egy repülőgép, oldalára szürke óriáshernyó tapad.

Apa kezében papírok. Beletúr a hajába. Elég sápadt, talán ő is fél egy kicsit a repüléstől.  

Túl nagy a zaj, befogom a fülem. Most olyan, mintha egy akváriumban lennék, a hangzavart csak a buborékokon keresztül hallom. Anya szerint azért nem tudok figyelni az iskolában, mert túl jó a fülem. Hallásérzékenységnek hívják. Megjegyeztem, mert annyiszor elmondta az osztályfőnöknek. Eszembe jut, hogy otthon maradt a cápás plüssöm. Nem anyánál otthon, hanem apánál otthon. Remélem tényleg visszaérünk délutánra. Vajon még tart a matekóra, vagy már magyaron ülnek a többiek?

Egy egyenruhás néni leguggol hozzám, megfogja a kezem, lehúzza a fülemről. Beleolvas a bordó kis füzetbe, amit apa adott neki, aztán rám néz. Megint olvas, megint rám néz. Végül megsimítja a hajamat, és bólint.

Elindulunk egy sötét folyosón, a talpak dübörgése egyre hangosabb. Da damm, da damm, da damm, mindenki egy irányba siet. Azt hiszem, épp az óriáshernyó belsejében vagyunk. Apára nézek, csupa víz a nyaka, és olyan fejet vág, mint mikor nagyon ideges anyára.

Belépünk egy kicsi, lekerekített ajtón. Szűk a hely, székek közt haladunk, a kerek kis nyílásokból sejtem, hogy ez már a gép. Azt hittem, nagyobb lesz belülről. Apa betuszkol az egyik sorba.

– Az ablak mellé ülj – mondja, és felteszi a bőröndünket. Mellém huppan, kezemre teszi a tenyerét. Vizes. Furcsa, hogy ennyire melege van. Én fázom. Lassan mindenki megtalálja a helyét. Egy női hang arról beszél, mit kell tenni vészhelyzet esetén. Megpróbálom elképzelni, milyen vészhelyzetek fordulhatnak elő egy repülőgépen, de a lezuhanáson kívül semmi nem jut eszembe. Félek. Becsatolom az övet. Kinézek az ablakon, a fehér szárny vakítón csillog, irtó sok csavar van belefúrva, oltári nehéz lehet. Nem tudom elhinni, hogy ez az egész itt fel tud emelkedni a levegőbe. Megfájdul a gyomrom. Apára sandítok. Nem szeretném, ha azt hinné, nem örülök.

– Nagyon tetszik a meglepetés – mosolygok rá. – Lesznek ott cápák, ahová megyünk?

– Ó, rengeteg. Még álmacskacápa is.

– Olyan nincs, mert nincs benne az óceános könyvemben.

– Majd meglátod, hogy van. Őshonos kanadai fajta, akár három méteresre is megnőhet.

– Komolyan? – kérdezem, és már nem is félek.

– Szeretnéd élőben látni?

– Igen! – kiáltok fel, de aztán rögtön elhallgatok. A gép mozogni kezd. Rátapadok az

ablakra. Épület, buszok, fű, betonút gurul el mellettünk.

– Mindjárt felszállunk – suttogja apa, és megszorítja a kezemet.

Egyre gyorsabban fut a távoli kerítés, dobog a torkom, ez a világ legjobb szülinapi ajándéka. Mindjárt elemelkedik, mindjárt elemelkedik, villámsárkánytűzgolyó vagyok,   mondom magamban, de hirtelen csikorgást hallok. Lelassulunk. Éles kanyar és megint fék. Megálltunk. Nem értem.

– Mi történt? – kérdezem apát, de nem felel. Előre néz, abba az irányba, ahol bejöttünk.

Megint egy néni beszél a mikrofonba. Nagyon recseg a hangja, csak annyit tudok belőle kivenni, hogy meg kellett szakítani a felszállást. A folyosó végén két rendőrsapkás bácsi jelenik meg, és mögöttük ő.

– Anya! – kiáltanék fel, de a szó végét már apa tenyerébe mondom.

Nagyon gyorsan történik minden. Apát kirángatják a székből, anya sikít, magához szorít, ruhájába süpped az arcom. Befogom a fülem, de a szavak elérnek hozzám a buborékokon keresztül. Nyújtsa ki a kezét. Minden, amit mond, felhasználható. Csak meg akartam neki mutatni! Haladjon, kifelé! Ezt nem hiszem el, Kanadába? Asszonyom, nyugodjon meg. Nem enged hozzá, értsék meg, jogom van a fiamhoz! Őrült!

Oldalra fordítom a fejem. Fél szemmel látom, hogy apa sír.

Olyan erősen nyomom a fülemet, hogy fáj. Végre nem hallok semmit. Becsukom a szemem, és szupersebességbe kapcsolok. Szalad alattam a betonút, elfutnak mellettem a fák. Érzem, hogy a láthatatlan kéz belém karol, és felemel. Szállok föl, egyre magasabbra, átvágok a felhőkön, kitisztul a kép, és végre elérem azt a helyet, ahol nincs más, csak a csend és a szikrázó napsütés.

Szépírói kurzus 2019/ősz/1 Konyári Mónika verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatói számára házi feladat volt "álnéven", egy elképzelt személy bőrébe bújva verset írni. Konyári Mónika egy New Yorkban élő szír származású taxis-költőt talált ki magának, és ezzel ösztönösen megidézte az 50-es évek amerikai beat-költészetét. Nagyszerű munkáját örömmel közlöm. 

Mahmud Mustafa

(Konyári Mónika)

Yellow cab

ki vagyok

nem érdekes

szöktem

mögöttem Óceán

ott-hontalan New York-i taxis

vagyok

arctalan szempár a tükörben

fénytelen

figyelemre sem érdemes

hangtalan

puha lépés vagyok

itt ismeretlen

egy senki maradok

Itt ez  a szokás:

füttyent vagy leint

-hey taxi! –

Wall Street-i vérfarkas

beül

izzadt-tőzsdepánik szagú

nem számít már semmi

nyakkendőt lazít blazírt az arc

útbaigazít

-Brooklyn Bridge please-

megint divat ugrani…

aztán a „kutyafejű-nagyúr”

-reptérre- dörgi mint az Isten

rágyújt röhög

egy húszast előre dob

-tudod te ki vagyok?-

Igen többet tudok rólatok

mint sejtenéd…

New York a varázslatos

na persze

magamba' röhögök rajtatok

a hátsóülésen mindenki meztelen

fesztelen önmaga

szinte meghágod előttem a csajod

anya ölében lázas gyerekkel

majd egy nagyarcú rapper

valahol már láttam

rúzs-nyálas hűség-csaló foltos ingben

szánalmas sminkben szingli arzenál

hátha ma…mind arra vár

vérben forgó vadász-szemekkel

aztán egy reptéri transzfer

plíz siet óceánontúlra

a vissza túra egy fáradt konferencia-harcos

valami orvos… nagybeteg…

Arcok, hangok, életek.

Nektek én senki vagyok

elhiszitek hogy csak

littlebit angol beszélni

és nem értem a tengernyi kínt

a kokós tinit dealer félelmet

a műszempillás mű-guy-t

a rock sztárt

önmagától részeg és behány

Nektek én csak egy kitudjahonnan-szolga

egy Yellow Cab rács tükör vagyok

görbe... vissza-pillanatok …