2015. február 25., szerda

Szépírói Kurzus, 2015 tavasz/2

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.
Major Eszter Anna a próza kurzus keretében tanul, és rögtön egy meglepően érett novellával jelentkezett. Itt közlöm. 

Major Eszter Anna:

Árnyékfutás

- Légy férfi! – a szavak csak úgy dörömbölnek a szemgödröm mögött, mintegy lesben állva, mikor adom fel.
Keményen a rajtvonalhoz szegezem a lábamat, közben fejemmel körzök, karom is jár vele, a bemelegítést az utolsó másodpercig húzom. Az aszfalt fényes, talán túl fényes is, még ott remeg rajta a hajnali zivatar nedves gőze.      - Na, mi lesz már? Gyerünk! - sürgetem a hangot és mintha csak ennyi kellett volna, eldörren a startpisztoly. Elrúgom magam a csúszós aszfalton és ruganyos léptekkel nekilódulok. - Tizenhét évesen maraton? Ráadásul Londonban? De hát mégis hogy jutott eszedbe? És miből akarsz kijutni? - Anya aggódó arca az agyamba égett. Most mélyet szippantok a reggelből, rá gondolok, és már érzem is a frissen mosott ruhák illatát, mintha legalább is egy réten futnék és nem egy világvárosban.  
Végül is, idáig megcsináltam. Keményen edzettem, jelentkeztem, ide meg stoppal jöttem egy osztálytársammal. És itt vagyok! Még otthon összeállítottam egy lejátszási listát, így most a fülembe dübörög a világ minden vadsága.  Én is vadnak érzem magam. Az izmaim rugóznak, mindenem könnyű, a tüdőm tág és erős. Csak a fejemet szeretném tisztábbnak.
- Légy férfi! – megint ezek a nyomorult szavak. Milyen könnyű kimondani őket és micsoda vacak közhelyként lapulnak!
Kis srác vagyok, talán öt éves, mikor egy éjjel Apa nyit a szobámba, árnyéka felém magasodik és azon a színtelen, fakó hangján így szól: - Hány éves is vagy? Kettő? Három? És vajon kislány vagy Te, hogy félsz a sötétben? A nyomorult kutyád bátrabb Nálad! – Méretes árnyéka szellemként imbolyog posztereimen. Kirántja a Fénykardot a falból (így hívjuk Anyával furcsa éjjeli lámpámat, ami minden álmomat megkíséri) és egyszerűen elengedi. A lámpa hangos csörömpöléssel landol és sisteregve rúgja az utolsókat a padlón, miközben Hektor fájdalmasan szűköl, és úgy remeg, mint a szomszéd, Parkinson-kóros Ica néni keze. - Elég ebből!  - Apa hangja mintha egy árnyalattal keményebben vágna. - Vagy megtanulsz a sötétben aludni, mint a normális kölykök, vagy nem látod többet Hektort! – A kutyám elvesztése jobban ijeszt, mint egy teljes éjszaka a sötétben, így elkushadok takaróm alatt. A Hold vigasztaló fénycsíkot terít kezemre, abba kapaszkodom, az világít azon az éjjelen. Nézem Csillagok háborújás pizsamám ujját, próbálok Darth Vader helyett – arcéle apáméhoz hasonlít - Skywalkerre, Han Solora, Jodára és Obi-Wanra koncentrálni, a fekete figurát pedig kiszorítani látómezőmből. És lassan már nem reszketek és már WC-re sem kell mennem. Hamarosan már alszom és a galaxist járom.
10 kilométer. A fejem lehetne tisztább is, összpontosítanom kell a célra, nem pedig emlékeken siránkozni. Ez van. Nálunk így volt. Másoknál meg másképp. Nálunk a gyengeségre, vagy épp gyengédségre mindig megtorlás volt Apa válasza. Nem tudom, rossz volt-e ez. Egyszerűen így volt természetes. Csak mióta futok, azóta tudom, hogy létezik valami, ami Apa hatalmát is megtöri. Valami, ami erőt ad nekem, ami más színét mutatja ennek a világnak.
Megvan a 12. kilométer is - több, mint a negyede már az enyém. És még semmi fáradtság, semmi kifulladás. Csak így tovább, haver, simán letolod! Körben emberek éljeneznek, biztatnak, idegenként, és én hálás vagyok ennek a vidám masszának, hogy enged megbújni és nem leplez le. - Maraton, mi? Nevetséges… Ez aztán az életcél… Már ha egyáltalán sikerül… - Apa árnyéka megint a fejemben. Ő úgy tud alázni, ahogyan más lélegzik: magától értetődően és folyamatosan. Bezzeg itt, ezek az idegenek hisznek ebben a tizenhét éves fiúban.
23 kilométer. Negyedszerre is iszom. Most úgy érzem, cipelem magam. Kezdek elnehezülni. Túl gyors volt az eleje rajt, a bomlástermékek meg most rám csimpaszkodva lustán potyáznak. Lassítok kicsit, rekeszlégzés, még lassabban, be és ki, be és ki, be és ki. Összpontosítok.  
- Légy férfi! - Kilenc éves vagyok, mikor egy péntek este – emlékszem, nem kellett már délután tanulni és elmehettem Ricsiékkel biciklizni a tóhoz -, mikor hazaérek, Anya megtört, szomorú háttal görnyed a tűzhely felett, Apa meg szokásos ingerültségébe még egy kis megvetést is vegyítve, nyelvével gúnyosan csettint. – Na, hát itthon vagy! Szája sarkát a keserűség ráncolja, szikár mondataiban megannyi hiány és veszteség feszül. Anya szerint egy férfi akkor ilyen, ha az édesanyja nem tanította meg szeretni. – Azt csak egy anya tudja megtanítani, kicsim… - mondta egyszer, mikor jó éjt puszit adott. Olyankor mindig hosszabban időzött rajtam szomorú, mindig könnyes szeme, s nem rebbent idegesen minden zörrenésre a házban, hisz tudtuk, Apa alszik már. Ilyenkor az én örökké aggódó Anyukám pár pillanatra elnyugodott, belepihegett ebbe a hirtelen lélekcsendbe. Szóval állunk a konyhában, Anya háttal, én dacosan Apának feszülve, ő meg csak úgy odaveti: - A kutyád ma megdöglött. Mintha azt mondta volna: holnap esni fog. És hatalmas árnyéka elhajózik mellettem. Zsíros, meglett árny ez, mindenütt ott van. Nem csak otthon, hanem a suliban, a tónál, az edzésen, Ricsiék konyhájában. Apa árnyéka rátapad minden pillanatra, minden szóra és gondolatra. Most az ajtóból még visszanéz: - Na, csak nem fogsz egy állatot elsiratni? Hát mi vagy te? Egy bőgőmasina? Anyád miatt van, úgy cukmisol, úgy kényeztet, mint valami lányt. Légy már férfi! - Kezét háta mögött átfonva, mit sem sejtve az okozott kárról, vagy éppen, hogy annak kínzó tudatával, faképnél hagy. Anya, mintha csak erre várna, sürgető csitítással, az ajtó felé kémlelő nyugtalansággal próbálja elhessenteni a hirtelen fájdalmat. Összeszorul a gyomrom, kiszárad a torkom, a szemem ég és csak Hektorra tudok gondolni, aki nyüszítve köszöntött, mikor hazaértem a suliból, mintha legalább egy éve nem látott volna. Aki, mikor beteg voltam, napokig el sem mozdult mellőlem és mikor felszálltam reggel a buszra, Anya szerint még vagy fél óráig nézett utánam, mielőtt lemondóan visszacammogott volna a házhoz. Anya még egy kicsit ölel, aztán így engesztel:  - Na, jól van, ne szomorkodj, Apádnak igaza van, csak egy állat volt. - De szeme, ölelése mást mond.
38 kilométer. Holtpont. A fenébe is! Sötét karikák a szemem előtt és valami összeprésel. Satuba fog, fullaszt, nem ereszt. Mintha feldagadtam volna, hurcolom ezt a megnőtt tömeget, s közben dübörög odabent. Gondolom, a szívem. – Hajrá, meglesz ez! Megcsináljátok! - A tömeg bezzeg nem veszi be, hogy ennyi volt, nem engedi, hogy itt vége legyen.
- Légy férfi! – a szavakat most már én mondom, és kimondva ott ragadnak a párás levegőben, mint mikor az Isten hozott-füzér még napokig függeszkedik a hallban, jóllehet, már hazaért, akit vártak vele. - Légy férfi! – mondogatom, mint a mantrát, égő szemmel, semmibe vesző végtagokkal, sípoló tüdővel és túlhúzott szívvel. Nesze Neked, Apa – megcsinálom! És akkor már tudom: ami Apa hatalmát is megtöri, ami más színét mutatja a világnak: a szabadság. Szabad vagyok a döntésemben, hogy legyőzöm őt. Arctalan árnyéka most megérinti a hátamat. Hát, ide is elér. Itt is akaratával láncolna. De ez az én terepem, nem hagyom magam. Csak egyetlen pontra nézek és túl minden fájdalmon, minden valóságon és minden akaráson, már csak a táv létezik. Lehagyni az árnyékot, lerázni magamról mindent és Anya szeméből örökre kiűzni azt a rebbent, elfogyasztó félelmet, amitől összefacsarodik a szív. Közhelyes, lassított felvétel, ahogyan nekirugaszkodom az utolsó pár méternek. A célt nem is látom, csak az akaszkodó, szűnhetetlen árnyékot érzem a hátamban, a fojtott levegőt a tüdőmben, Apa kopogó mondatait a fejemben, és csak egy gondolatom van: menekülnöm kell.  Még három és kettő és egy lépés – még visszanézek rá, de csak a Nap vakít. Aztán puha csend.

- Légy már férfi! – Apa hangja érces és dühödt, mint mindig. Reszketek félelemtől, megalázottságtól, meg nem értéstől, de legfőképp az érzéstől – és ez új -, hogy talán másképp is lehet. A Fénykard még mindig sistereg, a falióra elüti a tíz órát, Hektor nyüsszögve, rezegve, apró gombócként bújik belém. Futnék a Napban, de az nem a Nap, csak a Hold reszketeg csíkja. A tömeg moraja is megcsalt, lámpám haldokló sistergése volt az. A biztató idegenek pedig: Apa falra ragadt, nem táguló árnyéka.  Az ajtó dörrenve csukódik Apa kezében, nyomában a csend üvölt. A vaksötétben az illanó fénycsík ráesik Darth Waderre és én – most először - szembe nézek vele. 

Nincsenek megjegyzések: