Szépírói Kurzus, 2015 tavasz/6

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Janó Zsolt a próza kurzus hallgatója. Egy magára hagyott asszony sajátos monológját írta meg - meglehetősen érdekes végkifejlettel.  

Janó Zsolt

Holtpont

           

Most elmesélem nektek, hogyan ejtett foglyul a saját életem.

    Igen fiatalon, szerény körülmények között születtem. Ez az állapot sajnos később sem változott, s amikor ennek gyermekfejjel hangot adtam, nagyanyám mindig ezzel a szentenciával válaszolt.

    ,,Aki állandó napsütésben él, az belevakul a túl sok fénybe.”

    Akkor még nem értettem ezt az időjárás-előrejelzésnek tűnő megállapítást. Most azonban, negyvenöt évesen, két gyermekes családanyaként válaszom is volna rá:

– Aki meg kilátástalan gödörben él, az látni sem tanul meg.

    Ugyanis pont ez volt a helyzet. A hétköznapjaim rabjává lettem. Aki lehúzott pár évtizedet az életnek nevezett játékban, az tudja, miről beszélek.

    Pályakezdő huszonévesként sok mindenről álmodtam, munka közben az önmegvalósítást tervezgettem. Az állásom stabil volt és fantáziadús: lelket öntöttem. Én öntöttem lelket a kimerült emberekbe, ebbe aztán belefásultam.

    Az évek múltával megszületett két gyermekem. Kezdetben a férjem is kivette részét a közös munkából, így sikeresen túljutottunk a kezdeti nehézségeken. Később, ahogy a gyerekek növésnek indultak, már kevesebbet segített, végül rám maradt minden kötelező feladat. Gondolhatjátok hogyan teltek a napjaim: délelőtt munka, aztán rohanás a gyerekekért, főzés, és egyéb házi teendők. A drágalátos férjem meg lelépett egy fiatal tyúkkal, nekem meg otthagyta a két gyereket. Magammal nem tudtam foglalkozni, szabadidő számomra nem létezett.

    A férjem elhagyott, a mindennapos taposómalomba belefáradtam. Akkor gondoltam rá először, hogy leugrom. Azóta dédelgetem magamban a gondolatot, hogy tényleg megteszem. Leugrom valahonnan. Ennek már több mint tíz éve.

    Most azt gondoljátok, hogy felelőtlen, érzéketlen anya vagyok. Ez nem igaz. Ha megtenném, gondoskodnék róla, hogy legyen a gyerekek mellett valaki. Igen, őket nem hagynám magukra.

    Kérdezhetitek: Ez a megoldás? Miért nem próbálok meg változtatni az életemen?                Megpróbáltam.

Kipróbáltam pár dolgot, mely új lendületet adhatott volna életemnek.

– beiratkoztam egy rakott szoknya számláló tanfolyamra

– megismerkedtem új emberekkel (közöttük volt egy internetes társkeresőn hirdető, sármos, negyvenesnek mondott, zombi fejű, telefontapizós húszéves srác is)

– a rengeteg spórolt pénzemből Zalaegerszegen utazgattam, és részt vettem egy extra romantikus földalatti csatornarendszer megtekintésén

    Higgyétek el, átgondoltam. Ez az egyetlen dolog, mely változást hoz az életembe.      Alapvető változást.

    Már a helyet is kiválasztottam: egy szép ívű viaduktról fogom levetni magam. Miért fontos a szép ív? Mert az jól megy a hullámos hajamhoz.

    Amikor ezt megemlítettem a barátnőmnek, teljesen felháborodott, azt mondta, nem vagyok normális.

– Miért nem? – kérdeztem tőle.

– Hogy miért? Szerinted ez a megoldás, hogy leugrasz egy hídról?

– Igen. Sokan megtették már előttem.

Aggódva nézett rám.

– Tényleg ezt akarod? Nem látsz más megoldást?

– Valamit tennem kell – feleltem –, különben megőrülök. Imádom a gyermekeimet, de annyira belefásultam a mindennapokba, hogy bármire képes vagyok.

    Tudta milyen fárasztó, monoton életet élek, és ismert annyira, hogy tudja, elszántam magam erre a lépésre.

– Lehet, furcsának találod, de azért megkérdem. Tudok valamit segíteni?

– Igen – mondtam. – Segíts felkészülni.

    Mivel beszélgetésünktől számítva egy hónapon belül véghez akartam vinni a dolgot, megbeszéltük, hogy hetente kétszer átjön és gyakorolunk.

    Az első alkalommal tanácstalanul néztünk egymásra: hogy lehet erre felkészülni? Aztán a fokozatosság elve mellett döntöttünk. Mivel tériszonyom van, első lépésként egy újságpapírról vetettem le magam. Ne nevessetek! Igen veszélyes volt, a barátnőm duplára hajtogatta.

    Másodszorra egy magazint helyeztünk a talpam alá, innen ugrottam le. A siker csak úgy dagasztotta mellkasomat. Ezen felbuzdulva, legközelebb már egy könyvről tekintettem le a nappalira, s tőlem szokatlan bátorsággal céloztam meg a padlót.

Mire az egy hónap letelt, a konyhaasztal szédítő magasságáig jutottunk.

A kijelölt napon barátnőm is elkísért.

    Gyermekeimtől könnyezve búcsúztam, alig tudtam otthagyni őket. Azt azonban tudtam, hogy a megszokott kerékvágásban már nem mehetnek tovább a dolgok.

    Amikor áthajtottunk a viadukton, embereket láttunk a völgy legmélyebb pontjánál, a híd közepén többen is voltak.

– Nem gondoltad meg magad? – fordult felém barátnőm.

– Nem. Csak azért, mert mások is látják, nem hátrálok meg. Legalább szemtanúk is lesznek, hogy megtettem. − Az autót leparkoltuk, s visszasétáltunk a híd közepére. Barátnőm megölelt, s csak ennyit mondott: – Bátorság!

    A viadukton álló emberekhez léptem. Nem leszek hát egyedül. Az, hogy mások is ugrani akarnak, egy kis bátorságot adott. Körbenéztem. Egy fiatal férfi viszonozta tekintetemet. Szemében biztatást és cinkosságot láttam.

    És akkor leugrott egy nő.

    Közelebb léptem a korláthoz és lenéztem. Mivel agyam teljesen máshol járt, fel sem fogtam a látottakat. Aztán vártam pár percet.

    Valaki az ugrás helyére vezetett.

    Gondolataim vadul száguldottak. Tényleg ezt akarom? Nincs más megoldás? Miért nem gyakoroltunk még otthon? Mostanra akár a szekrény tetejét is meghódítottam volna.

    De már nem lehetett visszakozni.

    Körbetekintettem a viaduktról. A környező hegyek zöldje kellemesen nyugtatta az idegeket. Kellett is, hiszen alattunk félelmetes mélység húzódott. A rettentő űrtől elbizonytalanodtam. Hátranéztem, tekintetemmel a barátnőmet kerestem, ám helyette csak a fiatalembert találtam meg. Rám mosolygott és biccentett.

    Mivel a körülöttem állók látták, hogy egyedül nem fog menni, valaki lágyan megtolt, így billentve ki egyensúlyomból.

    És már zuhantam is.

    A talaj hihetetlen sebességgel közeledett. Nem akartam látni a helyet ahonnan nincs tovább, ezért felfelé, a híd irányába néztem. Mielőtt leértem, egy pillanatra még olvashatóvá vált a korlátra feszített írás:

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

LÉPÉS   A  SEMMIBE

Bungee Jumping – Gumiköteles ugrás

Szépírói Kurzus, 2015 tavasz/5

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Serhal Diána a próza kurzus hallgatója. Egy idősebb férfi alakját jeleníti meg egyes szám első személyben megírt novellájában. Munkája mindenképpen közlésre érdemes. 

Serhal Diána

Csokoládé

5 óra 42 perc. Bámulatos. Több mint egy éve, mindig 5 óra 42 perckor. Se előbb, se később: mindig ekkor ébredek fel. Az első hónap után már az ébresztőórára sem pillantottam rá, hogy bizonyosságot szerezzek. Kész, ez már tény: Nóri halála óta mindig ugyanebben az időpontban ébredek. Hát igen: végül is 42 év, az 42 év…

Ha akarnék, se tudnék visszaaludni. De miért is akarnék? 65 éves múltam, nem vagyok már hétalvó. Kelek is fel az ágyból, csak néhány óra, és itt lesznek. 5 óra 18 perc múlva, hogy pontos legyek. A családom. Mind a két fiam, mind a két menyem, és a két kis unokám. Pontosan három, ha beleszámítjuk azt is, aki még úton van.

Szombat van, vagyis nincs iskola, nincs munka, tehát családi találkozó van: elmegyünk a kilátóba. Már egyszer jártunk ott, de a fiúunokám csak oda hajlandó elmenni nagycsaládi programként, mert közel van. Nem haragszom rá, hogy is tenném, 16 éves, már annak is örülök, hogy időt tölt velünk. A 14 éves lányunokám tulajdonképpen a mindig mosolygós, ha őt látom, újra kivirul a világ. Nem annyira, mintha Nóri is itt lenne, de majdnem. Remélem, a nyáron megszülető másik lány unokám is ilyen lesz.

65 éves vagyok, igen, ezt már mondtam. Furcsa, pedig nem szeretek ismételgetni. Nincs sok mindenem a családomon kívül. A barátaim, akik vannak még a dobozgyárból, nem igazi barátok, csak amolyan kocsmapartnerek. Háziállatom sincs, volt egy kutyám még gyerekkoromban, de amikor elment úgy nekikeseredtem, hogy megfogadtam: többet nem lesz semmilyen állatom.

Nem éri meg szeretni őket.

Nem éri meg szeretni valakit, mert amikor őt elveszítjük, a fájdalom felülmúlja azt. A fájdalom felülmúlja a szeretetet. Az együtt töltött idő, az a sok boldog év, mind nyomába sem ér annak a kínnak, amikor az, aki minden örömnek okozója volt: eltávozik tőlünk.

Megéri-e szeretni? Igen.

Jobban megérné-e nem szeretni? Igen.

Azt a mindenit! Már majdnem fél hét. Jól elfilozofálgattam magamban az időt, pedig nem szoktam. Bár végül is: a mai egy különleges nap.

A mai nap az utolsó, hogy hódolhatok kedvenc tevékenységemnek.

Ezért hát kiszállok az ágyból.

Szépen beágyazok. Betűröm a lepedőt, megigazítom a párnát, félbehajtom a takarót… amikor észreveszem, hogy van rajta egy folt. Bár nem, az nem a jó szó, hogy észreveszem, az azt jelentené, hogy korábban nem tűnt fel. Márpedig ez nem így van, felismerem: ez a néhány héttel ezelőtti mustár-folt. Szeretek az ágyban vacsorázni. És ebédelni. És reggelizni. Azelőtt ezt csak különleges alkalmakkor tehettem meg.

Úgy döntök, inkább lehúzom az ágyneműt, kimosom… sőt, kimosom a lepedőt is. Az fehér, az ágynemű pedig zöld, úgyhogy dupla mosás lesz: de nem baj, végül is ráérek, nem? Berakom a dolgokat a gépbe, és beindítom… ez a wc mindig ilyen koszos volt?... Hogy kérdezhetek ilyet, persze hogy igen. Csak eddig nem zavart. Nekiállok, kitisztítom. Jó sok időbe telik. De úgysem akarja senki más használni.

Jöhet a reggeli: virsli, bundás kenyér, tükörtojás, körözöttes pirítós, egy bögre zöld tea, sőt nem is, két bögre zöld tea. Általában nem eszem ennyit reggelire. Gyorsan mossunk is el mindent, ne hagyjuk későbbre.

Ha már a konyhában vagyok, süthetnék valamit. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor használtam ezt a sütőt, de meg tudom csinálni. Meglephetném a családot. Muffin… muffint fogok sütni. Azt tudok, egyszer már csináltam. A 25.-re csináltam… 25 dkg liszt, 10 dkg cukor, 2 tojás, fejből emlékszek a receptre…

Hát… valljuk be: ez nem úgy sikerült, mint a képen. Hazudhatnám, hogy finom, de nem teszem: Az őszinteség fontos. A legfontosabb. Már megy is mindegyik a kukába.

Furcsán hevesen ver a szívem… Mikor lett utoljára lefestve a kerítés? Gyorsan megyek és megnézem…

Háromnegyed 11. 15 perc. 15 perc, és itt vannak. Hogy szaladhatott el ennyire az idő? Nem is… nahát milyen különös. Minden reggel az első dolgom lenne, de ma nem.

Miért?... Miért?…

Miért teszek úgy, mintha nem tudnám a választ… Azért viselkedem így, mert tudom, hogy az a dolog, amit a legjobban szeretek csinálni a világon, ma véget ér.

Szedd össze magad Viktor. Gyerünk. Mit szólna ehhez Nóri? Koszosan kezdeni a napot…

Belépek a fürdőszobába. Leveszem a ruháimat, szépen összehajtogatva a mosógépre helyezem őket. Az már rég lejárt. Ki kellene teregetni. Már nem érdekel.

Belépek a kádba, megengedem a vizet, és végre ránézek.

A kezembe veszem a csokoládé illatú tusfürdőt.

Emlékszem. Nóri azzal a mondattal adta oda, hogy

„- Ettől mágnesként fogod vonzani magadhoz a nőket Viktor. Csak ne a Klári nénit! Tudom, hogy ő vette kölcsön a lábasomat, akárhogy is tagadja!”

Nórinak mindig kitűnő volt a humora. És minden helyzetben. Azért is szerettem bele. 5 órával ezután halt meg. 5 órával, és 42 év házassággal ezután. Az orvosok nem tudtak rajta segíteni. Nem lepődtem meg, mikor a műtőből kiérve ezt mondta a doktor úr. Nóri tudta. Nóri mondta, Nóri felkészített, Nóri szeretett…

Belenézek a tusfürdő mélyébe. Már ketté van vágva a tubus. Egy év, egy hónap és 22 napja minden reggel ezt használtam. Mindig csak nagyon, nagyon kicsit, hogy örökre kitartson. Eddig tartott ki.

Ujjaimmal kibányászom az összes megmaradt tusfürdőt a dobozból, mikor már tényleg, semmi nem marad benne. A tubust óvatosan odaállítom a kád peremére.

Megszagolom az ujjaimat. Elmosolyodom. Még mindig, tényleg: csokoládé illata van.

Szép lassan, lassabban, mint valaha, bekenem vele remegő öreg testemet. Alaposan belemasszírozom ráncos bőrömbe. A víz mintha egyre hidegebb lenne, de már alig érzem.

Végeztem. Elkentem. Az egészet. Nem maradt semmi. Semmi.

Hogy lehet, hogy még mindig mosolygok?

Megszagolom a bal karomat. Aztán megszagolom a jobb karomat. Még egyszer. Még erősebben.

Nem lehet…

 Arcomra fagy a mosoly. Olyan kevés volt már, hogy egyáltalán nem érződik az illata. Túl nagy felületen kentem el, túl kicsi mennyiséget.

Talán ha bent hagytam volna a tubusban. Talán ha alaposan lezártam volna, és soha nem használom el, ami benne van. Néha napján elővettem volna, és csak beleszagoltam volna, hogy még érezzem… Már mindegy. Nem lehet visszafordítani.

Szerettem ezt a tusfürdőt. De elfogyott.

Ha visszapörgethetném az időt. Mikor még tele volt. Mikor még bontatlan volt. A kezdethez, mikor eldönthettem volna, hogy akarom-e, vagy inkább félreteszem, és akkor a sorsa, a sorsunk soha meg sem történhetett volna…

… Mindent ugyan így csinálnék…

11 óra. Csapódik a bejárati ajtó. A lányunokám az. Mindig ő jön be elsőnek. Utána a bátyja. Hallom a fiaimat, hallom a menyeimet. Hallom, hogy engem hívnak. Én pedig csak itt görnyedek, és miközben a jeges víz ostromolja a hátamat csak sírok, zokogok ebben az öreg, repedezett kádban.

Szépírói Kurzus, 2015 tavasz/4

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Karacs Andrea a líra kurzus hallgatója. Gregory Corso, amerikai költő verse alapján írt munkája mindenképpen közlésre érdemes. 

Karacs Andrea

Házasság

Meg kellene házasodnom, olyan szép egy esküvő,

mindenki ott van, óriási tömeg, az is ott van,

akit az ember nem látott már gyerekkora óta,

mindenki eljátsza, hogy örül, hogy ott van,

pedig remélte, hogy nem hívják meg,

nem akart új ruhát venni, mégse úszta meg,

nem volt egy rohadt rongya se,

nászajándékra se volt pénze,

de szánalomból nem adhatott keveset,

tudja milyen sokba kerül egy esküvő,

azzal próbálkozik, hogy két napja nem evett,

hátha akkor sokat bír, és valamennyi megtérül.

Le kell enni a nászajándék árat.

Az ember próbálkozik, de rájön, hogy nem bírja,

oldalbalöki a házastársát, hogy legalább ő

zabálja tele még úgy magát, ahogy bírja,

idegesíti, hogy nem eszik, pedig ő mondta,

hogy húszezret adjanak, szerinte tizenöt is

elég lett volna, pontosabban nem mondta,

hanem ordította, mert ezen is veszekedtek

úgy ahogy szokták, hiszen ők már házastársak.

Szerencsétle ifjú pár még nem is sejti milyen,

amikor az ember már mindenen veszekszik,

habár tudják jól, mert együtt élnek már évek óta,

nem is érti senki, hogy minek kell most az a papír,

az idősek abban bíznak, azért,  mert hamarosan

jön a baba, a rosszmájuak már konkrétan arról

pletykálnak, hogy terhes a mennyasszony,

a vőlegény barátai nem értik, miért veszi el ezt nőt,

ha nincs ott az a kényszer, hogy terhes.

Szerencsére az ifjú pár pontosan tudja,

hallották a hiradóban, olvasták a Neten,

hogy idén január egytől az első házasok

adókezdvezményt vehetnek igénybe,

igen, az szjából, két teljes éven keresztül,

akár havi ötezer forint is lehet a mértéke.

Rendesek a politikusok, ilyenre is gondolnak,

persze azért agyafúrtak, beleteszik, hogy első házassság,

tudják, hogy az embereknek manapság több is van,

annyi, hogy nem lenne úgy már gazdaságos.

A vőlegénynek is a második már, még szerencse, hogy

úgy szól a törvény, hogy legalább az egyik félnek

az első. A politikusok tényleg agyafúrtak,

vád érné őket, ha mindkettőnek elsőnek kellene lenni,

mert alig kaphatna manapság már valaki.

Az ifjú pár teljesen kivirult ettől az új adószabálytól,

gondolkodnak már évek óta, hogy igen vagy nem,

de nem bírták eldönteni, évek óta vívodnak,

de ha van szja kedvezmény az más,

így végre eldöntötték, maximum ha lejár a két év,

akkor elválnak. Hurrá! Szóródjanak a rózsaszirmok,

potyogjon a rizs, szálljanak magasra a fehér galambok,

éljen az ifjú pár, és érkezzen havonta ötzerrel több fizetés

a bankszámlára! Csak meg ne tudja ezt más is,

mert ők is megházasodnak, az még nem baj,

de meg ne hívjanak, mert akkor elmegy nászajándékra.

Szépírói Kurzus, 2015 tavasz/3

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Bauer Krisztina dráma kurzusra jár, és egy kis abszurd jelenettel lepett meg minket. 

Bauer Krisztina:

Váróban

Jellegtelen, kopott, kövezett helyiség műanyag székek vaskeretre erősítve, mindegyik foglalt. Fehér ajtók, apró betűs feliratokkal.

Bizonytalankodó nő papírral a kezében balról be.

Nő. Jó napot! (halkan)

Férfi: Kezét csókolom! (élénken)

Nő: Tessék mondani, itt kell…

Férfi: (közbevág) Persze, csak itt lehet.

Nő: Mindenki oda vár? (körbenéz)

Férfi elveszi a táskáját a mellette lévő székről.

Nő: Szabad? A férfi bólint.

A nő óvatosan leereszkedik a szék szélére.

Férfi: Sorszáma van?

Nő: Az is kell?

Férfi: Az ajtókereten van, tépjen!

Nő feláll, minden ajtót végignéz, visszajön.

Nő: Nem találom.

Férfi: Akkor már elfogyott, majd tesznek ki.

Nő: Én csak most, az ebédidőmben tudtam jönni.

Férfi: Sajnos muszáj személyesen.

Várnak. A férfi alaposan végignézi a nőt. A nő egy idő után az órájára pillant.

Nő: Mikor ment be az előző?

Férfi: Van, akinél csak öt perc.

Nő: Nekem csak egy aláírás kellene.

Férfi: Nem érdemes próbálkozni, ezek nem engedik előre. Sorszám nélkül pedig ki is zavarják.

Nő: De hát, nincs kint.

Férfi. Csak azzal lehet.

Várnak. A nő feláll, leveszi a kabátját, a férfi segít, de gusztálja közben.

Férfi: Jó itt a fűtés, az emeletiben légdugós a rendszer.

Nő: Próbáltam postán is, nem válaszoltak.

Férfi: Ki kell várni. A közelben dolgozik?

Nő: Nem, villamossal jöttem.

Férfi: Én itt lakom a szomszéd utcában.

Az egyik ajtónál mozgolódás támad. A nő odamegy. A férfi belenyúl az otthagyott táskába, belenéz a pénztárcába, visszateszi. A nő visszajön.

Nő: Van számom. (diadalmasan)

Férfi: Mondtam, ugye. Hányas?

Nő: 51.

Férfi: Gyerek van?

Nő: Fiú, egyedül nevelem.

Férfi: Nem könnyű.

A nő hálásan néz a férfira. A férfi kimegy a mosdó feliratú ajtón. A nő tükröt vesz elő, kirúzsozza magát, fésülködik. Férfi visszajön.

Nő: Hol tarthat a sor?

Férfi: Az enyém 23.

Nő: Lassan megy. (idegesen) Nem fogok végezni.

Férfi: Majd visszajön.

Nő: De sürgős.

Munkás jön, létrát állít a falon lévő doboz elé, felmászik, szerel, a dobozon megjelenik egy szám. Elmegy.

Nő: Mindjárt maga jön.

Férfi: Cserélhetünk, ráérek. (nyújtja a papírt)

Nő: (felderül) Tényleg? Maga egy angyal!

Férfi: Kétezer.

Nő: Nem értem.

Férfi: Megéri nem?

A nő felfogja, kotorászik a táskájában.

Nő: Ez az összes pénzem.

A férfi vállat von. Vált a szám 23-at mutat, a nő kitépi a számot és a férfi kezébe nyomja a pénzt. Besiet az egyik ajtón. Jobbról bundás nő jön be, keres valakit. Odamegy a férfihoz.

Bundás nő: Új papír kell, a régi lejárt. Van szám?

Férfi: Hogyne volna, magácskának.

Bundás nő: A szokott ár?

Férfi: Nálam nincs áremelés, marad az ötezer. átnyújt egy sorszámot

Kiürül a váró. Jobbról egy szatyros nő jön be.

Férfi: Mennyi volt a bevétel?

Szatyros nő: Gyenge nap volt, csak tizenkettő. De holnap te mész az emeletibe, egész nap kabátban kellett ülnöm.

Belekarol a férfiba, kimennek.

Szépírói Kurzus, 2015 tavasz/2

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Major Eszter Anna a próza kurzus keretében tanul, és rögtön egy meglepően érett novellával jelentkezett. Itt közlöm. 

Major Eszter Anna:

Árnyékfutás

- Légy férfi! – a szavak csak úgy dörömbölnek a szemgödröm mögött, mintegy lesben állva, mikor adom fel.

Keményen a rajtvonalhoz szegezem a lábamat, közben fejemmel körzök, karom is jár vele, a bemelegítést az utolsó másodpercig húzom. Az aszfalt fényes, talán túl fényes is, még ott remeg rajta a hajnali zivatar nedves gőze.      - Na, mi lesz már? Gyerünk! - sürgetem a hangot és mintha csak ennyi kellett volna, eldörren a startpisztoly. Elrúgom magam a csúszós aszfalton és ruganyos léptekkel nekilódulok. - Tizenhét évesen maraton? Ráadásul Londonban? De hát mégis hogy jutott eszedbe? És miből akarsz kijutni? - Anya aggódó arca az agyamba égett. Most mélyet szippantok a reggelből, rá gondolok, és már érzem is a frissen mosott ruhák illatát, mintha legalább is egy réten futnék és nem egy világvárosban.  

Végül is, idáig megcsináltam. Keményen edzettem, jelentkeztem, ide meg stoppal jöttem egy osztálytársammal. És itt vagyok! Még otthon összeállítottam egy lejátszási listát, így most a fülembe dübörög a világ minden vadsága.  Én is vadnak érzem magam. Az izmaim rugóznak, mindenem könnyű, a tüdőm tág és erős. Csak a fejemet szeretném tisztábbnak.

- Légy férfi! – megint ezek a nyomorult szavak. Milyen könnyű kimondani őket és micsoda vacak közhelyként lapulnak!

Kis srác vagyok, talán öt éves, mikor egy éjjel Apa nyit a szobámba, árnyéka felém magasodik és azon a színtelen, fakó hangján így szól: - Hány éves is vagy? Kettő? Három? És vajon kislány vagy Te, hogy félsz a sötétben? A nyomorult kutyád bátrabb Nálad! – Méretes árnyéka szellemként imbolyog posztereimen. Kirántja a Fénykardot a falból (így hívjuk Anyával furcsa éjjeli lámpámat, ami minden álmomat megkíséri) és egyszerűen elengedi. A lámpa hangos csörömpöléssel landol és sisteregve rúgja az utolsókat a padlón, miközben Hektor fájdalmasan szűköl, és úgy remeg, mint a szomszéd, Parkinson-kóros Ica néni keze. - Elég ebből!  - Apa hangja mintha egy árnyalattal keményebben vágna. - Vagy megtanulsz a sötétben aludni, mint a normális kölykök, vagy nem látod többet Hektort! – A kutyám elvesztése jobban ijeszt, mint egy teljes éjszaka a sötétben, így elkushadok takaróm alatt. A Hold vigasztaló fénycsíkot terít kezemre, abba kapaszkodom, az világít azon az éjjelen. Nézem Csillagok háborújás pizsamám ujját, próbálok Darth Vader helyett – arcéle apáméhoz hasonlít - Skywalkerre, Han Solora, Jodára és Obi-Wanra koncentrálni, a fekete figurát pedig kiszorítani látómezőmből. És lassan már nem reszketek és már WC-re sem kell mennem. Hamarosan már alszom és a galaxist járom.

10 kilométer. A fejem lehetne tisztább is, összpontosítanom kell a célra, nem pedig emlékeken siránkozni. Ez van. Nálunk így volt. Másoknál meg másképp. Nálunk a gyengeségre, vagy épp gyengédségre mindig megtorlás volt Apa válasza. Nem tudom, rossz volt-e ez. Egyszerűen így volt természetes. Csak mióta futok, azóta tudom, hogy létezik valami, ami Apa hatalmát is megtöri. Valami, ami erőt ad nekem, ami más színét mutatja ennek a világnak.

Megvan a 12. kilométer is - több, mint a negyede már az enyém. És még semmi fáradtság, semmi kifulladás. Csak így tovább, haver, simán letolod! Körben emberek éljeneznek, biztatnak, idegenként, és én hálás vagyok ennek a vidám masszának, hogy enged megbújni és nem leplez le. - Maraton, mi? Nevetséges… Ez aztán az életcél… Már ha egyáltalán sikerül… - Apa árnyéka megint a fejemben. Ő úgy tud alázni, ahogyan más lélegzik: magától értetődően és folyamatosan. Bezzeg itt, ezek az idegenek hisznek ebben a tizenhét éves fiúban.

23 kilométer. Negyedszerre is iszom. Most úgy érzem, cipelem magam. Kezdek elnehezülni. Túl gyors volt az eleje rajt, a bomlástermékek meg most rám csimpaszkodva lustán potyáznak. Lassítok kicsit, rekeszlégzés, még lassabban, be és ki, be és ki, be és ki. Összpontosítok.  

- Légy férfi! - Kilenc éves vagyok, mikor egy péntek este – emlékszem, nem kellett már délután tanulni és elmehettem Ricsiékkel biciklizni a tóhoz -, mikor hazaérek, Anya megtört, szomorú háttal görnyed a tűzhely felett, Apa meg szokásos ingerültségébe még egy kis megvetést is vegyítve, nyelvével gúnyosan csettint. – Na, hát itthon vagy! Szája sarkát a keserűség ráncolja, szikár mondataiban megannyi hiány és veszteség feszül. Anya szerint egy férfi akkor ilyen, ha az édesanyja nem tanította meg szeretni. – Azt csak egy anya tudja megtanítani, kicsim… - mondta egyszer, mikor jó éjt puszit adott. Olyankor mindig hosszabban időzött rajtam szomorú, mindig könnyes szeme, s nem rebbent idegesen minden zörrenésre a házban, hisz tudtuk, Apa alszik már. Ilyenkor az én örökké aggódó Anyukám pár pillanatra elnyugodott, belepihegett ebbe a hirtelen lélekcsendbe. Szóval állunk a konyhában, Anya háttal, én dacosan Apának feszülve, ő meg csak úgy odaveti: - A kutyád ma megdöglött. Mintha azt mondta volna: holnap esni fog. És hatalmas árnyéka elhajózik mellettem. Zsíros, meglett árny ez, mindenütt ott van. Nem csak otthon, hanem a suliban, a tónál, az edzésen, Ricsiék konyhájában. Apa árnyéka rátapad minden pillanatra, minden szóra és gondolatra. Most az ajtóból még visszanéz: - Na, csak nem fogsz egy állatot elsiratni? Hát mi vagy te? Egy bőgőmasina? Anyád miatt van, úgy cukmisol, úgy kényeztet, mint valami lányt. Légy már férfi! - Kezét háta mögött átfonva, mit sem sejtve az okozott kárról, vagy éppen, hogy annak kínzó tudatával, faképnél hagy. Anya, mintha csak erre várna, sürgető csitítással, az ajtó felé kémlelő nyugtalansággal próbálja elhessenteni a hirtelen fájdalmat. Összeszorul a gyomrom, kiszárad a torkom, a szemem ég és csak Hektorra tudok gondolni, aki nyüszítve köszöntött, mikor hazaértem a suliból, mintha legalább egy éve nem látott volna. Aki, mikor beteg voltam, napokig el sem mozdult mellőlem és mikor felszálltam reggel a buszra, Anya szerint még vagy fél óráig nézett utánam, mielőtt lemondóan visszacammogott volna a házhoz. Anya még egy kicsit ölel, aztán így engesztel:  - Na, jól van, ne szomorkodj, Apádnak igaza van, csak egy állat volt. - De szeme, ölelése mást mond.

38 kilométer. Holtpont. A fenébe is! Sötét karikák a szemem előtt és valami összeprésel. Satuba fog, fullaszt, nem ereszt. Mintha feldagadtam volna, hurcolom ezt a megnőtt tömeget, s közben dübörög odabent. Gondolom, a szívem. – Hajrá, meglesz ez! Megcsináljátok! - A tömeg bezzeg nem veszi be, hogy ennyi volt, nem engedi, hogy itt vége legyen.

- Légy férfi! – a szavakat most már én mondom, és kimondva ott ragadnak a párás levegőben, mint mikor az Isten hozott-füzér még napokig függeszkedik a hallban, jóllehet, már hazaért, akit vártak vele. - Légy férfi! – mondogatom, mint a mantrát, égő szemmel, semmibe vesző végtagokkal, sípoló tüdővel és túlhúzott szívvel. Nesze Neked, Apa – megcsinálom! És akkor már tudom: ami Apa hatalmát is megtöri, ami más színét mutatja a világnak: a szabadság. Szabad vagyok a döntésemben, hogy legyőzöm őt. Arctalan árnyéka most megérinti a hátamat. Hát, ide is elér. Itt is akaratával láncolna. De ez az én terepem, nem hagyom magam. Csak egyetlen pontra nézek és túl minden fájdalmon, minden valóságon és minden akaráson, már csak a táv létezik. Lehagyni az árnyékot, lerázni magamról mindent és Anya szeméből örökre kiűzni azt a rebbent, elfogyasztó félelmet, amitől összefacsarodik a szív. Közhelyes, lassított felvétel, ahogyan nekirugaszkodom az utolsó pár méternek. A célt nem is látom, csak az akaszkodó, szűnhetetlen árnyékot érzem a hátamban, a fojtott levegőt a tüdőmben, Apa kopogó mondatait a fejemben, és csak egy gondolatom van: menekülnöm kell.  Még három és kettő és egy lépés – még visszanézek rá, de csak a Nap vakít. Aztán puha csend.

- Légy már férfi! – Apa hangja érces és dühödt, mint mindig. Reszketek félelemtől, megalázottságtól, meg nem értéstől, de legfőképp az érzéstől – és ez új -, hogy talán másképp is lehet. A Fénykard még mindig sistereg, a falióra elüti a tíz órát, Hektor nyüsszögve, rezegve, apró gombócként bújik belém. Futnék a Napban, de az nem a Nap, csak a Hold reszketeg csíkja. A tömeg moraja is megcsalt, lámpám haldokló sistergése volt az. A biztató idegenek pedig: Apa falra ragadt, nem táguló árnyéka.  Az ajtó dörrenve csukódik Apa kezében, nyomában a csend üvölt. A vaksötétben az illanó fénycsík ráesik Darth Waderre és én – most először - szembe nézek vele. 

Szépírói Kurzus, 2015 tavasz/1

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lassan már lehet jelentkezni a következő, az őszi félévre!

Buda Katalin a dráma kurzus keretében tanul, és ér el szép eredményeket. Mostani munkája első színpadi műve, de mindenképpen olyan munka, amely a publikum figyelmére is joggal igényt tart. 

Buda Katalin

57 nap

Személyek

Bori

Ágota

Sándor

Rendőr

Első jelenet

Napjainkban, egy tanyán.

Egyterű kis ház, az ablaktól balra a bejárati ajtó, jobbra a konyharész (egy kis fiókos asztalon rezsó, a falon polcos szekrény) vele szemben asztal két székkel. Az asztalon váza, benne tulipánok. A hálótértől egy könyvszekrény választja el. A könyvszekrényen egy kis rádió. A hálóban két ágy van összetolva (az egyik vetetlen), mellette éjjeli szekrény lámpával, a szekrényen Bori hajkeféje és szerelme fényképe. Fölötte a falon egy nagy falinaptár lóg.  Függöny választja le a fürdőhelyiséget. A tükör előtt egy állványon lavór, mellette vizes kancsó. Az állvány alatt vizes vödör. Egy parányi polc a falon, ahol Bori tisztálkodó eszközei vannak, és a parfümje.

Bori ébredezik. A Nap besüt az ablakon. Nyújtózkodik, ásítozik, majd kipattan az ágyból. A tükör előtt kibontott haját fésülgeti, közben egyre az ajtót lesi.

BORI: (bizakodóan) Ma biztos megérkezik. Érzem. A zsigereimben érzem. (hosszú hálóingében körbe-körbe táncol a szobában, a falon lévő naptárban bekarikáz egy napot) Már 57 napja, hogy elment. (szomorúan huppan le az ágyra, a hajkefe hanyagul lóg a kezében, a földet bámulja) Azt mondta három nap. Csak három.  Megköti az üzletet, és veszünk a városban egy lakást. Már nem sok kellett, hogy meglegyen a vételár. Azt mondta táviratozik, ha nyélbe ütötte a dolgot. Na, de legyünk optimisták! (felpattan, a fürdőszobába fut, felöltözik, egy parfümszóróval össze-vissza fúj, majd beveti az ágyat) Tudom. (határozottan, hangosan) Haza fog jönni. (bólogat) Talán már ma. Mindennek a legnagyobb rendben kell lennie. Minden a helyén kell, legyen. (izgatottan futkározik a lakásban, megigazítja a virágokat a vázában, kezével kisimítgatja az asztalterítőt) Szereti, ha rend van. A parfümömet is. Karácsonyra kaptam az én Sándoromtól. (befut a szobába, az éjjeli szekrényről elveszi Sándor fényképét, bekapcsolja a rádiót, a fényképet magához szorítva táncol, majd hirtelen megáll.) A tükörtojást is szereti. (két személyre terít, az asztal mellé ül, rákönyököl, kézfejei az álla alatt, bambul, majd újra kezébe veszi a fényképet és beszél hozzá) Azt mondtad, feleségül veszel. Adjunk el mindent, a falunkból ideiglenesen költözzünk ide a tanyára, lesz elég pénzünk. Hagyjam bátran ott a munkámat, majd te eltartasz. Pedig de jó munkám volt! Jól kerestem, a főnököm is elégedett volt, a kollégák is szerettek. (ellágyulva) Én, meg téged szeretlek Sándorom. Te, te nagyon dolgos ember. (megcsókolja a fényképet)

Ágota kopog az ajtón. Bori felugrik, megigazítja a haját, az ajtóhoz fut. Ágota kezében kosár, abban paprika, paradicsom, uborka. Bori, ahogy kinyitja az ajtót, Ágota rögtön a kezébe nyomja a kosarat, és indulna is.

ÁGOTA: (zavartan körbenéz, mintha valamit keresne) Csak érdeklődöm, hogy vagy. Minden rendben? Hoztam egy kis zöldet a kertből. (sietősen) Mennem kell, sok a dolog.

BORI: Ne siess már! Minden nap rohansz. Nem ráérsz? Téged sem vár senki odahaza. (betessékeli a konyhába, leülteti) Nem egy ivós fajta. És mindig tartja a szavát. Nem értem mi történhetett. Magával vitte az arany medálomat, az ő ékszereit is, az apjától örökölt régi zsebórát. (Ágota felállna, de Bori tartóztatja) Szerinted baja esett?

ÁGOTA: Dehogy esett! Dehogy esett! Holnap jövök újra. (kirohan az ajtón)

BORI: (utána néz, kis szünet) Nem értem Ágotát. Minden nap jön. Minden nap hoz valamit. Miért aggódik értem annyira? Mi oka, hogy így gondoskodjék rólam? Amióta Sándor elment, szinte naponta látogat. És mindig hoz valamit. (elhessegeti a kételyeit, kis szünet) Vannak még jóravaló emberek. Itt a tanyán nem csak, hogy ő lakik a legközelebb - bár az is vagy két órányira van -, de ő a legjobb hozzám. A többi szomszéd igen különös népség. Tartózkodóak, de főként bizalmatlanok. (leül az asztalhoz, lázasan kötögetni kezd, közben dudorászik) (a kötés megáll a kezében, az ablakhoz megy, kinéz rajta)

Második jelenet

(Este van. A fővilágosító a külső fényeket ki-, a lakásban felkapcsolja.)

BORI: Megint eltelt egy nap. (kis szünet) Sándorom, haza várlak! (leszegett fejjel megy be a szobába, álomba sírja magát)

Harmadik jelenet

Másnap reggel: Bori ébredezik. A Nap besüt az ablakon. Nyújtózkodik, ásítozik, majd kipattan az ágyból. A tükör előtt kibontott haját fésülgeti, közben egyre az ajtót lesi. Kopognak az ajtón. Bori hirtelen felugrik, megigazítja a haját és az ajtóhoz fut. Ágota kezében kosár, a kosárban kenyér, a kertjéből gyümölcs.

ÁGOTA: (zavart, mintha titka lenne) Csak érdeklődöm, hogy vagy. Minden rendben? Hoztam egy kis gyümölcsöt a kertből, meg kenyeret. Éjjeli sütés, tegnap dagasztottam. (már menne is)

BORI: Ne siess már! Minden nap rohansz. Nem ráérsz? Téged sem vár senki odahaza. (betessékeli a konyhába, leülteti, leül vele szemben, Bori Ágota nyakláncát kezébe veszi, Ágota hátrahőköl.) Oh! Ez a medál éppúgy néz ki, mint amilyen az enyém volt! Van egy titkos zárja, belül meg Sándor fényképe. Te kinek a fényképét őrzöd? (kapkodva kinyitja, hirtelen felugrik) De hisz ez az én Sándorom! (elképedve néz hol a képre, hol Ágotára)

ÁGOTA: (zavartan) Bori ne értsd félre, kérlek! Nyugodj meg, mindent megmagyarázok! Este visszajövök.

BORI: (kikelve magából, fel-alá járkál) Nem, nem, és nem! Most azonnal akarok válaszokat! Hogy került hozzád a medálom!? És hogy van bátorságod viselni, egyáltalán a küszöbömet átlépni!? Magyarázatot akarok! Most, azonnal!

ÁGOTA: (gyakran az ajtó felé pillant, suttogva mondja) Borikám nagy a baj, de nem tudom most elmesélni, este visszajövök. (a medált gyorsan az asztalra rakja, kifut az ajtón)

BORI: (Pár percig áll az ajtóban, Ágota után néz. Fel-alá járkál a lakásban, néha megáll, ide-oda ingatja értetlenül a fejét.)

Negyedik jelenet

 (Este van. A fővilágosító a külső fényeket ki-, a lakásban felkapcsolja.)

(Ágota halkan kopog)

BORI: (futva nyit ajtót)  A jó Isten szerelmére áruld el már, mi a csuda történt?

ÁGOTA: (idegesen liheg, keze a mellkasán, gyorsan becsukja az ajtót, kiles az ablakon, majd leül a székre.) Nem szabadna, de el kell mondanom neked valamit.

BORI: (megrázza Ágota vállát) Mondd már, mi történt!

Sándor beront az ajtón, ápolatlan, italos, kócos, tántorogva ordít Ágotára.

SÁNDOR: Mondtam, hogy nem beszélhetsz senkivel! Tisztességgel megfizettelek! Ez a hála? (megragadja Ágota karját, az ajtó felé vonszolja) (megjelenik egy rendőr)

RENDŐR: Minden rendben van, asszonyom?

BORI: (dermedten áll, igent bólint) (kis szünet, majd halkan) Sándor! Sándor! Mit tettél? (lerogy a székre, az arcát a kezei közé temeti)

ÁGOTA: Jövök vissza Bori! Nyugodj meg, mindent elmagyarázok! (elsiet)

Ötödik jelenet

(Felkel a Nap, Bori ugyanabban a testhelyzetben. Kopognak. Nem mozdul. Ágota kinyitja az ajtót, odafut Borihoz. Átöleli, majd leül vele szemben a székre.)

ÁGOTA: Bori tudnod kell, a te Sándorod egy szélhámos ember. Egy másik nővel akar a városba költözni. Hallottam, amikor egy férfivel beszélgetett. Azt mondta minden ékszeredet oda adtad, de a kazetta még nálad van, amiben a félretett pénzedet tartod. Valami módon meg akarja szerezni. Aztán észrevett. Megrémült, hogy elárulom, és a hallgatásomért cserébe adta azt a medált. De engem is figyelt. Nagyon óvatosnak kellett lennem.  Amikor legutóbb nálad voltam, azért hoztam magammal a medált, hogy legalább az visszakerüljön hozzád. Féltettelek is, azért jöttem majd minden nap. (Bori révetegen hallgatja Ágotát) Borikám! Hol tartod a kazettádat? Tegyük bele a medálodat, ott jobb helyen van. (Bori feláll, a medállal a kezében átmegy a hálószobába, az ágy alól előveszi a kazettát) Nem gondolod, hogy nálam jobb helye lenne? Biztos valakit küldeni fog érte.

BORI: Tégy Ágota úgy, ahogy jónak látod! (oda adja a kazettát, majd rádől az ágyra, sírdogál)

ÁGOTA: Zárd be jól az ajtót Bori, és a palettákat is az ablakon. Ne lássa senki, hogy itthon vagy. (magához veszi a kazettát, elmegy)

Hatodik jelenet

BORI: (tesz-vesz a lakásban, a könyvespolcról leemel egy könyvet, kivesz belőle egy vastag borítékot, az ajtóhoz fut) Ágota! Ágota! Majd el felejtettem, a kazetta üres… (elakad a hangja) Ez nem lehet igaz! (tagoltan, elképedve) Ez nem lehet igaz! (bezárja az ajtót, az ablakon a palettákat, befut a szobába, az éjjeli szekrényről a borítékba teszi a medált, leül az ágy szélére) Nem ezt érdemeltem. (kis szünet) Ezek hárman összeszövetkeztek. (két kézzel fogja a fejét) Én ostoba még hittem nekik! Én ostoba, mióta várom az én Sándoromat haza! (a borítékot az éjjeli szekrényre teszi, hanyatt fekszik az ágyon)

Hetedik jelenet

(Este van. A fővilágosító a lakásban felkapcsolja a villanyokat)(Bori az ágyon fekszik. Sírdogál.)

BORI: Pedig milyen szép volt a kezdetekben. (kis szünet) Nem tudom megérteni. Hogy süllyedhetett ilyen mélyre? És Ágota. Mennyire megbíztam benne! (oldalra fordul és alszik)

Nyolcadik jelenet

Reggel van. (A fővilágosító a fényeket kikapcsolja)

Bori ébredezik. A Nap besüt az ablakon. Nyújtózkodik, ásítozik, majd kipattan az ágyból. A tükör előtt kibontott haját fésülgeti, közben egyre az ajtót lesi.

BORI: (bizakodóan) Ma biztos megérkezik. Érzem. A zsigereimben érzem. (hosszú hálóingében körbe-körbe táncol a szobában, a falon lévő naptárban bekarikáz egy napot) Már 57 napja, hogy elment. (szomorúan huppan le az ágyra, a hajkefe hanyagul lóg a kezében, a földet bámulja) Azt mondta három nap. Csak három.  Megköti az üzletet, és veszünk a városban egy lakást. Már nem sok kellett, hogy meglegyen a vételár. Azt mondta táviratozik, ha nyélbe ütötte a dolgot. Na, de legyünk optimisták! (felpattan, a fürdőszobába fut, felöltözik, egy parfümszóróval össze-vissza fúj, majd beveti az ágyat) Tudom. (határozottan, hangosan) Haza fog jönni. (bólogat) Talán már ma. Mindennek a legnagyobb rendben kell lennie. Minden a helyén kell, legyen. (izgatottan futkározik a lakásban, megigazítja a virágokat a vázában, kezével kisimítgatja az asztalterítőt) Szereti, ha rend van. A parfümömet is. Karácsonyra kaptam az én Sándoromtól. (befut a szobába, az éjjeli szekrényről elveszi Sándor fényképét, bekapcsolja a rádiót, a fényképet magához szorítva táncol, majd hirtelen megáll.) A tükörtojást is szereti. (két személyre terít, az asztal mellé ül, rákönyököl, kézfejei az álla alatt, bambul, majd újra kezébe veszi a fényképet és beszél hozzá) Azt mondtad, feleségül veszel. Adjunk el mindent, ideiglenesen költözzünk ide a tanyára, lesz elég pénzünk. (kis szünet, majd, mint aki most eszmélt fel) Van elég pénzem Sándorom!  Megyek, és veszek magamnak egy lakást. A munkahelyemen is azt mondták, bármikor visszavárnak. (fogja a kabátját, a táskáját és bevágja maga mögött az ajtót)

Bori: (az ajtón kívül megáll egy pillanatra.) Nagy nap ez a mai.

Függöny le

Modell után festeni