A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.
Janó Zsolt a "Ma nem mentem iskolába" kezdetű feladatot oldotta meg, sikeresen. Itt közlöm.
Janó
Zsolt
Állandók
,,Az
állandók fogalmát matematikai egyenletekben használják. Az ilyen állandók
értékei teljesen attól a személytől függnek, aki létrehozta az egyenletet.”
1613. – Spanyolország
Ma
nem mentem iskolába.
Nagybátyám nem engedett, azt akarta, hogy
vele tartsak a hivatalába. Azért tartotta szükségesnek a társaságomat, mert
hamarosan nagykorú leszek, s szeretné, ha visszavonulása után én venném át
hivatali helyét. Ehhez azonban meg kellett ismernem a munkáját. Persze tudtam
mivel foglalkozik, mesélt róla eleget. Biztos megélhetést nyújtó, stabil állása
volt az egyház falain belül: főpap volt, aki a püspök teljes bizalmát élvezi.
A nap már felkelt, amikor beléptünk az erődre emlékeztető épület egyik kis kapuján.
Minden ajtónál őrök álltak, s ellenőrizték a belépők személyét. Szűk
folyosókon, átjárókon haladtunk keresztül, míg végre egy zárt szobába jutottunk,
melyen az egyetlen be-és kijárat az ajtó volt.
Megjelenésünkkor a szobában álló két őr közül az egyik fennhangon mondta nagybátyám nevét:
–
Sebastian atya. – Majd figyelmeztette a szoba közepén álló férfit: – Ő lesz
az inkvizítor.
A helyiség közepén álló férfi megviselt
volt: öltözete szakadt, arcán bántalmazás nyomai látszottak, testtartásából
megtörtség sugárzott. Nagybátyám egy fal mellett álló padhoz küldött, onnan
figyelhettem, hogyan nyomoz a tévelygő
eretnekség után, ő maga
pedig egy asztalnál foglalt helyet, majd a magunkkal hozott vászontáskából
feljegyzésekkel teleírt papírokat tett maga elé.
Pár percig csend honolt. Aztán nagybátyám
megszólalt.
–
Te vagy Francisco Martínez?
–
Igen – felelte a férfi, s bedagadt szemét próbálta a kérdezőn
tartani.
–
Tudod miért vagyunk itt, gyermekem?
–
Nem, atyám.
–
Akkor elmondom – s belenézett az iratokba. – Több bejelentés is érkezett,
miszerint te szembenálló vagy, s ezáltal tagadod vallásunk alapvető
parancsait. Más szóval: eretnek vagy.
–
Miért, atyám? Mit tettem?
–Megszegted
az ,,Uradat szolgáld, és csak neki szolgálj!” parancsot.
–
Mivel?
–
Többen is látták, amint egy részegnek segítettél, amikor az képtelen volt
összeszedni a gondolatait.
–
Ez bűn!?
–
Igen, hiszen nem az Urat szolgáltad, hanem egy szolgálójának segítettél.
Továbbá többen tudni vélik, hogy paráználkodtál. Egy feljelentő
szerint a piacon ugyanott volt a kezed, ahol előtte egy
vonzó asszony támaszkodott a pultra.
‒ Ez
kimeríti a paráználkodás bűnét? Hiszen hozzá sem értem ahhoz
a nőhöz!
‒ De biztosan
eljátszottál a gondolattal. És amint azt tudjuk, minden tett a gondolattal kezdődik. Megnézhetted volna, hogy hová
tenyerelsz!
‒ Ez
nevetséges!
‒ Úgy
gondolod? ‒ kérdezte
nagybátyám fenyegetőn. ‒ Akkor nézzük
a következőt. Súlyos
cselekedetként könyvelhetjük el a ,,Ne lopj!” parancs
megszegését.
‒ Ezt
hogyan csináltam? ‒ érdeklődött a vádlott,
az előtte még ismeretlen dolog felől.
‒ Egyszer
elloptál két használt alsóneműt.
‒ Az
félreértés volt ‒ mosolyodott el a férfi. ‒ Véletlenül keveredtek össze a szárított ruhák,
mivel a szomszédunkkal
közös szárítókötelet
használunk.
‒
Érdekes ‒
pillantott
bele feljegyzéseibe nagybátyám ‒, az ő
feljelentésében az áll, hogy szándékosan félrevezetted őt,
amikor szedtétek le
a ruhákat.
A
férfi elhallgatott. Döbbenetében nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen a koholt
vádakon.
‒ Ám még
nem értünk ocsmány bűneid listájának végére ‒
folytatta nagybátyám. ‒ Elkövetted a hazugság, mások becsületének besározásának bűnét is!
‒ Hogyan?
‒
Egyszer azt állítottad, hogy a szomszédod orra görbe.
‒ Mert
az is.
‒
Hazudsz! Rossz hírét keltetted egy embernek, akinek nem görbe az orra.
Valójában csak a természet furcsa játékáról van szó, mely nem követi a szem
által megszokott formát.
A kihallgatás folytatódott.
‒ Az
imént felsorolt erkölcstelen cselekedeteket még megtoldottad a falánkság
förtelmes bűnével. A
családod szerint olyan mohó vagy, hogy ebéd közben többször is az ételbe harapsz.
‒
Másképp hogyan enném meg az ételt? ‒ kérdezte a férfi őszinte
arccal.
‒ Nem ez
a lényeg! ‒ kiáltott
nagybátyám. ‒ Hanem az, hogy elkövetted a bűnt! Nem
kibúvókat kell keresni, hanem szembenézni önnön gyengeségeddel!
A
vádlott hallgatott. Érezte, az ellenállás felesleges.
‒ És
végül egy igen nagy bűn is terheli lelkedet. ,,Isten
nevét hiába ne vedd!”, állítja a
tízparancsolat. Te azonban mégis sárba tiportad szent nevét.
‒ Mikor
tettem ilyet?
‒ Többen
állítják, hogy éjjel kettőkor, egy halastó partján, pontyok előtt a
teremtőt gyaláztad.
‒ Miért
tettem volna ilyet?
‒ Ezt
csak te tudhatod fiam, a fontos az, hogy kiderült, s így lehetőségünk van eltévedt
lelked megmentésére.
‒
Mindebből egy
szó sem igaz ‒ tiltakozott a férfi.
‒ Ó,
dehogynem. Tiltakozásod is azt bizonyítja, hogy mindezeket elkövetted, s most
félsz, hogy napvilágra kerülnek. De ne aggódj gyermekem, az inkvizíció mindig
megtalálja a bűnös lelkeket, s ráveszi őket
eretnek nézeteik megtagadására. Ámbátor úgy tudom, veled már tettek hasonló
kísérletet, s te kudarcot vallottál, nem hagytad, hogy megmentsék lelkedet az
örök kárhozattól.
‒ Nem
értem mit akarnak tőlem.
‒ No
persze, mind ezt mondja ‒ felelte nagybátyám, majd, mint
aki már rég meghozta az ítéletet, fennhangon mondta: ‒ Mivel
bűneidet
bevallani nem akarod, így a katolikus tanításnak ellentmondó nézeteidet sem
tudod megtagadni ‒ tehát lelked örökre elkárhozik
‒, ezért
ezen egyházi bírósági intézmény a mai napon máglyahalálra ítél.
2015. ‒ Európa
Ma
nem mentem iskolába.
Apám nem engedett, azt akarta, hogy vele
tartsak a hivatalába. Azért tartotta szükségesnek a társaságomat, mert
hamarosan befejezem az iskoláimat, s szeretné, ha visszavonulása után én venném
át hivatali helyét. Persze ez nem ilyen egyszerű, de szükséges
volt látnom a munkáját. Persze tudtam mivel foglalkozik, mesélt otthon róla
eleget. Biztos megélhetést nyújtó, stabil állása volt egy multinacionális
cégnél: középvezető volt, aki az igazgatótanács
teljes bizalmát élvezi.
A nap már felkelt, amikor beléptünk az
óriási irodaépület egyik kapuján.
Hatalmas csarnokokon, tágas előtereken haladtunk
keresztül, míg végre egy kis szobába jutottunk,
melyben alig pár ember számára volt hely.
Megjelenésünkkor a szobában várakozó férfi
felpillantott, próbálta felmérni a rendkívüli beszélgetés kimenetelét.
–
Üdvözlöm ‒ nyújtotta apám kezét a férfi felé ‒, Nick
Johston, még nem találkoztunk, én a közvetett főnöke
vagyok.
A tárgyalóasztalnál ülő férfi
középkorú volt, arcán aggodalom tükröződött.
Apám a kollágájaként mutatott be, s engem maga mellé, az asztalhoz ültetett. A
magával hozott táskából iratokat tett maga elé.
Pár percig csend honolt. Aztán apám
megszólalt.
–
Ön Michael Interez?
–
Igen.
–
Tudja, hogy miért vagyunk itt?
–
Nem, nekem csak annyit mondtak…
–
Csak a kérdésre válaszoljon – szakította félbe durván apám –, a magyarázkodás
most nem segít. Azért vagyunk itt, mert megszegte a ,,Cégedet szolgáld, és csak
neki szolgálj!” íratlan szabályt.
–
Én??? – kerekedett a férfi szeme. – Mivel?
–
Egy eszementen lojális kollégánk szerint, egy konkurens cég színeivel megegyező pólót
viselt a németországi csapatépítő
tréningünkön, a vakondfésülő feladat közben.
–
Hiszen azt a ruhát ott adták – felelte a férfi.
–
Mondtam, hogy nem kell a magyarázat. Előtte
kellett volna okoskodni!
–
Elnézést, többet ilyen nem fordul elő.
–
Továbbá – nézett bele apám az iratokba –, paráználkodáson kapták magát.
–
Micsoda!? – döbbent meg a férfi.
–
Bizony. A beszámoló alapján ön alapvető erkölcsi
szabályokat sértett meg. Elcsípték, amint egy női
széklábat simogat, és gyengéd szavakat suttog neki.
–
Leejtettem a szemüvegem, azt kerestem a széksorok között – védekezett a férfi.
–
Közben meg majd’ kiesett a szeme a széklábak bámulása közben. Perverz!
–
De kérem! – háborodott fel a megvádolt ember.
–
Még nem fejeztük be! – csattant élesen apám hangja. – Most jön a java. Meséljen
csak nekünk! Hogy van az, hogy az irodában egyre nagyobb számban tűnnek el
a feltépett levélborítékok.
–
Ez aztán már tényleg nevetséges!
–
Magának lehet. Ám cégünk nem azért költ komoly összegeket irodaszerekre, hogy
azokat használat után csak úgy megsemmisítsük. Esetleg önhatalmúlag hazavigyük
– nézett apám élesen a férfi szeme közé. Továbbá, ön hamis állításokat tett,
más becsületébe gázolt.
–
De hát mit mondtam?
–
Több fültanú állítja, maga egy női
kolléga ízlését gyomorforgatónak titulálta.
‒ Ha
egyszer így van. Más is megmondhatja.
‒ Most
magáról van szó. Az említett hölgy ízlése nem gyomorforgató. Egyszerűen csak
az emésztési folyamat megfordítására alkalmas vizuális elemekkel operál.
–
Ugye ez valami tréfa. Mondja, hogy a munkatársak akarnak megviccelni!
–
Egyáltalán nem. És még nincs vége a listának. Biztos információnk van arról,
hogy egy papnevelde sötét cellájában ironikus szavakat vésett a padlóba a
közvetlen főnökéről.
–
Papnevelde? Sötét cella? Én ezt nem értem.
–
Ne is törje magát. Mindent tudunk. Az utolsó feljegyzés önről, mely
megvilágítja a gondolkodásunk közötti szakadékot, ez: a céges rendezvényen az ön
által kért ételeket az utolsó morzsáig elfogyasztotta.
–
Ez is probléma?! – kérdezte hitetlenkedve a férfi.
–
De még mennyire! – felelte apám. – Nem hagyott hátra kenyérhéjat, gyümölcsdarabot,
italt a pohár mélyén. Pórias és szánalmas magatartás. Nálunk ez
megengedhetetlen.
‒ Még
mindig nem értem. Hol hibáztam?
‒ No
persze, mind ezt mondja ‒ felelte apám, majd, mint aki
már rég meghozta döntését, fennhangon mondta: ‒ Mivel
renitens viselkedését beismerni nem akarja, ezért esélyt sem látok arra, hogy
helyzetén javítani tudjunk. Ennek következtében állásából felmentjük, a cég nem
tart igényt a munkájára.
Apámmal már hazafelé tartottunk, amikor
megkérdeztem:
–
Mi volt a gond ezzel az emberrel? Rosszul dolgozott? A munkájával volt
probléma?
–
Nem, fiam, nem a munkájával volt baj. Nagyon jól dolgozott.
–
Akkor mi volt a baj?
–
Ahogy gondolkodott, az volt a baj.
