2016. február 18., csütörtök

Szépírói kurzus 2016 tavasz/3 - Sárhelyi Erika verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 
Sárhelyi Erika házi feladata az volt, hogy József Attila Óda című verse alapján írjon egy mai szerelmes verset. Nagyon jól sikerült, ezért közlöm. 


Sárhelyi Erika:
Óda

Utálom a gyógyszereidet.
A színűket, a rutinjukat,
hogy rendre a kezedbe kell
adnom őket és persze rendre elfelejtem.
Sokan vannak, és megöregszem
tőlük.
Nem győzöm a fodrászt, a kozmetikust,
és szinte hallom, ahogy csontjaimból
menekül a kalcium.
7 év lépéselőnyömet apránként,
ám módszeresen pusztítja
e törvényesített  jóban-rosszban.

*

Zokni fel. Zokni le. Hozz egy pólót.
Szűk ez a zokni, hol az inzulinom?
Életvitelszerű imamalom.
De rakom, teszem, hozom, viszem,
hiszen ez is csak egy szerelem.
Kicsit sárga, kicsit elnyűtt
így, tizenkilenc évesen.

*

Átalszod az életed. Engem is átalszol,
és átalszod a fiadat, a hülye
valentin-napot, a jaj de várt focimeccset,
a nézzük együtt filmet,
az esőt, a telet,
hogy közben, ránk esteledett -
de persze a reklámszünet izgalmaira
te sem tudsz nemet mondani. 
És együtt nézzük kéz a kézben
az ideális család frissen facsart,
életidegen reggelijét,
és legszívesebben belenyomnánk áhítatos arcukat
a müzlistálba.

*

Én megyek. Neked nincs kedved?
Nincs kedved. Neszeneked.
Azért értem jössz? Vagy legalább elém?
Igazi kösz.
Klassz volt, kár, hogy te nem,
ma sem, tegnap sem, sosem, se velem, se nélkülem.
Belédöregszem.

*

Sose hagysz elég helyet az ágyon,
ennyi év nem volt elég,
hogy megtanulj velem aludni.
Kitúrsz, letúrsz, csapkodsz, kiabálsz,
frászt hozol rám a rémálmaiddal,
és ha meghalsz, majd
utánad dobok egy villódzó tévét,
hogy igazán nyugodt legyen az álmod.
De imádom, ahogy körbeveszel,
és mindig meleg a lábad.

*

Lehet, hogy tudnék élni nélküled.
Megesik, hogy elképzelem.
Ne mondd, hogy te nem.
Aztán kizökkent, ahogy a fürdőből
tiszta törülközőért kiáltasz,
mert én megint elfelejtettem,
te pedig minden alkalmat megragadsz,
hogy éreztesd, milyen fontos
pozícióban vagyok.
Pole pozícióban. Csak nyerhetek veled.

*


Voltaképpen mindig is szerettelek.

2016. február 16., kedd

Szépírói kurzus 2106 tavasz/2 - Bella Katalin írása

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 
Bella Katalin Ernest Hemingway stílusában írt novellát, írása érdekes, ezért közlöm. 


Bella Katalin:
A beázott cipőorr


Az eső intenzíven ömlött az esti órában. Sötét felhők lepték el az eget és a lezúdult víztömeg tekintélyes méretű pocsolyákba gyűlt az út szélén. Ebben a felhőszakadásban az összefirkált falú buszmegállóban talált menedéket két bőrig ázott nő. A középkorú nő és a tinédzser lány egymás mellett állt a fülkében, mindketten telepakolt bevásárlószatyrot tartottak a kezükben. A közeli élelmiszerüzletben vásároltak, majd mikor hazafelé sétáltak a heves esőzés beűzte őket a buszmegállóba.
- Gombold be a kabátod, nagyon hűvös van! - mondta az nő.
- Nem fázom, nagyon meleg ez a kabát. - felelte a fiatal lány.
- Kérlek tedd azt, amit mondtam, nem akarom, hogy megfázz!
- Kedves vagy, hogy ennyire törődsz velem. - a lány hangjából visszafogott cinizmus csengett.
- Mindig is törődtem veled.
- Tudom. - a lány lesütötte a szemét és a cipője orrát bámulta, ahogy az esőcseppek ütemesen hullottak rá.
- Állj beljebb, beázik az új cipőd! Egy vagyonba került.
- Kérlek ne szekálj már!
- Elázott a zoknid?
- Nem, nem ázott el – mondta ingerülten a lány
- Fogd vissza magad! Mintha nem tudnád, hogy nincs pénzünk gyógyszerekre!
A fülke előtt elhaladt egy busz, lelassított, majd mikor a nő határozott nemet intett a fejével továbbhajtott. A város külső kerületében ritkán jártak a buszok, de ez őket nem érintette. Már csak két saroknyira és pár métere voltak a bérelt lakásuktól.
- Sose áll el az eső? - kérdezte a fiatalabb -  És pont most nincs nálunk esernyő.
- Sajnálom, tegnap este vettem ki a táskámból, nem sejtettem, hogy ma esni fog - mondta az idősebb.
- Jellemző. Azért ezt a nehéz szatyrot leteszem. – a szatyor tompa puffanással landolt a fülke talaján.
- Én is leteszem az enyémet, már vágja az ujjaimat a füle.
- Jól bevásároltunk, igaz?
- Igen, a hűtő úgyis teljesen üres.
- Szinte mindig üres – mondta jelentőségteljesen a lány, majd hozzátette : szinte sosincs pénzünk.
- Most éppen van. – a nő a szemeit forgatta miközben válaszolt.
- Valamit kérdeznem kell. Ez komoly dolog. - a fiatal lány tekintetét a másikra emelte és a hangja bizonytalanságtól remegett.
- Kérdezz bártan.
- Igaz, hogy megint ott voltál?
- Hol ott?
- Tudod te azt.
A nő nagy levegőt vett, hogy ezzel gyorsan megnyugtassa magát.
- Honnan veszed ezt? - kérdezte feszült hangon.
- Valaki látott és elmesélte nekem, hogy megint abban a házban voltál, a nagy fehérben, ami…
Az asszony épp közbe akart vágni, mikor egy középkorú férfi ugrott melléjük, belé fojtva a szót. A lány halkan felsikkantott a váratlan esemény hatására.
- Bocsánat hölgyeim, nem akartam megijeszteni önöket! - szabadkozott a férfi és foghíjas mosolyt villantott az őt bámulókra, majd hozzátette:
- Rémes ez az idő, teljesen eláztam!
- Ebben az évszakban ez teljesen normális jelenség – vakkantotta színtelen hangon a nő
- Ennek ellenére nálunk sincs esernyő – felelte cinikusan a lány és tüntetően a társára nézett.
- Mindjárt jön értem a fiam autóval és hazavisz. A belváros felé megyünk, elvigyük egy darabon önöket? – kérdezte azzal a hirtelen támadt bizalommal, ami leginkább a vidéken élő emberekre jellemző.
- Köszönjük, de nem szükséges - mondta határozottan a nő.
Több szót nem váltottak, csak álltak némán egymás mellett, miközben az eső tovább zuhogott. A nők az esőt bámulták, a velük összezárt férfi pedig őket tanulmányozta. A csend kínossá fokozódott közöttük, mire végre egy szürke autó gördült a fülke elé.
- Itt is van a fiam! Maguknak minden jót!
- Viszont látásra! - búcsúzott el kettejük nevében a lány.
Alig tette be a lábát a férfi a kocsiba, a nőből máris kirobbant a panasz:
- Szóval így állunk? Bárkinek elhiszel mindent, amit rólam kotyog?
- Egyáltalán nem ez a lényeg!
- Nem ez a lényeg? Akkor mi?! – a nőnek fegyelmeznie kellett magát, nehogy rikácsolásba csapjon át a hangja.
- Arról, hogy neked hittem. Elhittem, hogy soha de soha nem csinálsz többé ilyet!
-  Nem is hazudtam neked!
- De még mennyire, hogy hazudtál! Méghozzá pofátlanul! - a lány hangja megremegett kissé.
- Megígértem neked, hogy nem csinálom azt többé. Ez most más! Te sírsz?
- Nem, csak egy esőcsepp volt – a lány hangjából leplezetlen zaklatottság hallatszott
- Ne félj, minden rendben van.
- Dehogy van rendben! – a lány ismét a cipőjét bámulta, aminek orrán jókora sötét folt jelezte a letagadhatatlan beázást.
- De igen! Nem látod, hogy végre egyenesbe jöttünk? Van új kabátod, cipőd és mindig van mit enni!
- De nekem csak te vagy, nem veszíthetlek el!
- Nekem is csak te vagy. Tudod mennyire szeretlek, de nincs senki, aki segíteni tudna rajtunk. Magunk vagyunk.
- Magunk vagyunk - ismételte a lány.
- Soha többet nem akarok alamizsnáért könyörögni. Belepusztulok, ha még egyszer meg kell tennem, értsd már meg!
Az asszony gyengéden megsimogatta a lány arcát, aki félénken elmosolyodott.
- Látod? Az eső elállt! Mi ez, ha nem egy jó jel?
- Gondolod? – súgta a lány lemondóan
- Hát persze, hogy gondolom - az asszony arcán már vigyorrá terebélyesedett a mosoly.
- Gyere, menjünk haza, főzünk valamit! A kedvencedet.
- Az nagyon jó lesz! – vágta rá a lány, majd halkan hozzátette: de azért még mindig félek.


Szépírói kurzus 2016 tavasz/1 - Zelnik Péter Zénó írása

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 
Zelnik Péter Zénó azt a házi feladatot oldotta meg, sikeresen, hogy Ernest Hemingway stílusában írjon novellát. A feladat nagyon jól sikerült, itt közlöm. 


Zelnik Péter Zénó:
Három perc



A két férfi felment a tetőre, gondosan beállították a székeket, hogy a legjobb kilátásuk legyen a tavaszba borult völgyre és az azt ölelő hegyekre, amiket takaróként borított a mélyzöld fenyőerdő. Leültek és szinte egyszerre sóhajtottak. Egyikük egy bőr forgószéken ült, a másik egy fémkeretes vászonszéken, amit tárgyalószobákban használnak.
Az épület teteje lapos volt, és csak a kijárat valamint a szellőzők apró kupolái tarkították. A tető peremére nem tettek korlátot, ami zavarta volna a kilátást.
– Itt ragadtunk – mondta az egyik, közben gondosan ápolt szakállát simogatta.
– Igen, úgy fest a dolog – felelte a másik férfi, de szemét nem vette  le a tájról. Ósdi, fekete cowboy kalapot viselt, amin a kutatóintézet kitűzője díszelgett. – A nejem mindig mondta, hogy ne vállaljam el ezt a munkát.
– És megbántad?
A másik megvonta a vállát.
– Nem. Azt hiszem mindig is ide vágytam.
– Csodás errefelé a tavasz. Most látom először. Csak öt hónapja jöttem.
– Én három éve vagyok itt, úgyhogy hitelesen meg tudom erősíteni, hogy valóban szépségesek a tavaszok – mondta a kalapos férfi és kezébe vett egy üveget, majd felmutatta, hogy a másik jól láthassa. – Van nálam egy üveg bourbon. Mit gondolsz?
– Szerintem azt akarja, hogy kinyissuk és beszélgessünk mellette. – Abbahagyta a szakálla cirógatását és szélesen mosolygott.
– Jól beszélsz. Más dolgunk úgy sincs. – Tapasztalt mozdulatokkal, egy pillanat alatt nyitotta ki az üveget, majd töltött két pohárba. Koccintottak és ittak. A völgy felől virágzó fák illatát hozta fel a hűvös tavaszi szellő.
– Ezt jól elrontottuk.
– Igen, de nem mi.
– Nem pont mi, de részesei voltunk.
– Jól érzem, hogy hibáztatod magad?
– Nem, azt azért nem, de akkor is benne voltunk mi is. Tudtuk, hogy mire készülnek.
– Dehogy tudtuk! Vagy te értesz ezekhez a dolgokhoz? Ezekhez a, nem is tudom...
– Nem értek. Én csak egy őr vagyok.
– Igen, tudom. Többször láttalak már. – Ivott az italából, majd keresztbe tette a lábát, és térdén nyugtatta poharát. – Na, én sem értek ebből az egészből egy szót sem, csak amennyi a munkámhoz kell, de az nem sok, elhiheted. Az, hogy néhányan végül elszúrták, mert...
– Nézd, én csak annyit mondtam, hogy benne voltunk mi is. Egy hajóban eveztünk.
– Hát én nem érzem magam hibásnak egy cseppet sem.
– Te hol dolgoztál?
– A kutatáson.
– Akkor közel voltál az események középpontjához. Tudsz mindent.
– Azt azért nem mondanám. Csak azt tudom, hogy mennyi időnk van.
– Mennyi időnk van?
A cowboy kalapos megnézte az óráját.
– Talán három perc.
A szakállas férfi lehúzta a whiskey-jét, mintha ezt az információt öblítené le, majd a másik férfira nézett.
– Mi lesz most? – kérdezte.
– Fogalmam sincs. Nem tudok többet, mint te.
– Szerintem tudsz. Azt mondtad a kutatáson dolgoztál. Akkor tudnod kellett, hogy mire készülnek. Szólhattál volna, hogy benne van a pakliban, hogy...
– Tévedsz, barátom! Nem tudtam róla én sem. Nem kell elhinned, de így igaz.
– Végül is mindegy.
– Inkább élvezzük a látványt és a bourbont.
Egy darabig hallgattak, és élvezték, ahogy a whiskey ellazítja izmaikat. A szakállas férfi sosem szerette a csendet, és ebben a helyzetben különösen vágyott a társalgásra.
– Láttad azt a nőt – kérdezte –, amelyik mindig miniszoknyában volt? Barna hajú, azt hiszem a másodikon dolgozott.
– Sejtem melyikre gondolsz. Látásból ismerem, igen.
– Nem tudom a nevét, de csinos volt. Valahogy feldobta a napom, ha láttam.
– Szemre való teremtés volt, kétség kívül.
– Hiszel a sorsban?
– Hogy mindennek így kellett lennie? Talán.
– Én nem, és ami történni fog, az sem rendeltetett el előre. Egyszerű baleset, véletlen, mulasztás. Én pedig rosszkor, rossz helyen dolgoztam.
Újratöltötték a poharakat és ismét koccintottak. A hegyek felett barátságos felhők úszkáltak, de madár egy sem volt a környéken. A férfi levette a cowboy kalapját, megborzolta alatta a haját, majd gondosan visszaigazgatta a helyére. Újra megnézte az óráját.
– Idő van.
– Fura, hogy még a nevedet sem tudom.
– Sebaj, most már nem is számít.
– Jó ez a whiskey.
– Bizony, nagyon jó.




Vége

2016. február 8., hétfő

Hemingway-novella

Ernest Hemingway: A fehér elefánt formájú hegyek
     / Fordította: Ottlik Géza/
Az Ebro völgyének túlsó oldalán hosszú, fehér hegyek emelkedtek. Ezen az oldalon nem volt se fa, se árnyék, a vasútállomás két sínpár közt, a napon sütkérezett. Szorosan az állomás tövében az épület vetett egy kis meleg árnyékot, a söntés nyitott ajtajában pedig bambuszból fűzött gyöngyfüggöny lógott, a legyek ellen. Az amerikai fiatalember és a lány, aki vele volt, kint ült az árnyékban egy asztalnál. Rekkenő hőség volt, Barcelonából várták az expresszt, negyven perc múlva kell megérkeznie. Két percre áll meg ezen az állomáson, aztán megy tovább Madridba.
- Mit igyunk? - kérdezte a lány. Levette a kalapját, és letette az asztalra.
- Kutya meleg van - mondta a férfi.
- Igyunk sört.
- Dos cervezas - szólt be a férfi a függönyön.
- Két nagy pohár? - kérdezte az asszony az ajtóból.
- Igen. Két nagy pohár.
Az asszony kihozott két pohár sört és két nemezlapot. Letette az asztalra a nemezlapokat és a söröket, s megnézte a férfit és a lányt.
A lány a hegyeket nézte. Fehéren csillogtak a napfényben, a vidék pedig barna volt és poros.
- Olyanok, mint a fehér elefántok - mondta a lány.
- Én még nem láttam fehér elefántot - mondta a férfi, s kiitta a sörét.
- Persze, nem láthattál.
- Miért ne láthattam volna? - mondta a férfi. - Az még nem bizonyít semmit, ha te kijelented, hogy nem láthattam. Miért ne láthattam volna?
A lány a bambuszfüggönyt nézte.
- Valami felírást festettek rá - mondta. - Mit jelent?
- Anis del Toro. Egy ital neve.
- Ne próbáljuk meg?
A férfi beszólt a függönyön:
- Hello.
Az asszony kijött az ivóból.
- Négy reále - mondta.
- Két Anis del Torót kérünk.
- Szódával?
- Szódával akarod?
- Nem tudom - mondta a lány. - Szódával jobb?
- Egész jó.
- Szódával kérik? - kérdezte az asszony.
- Igen, szódával.
- Édesgyökér íze van - mondta a lány, és letette a poharat az asztalra.
- Mindennel így jár az ember.
- Igen - mondta a lány. - Mindennek édesgyökér íze van. Főként az olyasminek, amire már régóta vágyott az ember, mint például az abszintnak.
- Ugyan, hagyd ezt abba.
- Te kezdted el - mondta a lány. - Én jókedvű voltam. És remekül éreztem magam.
- Jó, hát próbáljuk meg remekül érezni magunkat.
- Kérlek. Én azon voltam. Éppen azt mondtam, hogy ezek a hegyek fehér elefánthoz hasonlítanak. Ez nem volt vidám dolog?
- De az volt.
- És ki akartam próbálni ezt az új italt is. Egyebet nem csinálunk soha, igaz? Megnézünk mindenfélét, és új italokat próbálunk.
- Körülbelül.
A lány a hegyvonulatok felé nézett.
- Szép hegyek - mondta. - Tulajdonképpen nem is hasonlítanak fehér elefánthoz. Csak úgy értettem, hogy a fák közt mintha olyan lenne a bőrük színe.
- Igyunk még valamit?
- Jó.
A meleg szél a bambuszfüggöny szálait hozzáverte az asztalukhoz.
- A sör jó hideg volt - mondta a férfi.
- Finom - mondta a lány.
- Igazán őrült egyszerű kis műtét az egész, Jig - mondta a férfi. - Voltaképpen nem is operáció.
A lány a földet nézte az asztal lábánál.
- Tudom előre, hogy fel sem veszed majd, Jig. Igazán semmiség az egész. Csak éppen megnyitják.
A lány nem szólt semmit.
- Veled megyek, és ott maradok veled végig. Csak megnyitják, s aztán megy minden magától.
- És aztán, utána mit csinálunk majd?
- Utána megint minden jó lesz. Ahogy azelőtt volt.
- Miért gondolod?
- Mert semmi más bajunk nincs. Csak ez az egy dolog keserítette el az életünket.
A lány a bambuszfüggöny felé nézett, kinyújtotta kezét, és megfogott két szálat a gyöngyfűzérekből.
- És azt hiszed, hogy minden rendbe jön, és boldogok leszünk?
- Biztosan tudom. Ne félj, Jig. Ismertem másokat is, akik átestek rajta.
- Én is - mondta a lány.
- És utána csuda boldogok voltak mind.
- Hát ha nem akarod - mondta a férfi -, akkor ne csináld. Én nem beszéllek rá, ha nem akarod. De tudom, hogy milyen semmiség az egész.
- És te igazán ezt akarod?
- Ezt tartom a legokosabbnak: De semmiképpen sem akarlak rávenni, ha te nem látod jónak.
- De ha megcsinálom, akkor jókedvű leszel, és minden úgy lesz megint, mint azelőtt, és szeretsz majd?
- Most is szeretlek. Tudod jól, hogy szeretlek.
- Tudom. De ha megcsinálom, akkor megint tetszik majd neked, ha olyasmit mondok, hogy fehér elefánthoz hasonlít valami, és örülsz majd neki?
- Nagyon, nagyon. Most is nagyon örülök neki, csak nem bírok erre figyelni. Tudod, hogy milyen leszek, ha bánt valami.
- Ha megcsinálom, akkor nem fogsz többet bánkódni?
- Emiatt nem fogok bánkódni, mert semmi az egész.
- Akkor megcsinálom. Mert az nem érdekel, hogy velem mi lesz.
- Hogy érted ezt?
- Magammal nem törődöm.
- De én törődöm veled.
- Ó, persze. De én nem törődöm magammal. Megcsinálom, és aztán minden nagyszerű lesz.
- Én nem kívánom tőled, hogy megtedd, ha így fogod fel.
A lány felállt, és az állomás széléig sétált. A síneken túl, a másik oldalon gabonaföldek voltak, az Ebro partját pedig fák szegélyezték. Messze, a folyón túl, nagy hegyek látszottak. A szántóföldeken egy felhő árnyéka vonult végig, s a lány meglátta a fák közt a folyó vizét.
- Pedig a miénk lehetett volna mindez - mondta. - Minden a miénk lehetett volna, és mi napról napra egyre jobban elrontjuk.
- Mit mondsz?
- Azt mondtam, hogy minden a miénk lehetett volna.
- Hát a miénk is lehet minden.
- Nem, nem lehet.
- Miénk az egész világ.
- Nem, nem a miénk.
- Bárhová elmehetünk a világon.
- Nem, nem mehetünk. Már nem a miénk.
- De a miénk.
- Nem a miénk. Ha egyszer elvették az embertől, nem kapja vissza soha többé.
- De nem vették el tőlünk.
- Jó, majd meglátjuk.
- Gyere vissza az árnyékba - mondta a fiatalember. - Nem szabad így gondolkoznod.
- Nem gondolkozom - mondta a lány. - Csak tudom.
- Én nem kényszerítlek, ha te nem akarod…
- Azzal sem érek semmit - mondta a lány. - Tudom. Ne igyunk még egy pohár sört?
- Ihatunk. De meg kell értened, hogy…
- Megértem - mondta a lány. - Most már ne beszéljünk többet, jó?
Visszaültek az asztalhoz. A lány a hegyeket nézte a völgy túlsó, kopár oldalán, a férfi pedig hol a lányt nézte, hol az asztalt.
- Értsd meg - mondta -, én nem kívánom tőled, hogy megtedd, ha nem akarod. Szívesen vállalom az egészet, legyen meg, ha neked olyan sokat számít.
- S neked nem számít semmit? Meg tudnánk lenni valahogyan.
- Persze hogy számít. De nekem senki nem kell rajtad kívül. Nekem senki más nem kell. És tudom, hogy semmiség az egész.
- Ó igen, te tudod, hogy semmiség az egész.
- Rendben van, de hiába beszélsz így, én mégis tudom.
- Nem tennél meg valamit a kedvemért?
- Mindent megteszek a kedvedért.
- Nem hagynád abba a beszélgetést, ha kérlek, kérlek, kérlek, nagyon szépen kérlek?
A férfi nem felelt, csak a poggyászukat nézte. Az állomás falánál állt a két táska, és rájuk volt ragasztva valamennyi szálloda címkéje, ahol csak megháltak.
- De hát én nem kényszerítelek - mondta. - Bánom is én az egészet.
- Mindjárt sikítok - mondta a lány.
Az asszony kijött a függöny mögül, és letett elébük két pohár sört a nedves nemezlapokra.
- Öt perc múlva itt a vonat - mondta.
- Mit mondott? - kérdezte a lány.
- Azt mondja, öt perc múlva itt a vonat.
A lány vidáman rámosolygott az asszonyra köszönetképpen.
- Jó lesz, ha átviszem a táskákat az állomás másik oldalára - mondta a férfi. A lány rámosolygott.
- Vidd. Azután gyere vissza, és kiisszuk a sört.
A férfi megfogta a két nehéz bőröndöt, s átcipelte a másik sínpárhoz, megkerülve az állomásépületet. Végignézett a síneken, de a vonat még sehol sem látszott. A söntésen keresztül jött vissza. Bent az utasok iszogattak, akik a vonatot várták. Megivott egy ánizst a söntésasztalnál, és nézte az embereket. Feltehetően valamennyien a vonatot várták. A bambuszfüggönyön át ment ki. A lány az asztalnál ült, és mosolygott rá.
- Jobban érzed magad? - kérdezte a férfi.
- Remekül érzem magam - mondta a lány. - Nincs semmi bajom. Remekül érzem magam.