2021. március 12., péntek

Szépírói kurzus 2021/tavasz/15 - Papp Lídia novellája

     A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Papp Lídia azt a házi feladatot választotta, hogy Örkény híres telefonfülkéje után ő is tárgyat személyesít meg. Nagyon jól sikerült munkáját örömmel közlöm. Gratulálok!


PAPP LÍDIA

A szerelmes szobabicikli

 

A Szobabicikli egy nagypolgári lakás harmadik emeletén élt Budán. A koronavírus második hulláma alatt költözött be, amikor bezártak az edzőtermek. Persze fogalma sem volt róla, mi is az a koronavírus, de azt tudta, hogy úri dolga van. Szerette a családját és hasznosnak érezte magát. Minden nap többször pörgött a lendkereke miközben számolta a padlón landoló izzadságcseppeket, amiket már nem lehetett felitatni a kormányára terített törülközővel. Minél többet számolt meg, annál elégedettebb lett. Ráadásul munka közben igen széles zenei műveltségre is szert tett, amire rendkívül büszke volt. A család kamaszfia Kárpátia feliratú pólóban ült nyeregbe és hazafias rockzenét hallgatott. Az anyuka stílusosan a 220 felett-re szeretett edzeni, de olykor Demjén Rózsi valamelyik érzelmes slágerére váltott. Az egyetemista lány sokszor feltette a Despacito-t, úgyhogy a Szobabicikli néhány spanyol kifejezést is elsajátított. Leginkább az apuka ízlése lepte meg, aki teljes hangerőn hallgatta Beethovent és Mozart Lacrimosájára csinálta a levezetést.

Aztán valami megváltozott. Nem volt, aki kilazítsa és meghúzza a csavarjait, hogy beállítsa magának a megfelelő magasságot. Már senki sem törölgette végig azzal a kellemes illatú fertőtlenítőszerrel, amitől újra frissnek és tettre késznek érezte magát. A családja szinte sosem volt otthon. A fiú sörözni járt, az anyuka zumbára, a lány meg mindenhova, ahová lehetett. Egyedül az apuka ült rá néhanapján 20 percre, aztán már ő se. Az egyik hétvégén a nappaliból áttolták a dolgozószobába. Csak foglalja a helyet, azt mondták. De a dolgozószobában már nem dolgozott senki. Őt is, mint a többi mozdulatlan bútort elkezdte belepni a por.

Egyre többet bámult ki ablakon. Unottan nézte a körutat, a nagy sárga szerkezeteket a furcsa szikrát szóró csápjaikkal, és az elsuhanó kétkerekű járműveket, amik csakúgy előzgették a hosszú sorokban vesztegelő négykerekű dobozokat. Nyergük volt, kormányuk és pedáljuk, mint neki. A nyeregben emberek ültek, görnyedt háttal tekertek, majd eltűntek a környező utcákban.

A rózsaszín kerékpárra akkor figyelt fel, amikor a szemközti kávézóról eltűnt a rács és kikerültek elé az asztalok és a székek. Egy copfos lány gurult be vele reggelente a Margit híd irányából. Mindig gondosan kikötötte a bejárathoz, bár a kerékpár egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki el akar szökni. A kormányán és a csomagtartóján egy-egy fonott kosarat hordott, küllőit színes prizmák díszítették, kerekeit pedig vakító fehérre fújták. Lámpái is voltak elöl- hátul. A Szobabicikli még sosem látott ilyen kiegészítőket, neki csak egy árva kulacstartója volt, de a Kerékpár kifejezetten jól nézett ki velük. Minden reggel várta a pillanatot, amikor a rózsaszín Kerékpár megérkezik a kis kávézó elé, és ettől mindig nagyot dobbant a Szobabicikli szíve.

Titkon a rózsaszín Kerékpár lopva fel-felpillantott a budai lakás harmadik emeleti ablakába, de ezt a Szobabicikli nem is sejtette, ahogy azt sem, hogy a Kerékpár már mennyire unja a vékony kerekű, flegma városi cirkálókat. Egy verőfényes délelőtt azonban összeakadt a két mozdulatlan masina tekintete. A Szobabicikli először nem hitt a szemének, amikor meglátta, hogy a Kerékpár lentről őt figyeli, aztán annyira zavarba jött az élménytől, hogy napokig ki sem mert nézni az ablakon. Mire összeszedte a bátorságát, és újra a kávézó bejáratára pillantott, a rózsaszín Kerékpár és a copfos lány szőrén-szálán eltűnt. A lány helyett egy szakállas férfi nyitotta és zárta a kávéházat.

Egy hosszú hét telt el, mire újra felbukkantak, akkor a Szobabicikli már tudta, mit kell tennie. Kitárta az ablakot és teljes hangerőre állította meg a Hogyan tudnék élni nélküledet, de úgy, hogy attól menten leesett egy darab a szemközti kávézó homlokzatából. A következő pillanatban már vágtatott is lefele a budai lakás harmadik emeletéről, a Rózsaszín Kerékpár pedig láncából kibújva, boldogan gurult a túloldalra. Pont a síneken ölelkeztek össze, és úgy tűnt, hogy soha nem akarják elengedni egymást. A rádióban bemondták, hogy két szerelmes bicikli állította meg a villamosforgalmat a Margit körúton. A járvány után az emberek már nem döbbentek meg ilyen apróságokon.