Szépírói kurzus 2021/tavasz/35 - Korda Zsuzsa verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Korda Zsuzsa egy ismert Joan Miró-képre, a Szeretők című alkotásra írt verset. Verse nagyon is aktuális! Gratulálok!

Korda Zsuzsa

Vakrandi
 
Fölöttébb izgalmas ez a vakrandi,
egy kicsit talán farsangi, biztos van ki ezen
mulat, érdekes egy hangulat, így a vírusoktól
sem kell félnünk, elment volna miatta egy évünk,
megengedi, hogy megérintsem a leplét?
ó, kérem, ez ne szegje a kedvét, csak a szeme
színét találgatom, láthattam már a vonaton?
Mintha nagy lenne az orra kedves,
és a fül vonala… nos, több, mint necces, adnék azért
egy csókot drága, hmm… elég fura leplen át a szája,
mondja, mikor találkozunk újra? jajj, a fejét kérem,
elő ne dugja! maradjon meg sejtelmesnek, a hűségre
most nem esketnek, de ha régen volt már húszéves,
szakítanunk szükséges! jelzem a közvetítő irodának,
kivárom mégis a végét… a pandémiának.

Szépírói kurzus 2021/tavasz/34 - Páli-Herczeg Attila verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Páli-Herczeg Attila Joan Miró híres festménye,  a Kékség III. című mű hatására írt egy igen nagyszabású verset. Gratulálok, örömmel közlöm. 

Páli-Herczeg Attila
 
Kékség
 

„…itt nem vidám, szomorú, kellemes, 

kellemetlen gondolatok vannak, 

hanem gömbölyded, szögletes, sima, redős, 

egyszínű, tarka gondolatok.”

/Weöres Sándor, Az értelem fokozatai, A Teljesség felé/

 
 
 
ha elhagysz mindent és úgy lépsz bele
a semmi hullámtalan tengerébe
egyetlen szál marad csak felfele
a csöndkristály titkos szerkezetében
 
a földi kényszer kínkeservét
megöleli tiszta kékség
hagyd hogy téged megszerezzen
s az apró folt majd messze rezzen
 
ha töppedő holdra nézel hagyd hogy a
remegő permeteg hideg kéken
beterítsen
 
vékony vonallal kötődsz az izzó ideák magasához
ciánkezed ma ittas mozdulattal lengeted
s már más geometriák táncába vegyülsz
finomabb és lágyabb foltok zajlanak a résen túl tudod
s már eregetheted tüdőd alsó sötétjéből duzzadó fátylaidat
de visszahív még egy mélyfekete dobbanás
s fonalad megremeg  ahogy koszorúereid lassan
visszadöbbennek az anyag mozdíthatatlan oszlopaira
 
álnok vigyorral csábít vissza a sötét éhség míg te
kék ballonod halvány cérnával tartóztatod
 
eregesd ködös gombolyagod
 
hív a csöndek kékje mindig
s már olyan légneművé halványulsz, mint
hasonlatban az absztrakció
izzó remegő rozsdapontba vonszolod magad
hol minden dolog összeér
de a test üreges akarása visszaránt az idő ketyegésébe
s vasmacska ébensége e földi létnek mindig hajlékodban marasztal
s visszahúz az indigó geometriák síkos magasából
emléke marad csak s a cérna szál
mely a magassal már összekötött
 
feltántorogsz a törmelékből s reméled eléred még
a dolgok tömény holdudvarát
földi létünk ében babonái tagadják izzó röptetésed
s a tiszta fonál mely az égbe lépdel
titkos hullámzással tudja csak
megcsalni a tények zord homályát
 
csak úgy osonhatsz fel a vékony szálon
a fellegekbe vonagló zsinóron
a parázs kilátókba ha
nem a tintakonok muszáj okból indulsz
de kitérő egyenesként úgy tegyed
mintha soha nem is lettél volna lent
 
vékony a vonalon tekinteted futása
mint egy felívelő halk melódia
úgy indulsz az oxigéncsöndben
vonalazod magadat
örökös rímmel felel benned egymásra fent és lent
s néha már nem tudod, meddig lehet tűrni
a csillagderengés barbárgöröngy képét
kezeid között
mégis folyton sugarazod magadat az izzásba fel
ablakod sötét kontúrjában merengve magánykéken
hiszen csak tebenned
szálazódik össze éppen így a kép s a mása
s nem hívhatsz meg soha mást e kéklő ragyogásra