A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre.
Kirschner Anita azt a házi feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy abszurdot írt, története először sokféleképpen érthető, a végére derül ki, mi az igazság.
Kirschner Anita
Vén
Margit
Volt, hogy mosolygó Sárának hívták, de egy
nap jöttek a vörösök, és azt mondták, nem lehet többé az, onnantól Margit lett
a neve.
Névváltozás előtt fiatal, szép, sarkon álló
volt, formás idomokkal, aki arra ment, megcsodálta, betért hozzá. Ekkor még
reménnyel teli volt, és naiv. Frissen került az utcára. Ajtaja nyitva állt, nem
válogatott, befogadott mindenkit. Egyedülállót, családot és párokat is. Szerette
az embereket és a zsivajt, nála mindig történt valami.
- Gyertek át bulizni! – ez a kiáltás
hallatszott tőle, igen gyakran.
Sára jó helyet adott lakóinak, de minden
megváltozott. Háborús időszak következett, amiben az emberek nem voltak többé
önmaguk.
Ahogy teltek az évek, Sárát egyre-másra
viselték meg az események. Sokszor kifosztották, elhagyták, és elhanyagolták.
Sajnos, törődésben, megbecsülésben innentől nem volt része, így egyre inkább megtörtté
és elkeseredetté vált. Már nem volt befogadó,
már nem volt se nyitott, se vidám lány. Látta, az emberek nem csak őt bántják,
hanem egymást is. Egyre növekvő csalódottságától zárkózott vénség lett. Kapuit,
ha tehette, bezárta.
Egy idő után mindenki elment. Elhagyatottá
vált. Senki más nem maradt, csak a szomszéd épületek, azok állandósult képe ahhoz
adott erőt, hogy tovább álljon a sarkon. Pont ma 75 éve, hogy ott áll, és épp
azon tűnődik:
- Talán ez a vég? Lerobbant vagyok, és nem
jön hozzám már senki, hiába van már béke. Emlékeimben ott van a pincémben éhen
haló ember, a padlón halva született gyermek, egymást öldöklő barát, nem tudok
tőlük szabadulni.
Miközben tűnődik ezen a napsütésesnek
induló nyári reggelen, megszólítják:
- Várhattál volna még a megkeseredéssel! -
mondja a szomszéd.
- Tessék? Hozzám, beszélsz?- válaszol
meglepetten Margit.
- Igen! Miért, ki áll még itt?- vág az
vissza.
- Eddig még sosem szóltál hozzám, ezért
lepett meg. Te vagy az egyetlen aki, nem beszél senkihez, miközben itt él 60
éve.
- Khm, khm, 70, és azért nem beszéltem
eddig, mert nem kellett. Salamon vagyok, kis kezit csókolom! – próbál a
szomszéd barátságosabb lenni.
- Jó napot! Örvendek! Örülök, hogy
megismerhetem - nyájaskodik Margit.
Salamon komótosan begyújtja pipáját, és jókorát
pippant belőle, majd azt mondja:
- Árulja el nekem, miért van ily megtörve
kegyed?
Több sem kellett, innentől Margitból ömlött
a szó. Salamon mindeközben megfigyelte Margit arcának barázdáit, eltűnődött e
redők mélységén, és hallgatta mitől kerültek oda. Megfigyelte a barázdák
változását, ahogy a történet elbeszélése évről-évre alakult. Egyre mélyebbek,
és mélyebbek lettek a ráncai, ahogy Sára nyitottsága változott, Margit keserűségévé.
- Én voltam az életük, és ők az én életem!
- majd kicsordult egy könny a szeméből.
Salamon felocsúdva gondolataiból, újra
tömni kezdte a pipáját, halk hümmögés hallatott, aztán megfontoltan azt mondta:
- Kérem, ne tessék keseregni! Talán egy nap
minden jóra fordul. - mondta
Majd, határozottan zsebre vágta a levelet,
amit addig bizonytalanul szorongatott, és búcsút intett. Salamon a sarkon túl,
újra elővette a téves helyre kézbesített levelet, hogy megbizonyosodjon újra
tartalmáról:
"Tisztelt
Címzett!
Kérem,
hagyják el otthonukat, mert a Margit utca 1-es számú épületet, régi címén, Sára
utca 1, 2016. augusztus 1-én LEBONTJUK.
Üdvözlettel,
Önkormányzat"
