2020. február 27., csütörtök

Szépírói kurzus 2020/tavasz/4 Mádi Beáta szonettkoszorúja


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Mádi Beáta József Attila nyomán szonettkoszorút írt. Jambikus lejtése, rímelése jó, munkáját örömmel közlöm.


Mádi Beáta
Szentimentalista szonettkoszorú

I.

Tavasszal újra zöld a táj, a rét,
mi várja már, esőben fázni újra,
a fűszál áthajol lebegve múltba,
vidáman, úszik ázva ezredév.

Kibújik árva dudva, nő, henyél,
sugár soká, most bátran jár a tánca,
eléget, hogyha rád nevet a lángja,
mosoly merésze villan szerteszét.

Aranyba fénye, árnya józanít,       
ha éled, drágakő mögött zafír,
galaxis izzik és a sár reped.

A rónaság elomlik megpihenne,
a nap ravasz és álruhában gyenge,
madárka éli életét a kertbe’,

II.

Madárka éli életét a kertbe’,
csipogva énekel, a fára száll,
ma minden ébredő elindul, száz
a csókra várna, társa álma, csendje.

Hiába hull a lágy tavaszba’ pernye,
fagyottan éli életét a táj,
szerelmek édes háza még homály,
fehérre mosva, hókupacra esne.

Mikor elolvadó a látomás, ha
kienged tolla, kába szárnycsapása,
leszáll a vízre, tükre mása ékszem.

Narancsos színe, árnya sárga lézer,
kiröppen kismadár, családja éber,
határtalan a szél, talán ha lebben.

III.

Határtalan a szél, talán ha lebben,
kopáran fest, és hirtelen zajos,
idilli képet látsz, ne vedd zokon,
a kék, a szürke színe kellemetlen.

Kifújja bánatát, ma nem pihenne,
a fák derékba törve zajdoboz,
cikáz az ég,- egész varázslatos,
a könnye édes záporát terelte.

Mi végre kell a jó idő tavaszra,
ha szétzilálja, esztelen robaj ma,
és jő a sárral rémes rettegés?

Ki menti meg a házat és tetőt?
Levélen ázik mind a sárga föld,
elalszik este, bokron szerteszét.

IV.

Elalszik este, bokron szerteszét,
madár dalolja énekében reggel,
simítja lágyan, szárnya tolla rebben,
imádja, zöldbe-bújva tarka rét.

Suhan, s talán ma zápor csepp remél,
virágra szórva, lépte járta éke
csodálatos ruhája, tarka kelme,
felöltözik gyanútlanul ma még.

Lenéz a lenge, könnyű öltözékre,
finom, örök tavasz, szatén a selyme,
pipacs piros kabát divatja dúl.              

Kitűnik néhány búzaszál a földből,
leszálló, légfuvallat tépi rögtön,
vihar mi zúg, az ég is elborul.

V.

Vihar mi zúg, az ég is elborul,
kereng a vég, a lábnyomokba lépve,
mi égi háború, sokára vége,
a gyilkos éji méreg nem csitul.

Haraggal ébred, hajnalig simul,
kehely letörve. Hogy pihen fakérge?
Sajátos, oly puhán zuhan levélke,
letépi énekes madár, virul.

Vidám gyereksereg csevegne reggel,
lefutna játszva, bátran énekel.
Ruhájuk szép, hajukba’ pántlika.

Ki várna meztelen csigát, szegény,
meszes a háza, csíkos volt, kemény,
esőkabát nem éri testedet ma.

VI.

Esőkabát nem éri testedet ma,
hiába húzod gyenge vállaid,
kilógna most alóla, tested ring,
kapucni mélye copffonat legenda.                                           

Maholnap véget ér a fergeteg, a
lezúduló ezernyi víz kering,
dobogva áradat-patak meging,
talán homok repül, a kút dilemma.

Kiásva vékony medreket letérhet,
sodorva házat, fecskefészkeket,
azért a víz az úr, mi nem vigyázza.

Erővel rombol, féktelen, makacs,
ki élesen rikolt, a vén kakas,
szaladj a házba késő éjszakára.

VII.

Szaladj a házba késő éjszakára,
ruhátlan nézem fényed, élvezem,
kigyúl a vérem, tested lágy selyem,
kerengek élveteg, leszáll a pára.

A paplan rám omol, a reggel kába,
hajad finom takarja vén kezem,
feléd hajol borosta élveteg,
a szám ma ajkaidra lel, imádja.

Határtalan világnak, fénye, gyöngye,
feléd a vágyam izzad révületben,
mazurka illan és miénk a múlt.

De félek, holnap mit tegyek, ha múlik,
elámulok és más vigasztalódik,
maradj,– ne ázz! – velem ma józanul.

VIII.

Maradj – ne ázz! – velem ma józanul,
vörös az ajkad, nézem szótalan, ha
szemedbe’ látom, él a szív hatalma,
szalad a nap, kimondhatatlanul.

A régi rejtek, erdő mélye zúg,
feküdni ott kabáton vágy zuhanna,
az éj sötét ma áthatolhatatlan,
nehéz teher, a vállon ólomsúly.

Feküdj velem, az égen csillag ős,
tej-úton száll, repül ezer utas,
inog ki részeg, imbolyogva méla.

Fa ága nyúlik árnyat ad fölénk,
a lomb hatalmas félve rezdül, él,
magamba fordulok, egy pillanatra.

IX.

Magamba fordulok egy pillanatra,
a tested még aranyban tündököl,
a láz apad, sután felöltözöl,
kalász kirobbant, rég tiéd a címlap.

Rovar világba’ sarjad élet, csapat
madár eszi a mára zümmögőt,
kivételes a nyári rekkenő,
talán az ébredő tavasz, ma préda.

Akármilyen meleg sugár megébred,
boholyka illanó, ma átölelheted,
Bizonytalan a nyár, kié az évszak?

Sudár fenyő magasba nyúlik át,
szobába ér, kiűz a napsugár,
ma már hiába hívsz, az ajkam néma.

X.

Ma már hiába hívsz, az ajkam néma,
kibuggyan könnyem óceánba fut,
magamba zárom, fáj, kemény lesújt,
lazulni indulok, segít a séta.

A vadvirág mezőn elalszik léha,
az égen fél a hold, ezüsthajú,
akusztikus az est, egy randevú,
a föld meleg pihenni vár a céda.

Elillan innen minden zord halál,
keresve jobbat úgysem is talál,
kaszával álldogált a réten, termetes.

Ha majd az élet visszaintene,
pokolra jutna, szól örömzene,
a nap sütött, ez volt különleges.

XI.

A nap sütött, ez volt különleges
ki ártana ma bárkinek ezegyszer,
pikáns, a mandragóra álma fegyver.
Ne hagyd! – elámít, énekel neked.

A férfi csábít, nem henyél, remeg,
idővel változik és mind elismer,
akarj, ha védtelen nem oly gazember,
ki él, azt párja válla tartja meg.

Furán sötétül könnye nyári égnek,
ha fényelem cikázik összeérnek,
suhan a szél, levél, a föld szelence.

Ne várd a téli hűvös szél szavát,
ha víz lecseppen, véd a kiskabát,
elém a nyár bekúszik hízelegve.                                                                      

XII.

Elém a nyár bekúszik hízelegve,
ezernyi sárga kankalin virág,
kehelyben, hangod álom asztalán,
mezőkön táncra kél a naplemente.

Fehéren száll a köd, a fátyol fénye,
madárka lágy szavában változás,
bogárka lába fürge surrogás,
titáti ritmuskódolása ének.

A szél eol, a dallam messze száll,
az esti fény estében ülni fáj,
sötétben izzik láng ezer sebe,

és néha félni kell, talán kialszik,
a bolygó zúzmarává szertefoszlik,
a föld zenél, az éjszakába rejtve.

XIII.

A föld zenél, az éjszakába rejtve,
zenére, rezdül rét, virág, levél,
ha szenderül takarja zsenge szél,
a nap nyugatról álmodik, pihenne.

A légben illatár cikáz, kegyetlen,
Sötétnek titka éhes szenvedély
vad éhező harap, ez végveszély,
az áldozat sikoly, szuszog remegve.

Tavasszal újra nő a fű, faféleség,
a Föld megújul, kell a veszteség,
a szűz leányok méhe, oly nemes.

Reményre, csókok mindig kellenek,
tapasztalat sző biztos terveket,
A vágy örök, bealkonyult - szeress!.

XIV.

A vágy örök, bealkonyult - szeress!
Lebegve léptem át csodákat, titkot,
jövőre szépül fészek alja, látod?
Fióka haddal küszködő sereg

kiált, a tátott száj csipog, keres,
virágok tánca lenge szélben légyott,
leszáll a kéken zümmögő a légy, ott,
tojás a láb nyomán gurul, üres.

Ezer madárhang készít dallamot,
megírja énekét mit aztán eldalol,
vidáman, fújja, búgja slágerét.

Virágzik mind, a fűcsomó saláta,
madárka zeng, remek dalárda,
tavasszal újra zöld a táj, a rét.

XV. Mesterszonett

Tavasszal újra zöld a táj, a rét,
madárka éli életét a kertbe’,
határtalan a szél, talán ha lebben,
elalszik este, bokron szerteszét.

Vihar mi zúg, az ég is elborul,
esőkabát nem éri testedet ma,
szaladj a házba, késő éjszakára.
Maradj – ne ázz! – velem ma józanul.

Magamba fordulok egy pillanatra,
ma már hiába hívsz, az ajkam néma,
a nap sütött, ez volt különleges.

Elém a nyár bekúszik hízelegve,
a föld zenél, az éjszakába rejtve,
a vágy örök, bealkonyult - szeress!


2020. 02. 16.



2020. február 25., kedd

Szépírói kurzus 2020/tavasz/3 Bánhidi Alexandra elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Bánhidi Alexandra Franz Kafka "A törvény kapujában" című elbeszélése ihletésére írt egy érdekes novellát. Kiváló munkáját örömmel közlöm.



Bánhidi Alexandra
Peripetia

Izgalmakkal teli szombatra ébredtek a cirkusz artistái. Ma van a napja, amikor egy teljesen új mutatványsorozattal állnak a közönség elé, s talán ez hozza majd el számukra a sikert.
Ébresztő emberek, itt az idő gyakorolni! – a buzgó légtáncosok hangja töri meg a csendet. Beletelik egy kevés időbe, mire a teljes létszám felsorakozik a nagysátorban, hogy megkezdhessék az előkészületeket.
Amíg a porondmester végignéz a többieken, meghökkenve teszi fel a kérdést:
– Hol van az a félnótás bohóc? – riadt arcok fürkészik a teret, hátha csak elbújt a tréfamester. – Azt kérdeztem, hol van az a szerencsétlen? Aki tudja, mondja meg, hogy hova lett válik hangja egyre élesebbé.
– Talán a sátrában van, és alszik – jegyzi meg halkan az egyik kötéltáncos.
– Nem lehet ott, hisz mindent ellenőriztünk – mondja a másik.
Mialatt civakodnak társuk hollétén, egyszer csak meglátják, ahogy a ponyvát félrehajtva besétál a piros orrú, csíkos nadrágú artista.
  Hát te meg hol a fenében voltál? – vetik oda kurtán a kérdést a többiek.
– Szedd a lábadat, te ügyefogyott! A késésedért pedig az előadás után számolunk! – fenyegetőzik a porondmester.
 Befejeztem – jegyzi meg halkan a bohóc.
 Parancsolsz? – hüledezik a porondmester.
 Nem lépek fel többet veletek.
Erre a többiek:
  Ezt nem teheted! Képes lennél cserbenhagyni a társaid! – kilőtt puskagolyógént záporoznak a kérdések.
 Sajnálom, ha csalódást okoztam, de szeretnék fontos lenni a világomban – közli orrát lógatva a mókamester.
– Fontos lenni? Világodban? Emberek többségét nevetteted meg újra és újra, munkád boldogsággal jár, és mindig mosolyoghatsz. Hát már ez sem elég jó neked? –  szegezik neki a kérdést.
 Elég volt! Most és mindenkorra befejezed a siránkozást! Idefigyelj, te macskajancsi! Sok pénzt fizettem érted, az enyém vagy, azt teszed, amit mondok! Most azonnal összeszeded magad, mosolyra biggyeszted ajkaid, és beállsz a sorba! Ha nem lennék, már rég egy semmirekellő csavargó volnál! Az én szolgám vagy! –  üvölt rá a porondmester.
Erre a bohóc ledobja piros orrát, szív egy mély levegőt, majd egészen közel sétál feljebbvalójához.
  Jóllehet nincs lakhelyem, se aranyam, de nem szolgálok semmit és senkit ezen a földön. Önmagam vagyok a sorsom kovácsa, és a sorsom a kovácsa önmagamnak.
         A társulat tagjai földbe gyökerezett lábakkal vetnek pillantást egymásra.
  Tényleg azt hiszed, számítasz majd bárkinek is? – élcelődik a porondmester.
A bohóc mosolyogva veti oda a kérdést a többieknek:
    És ti?

2020. február 13., csütörtök

Szépírói kurzus 2020/tavasz/2 Fehér Kinga verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Fehér Kinga azt a házi feladatot oldotta meg, hogy írjon petrarcai szonettet. Jól sikerült munkáját örömmel közlöm. 




Fehér Kinga
Testtelen gyötrelem
(Szonett Petrarca hatására)

Ámor nyila szívemen áthatol,                    
S, az éjszaka enyhét megtöri dalom.           
Őrült-rab szívem poémát magol,                         
Emészt a gyötrelem, rí a fájdalom.                       

Elmémet fojtogatja, ó , a gaz!                    
Dőreség,  bátorság, ím most harcba száll,            
Szerelmes vallomásom  így igaz,                        
Vállalom, ha érte Hádész elkaszál.                      

Felé repül, felszáll a sóhajom!                   
Szomjhalál gyötri, hívószóra vár,                       
Testtelen fellegen, fuldokló madár,                    
        
Belőlem semmi nem marad, csak Ő                    
Képében jő el majd a pirkadat,                           
Angyal látomásként, végleg elragad.          

2020. február 12., szerda

Szépírói kurzus 2020/tavasz/1 Christoph Heimweg novellája

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, aki CHRISTOPH HEIMWEG néven írja prózai és drámai munkáit, azt a házi feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy egy klasszikus festmény alapján írt egy novellát. Munkáját örömmel közlöm. 












CHRISTOPH HEIMWEG:

ÁDÁM TEREMTÉSE
(Michelangelo Buonarotti: Ádám teremtése c. freskója nyomán, 
1510, Vatikán, Sixtus-kápolna)


Pusztamámor, nem messze a Naturista Paradicsom nevű fürdőhelytől. Fáradtsárga, őszi naplemente. Egy kis csapat gyűlt össze egy kerti ház verandáján és a legutóbbi nyaralás képeit nézegetik. Kovács Ádám, az egyik fiatal srác észreveszi, hogy az egyik képen ő fekszik meztelenül és úgy érzi magyarázatra szorul a helyzet. A többiek nevetnek.

– Jajj, ez a kép! Tudom, hogy gáz! Kimegyek a partra, tök jól elvagyok, erre a víz partján odaevez ez az öreg fószer a rakat gyerekével egy ladikon vagy min. Valamit kiabált, de dögmeleg volt, én valószínű napszúrást kaptam a melegben, fogalmam sincs mit akarhatott.
– És ha bajban voltak? Lehet, hogy segítséget kért – próbálta értelmezni a furcsa képet Éva, a Naturista Paradicsom szervezője. Ádám elismerően nézett rajta végig. Kígyót formáló nyakláncán szikrázott a fény. Csábító nő volt, minden szem rá szegeződött, ahogy kihozta a tál csillogó hasú almát a verandára.
– Simán lehet. Körbe-körbe úsztak azon a valamin és mindenáron meg akarta fogni a kezem. A hetedik körnél már eléggé untam a dolgot és kinyújtottam a karom, hogy segítsek nekik, de simán tovább úsztak, túl erős volt az áramlat. Nem igazán érdekelt az egész.
– És mi lett velük? Tényleg hagytad, hogy tovább vigye őket a folyó? Hogy tehettél ilyet? – kérdezték megütközve, egymás szavába vágva a többiek.
– Hagyjatok már, jó, hogy nem estek a torkomnak! A kép pont azt a pillanatot kapta el, amikor az öreg odakapott. Az a nagy fa nem is látszik tőlünk balra. Az árnyékában feküdtünk Évával, amikor ez az idióta elúszkált ott a gyerekeivel. Mi közöm hozzá? Mi vagyok talán, úszómester?
– Ádám, nyugi, vegyél egy almát, most szedtem – csitította Éva a fiút.
– De most komolyan! – kivett egyet a díszes tálból, megtörölte a kezével, majd nagyot harapott belőle. – Vegyétek ki ezt a képet az albumból! Ott fekszem ádámkosztümben, ez oké köztetek, de azért nem szeretném, ha bárki más látná. Jó, hogy nem festitek fel freskónak valahová! Ráadásul úgy néz ki, mintha valami kapcsolat lenne köztem meg az öreg közt, ami totál nevetséges, akkor láttam életemben először. És utoljára is – kicsit elgondolkodott és a távolba nézett. – Egyébként történelmi jelentőségű a kép.
– Miért? – kérdezték a többiek.
– Mert nem sokkal ezután kizavartak minket a Naturista Paradicsomból. Bezárták a helyet. Senki nem mehet oda többé, valami bolgár kertészetet csináltak belőle. Gondolom nem akarnak egy rakás meztelen embert bámulni naphosszat.
– Pedig az a hatalmas fa csodálatos volt, imádtam az árnyékában pihenni – Éva szomorúan sóhajtott egyet, keblén a fémkígyó felemelkedett, majd szép lassan visszaereszkedett.
– És emlékszel mit mondtak ránk a turisták?
– Nem, mit?
– Hogy mennyire szép teremtés vagy. Az én teremtésem – mondta és megpuszilta a lányt. Összeölelkeztek.
– Hova megyünk ezután napozni és nyaralni? – kérdezte Éva összegömbölyödve Ádám ölében.
– Más helyet kell keresnünk. Sosem lesz már semmi sem olyan, mint eddig.
– Minden más lesz.
– Az életben csak egy dolog állandó, a változás – mondta Luci és Feri a kanapé mögött nevetve.
– Keresünk egy másik helyet, nem lesz gond.
– Van egy, a Pokol-hegy mellett. Rettentő meleg szokott ott lenni, de oda mehetnénk, ha gondoljátok – ajánlotta Luci.
– És annyit lehet meztelenkedni, amennyit csak akartok, senki se szól bele – tette hozzá Ádámék felé kacsintva Feri.
– Szuper ötlet, akkor oda megyünk nyáron!
– Bárcsak már nyár lenne!
– Kér még valaki almabort? – kérdezte Ádám és töltött mindenkinek.
– Az új helyre! – kiáltották vidáman és koccintottak. A nap egy utolsót villant a horizonton, majd végleg eltűnt a Pokol-hegy lábánál.