A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye elindult. A kurzusra a felhívás itt olvasható.
A legutóbbi foglalkozáson Rozs Eszter Zsófia olyan történetet olvasott fel, amelyben egy kisgyerek gondolatait, beszédstílusát jeleníti meg, sikerrel. Ezt közlöm most, illusztrációként a Műhelyben történő közös munkáról.
Rozs Eszter Zsófia
Apa
Körülöttem mindenki siet. Rohan.
Lohol. Én is alig bírom tartani a lépést Apával. Ő amúgy is
egy nagy ember, a hatalmas izmai miatt a karjait messze lóbálja
magától. Én csüngök a karja végén. Szokatlanul idegesnek és
zavartnak tűnik a baseball sapkája alatt. Mindig fordítva hordja a
baseball sapkáját, ami szerintem nagyon jól áll neki. Most mégis
kilátszanak alóla a ráncai a homlokán. Sose szoktunk így sietni.
Néhány perce szálltunk ki a
Pontiac-ból a New York-i repülőtéren. Egy hétig tartott, amíg
ideértünk otthonról, Los Angeles-ből. Apa azt mondta, kirándulunk
egyet kettesben. Hogy Mommy miért nem jött velünk, azt nem tudom,
el se köszöntünk tőle. Hajnalban indultunk. Én nagyon örülök
neki, hogy kirándulunk, régen voltunk már csak ketten Apával.
Mostanában sokat dolgozott, és este sose volt otthon. Azt mondta, a
felnőttek szeretnek esténként együtt pihenni, és neki ilyenkor
kell rájuk vigyázni a pisztolyával. Azt is mondta, hogy nem
szereti, hogy mindig nála kell hogy legyen a pisztolya. Én sem
szeretem, mert tudom, hogy veszélyes. Egyszer láttam, ahogy az
Apára szegezte egy piros kendős fiú. Nagyon megijedtem, de
szerencsére Apa bátor volt és megvédett minket. Apa mindig bátor,
pedig mindig fél. Sokszor hallottam, ahogy Mommyval veszekszik. Apa
mindig azt mondta, hogy nem jó itt felnevelni engem, de Mommy nem
értette miért. Négy éve lakunk itt, kétéves korom óta. Én
szeretek itt lakni, már nem is emlékszem milyen nem itt élni. Egy
hete a vacsoránál is veszekedtek. Apa azt mondta nem akar többé
félelemben élni, és kidobta a pisztolyát a kukába. Amikor
Mommyra néztem, olyan furcsán közömbösnek tűnt.
Körülöttem mindenki áll. Sír.
Nevet. Ölelkezik. Egy nagy csarnokban vagyok. Az emberek befelé
áramlanak egy folyosóról. Mindenkihez odamegy valaki, hogy
megölelje. Nem érzem Apa kezének melegét.
- Apa…?
Apaaaaaaaaa!!!!!
Körülnézek, de a könnytől nem
látok semmit. Rohanni kezdek, de nem látom hova, nem tudom hol
vagyok.
- Apaaaaa!!!!!!!!
Senki nem vesz észre, senki nem
törődik velem. Mindenki csak egymással van elfoglalva, engem meg
se hallanak. Egy még nagyobb csarnokba érek, ahol rengeteg ember
áll sorba. Itt se látom Apát sehol. Egy bácsi észrevett, felém
tart, és nagyon mosolyog. Azt mondja még sose látott ilyen szép
szőke kislányt, és nyalókát akar nekem venni. Én szeretem a
nyalókát, de a bácsinak olyan furcsa a mosolya, és Apa mindig azt
mondja, hogy ne álljak szóba idegenekkel. El akarok futni, de ahogy
hátat fordítok beleütközök valamibe… Apa az!!! Meg akarom
ölelni, de ő ehelyett felkap engem, és egy jókorát behúz a
bácsinak, aki erre ijedten elrohan. Apa nagyon feldúltnak látszik.
- Kicsim, hova
tűntél?? Tudod, hogy megijedtem??? Soha többé nem fogom elengedni
a kezed! Gyere, indul a gépünk haza. Haza, Magyarországra.
Körülöttem rengeteg ember. De
velem van a legjobb ember a világon. Még az sem érdekel, ha nem is
térünk vissza Los Angeles-be a kirándulás végén. Apával
akárhol jó.