2021. április 27., kedd

Szépírói kurzus 2021/tavasz/39 - Bereczk Imola novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bereczk Imola napjaink egyik ismert közszereplőjéről írt novellát, fikciós történetbe ágyazva mindazt, amit elképzelhetünk az úgynevezett "szereposztó díványról". Kiváló és aktuális novella, gratulálok! 

Bereczk Imola:

Fizetett túlóra

 

Este fél kilenckor, az tizenkilencedik emeleten már csak itt égtek a villanyok. Jenny kiment kávét készíteni a főnöke vendégének. Nem akarta tudni, ki lesz az, elvégre nem tartozik rá. Az ő feladata csak annyi, hogy két csészébe kitöltse a forró italt, tejet gőzöljön a kis ezüst kancsóba, és néhány szem bonbont készítsen mellé. Ízlésesen elrendezte a mandulával, ginzenggel, és gyömbérrel töltött kerek csokoládékat. Többször újrakezdte, mert ahogy remegett a keze, csokimorzsák kerültek a fényes fémtálcára. Harmadszorra hibátlan lett a kompozíció, ekkor elővette a kávés termoszát, és egy erős cappuccinot töltött bele. A termosz az akkor nyolcéves lányának a családjukról készített rajza díszítette: Jenny, a férje, és a kislány egy kutyával, mert nagyon szeretett volna háziállatot. Jenny mindig elábrándozott a rajta lévő rajz láttán. Azóta minden megváltozott. A férje már az exe, a kislánya kész nővé érett öntudatos tini, ő pedig a gyerekét egyedül nevelő anya, aki megint nem ér haza időben, hogy levigye a kutyát. Hirtelen meghallotta, hogy mozgás van a főnöke irodája előtt, ijedten hátranézett, sietnie kellett. Nagyot löttyintett a whiskey-s üvegből, lezárta a termosz tetejét, és elpakolt a kis konyhában. A pia szaga nem fog feltűnni a frissen pörkölt kávé mellett.

A főnöke irodájában minden készen állt. A tiffany lámpa tompa fényében hiába tűnt elegánsan könnyednek a berendezés, a friss liliomok és jácintok illata fullasztotta. A dohányzóasztalon jéggel teli fémvödörben gyöngyözött egy 1990-es La Grande Dame. A két kristálypohár mellé Jenny egy vaskos papírköteget helyezett. A forgatókönyvből csak egy példányt kértek tőle.

Amint mindennel elkészült, a főnöke megjelent mögötte. Erős túlsúlya ellenére bőrtalpú cipőjében hangtalanul tudott közlekedni a puha padlószőnyegen, ezt Jenny az évek alatt sem szokta meg.

– Rendben lesz így? – kérdezte Jenny, miközben hátrált ki a szobából.

– Fárasztó napom volt, kapcsoljon zenét! – kérte Harvey.

– Természetesen – hebegett Jenny.

Nem értette, hogy kerülhette el a figyelmét az egyik legfontosabb. Sade-ét indította el. A női énekesek mindig bizalmat ébresztenek, ellazítanak, ezt még az elődjétől tanulta. Kérdőn a főnökére nézett, aki válasz helyett csak intett a kézfejével, mire Jenny hangtalanul az asztalra tette a zenegép távirányítóját, és siető léptekkel távozott.

Épp ekkor érkezett meg egy fiatal nő, akivel korábban Jenny még nem találkozott, a parfümjét azonban jól ismerte. A legújabb Chanel – a stúdióban sokan használják. Jenny nem mert ránézni, inkább azonnal beszélni kezdett.

– Weinstein úr már várja. Magának is kávét rendelt, remélem, szokott még ilyenkor inni – majd halkabban folytatta. – A praliné, aminek apró kandírozott gyömbérdarabok vannak a tetején, elég erős. Vigyázzon vele!

A fiatal nő alaposan végigmérte a nála vagy tizenöt évvel idősebb Jennyt. Kezébe nyomta a ballonkabátját, majd egyetlen szó nélkül betipegett a producer irodájába. A süppedős padló elnyelte a magassarkúja kopogását, és egy másodperc múlva már a lába nyomát is eltüntette. Jenny az ajtóból még kérdően benézett a főnökére, majd miután nem foglalkoztak vele, becsukta maga mögött a vastag ajtót. A kilincs nyelve ezúttal szokatlanul hangosan kattant.

Vállfára akasztotta a lila esőkabátot, lecsipegetett róla néhány göndör hajszálat, majd visszaült az asztalához. Becsukta a szemét miközben nagyot kortyolt az ír kávéjából. Berakott egy fülest, de csak épp olyan hangosra állította a zenét, hogy hallja, ha cseng a telefon. Fél hat óta kész volt a tennivalóival, de még egyszer leellenőrzött mindent, ami a következő napra kellett. Ránézett a karórájára, mindjárt kilenc. Amíg a főnöke igényt tartott a munkájára, nem mehetett el, pedig tíz után utált metróra szállni, olyankor sok a kötekedő, az erőszakoskodó, és senki nem siet a védelmére.

A gondolataiból a telefonközpont villogása zökkentette ki, felismerte a főnök feleségének a számát. Egy pillanatra hezitált, krákogott egyet, majd felkapta.

– Harvey Weinstein irodája, jó estét! Miben segíthetek?

– Itt Georgina.

Hosszú szünet következett.

– Miben segíthetek? – kérdezte ismét Jenny.

– A férjemet akarom, mégis mi másban segíthetne?

– Sajnos meetingje van, de átadom az üzenetet, és hamarosan visszahívja – hadarta el egy levegővel Jenny.

– Igazán nagyon kedves magától – hangzott a távoli gúnyos válasz, majd rögtön utána a foglalt jelzés.

Jenny újra kortyolt az italból, az utolsó cseppig kiitta. Zenei adóra tekert a rádióján, de ekkor újra jelzett a telefon. Ezúttal Quentin volt.

– Harvey Weinstein irodája, jó estét! Miben segíthetek? – mondta el a jól ismert mondatot ezúttal sokkal lassabban.

– Sürgősen beszélnem kell Harvey-vel, kapcsolja! – kérte Quentin. A köszönés ezúttal is elmaradt.

– Örülök, hogy hallom művészúr! Sajnos még tart a meeting. Mit mondhatok neki, milyen ügyről van szó? – kérdezte Jenny mézes-mázosan.

– Ilyenkor megbeszélés? Fogadjunk, hogy épp egy híres színésznőt farag.

Jenny köhintett egyet, majd megint, immáron hosszabban. Közben cikáztak a gondolatai, meglepte a rendező mondata.

– Ne haragudjon, félrenyeltem – magyarázkodott. – Megemlítem neki, hogy egy fontos kérdés miatt hívta.

A férfi nem válaszolt, letette. Jenny visszatette a fülébe a zenét, hangosított rajta, hátradőlt, becsukta a szemét, és mélyeket lélegzett. Várt, újra megnézte az időt, lassan tíz. Már nem tarthatott sokáig. Ekkor újabb hívás futott be, ezúttal Bob, testvére és egyben cégtársa kereste a főnökét. Jenny, amint felfogta ki az, olyan nagy lendülettel nyúlt a kagylóért, hogy felborította a termoszt, amely lassan gurult az asztalon, és felváltva a lányát, a volt férjét, és Jennyt mutatta.

– Jó-jó estét, u-uram! – dadogott Jenny, miközben a termoszért kapott.

– Nem vette fel a mobilját. Ki van nála? – kérdezte Bob.

– Nem ismerem, egy új lány. Halle Berrynek hívják. Afroamerikai.

– Na még csak az hiányzik! Odaküldöm Jack-et. Kapcsoljon be hozzá!

Jenny bekapcsolta a férfit a főnökéhez. Alig öt perc múlva Jack is megérkezett, és bekopogott az asszisztensi szobába. Nem jött be, csupán jelezte, hogy az épület előtt vár egy limuzinnal.

Lassan kinyílt a főnöke szobájának bélelt ajtaja, és kilépett a nő.

– Meg tudja nekem mutatni, merre találom a mosdót? – kérdezte.

Jenny elkísérte a folyosó végéhez, majd visszament az asztalához, kihúzta az egyik fiókot, kivett belőle egy lapos celofánba csomagolt harisnyát, és a beadta a nőnek a vécébe.

– M-es – mondta a nőnek, aki szó nélkül elvette.

Amikor a nő végzett, Jenny visszaadta neki a ballonkabátját.

– Jack, a vállalati sofőr már várja lent. Hazaviszi magát.

Jenny bement a főnökéhez. Harvey lába az asztalon, kezében a Grande Dame, aminek a nyakát épp szorította, nehogy a dugó kilőjön. A pezsgősüveg tompán pukkant egyet, mire a férfi öntött a pezsgőspohárba, és egy szuszra az egészet felhajtotta. Jenny gyorsan elpakolt, a párnákat visszaigazította a megadott sorrendben a kanapéra, és felkapta a tálcát a csészékkel. Mellette a forgatókönyv érintetlenül hevert. A kávés tálcát kivitte a konyhába, bekapta a megmaradt gyömbéres bonbont, elmosogatott, és visszament a férfi irodájába.

– Quentin úr kereste, illetve előtte a neje. Mindkettőjüknek visszahívást ígértem, említettem, hogy még tárgyal.

– Köszönöm, elmehet. Hívjon magának a cég költségére egy taxit, ilyenkor nem biztonságos metrózni.

– Köszönöm, uram.

– És Jenny?

– Igen, uram?

– Hova is jár a lánya?

– Még csak középiskolás, jövőre végez.

– Szóljon, ha tovább akar tanulni!

– Rendben. Köszönöm! – mondta csendesen Jenny.

A taxiban úgy érezte, hogy egyáltalán nem álmos, és most, hogy már nem esik, lefekvés előtt leviszi a kutyát egy kicsit, hogy kiszellőztesse a fejét.


Szépírói kurzus 2021/tavasz/38 - Szepesi Jolán-Jolka verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Szepesi Jolán-Jolka Magritte ismert festménye alapján írt verset. Különleges vers. Nagyon gratulálok!




Szepesi Jolán-Jolka
 
Első pillantásra
Magritte: Fotográfia című festményéhez
 
Az előszobában kalapját a fogasra
akasztja, majd belép a szobába,
ott egy félig kész modell várja,
egy háromdimenziós kép.
 
Ezt most befejezem, gondolja
- előveszi a festéket, az ecsetet -,
lesz partnerem a vacsoraasztalnál,
az a típus, akit a legjobban kedvelek.

Szépírói kurzus 2021/tavasz/37 - Takács Teréz novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Takács Teréz sci-fit írt. Vagy ez nem is sci-fi? Döntsék el az olvasók. Én örömmel közlöm. Gratulálok!


Takács Teréz
 
Mikrochippel a járvány ellen
 
  
– Ma nem mentem iskolába.
– Látom, fiam. De miért is?
– Kérdezd anyát.
– Mintha nem lennél 18 éves lakli kamasz. Te nem tudsz válaszolni?
– Tudnék. Csak tudod…
– Mit forgatod a szemedet? Ja. Értem. Anyád paranoiája, hogy lehallgatnak mindenhol. Mindenkit. De ki akarna minket lehallgatni. Na, add ide azt a kekszet. Mi van, te csak vitamint reggelizel?
– Ez nem csak vitamin. Esszenciális aminosav. Ásványi anyagok, nyomelemek. Nem is leszel éhes. Próbáld ki!
– Inkább a kávéhoz marad a csokis keksz. De kösz. Mi van most? Van most suli? Én már nem tudom követni.
– Most van a kötelező jelenléti. Vizsgákkal. Egy hete nyitottak. Gyorsan lezavarják az összes vizsgát minden osztálynál, aztán lehet megint mindenkit hazazavarni.
– Ugye volt valami komoly fertőzés a suliban, bevallották?
– Ja. A ZIK-DEN-2025 vírus idei változata lefektette a fél tanári kart. A diri majdnem belehalt. Már kijött az intenzívről. Most félnek, hogy elér ide a SARS-HIV-5 is. Attól mondjuk én is tartok.
– Ez az a HIV ami úgy terjed, mint a SARS, ugye? Azt még megfogják. Még csak egy helyen találtak pár embert. Bangladesben. Ne aggódj, az nem ér ide. Nem minden ér ide.
– De.
– Nem.
– De. Tudom.
– Mit tudsz?
– Programozni. Is.
– Ja, tényleg. Már elég jól. Te mire használod ezt? Csak nem tudtál meg valamit? Várj, várj. Leírom.
„Bejutottál olyan helyekre?”
– Be ám.
„Amerikai?”
– Melegszik.
„Pentagon?”
„Mit gondolsz, minek fejlesztették ki a chipes védelmet a SARS-COVID ellen? Pont ők.”
– Várj, ezt nem értem.
„Egyre komolyabb vírusokat engednek ránk. Ezzel rávesznek mindenkit, hogy beleegyezzen a chipbe.”
– A chip egyelőre hasznos. Életeket ment. Gondold el, fiam, azonnali információt ad a vírusfertőzésről. De nemcsak erről! Mérni tudja a vércukorszintet, a pajzsmirigyhormont. Ez sokakat érint. A tumormarkereket is képes mérni, azt nyilatkozták.
– És ha a véralkoholszinteket is rögzítik? És ha túl sokat piál a csávó, kirúgják a melóhelyről? Na meg a kábszereseket is kiszűrik majd, meglátod!
– Ez, tulajdonképpen nem olyan nagy veszély, hátha megmentik ezzel őket.
– Ja.
„Apa, értsd meg, onnan már, hogy kommunikál velük a chip, mindent tudhatnak rólunk. MINDENT! Azt is, hogy merre járunk, kivel, mit csinálunk. Ezért nem vagyok ma suliban.”
– Ma van a…? A végzős osztályok megkapják a chipet, ugye?
– Azt.
– Mindenki?
– Aki bent van.
– Anyád azt mondta, beteg vagy?
– Beteg vagyok. Ja.
– Úgyis pótolják. Tuti. Mit akar anyád csinálni mégis?
„Elhúzni innen.”
„Hova?”
„Te nem tudod?”
„Engem mindenből kihagy. Így van ez régóta. Ő a nagyokos, azt hiszi.”
– Aha.
„Szerinted hova lehetne menni? Van valami ötleted?”
„Van.”
„Hova?”
„Nem oda, ahova ti akartok. Oda nem megyek.”
„Tudod? Honnan?”
„Szerinted csak a Pentagont tudom feltörni?”
– Te nagyon okos vagy, fiam. Ez a mi szerencsénk.
–  Kösz, Apa.
– Írd le, mi a tipped!
„Van egy feltételem. Elvisszük a barátnőmet is.”
 
 
 

Szépírói kurzus 2021/tavasz/36 - Danyi Zsuzsanna novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Danyi Zsuzsanna olyan elbeszélést írt, amelyben egy tárgy a főszereplő. "Mese", amely mindannyiunkhoz szól. Gratulálok!

Danyi Zsuzsanna

Az egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes

 

A futószalag zakatolva szaladt. Az egyik állomásán vágólap csattogott, és formákat hasított a fekete fröccsöntött lapokból. Ezután, az így született ovális darabokat kettévágta egy kés. A szalagon tovább haladva, egy másik elem három lyukat ütött az immár egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes lapocskákba. A futószalag végén kis csomagokba gyűltek, majd nagy papírdobozokba kerültek, végül kisebb-nagyobb kellékboltokba szállították őket.  

Ilyen kellékeshez tért be egy öregember, hogy vásároljon a fekete fröccsöntött formákból, majd hazasétált velük. Otthon a kopott műhelyasztalra borította a zacskó tartalmát.

–   No, te épp jó leszel! – mondta, és két ujja közé fogott egy darabot.

Ettől a mondattól ébredt fel a háromlyukú, egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes műanyagdarab. Felébredt és szétnézett. Kicsiny helyiségben találta magát, amelynek egyik oldalán, nagy üvegablakon, és ajtón keresztül fény áradt be. A falon szép sorjában szerszámok sorakoztak, ollók, kalapácsok, néhány ár, és egy rongygömbben görbe tűk. A felettük lévő polcon cérnagurigák, zsinegek, ragasztók ültek. A sarokban álló kis szekrényben összehajtogatott bőrök, papír szabásminták lapultak. A másik falon kaptafák sorakoztak, míg a harmadikon egy nyitott szekrényen cipőket, csizmákat látott.

Azon a finom, piros, bőr bokacsizmácskán azonnal megakadt a szeme. Úgy érezte, ennél szebbet nemigen láthat. Kecses, gömbölyded orra fölött szalag díszlett a fűzőlyukaiban. Takaros sarka megemelte a karcsú bokarészt. Mintha táncolna. Teljes önfeledtséggel gyönyörködött a látványban. Ekkor azonban bejött valaki a boltba. Az öregember letette őt az asztal szélére, míg váltott pár szót a vendéggel, majd megfordult, hogy levegyen valamit a nyitott polcról. A kis műanyag izgatottan figyelte, ahogy az öregember összecsippenti a piros lábbeli szárát és leemeli a polcról, majd leteszi mellé az asztalra. Úgy dobogott a szíve örömében, hogy majdnem elfelejtett köszönni is, de aztán gyorsan összeszedte magát, és megszólalt.

– Tisztelettel köszöntöm Önt! Igazán örülök, hogy egymás mellé sodort bennünket az élet!

Válasz azonban nem érkezhetett, mert az öregember felemelte a csizmácskát, hogy visszategye a polcra, és ahogy fordult, véletlenül leverte a kis műanyagdarabot az asztalról. Némán zuhant, majd földet érve pattant néhányat és kiesett az asztal elé. Innen nem láthatta a polcot, amin a gyönyörű piros lábbeli állt, mert az asztal eltakarta előle. Szomorúan sóhajtott, és vágyakozását azzal enyhítette, hogy bámult ki az üvegajtón. Elképesztő világot látott. Jöttek-mentek az emberek, a kutyák, macskák, autók és biciklik. Mindenki sietett a célja felé, és ami a lényeg, járt-kelt a világban. Bárcsak én is világot láthatnék! – álmodozott – Elhívnám magammal a kis pirost is.

Egyszer csak nyílt az ajtó. Egy fiatalasszony és a kisfia lépett be rajta. Valamit egyeztetett az öreggel, a fiú pedig felfedezte a fekete műanyagot a földön. Lehajolt és észrevétlen a zsebébe tette. Az egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes, háromlyukú műanyag először nagyon megrettent. Sötét volt, de leginkább attól félt, hogy nem látja többet a csinos, piros lábbelit. Megmozdult vele a világ, majd érezte, hogy egy tenyér megmarkolja. A következő pillanatban majd megvakult a nagy fényességtől. A fiú a fény felé tartotta, és a lyukain át kukucskálva szemlélte a világot.

–  Mi van a kezedben, kisfiam?

– A műhelyben találtam. Nézd, mama! Lyukas!

– Ez egy cipősarok, kisfiam. Elhoztad a cipésztől? Ez nem volt szép tőled!

– De a földön találtam. Hadd tartsam meg, kérlek!

A kis fekete műanyag csak kapkodta a fejét. Cipősarok, ci-pő-sa-rok…. ízlelgette magában a szót. Cipősarok vagyok. Hiszen ez csodálatos!

– Szó sem lehet róla kisfiam. Azonnal szaladj vissza vele a boltba!

– De mamaaa! Hiszen ez lyukas! Nem jó. Kérleeek! – nyafogott a fiú.

– Annak pont ilyennek kell lennie. A lyukon üti be a szöget a cipész. Így erősiti fel a csizma sarkára, hogy megvédje azt járás közben.

„A csizma sarkára…. hogy megvédje… járás közben…” A cipősarok mámorban úszott. Ha ő kerülhetne a piros sarkára, mindig vele lehetne. Elkísérné, és vigyázná. Együtt járnák a világot. Ennél szebb életet nem is élhetne. Szeretnék, és megbecsülnék! Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy a fiú, lógó orral visszafordult, és benyitott a cipészüzletbe. Csak akkor tért észhez, amikor a kicsi kéz átnyújtott az öreg kéznek.

– Ó! Nagyon köszönöm! Rendes tőled, hogy visszahoztad – mondta az öreg a fiúnak – Nézd! Erre a bokacsizmára éppen ezt kell rátennem. Egy olyan korú kisleányé, mint amilyen Te vagy, és már nagyon várja, hogy újra a lábára vehesse.

A cipősarok úgy érezte, nem lehetne ennél boldogabb, amikor a cipész a kis pirosat emelte le a polcról, és rögtön hozzá is fogott, hogy a sarkat ráerősítse. Hamar elkészült. A cipősarok ott lapult, simult, sőt feszített a finom kis csizma sarkán. Eggyé lettek. Szerelmesen udvarolt. A rajongása azonban lehangoló fogadtatásban részesült.

– Ugyan kérlek! Rendben, most összeadtak bennünket, de ne feledd, én mindig csizma leszek! Világot látok, megtisztítanak, fényesítenek, gyönyörködnek bennem, míg a kisasszony lábát ölelem. Te viszont, csak az utca kövét látod, és veled senki nem törődik. Vízben, sárban és hóban jársz, köveken őrlődsz, s ha úgy tetszik, hát elhagylak, s lesz helyetted másik!

A cipősarok, bár fájtak neki ezek a szavak, mindezt mégsem bánta. A szerelem elvakította, az öntudat megerősítette, s titkon azt remélte, ha hűségesen szolgál, megszereti őt az ő csizmája.

– Hisz ez a feladatom, hogy óvjalak, védjelek, és szolgáljalak, hogy őrlődjek helyetted az utca kövein. De világot én is látok majd általad. Jól megleszünk, meglásd! – felelte szelíden.

Hanem az utca valóban kemény hely volt. Ami szenny létezett, azzal a saroknak mind meg kellett küzdenie. Mégsem panaszkodott. Megkopott kissé, és lazultak az apró szegek is, mert a kisasszony nem kímélte a lábbelijét. Nem volt már olyan fényes-kényes a csizma sem, mint megismerkedésükkor, de gőgjét, bántó, megalázó szavait sosem hagyta el.

– Remélem, hamarosan lepattansz! Nagyon unlak már! – mondta azon a verőfényes napon is, amikor a kisasszony a városszéli mezőre kirándult a családjával.

Kocsival indultak útnak, majd egy fél órás zötykölődés után egy fa alatt megálltak, s a kisasszony, lábán a piros csizmácskával, leugrott a kocsiról az útszéli kavicsokra. Abban a pillanatban a cipősarok apró szegei végleg megpattantak, s míg a kis piros a lábon tovalépdelt, ő ott maradt magában a kavicsok között.

– Hát ennyi volt – mondta csak úgy maga elé – Vége! Nem látom őt többet, és leginkább nem látom a világot.

Ahogy feküdt a fa alatt, az út szélén, lassan megnyugodott szomorú lelke. Érezte a tiszta levegőt, látta az eget, a fák lombjait, és ráeszmélt, hogy először életében szabad. Eddig becsülettel szolgáltam, és szinte rabként élve, csak az utcakövet láttam. Most jó lenne valóban látni valamit a világból! – sóhajtotta.

Éppen elszenderedett, amikor egy furcsa, fedett szekér gurult be a fa alá. A bakon egy bohókás öregasszony ült, és jókedvűen dúdolgatott. A szekér mindenféle ismeretlen dologgal volt tele. Az oldalán két fényes fém tárgy himbálózott, és folyton összeütődött, ütemes zajt szolgáltatva.

– Na, ebből elég! Ne zajongjatok már, hát nem hallom a madarak énekét tőletek! – mondta az öregasszony és lemászott a bakról, hogy egy fadarabot illesszen közéjük.

Ahogy azonban a kavics megcsikordult a lába alatt, észrevette a cipősarkot.

– Ó! Te pont jó leszel erre a célra! – mondta, majd felemelte a simára kopott fekete műanyagot.

Az egyik lyukból kipiszkálta a beletört szög maradékát, vékony zsineget fűzött bele, és úgy erősítette a szekérre, hogy a két fényes fémdarab között helyezkedjen el.

– Nos, hölgyeim! Itt az új útitársuk. Legyenek vele kedvesek! Úgy látom, elég simulékony. Ettől kedve nem koccannak össze, hanem hozzádörgölőzve nézelődhetnek! – tréfálkozott az asszony.

– Isten hozta uram! Örülünk, hogy velünk utazik! – duruzsolta az egyik fényes hölgy, és gyengéden nekiütődött az új jövevénynek.

A cipősarkot egy eddig ismeretlen, kellemes bizsergés járta át, és a megilletődöttségtől szólni sem tudott.

– Jaj! Ne hozd zavarba! – mondta a másik – Adj neki időt! Remélem, szeret világot látni!

A szekér elindult. Az egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes, műanyag cipősarok pedig, miközben a világot csodálta, lelkesen mesélt eddigi élete erőt próbáló kalandjairól. A két fényes hölgy áhítattal hallgatta, egy-egy bukkanónál hozzá-hozzásimulva. Bukkanó pedig akadt bőven.