Szépírói Kurzus, 2015 tavasz/5

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Serhal Diána a próza kurzus hallgatója. Egy idősebb férfi alakját jeleníti meg egyes szám első személyben megírt novellájában. Munkája mindenképpen közlésre érdemes. 

Serhal Diána

Csokoládé

5 óra 42 perc. Bámulatos. Több mint egy éve, mindig 5 óra 42 perckor. Se előbb, se később: mindig ekkor ébredek fel. Az első hónap után már az ébresztőórára sem pillantottam rá, hogy bizonyosságot szerezzek. Kész, ez már tény: Nóri halála óta mindig ugyanebben az időpontban ébredek. Hát igen: végül is 42 év, az 42 év…

Ha akarnék, se tudnék visszaaludni. De miért is akarnék? 65 éves múltam, nem vagyok már hétalvó. Kelek is fel az ágyból, csak néhány óra, és itt lesznek. 5 óra 18 perc múlva, hogy pontos legyek. A családom. Mind a két fiam, mind a két menyem, és a két kis unokám. Pontosan három, ha beleszámítjuk azt is, aki még úton van.

Szombat van, vagyis nincs iskola, nincs munka, tehát családi találkozó van: elmegyünk a kilátóba. Már egyszer jártunk ott, de a fiúunokám csak oda hajlandó elmenni nagycsaládi programként, mert közel van. Nem haragszom rá, hogy is tenném, 16 éves, már annak is örülök, hogy időt tölt velünk. A 14 éves lányunokám tulajdonképpen a mindig mosolygós, ha őt látom, újra kivirul a világ. Nem annyira, mintha Nóri is itt lenne, de majdnem. Remélem, a nyáron megszülető másik lány unokám is ilyen lesz.

65 éves vagyok, igen, ezt már mondtam. Furcsa, pedig nem szeretek ismételgetni. Nincs sok mindenem a családomon kívül. A barátaim, akik vannak még a dobozgyárból, nem igazi barátok, csak amolyan kocsmapartnerek. Háziállatom sincs, volt egy kutyám még gyerekkoromban, de amikor elment úgy nekikeseredtem, hogy megfogadtam: többet nem lesz semmilyen állatom.

Nem éri meg szeretni őket.

Nem éri meg szeretni valakit, mert amikor őt elveszítjük, a fájdalom felülmúlja azt. A fájdalom felülmúlja a szeretetet. Az együtt töltött idő, az a sok boldog év, mind nyomába sem ér annak a kínnak, amikor az, aki minden örömnek okozója volt: eltávozik tőlünk.

Megéri-e szeretni? Igen.

Jobban megérné-e nem szeretni? Igen.

Azt a mindenit! Már majdnem fél hét. Jól elfilozofálgattam magamban az időt, pedig nem szoktam. Bár végül is: a mai egy különleges nap.

A mai nap az utolsó, hogy hódolhatok kedvenc tevékenységemnek.

Ezért hát kiszállok az ágyból.

Szépen beágyazok. Betűröm a lepedőt, megigazítom a párnát, félbehajtom a takarót… amikor észreveszem, hogy van rajta egy folt. Bár nem, az nem a jó szó, hogy észreveszem, az azt jelentené, hogy korábban nem tűnt fel. Márpedig ez nem így van, felismerem: ez a néhány héttel ezelőtti mustár-folt. Szeretek az ágyban vacsorázni. És ebédelni. És reggelizni. Azelőtt ezt csak különleges alkalmakkor tehettem meg.

Úgy döntök, inkább lehúzom az ágyneműt, kimosom… sőt, kimosom a lepedőt is. Az fehér, az ágynemű pedig zöld, úgyhogy dupla mosás lesz: de nem baj, végül is ráérek, nem? Berakom a dolgokat a gépbe, és beindítom… ez a wc mindig ilyen koszos volt?... Hogy kérdezhetek ilyet, persze hogy igen. Csak eddig nem zavart. Nekiállok, kitisztítom. Jó sok időbe telik. De úgysem akarja senki más használni.

Jöhet a reggeli: virsli, bundás kenyér, tükörtojás, körözöttes pirítós, egy bögre zöld tea, sőt nem is, két bögre zöld tea. Általában nem eszem ennyit reggelire. Gyorsan mossunk is el mindent, ne hagyjuk későbbre.

Ha már a konyhában vagyok, süthetnék valamit. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor használtam ezt a sütőt, de meg tudom csinálni. Meglephetném a családot. Muffin… muffint fogok sütni. Azt tudok, egyszer már csináltam. A 25.-re csináltam… 25 dkg liszt, 10 dkg cukor, 2 tojás, fejből emlékszek a receptre…

Hát… valljuk be: ez nem úgy sikerült, mint a képen. Hazudhatnám, hogy finom, de nem teszem: Az őszinteség fontos. A legfontosabb. Már megy is mindegyik a kukába.

Furcsán hevesen ver a szívem… Mikor lett utoljára lefestve a kerítés? Gyorsan megyek és megnézem…

Háromnegyed 11. 15 perc. 15 perc, és itt vannak. Hogy szaladhatott el ennyire az idő? Nem is… nahát milyen különös. Minden reggel az első dolgom lenne, de ma nem.

Miért?... Miért?…

Miért teszek úgy, mintha nem tudnám a választ… Azért viselkedem így, mert tudom, hogy az a dolog, amit a legjobban szeretek csinálni a világon, ma véget ér.

Szedd össze magad Viktor. Gyerünk. Mit szólna ehhez Nóri? Koszosan kezdeni a napot…

Belépek a fürdőszobába. Leveszem a ruháimat, szépen összehajtogatva a mosógépre helyezem őket. Az már rég lejárt. Ki kellene teregetni. Már nem érdekel.

Belépek a kádba, megengedem a vizet, és végre ránézek.

A kezembe veszem a csokoládé illatú tusfürdőt.

Emlékszem. Nóri azzal a mondattal adta oda, hogy

„- Ettől mágnesként fogod vonzani magadhoz a nőket Viktor. Csak ne a Klári nénit! Tudom, hogy ő vette kölcsön a lábasomat, akárhogy is tagadja!”

Nórinak mindig kitűnő volt a humora. És minden helyzetben. Azért is szerettem bele. 5 órával ezután halt meg. 5 órával, és 42 év házassággal ezután. Az orvosok nem tudtak rajta segíteni. Nem lepődtem meg, mikor a műtőből kiérve ezt mondta a doktor úr. Nóri tudta. Nóri mondta, Nóri felkészített, Nóri szeretett…

Belenézek a tusfürdő mélyébe. Már ketté van vágva a tubus. Egy év, egy hónap és 22 napja minden reggel ezt használtam. Mindig csak nagyon, nagyon kicsit, hogy örökre kitartson. Eddig tartott ki.

Ujjaimmal kibányászom az összes megmaradt tusfürdőt a dobozból, mikor már tényleg, semmi nem marad benne. A tubust óvatosan odaállítom a kád peremére.

Megszagolom az ujjaimat. Elmosolyodom. Még mindig, tényleg: csokoládé illata van.

Szép lassan, lassabban, mint valaha, bekenem vele remegő öreg testemet. Alaposan belemasszírozom ráncos bőrömbe. A víz mintha egyre hidegebb lenne, de már alig érzem.

Végeztem. Elkentem. Az egészet. Nem maradt semmi. Semmi.

Hogy lehet, hogy még mindig mosolygok?

Megszagolom a bal karomat. Aztán megszagolom a jobb karomat. Még egyszer. Még erősebben.

Nem lehet…

 Arcomra fagy a mosoly. Olyan kevés volt már, hogy egyáltalán nem érződik az illata. Túl nagy felületen kentem el, túl kicsi mennyiséget.

Talán ha bent hagytam volna a tubusban. Talán ha alaposan lezártam volna, és soha nem használom el, ami benne van. Néha napján elővettem volna, és csak beleszagoltam volna, hogy még érezzem… Már mindegy. Nem lehet visszafordítani.

Szerettem ezt a tusfürdőt. De elfogyott.

Ha visszapörgethetném az időt. Mikor még tele volt. Mikor még bontatlan volt. A kezdethez, mikor eldönthettem volna, hogy akarom-e, vagy inkább félreteszem, és akkor a sorsa, a sorsunk soha meg sem történhetett volna…

… Mindent ugyan így csinálnék…

11 óra. Csapódik a bejárati ajtó. A lányunokám az. Mindig ő jön be elsőnek. Utána a bátyja. Hallom a fiaimat, hallom a menyeimet. Hallom, hogy engem hívnak. Én pedig csak itt görnyedek, és miközben a jeges víz ostromolja a hátamat csak sírok, zokogok ebben az öreg, repedezett kádban.