A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus
hallgatója, Papp Lídia Kertész Imre Nobel-díjas regényének a kezdő mondatát választotta, így írt elbeszélést. Feszes, jól megírt munka. Örömmel közlöm.
PAPP LÍDIA
A mi
osztályunk
Ma nem mentem iskolába. Tegnap sem voltam iskolában.
Igazából pont egy hónapja nem szabad bemenni.
Persze az nem hiányzik, hogy a Bazsiék a nagyszünetben
ellopják a tolltartómat és a kukába borítsák a tartalmát. Meg az se, hogy
matekon a Galambos Tibi bökdössön a ceruzájával. Mindig matek előtt hegyezte
ki, gondosan, hogy aztán a lapockám közé szúrja, és tele szájjal
összeröhögjenek a Bazsival. Eddig nem mertem senkinek se szólni, csak a Zsuzska
tudja.
A Zsuzska kicsit hiányzik.
Azt mondta, hogy majd kiforralunk egy jó kis bosszút a
fiúk ellen. De aztán jött ez az egész. A vírus, a lezárások meg a digitális
oktatás. Egyik napról a másikra kellett átállni. Nekem nem volt ellene kifogásom,
de a Zsuzska nem szeret otthon lenni. Az apja miatt. Túl sokat veszekednek.
Biosz szakkörre járt meg kosarazni, meg énekkarra, meg minden marhaságra, hogy
minél kevesebbet legyen otthon. A biológia mondjuk tényleg érdekelte, a
Losonczi tanárnőért meg egyenesen rajongott.
A fiúk persze ugyanolyan rosszak a képernyők mögött
is, egyedül a Losonczi tanárnő tudta őket megfegyelmezni. Nála semmilyen
trükköt nem mertek megcsinálni, a ceruzásat pláne nem. Szerettük az óráit. Az
egész vírus dolgot is tök jól elmagyarázta még az egyik utolsó tantermi órán. Nála
megértettük, miért olyan fontos a távolságtartás. Persze a fél osztályt még így
se érdekelte, ugyanúgy bandáztak tanítás után, mint eddig. Átmásztak a suli
mögötti lezárt játszótérre, vitték a gördeszkájukat meg a dugi cigit, amíg a
közteresek haza nem zavarták őket.
⃰
Ma este mi is ki fogunk menni a térre a Zsuzskával.
Nem találtunk jobb helyet, a bioszterem ablaka pedig pont oda néz. Nem számít
most se a Bazsi se a Galambos Tibi. Azt beszéltük meg, hogy ma együtt leszünk,
mind a 22-en, csak mi, akik ott voltak aznap. A mécseseket már megvettem, az az
én feladatom volt, öngyújtó pedig úgyis lesz a fiúknál.
Persze lesz egy rövid, hivatalos megemlékezés is a
suli előtt, ahova jön az egész tanári kar meg a többi felsős. Ott lesz a
Losonczi tanárnő osztálya is, még csak ötödikesek.
Egyikük se látta, azt, amit mi. Nem őket kérdezte
először az újság meg a tévé, hanem minket, a szemtanúkat. Az egész 7b-t, kivéve
a Kiss Dorkát, mert a Kiss Dorka beteg volt aznap. Nekünk kellett elmondanunk a
fennakadt szemeket, a földre zuhanó szemüveget és a száj sarkából kibuggyanó
habot. Azt, hogy már csak 10 perc lett volna hátra az online bioszból, amikor a
Losonczi tanárnő leesett a székről. Hogy hiába hívtuk, kiabáltunk, üvöltöttünk az
otthoni monitorok mögötti a mikrofonokba, ő csak feküdt a padlón. Talán erre
jött be a férje, talán a puffanásra, nem tudom. Tehetetlenek voltunk a gépek
mögött, azok lettünk volna a valóságban is. A Bazsi csak azt mondogatta, hogy „tanárnő
keljen fel.” Láttuk, ahogy a férje megpróbálja újraéleszteni, ahogy tárcsázza a
mentőket. Az egész olyan volt, mintha nem is lenne igaz. Mi csak a képernyő
mögött láttunk halált, filmeken meg játékokon, a képernyő mögötti halál pedig
sosem igaz. Hittünk benne, hogy ez sem lesz az. A Zsuzska volt az első, aki
lekapcsolta a kameráját és kilépett az óráról, aztán sorban mindannyian
lehajtottuk a laptopok tetejét.
Állítólag kell majd egy pszichológus. Nem tudom, hogy
kell-e, csak azt tudom, hogy sokáig szeretnék ott maradni a titkos virrasztáson
az osztállyal.