2024. május 24., péntek

Szépírói kurzus 2024/tavasz/23 - Árad a Tisza! - Gänszler Beáta novellája

  A Szépírói Műhely tavaszi féléve véget ért. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Gänszler Beáta egy árvízi jelenségről, problémáról írt.  Érdekes, izgalmas munka, nagy örömmel közlöm. És gratulálok. 

Gänszler Beáta

Árad a Tisza!

A gátőr elgondolkozva ült a sárga folyó partján, az öreg gesztenyefa legalsó, legvastagabb ágán, és nézte a lába alatt elterülő homokos fövenyt. A szeme a túlpartra is átkapott. Ott, ahol valaha mogyoró- és rekettyebokrok tarkállottak, most engedély nélkül épített nyaralók sorakoztak. Habár a gátőr elhagyta már a hatvanadik életévét, fiatalos hévvel gyűlölte a túlpartiakat. Azok mindent elkövettek, hogy a folyó a medrében maradjon, ezzel elzárva a földeket az éltető víztől. Már nem termett meg semmi. Se haszon- se dísznövény. A gátőr tartott a beláthatatlan következményektől. Úgy érezte, ő is bűnrészes ebben.

Ezeknek semmi sem szent!  sóhajtotta.

Régen bezzeg micsoda élet volt itt! Vízimalom krákogása töltötte be a levegőt. A szomszédos falu templomharangjának a zúgása egészen idáig elhallatszott.  Távcsővel figyelte a menyecskéket meg a lányokat, akik fürdeni jártak le a partra. Hálát adott annak, aki a bikinit kitalálta. Csak akkor vonta össze a szemöldökét, amikor a legidősebb lányát is felismerte a vidáman nevetgélő nők között. Ha csak gyümölccsel tudták egymást megkínálni, akkor is átjártak egymáshoz a közelebbi-távolabbi szomszédok. Előkerült néhány palack homoki bor is, hogy még oldottabb legyen a hangulat. Most meg? Mindenki bezárkózik, senki nem beszél senkivel. Gyanúsan méregetik egymást: kinek mije van és mibül. S jobb, ha mindenki megtartja magának a véleményét. Mint a régi idők előtti régi időkben, sóhajtott megint a gátőr, ám a levegő megakadt a torkán. A nyári nap alkonyulatában megcsillant valami. Nem a szelíden ballagó folyó sima felszíne volt az. Egy fekete autó ablaküvegén állapodott meg a vérvörös sugár. Két termetes, hosszú, fekete kabátot viselő figura ugrott ki a kocsiból. Egyikük kinyitotta a jobb hátsó ajtót. Egy vézna, alacsony emberkét segített ki a böhöm autóból. A gátőrnek elszorult a szíve. Ismerős volt a szituáció. Önkéntelenül is végignyalta nyelvével a műfogsorát. Ezek ugyanazok, gondolta. Dermedten figyelte, ahogy egyre közeledtek hozzá az emberek. Már elég közel voltak, amikor a vézna intett a két szekrényinek, hogy maradjanak hátra. Az apró férfi pár lépéssel a gátőrt rejtő fa alá ért.

Hát, hogy vagyunk, hogy vagyunk, Flamingó Lajos?  szólt fel az emberke.

Mondja meg maga, hogy vagyunk  nézett le tanácstalanul Flamingó Lajos.

Na, jöjjön csak le szépen, akkor megmondom, hogy vagyunk.

Nem volt mit tennie, a gátőr szépen lemászott a fáról. Odabólintott a két tagbaszakadt férfinak, de azok nem reagáltak. A gátőrben nőtt a szorongás.

Na, látja, mégis ember maga. Lejött a fáról, méghozzá két lábra emelkedve  derült fel a keszeg emberke, ám szinte azonnal elkomorult a tekintete.  Lebukott.

Én? Hát én nem tettem semmit!  szakadt ki Flamingóból.

Nem maga, hanem a Nap  bökött a már nem látható égitest felé a beszélgetőtárs.

Már azt hittem, beköpött a szomszédunk, hogy nem a Nemzeti Dohányboltban vettem a cigarettát.

Tudjuk, ezt is tudjuk, mindent tudunk, de a cigarettára most spongyát borítunk.

Én mindent bevallok, ha nem tudnak valamit. Csak mondják meg, mit nem tudnak!

Mindent a maga idejében! Azért jöttem, mert nem vagyunk jól. Hogy jobban legyünk, a maga segítsége kell.

Az enyém?  csodálkozott a gátőr.

A magáé. Eljött az idő, Flamingó Lajos. Ma kérünk magától valamit.

Megint? Negyven év után? Nem évült ez el?

A kérés sosem évül el. Kérni bármikor kérhetünk. Benne van az Alaptörvényünkben.

Hát, azt éppen nem olvastam, de ha így van, hát akkor igenis, Viola elvtárs!

Ej, ej, Flamingó elv…, akarom mondani: úr! Már régen nem vagyunk elvtársak. Urak! Urak vagyunk.

Igazán, Viola elv… úr? Elnézést, nem tudtam, így kívülről meg nem látszik magán. De az egy elvet vallókat elvtársaknak hívjuk, nem? Így tanultam a munkásmozgalmi egyetemen.

Maga kispolgári, kommunista csökevény, Viola elv… úr! Maga túl sokat mozgott a munkások között. Látja, ezért van szükség az oktatás reformjára. Maga túl sokat tud, és azt is rosszul. Ki kell gyomlálnunk a tudást a fejekből. Az csak ilyen zavarodottsághoz vezet. A nemtudás a jó tudás. Vegye tudomásul, hogy nekünk nincsenek elveink, következésképp elvtársaink sem lehetnek. Maga honnan tájékozódik, Flamingó elv… úr?

Én sehonnan, Viola úr, de így is össze vagyok zavarodva. Annyi újság van és annyi csatorna a tévében, és mind mást mond… Kinek higgyek, Viola úr?

Nekünk, Flamingó elv… úr! Csakis nekünk higgyen! Mi mondjuk a valódit. Az igazság érmének egy oldala van, és az az oldal a miénk. De ne menjünk bele filozófiai fejtegetésekbe, azt hagyjuk meg a hanyatló nyugat mákgubójának! Inkább beszéljünk arról, amit kérünk magától, Flamingó elv… úr!

Beszéljünk, ha akarja. Mit tetszenek kérni?

Először is a boldog órák szép emlékeként emlékezzünk meg egy pillanatra arról az időről, amikor maga meg én és pártunk bölcs vezetője utcai harcos volt.

Én nem voltam, kérem.  Én akkor is a gáton dolgoztam.

Tudjuk, Flamingó elv… úr. Mi mindent tudunk. Mi mindent jobban tudunk. Maga régi harcostársunk volt, maga utcai harcostársunk volt. Értette?

Ha muszáj. Ki ellen harcoltunk?

Az nem fontos. A kommunisták meg az imperialisták ellen, ha nagyon tudni akarja.

Egyszerre?

Mi abban a furcsa?

Nem furcsa, ha jobban belegondolok.

Látja, Flamingó elv… úr, megy ez magának, ha nagyon akarja! A múltban az a szép, hogy megváltoztatható.

Az tényleg szép. És győztünk, Viola úr?

Ne kérdezzen butaságokat! Mi mindig győztünk. Mi mindig győzünk és mindig győzni fogunk. Ha kell, ötharmaddal. Most a Tiszát fogjuk legyőzni, Flamingó elv… úr.

Eddig sikerült, Viola úr, de ha jön egy nagyobb zivatar és egy erős szél, az Isten sem tudja visszatartani a folyót!

Isten nevét hiába ne vegye a szájára! – hányta a kereszteket magán Viola.

Maga keresztet vet, Viola úr?  ámult el Flamingó.

Valamiben hinni kell. De most inkább arról beszéljünk, hogy a gátnak mindenképpen ki kell tartania. És ez a maga felelőssége, Flamingó elv… úr!

Engedelmével, megjegyezném, hogy én pont azért imádkozom, hogy végre legyen víz a földeken, hogy újra legyen élet itt, hogy…

Miért imádkozik maga?

Azért, hogy…

Maga csak ne imádkozzon! Az a mi dolgunk. ha meg a magáé, akkor majd mi megmondjuk, miért kérje a Jóisten segítségét. Össze-vissza imádkozni régi bolsevik trükk! Látja itt a szemem sarkában ezt az izomrángást, régi barátom?  

Látom.

Mit gondol, mitől van?

Tudnom kéne, Viola úr?

Persze, hogy tudnia kéne!  csattant fel a gyomorbajos emberke.  Az olyan hálátlan alakoktól, mint maga!

Elnézését kérem, Viola úr.

Flamingó elv… úr, a nemzetközi helyzet nem lanyhul. Ezért fordulunk magához. A gátat meg kell erősíteni, a folyót le kell apasztani! Nem akarom fenyegetni, de van még hely a börtöneinkben. Ha szűkösen is, de van.

Én mindent megteszek, Viola úr, de a természet ellen harcolni…

Nem harcolunk! Mi nem harcolunk! Mi a béke pártján állunk! Ezt jól jegyezze meg, Flamingó Lajos!

Megjegyzem, Viola úr. De tudja, a Nílus Egyiptomban…

Nem Egyiptomban vagyunk, barátom! Látja, már megint az a sok tudás. Tévútra viszi! Mit jön itt nekem a Nílussal!? Ez a Tisza! De mi ez? Mi ez?  nézett fel az égre Viola Áron.

Esőcseppek! Ezek esőcseppek!  fordította az égi áldás felé a tenyerét Flamingó Lajos.

Ne örvendezzen ilyen látványosan! Megtiltom! Megtiltom, hogy essen!  ugrándozott Viola Áron.

A kövér esőcseppek egyre sűrűbben hulltak. Égzengés-földindulás kísérte a záport. Felélénkült a szél is.

Jobb, ha most mennek! Meneküljenek, Viola elvtárs!  kiáltotta Flamingó Lajos, de már alig lehetett hallani a hangját az orkán erejű szélben. Az apró ember és a gorillái beugrottak az autóba és igyekeztek elhagyni a vihart.

Flamingó Lajos visszakapaszkodott a fára, egészen a tetejére mászott. Bőrig ázott, de nem bánta. Várta a pillanatot, mely tudta, most már biztosan bekövetkezik. Igaza lett. Néhány perc múlva átszakadt a gát. Mint az őrült, ki letépte láncát, futott, rohant a Tisza át a rónán. Magával sodorta a kacsalábon forgó nyaralókat, vitt minden szemetet, ami az útjába került.

A gátőr két karjával szorosan ölelte a fa ágát, és boldogan nézte, ahogy a víz beborítja a kitikkadt földeket.

Flamingó Lajos ordított, ahogy a torkán kifért. Nem hallotta senki, de nem is kellett hallaniuk, mert anélkül is mindenki tudta:

Árad a Tisza!

 

 

 

2024. május 23., csütörtök

Szépírói kurzus 2024/tavasz/22 - Szolláth Mihály verse

  A Szépírói Műhely tavaszi féléve véget ért. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Szolláth Mihály alliterációs verset írt. A félév zárásához is jól illik. "Zsongjunk!" Köszönet és gratuláció! 

Szolláth Mihály

Zsúr, 1973.

 

Zsizsegnek itt a zsömleképű zsánerek,

Zsongó zsúrfiak és zsúrcsajok.

Zsírszörpre buknak a zsúromon:

 

Zsebsimi és zsebhoki, egyszóval

Zsebzsötem – zsé, mint zsebzsiráf –

Ez már nem az ablakzsiráf…

 

Zsé, zsé, zsé, mint zsebzsiráf,

Zsongani még, de lenne jó!

Ez már nem az ablakzsiráf!

 

 

Szépírói kurzus 2024/tavasz/21 - Várfalvy Emőke novellája

  A Szépírói Műhely tavaszi féléve véget ért. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Dráma-Próza kurzus hallgatója, Várfalvy Emőke különleges hangulatú novellát hozott. Egyszerre ironikus és szomorú. A félév zárásához is jól illik. Köszönet és gratuláció! 

 

Várfalvy Emőke

A legszebb

Idősebb Kormos Lajosné, született Somos Irén az utolsó stand felé tartott a piacon. A kosár már eléggé húzta a jobb vállát, amiben még nem volt az igazi az ízület. Doktor Kiss minden felülvizsgálatnál elmondta, hogy a cipelést egyszer és mindenkorra el kell felejteni, de Irén nem tudott lemondani a piacozásról.

- A zöldség az még hagyján, az van anyuka kertjében, meg azért nálunk is megterem borsó, paszternák, saláta. De tán a boltban veszem a fagyasztott húst, amit ki tudja milyen szeméttel tömtek tele?! Azt már nem! Egyszer hozott a Lajoska a bevásárlóközpontból, kibontottuk, és Isten a tanúm, büdös volt. Persze jó sok fokhagymával meg lehetett még csinálni brassóinak, de én biztos nem tettem volna el másnapra, ha nem eszik meg ott helyben az egészet a gyerekek. Szerintük minden bolti húsnak ilyen a szaga. Valami védőgáz vagy tudja az ég. Én mondtam nekik, máskor ne hozzanak, mert csak az a megbízható, amit a Janitól veszek. Az friss, tegnap még kapirgált. És a lába olyan szép sárga. A disznó combot meg fel is vágja szeletbe, ha vasárnap kirántott húst sütök, nem nekem kell bajlódni vele. Arany ember az a Jani! - magyarázta Irén a szomszédasszonyának, aki előtte állt a sorban, aztán letette a kosarát a földre, mert már nem bírta tartani. A kiló oldalas és a nagy, kovászos cipó mellett volt a kosárban még fél kiló parasztbarack, húsz deka házi vaj, egy kis túró körözöttnek. Már csak a savanyú uborka hiányzott.

Az uborkával hiába próbálkozott már vagy harminc éve, sosem sikerült az öreg Lajos ízlését eltalálni, aki csak úgy szerette, ahogy az anyja csinálta. Irén anyósa savanyító asszony volt. Sosem árulta el a titkot, mitől lesz olyan pattanva roppanós, és olyan pikánsan édes az uborka, mint amilyennek a fia szereti. Hát Irén a piacon vette, mert azt legalább megette öreg Lajos, és vesződség sem volt vele, nem úgy, mint az otthon eltettel.

A savanyúságos pult mellett színes őszirózsák virítottak egy nagy, műanyag festékes vödörben. Az eladó a saját kertjében szedte, közé kötött még néhány sárga napvirágot, meg aranyvesszőt is, amitől a csokornak olyan fénye lett, mint a szeptemberi naplementének. Irén szeme megakadt a csokrokon.

- Pont olyan szép, mint amilyet anyuka visz mindig ilyenkor apukának – gondolta.

Irén nem szeretett a virágokkal bajlódni. Nem is volt otthon a kertben csak pár tő rózsája, amit a Lajoska metszett neki, ha hazanézett tavasszal meg ősszel.

- Szép és nem is drága hatszáz forintért! De vajon az öreg Lajos mit fog gondolni, ha ő most hazaállít ezzel a virággal? ‒ fűzte tovább a gondolatait az asszony, le nem véve a szemét az őszirózsákról.  

- Irénke, látom, nagyon nézi. Vigyen egyet, az uborka mellé odaadom ötszázért - mosolygott az árus, akivel Irén együtt járt iskolába, és amúgy is gyakran vásárolt nála.

- Nem is tudom - bizonytalankodott Irén.

- Szép friss! Hajnalban vágtam. Sokáig fog virítani - biztatta az eladó.

Irén belekotort a pénztárcájába.

- Csak háromszáznyolcvan forintom van az uborka árán felül - mondta, de az eladó addigra betekerte a virágot újságpapírba és mosolyogva nyújtotta felé.

- Jó lesz az úgy!

Irén kifordult a piac kapuján, sietett hazafelé. A színes virágfejek mindennek nekiverődtek, ahogy a kosarat egyik kezéből a másikba tette, hogy pihentesse a rossz vállát.

- Nem kellett volna megvenni - dohogott magában, és szedte a lábát, hogy mielőbb hazaérjen. Öreg Lajos pontban déli harangszóval szerette a levest az asztalon, és már tíz óra múlt. Mikor Irén hazaért, első dolga volt, hogy vázát keressen a virágnak a vitrinben.

- Vendégeket várunk? - nézett hátra a sportközvetítésből öreg Lajos összehúzott szemöldökkel - vagy mit akar azzal a virággal?

- Semmit, Lajos, semmit, csak úgy vettem – suttogta Irén, és gyorsan behúzta maga mögött a nappali ajtaját, hogy ne zavarja az urát a pihenésben.

Rotyogott a borsóleves, sült a sütőben az oldalas fokhagymával. Persze csak annyival, amennyit öreg Lajosnak szabad volt fogyasztani a rossz epéjével.

A váza az őszirózsákkal a kredencen állt, hogy ne legyen útban főzés közben. Irén csak néha pislantott rá a szeme sarkából, és örömmel állapította meg, hogy milyen szép. Bordó, lila, narancs. Többféle őszirózsa, napvirág és valami apró fehér, aminek nem tudta a nevét. A virágokat húsos, élénkzöld levelek keretezték, az egész tényleg szépen mutatott volna bármilyen ünnepi asztalon. De Irén nem oda szánta.

Miután az ebéd elfogyott, öreg Lajos ledőlt a kanapéra hunyni egyet, míg Irén elmosogat, meg kiteríti a ruhát, amit az ebédfőzés közben nem volt ideje. Kettőkor az asszony finoman rázogatni kezdte a tátott szájjal alvó férjét.

- Keljen, induljunk!

Öreg Lajos nehezen tért magához. Még morgolódott egy darabig mielőtt felkelt, és megivott egy híg hosszúlépést a savanyú homoki borból, ami nélkül rossz volt az emésztése.

- Mehetünk - mordult Irénre, és kezébe vette a házkulcsot, aztán megtorpant - virág minek?

- Hát, gondoltam kiviszem - mondta Irén, és nem mert a férje hidegkék szemébe nézni.

- Minek? - kérdezte öreg Lajos olyan hangon, amiről nehéz volt megállapítani, rosszalló vagy inkább csak türelmetlen.

- Hát, mert szép, és anyuka is mindig ilyet visz apukának - magyarázta Irén, és próbált kijutni a kertkapun, hátha Lajos is elindul.

- De apád már a földben van. Ebben a sírban még nincs senki, csak nem árt kicsit ránézni gazos-e, vagy ilyesmi. Mit mondanának az emberek, hogy a Kormosék nem képesek rendben tartani a saját sírhelyüket mikor még mindketten élnek?!

- A Forgáchné is szokott virágot vinni. Cserepest - jutottak Irén eszébe a szomszédék, akik már öt éve megcsináltatták a férjével a síremléküket.

Fehér márvány fejkő, galambpárral a tetején, felirat arannyal:

Szerelmünk örök

Forgách Kálmán 1944 –

Forgách Kálmánné 1949 –

- Jól van, hozzad - bólintott öreg Lajos - szépen mutat majd az angyalos vázában.

Irén arcán felragyogott egy mosoly. Háromszáznyolcvan forint, és az övék lesz a legszebb síremlék a pálfalvi temetőben.