2021. április 27., kedd

Szépírói kurzus 2021/tavasz/39 - Bereczk Imola novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bereczk Imola napjaink egyik ismert közszereplőjéről írt novellát, fikciós történetbe ágyazva mindazt, amit elképzelhetünk az úgynevezett "szereposztó díványról". Kiváló és aktuális novella, gratulálok! 

Bereczk Imola:

Fizetett túlóra

 

Este fél kilenckor, az tizenkilencedik emeleten már csak itt égtek a villanyok. Jenny kiment kávét készíteni a főnöke vendégének. Nem akarta tudni, ki lesz az, elvégre nem tartozik rá. Az ő feladata csak annyi, hogy két csészébe kitöltse a forró italt, tejet gőzöljön a kis ezüst kancsóba, és néhány szem bonbont készítsen mellé. Ízlésesen elrendezte a mandulával, ginzenggel, és gyömbérrel töltött kerek csokoládékat. Többször újrakezdte, mert ahogy remegett a keze, csokimorzsák kerültek a fényes fémtálcára. Harmadszorra hibátlan lett a kompozíció, ekkor elővette a kávés termoszát, és egy erős cappuccinot töltött bele. A termosz az akkor nyolcéves lányának a családjukról készített rajza díszítette: Jenny, a férje, és a kislány egy kutyával, mert nagyon szeretett volna háziállatot. Jenny mindig elábrándozott a rajta lévő rajz láttán. Azóta minden megváltozott. A férje már az exe, a kislánya kész nővé érett öntudatos tini, ő pedig a gyerekét egyedül nevelő anya, aki megint nem ér haza időben, hogy levigye a kutyát. Hirtelen meghallotta, hogy mozgás van a főnöke irodája előtt, ijedten hátranézett, sietnie kellett. Nagyot löttyintett a whiskey-s üvegből, lezárta a termosz tetejét, és elpakolt a kis konyhában. A pia szaga nem fog feltűnni a frissen pörkölt kávé mellett.

A főnöke irodájában minden készen állt. A tiffany lámpa tompa fényében hiába tűnt elegánsan könnyednek a berendezés, a friss liliomok és jácintok illata fullasztotta. A dohányzóasztalon jéggel teli fémvödörben gyöngyözött egy 1990-es La Grande Dame. A két kristálypohár mellé Jenny egy vaskos papírköteget helyezett. A forgatókönyvből csak egy példányt kértek tőle.

Amint mindennel elkészült, a főnöke megjelent mögötte. Erős túlsúlya ellenére bőrtalpú cipőjében hangtalanul tudott közlekedni a puha padlószőnyegen, ezt Jenny az évek alatt sem szokta meg.

– Rendben lesz így? – kérdezte Jenny, miközben hátrált ki a szobából.

– Fárasztó napom volt, kapcsoljon zenét! – kérte Harvey.

– Természetesen – hebegett Jenny.

Nem értette, hogy kerülhette el a figyelmét az egyik legfontosabb. Sade-ét indította el. A női énekesek mindig bizalmat ébresztenek, ellazítanak, ezt még az elődjétől tanulta. Kérdőn a főnökére nézett, aki válasz helyett csak intett a kézfejével, mire Jenny hangtalanul az asztalra tette a zenegép távirányítóját, és siető léptekkel távozott.

Épp ekkor érkezett meg egy fiatal nő, akivel korábban Jenny még nem találkozott, a parfümjét azonban jól ismerte. A legújabb Chanel – a stúdióban sokan használják. Jenny nem mert ránézni, inkább azonnal beszélni kezdett.

– Weinstein úr már várja. Magának is kávét rendelt, remélem, szokott még ilyenkor inni – majd halkabban folytatta. – A praliné, aminek apró kandírozott gyömbérdarabok vannak a tetején, elég erős. Vigyázzon vele!

A fiatal nő alaposan végigmérte a nála vagy tizenöt évvel idősebb Jennyt. Kezébe nyomta a ballonkabátját, majd egyetlen szó nélkül betipegett a producer irodájába. A süppedős padló elnyelte a magassarkúja kopogását, és egy másodperc múlva már a lába nyomát is eltüntette. Jenny az ajtóból még kérdően benézett a főnökére, majd miután nem foglalkoztak vele, becsukta maga mögött a vastag ajtót. A kilincs nyelve ezúttal szokatlanul hangosan kattant.

Vállfára akasztotta a lila esőkabátot, lecsipegetett róla néhány göndör hajszálat, majd visszaült az asztalához. Becsukta a szemét miközben nagyot kortyolt az ír kávéjából. Berakott egy fülest, de csak épp olyan hangosra állította a zenét, hogy hallja, ha cseng a telefon. Fél hat óta kész volt a tennivalóival, de még egyszer leellenőrzött mindent, ami a következő napra kellett. Ránézett a karórájára, mindjárt kilenc. Amíg a főnöke igényt tartott a munkájára, nem mehetett el, pedig tíz után utált metróra szállni, olyankor sok a kötekedő, az erőszakoskodó, és senki nem siet a védelmére.

A gondolataiból a telefonközpont villogása zökkentette ki, felismerte a főnök feleségének a számát. Egy pillanatra hezitált, krákogott egyet, majd felkapta.

– Harvey Weinstein irodája, jó estét! Miben segíthetek?

– Itt Georgina.

Hosszú szünet következett.

– Miben segíthetek? – kérdezte ismét Jenny.

– A férjemet akarom, mégis mi másban segíthetne?

– Sajnos meetingje van, de átadom az üzenetet, és hamarosan visszahívja – hadarta el egy levegővel Jenny.

– Igazán nagyon kedves magától – hangzott a távoli gúnyos válasz, majd rögtön utána a foglalt jelzés.

Jenny újra kortyolt az italból, az utolsó cseppig kiitta. Zenei adóra tekert a rádióján, de ekkor újra jelzett a telefon. Ezúttal Quentin volt.

– Harvey Weinstein irodája, jó estét! Miben segíthetek? – mondta el a jól ismert mondatot ezúttal sokkal lassabban.

– Sürgősen beszélnem kell Harvey-vel, kapcsolja! – kérte Quentin. A köszönés ezúttal is elmaradt.

– Örülök, hogy hallom művészúr! Sajnos még tart a meeting. Mit mondhatok neki, milyen ügyről van szó? – kérdezte Jenny mézes-mázosan.

– Ilyenkor megbeszélés? Fogadjunk, hogy épp egy híres színésznőt farag.

Jenny köhintett egyet, majd megint, immáron hosszabban. Közben cikáztak a gondolatai, meglepte a rendező mondata.

– Ne haragudjon, félrenyeltem – magyarázkodott. – Megemlítem neki, hogy egy fontos kérdés miatt hívta.

A férfi nem válaszolt, letette. Jenny visszatette a fülébe a zenét, hangosított rajta, hátradőlt, becsukta a szemét, és mélyeket lélegzett. Várt, újra megnézte az időt, lassan tíz. Már nem tarthatott sokáig. Ekkor újabb hívás futott be, ezúttal Bob, testvére és egyben cégtársa kereste a főnökét. Jenny, amint felfogta ki az, olyan nagy lendülettel nyúlt a kagylóért, hogy felborította a termoszt, amely lassan gurult az asztalon, és felváltva a lányát, a volt férjét, és Jennyt mutatta.

– Jó-jó estét, u-uram! – dadogott Jenny, miközben a termoszért kapott.

– Nem vette fel a mobilját. Ki van nála? – kérdezte Bob.

– Nem ismerem, egy új lány. Halle Berrynek hívják. Afroamerikai.

– Na még csak az hiányzik! Odaküldöm Jack-et. Kapcsoljon be hozzá!

Jenny bekapcsolta a férfit a főnökéhez. Alig öt perc múlva Jack is megérkezett, és bekopogott az asszisztensi szobába. Nem jött be, csupán jelezte, hogy az épület előtt vár egy limuzinnal.

Lassan kinyílt a főnöke szobájának bélelt ajtaja, és kilépett a nő.

– Meg tudja nekem mutatni, merre találom a mosdót? – kérdezte.

Jenny elkísérte a folyosó végéhez, majd visszament az asztalához, kihúzta az egyik fiókot, kivett belőle egy lapos celofánba csomagolt harisnyát, és a beadta a nőnek a vécébe.

– M-es – mondta a nőnek, aki szó nélkül elvette.

Amikor a nő végzett, Jenny visszaadta neki a ballonkabátját.

– Jack, a vállalati sofőr már várja lent. Hazaviszi magát.

Jenny bement a főnökéhez. Harvey lába az asztalon, kezében a Grande Dame, aminek a nyakát épp szorította, nehogy a dugó kilőjön. A pezsgősüveg tompán pukkant egyet, mire a férfi öntött a pezsgőspohárba, és egy szuszra az egészet felhajtotta. Jenny gyorsan elpakolt, a párnákat visszaigazította a megadott sorrendben a kanapéra, és felkapta a tálcát a csészékkel. Mellette a forgatókönyv érintetlenül hevert. A kávés tálcát kivitte a konyhába, bekapta a megmaradt gyömbéres bonbont, elmosogatott, és visszament a férfi irodájába.

– Quentin úr kereste, illetve előtte a neje. Mindkettőjüknek visszahívást ígértem, említettem, hogy még tárgyal.

– Köszönöm, elmehet. Hívjon magának a cég költségére egy taxit, ilyenkor nem biztonságos metrózni.

– Köszönöm, uram.

– És Jenny?

– Igen, uram?

– Hova is jár a lánya?

– Még csak középiskolás, jövőre végez.

– Szóljon, ha tovább akar tanulni!

– Rendben. Köszönöm! – mondta csendesen Jenny.

A taxiban úgy érezte, hogy egyáltalán nem álmos, és most, hogy már nem esik, lefekvés előtt leviszi a kutyát egy kicsit, hogy kiszellőztesse a fejét.


Szépírói kurzus 2021/tavasz/38 - Szepesi Jolán-Jolka verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Szepesi Jolán-Jolka Magritte ismert festménye alapján írt verset. Különleges vers. Nagyon gratulálok!




Szepesi Jolán-Jolka
 
Első pillantásra
Magritte: Fotográfia című festményéhez
 
Az előszobában kalapját a fogasra
akasztja, majd belép a szobába,
ott egy félig kész modell várja,
egy háromdimenziós kép.
 
Ezt most befejezem, gondolja
- előveszi a festéket, az ecsetet -,
lesz partnerem a vacsoraasztalnál,
az a típus, akit a legjobban kedvelek.

Szépírói kurzus 2021/tavasz/37 - Takács Teréz novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Takács Teréz sci-fit írt. Vagy ez nem is sci-fi? Döntsék el az olvasók. Én örömmel közlöm. Gratulálok!


Takács Teréz
 
Mikrochippel a járvány ellen
 
  
– Ma nem mentem iskolába.
– Látom, fiam. De miért is?
– Kérdezd anyát.
– Mintha nem lennél 18 éves lakli kamasz. Te nem tudsz válaszolni?
– Tudnék. Csak tudod…
– Mit forgatod a szemedet? Ja. Értem. Anyád paranoiája, hogy lehallgatnak mindenhol. Mindenkit. De ki akarna minket lehallgatni. Na, add ide azt a kekszet. Mi van, te csak vitamint reggelizel?
– Ez nem csak vitamin. Esszenciális aminosav. Ásványi anyagok, nyomelemek. Nem is leszel éhes. Próbáld ki!
– Inkább a kávéhoz marad a csokis keksz. De kösz. Mi van most? Van most suli? Én már nem tudom követni.
– Most van a kötelező jelenléti. Vizsgákkal. Egy hete nyitottak. Gyorsan lezavarják az összes vizsgát minden osztálynál, aztán lehet megint mindenkit hazazavarni.
– Ugye volt valami komoly fertőzés a suliban, bevallották?
– Ja. A ZIK-DEN-2025 vírus idei változata lefektette a fél tanári kart. A diri majdnem belehalt. Már kijött az intenzívről. Most félnek, hogy elér ide a SARS-HIV-5 is. Attól mondjuk én is tartok.
– Ez az a HIV ami úgy terjed, mint a SARS, ugye? Azt még megfogják. Még csak egy helyen találtak pár embert. Bangladesben. Ne aggódj, az nem ér ide. Nem minden ér ide.
– De.
– Nem.
– De. Tudom.
– Mit tudsz?
– Programozni. Is.
– Ja, tényleg. Már elég jól. Te mire használod ezt? Csak nem tudtál meg valamit? Várj, várj. Leírom.
„Bejutottál olyan helyekre?”
– Be ám.
„Amerikai?”
– Melegszik.
„Pentagon?”
„Mit gondolsz, minek fejlesztették ki a chipes védelmet a SARS-COVID ellen? Pont ők.”
– Várj, ezt nem értem.
„Egyre komolyabb vírusokat engednek ránk. Ezzel rávesznek mindenkit, hogy beleegyezzen a chipbe.”
– A chip egyelőre hasznos. Életeket ment. Gondold el, fiam, azonnali információt ad a vírusfertőzésről. De nemcsak erről! Mérni tudja a vércukorszintet, a pajzsmirigyhormont. Ez sokakat érint. A tumormarkereket is képes mérni, azt nyilatkozták.
– És ha a véralkoholszinteket is rögzítik? És ha túl sokat piál a csávó, kirúgják a melóhelyről? Na meg a kábszereseket is kiszűrik majd, meglátod!
– Ez, tulajdonképpen nem olyan nagy veszély, hátha megmentik ezzel őket.
– Ja.
„Apa, értsd meg, onnan már, hogy kommunikál velük a chip, mindent tudhatnak rólunk. MINDENT! Azt is, hogy merre járunk, kivel, mit csinálunk. Ezért nem vagyok ma suliban.”
– Ma van a…? A végzős osztályok megkapják a chipet, ugye?
– Azt.
– Mindenki?
– Aki bent van.
– Anyád azt mondta, beteg vagy?
– Beteg vagyok. Ja.
– Úgyis pótolják. Tuti. Mit akar anyád csinálni mégis?
„Elhúzni innen.”
„Hova?”
„Te nem tudod?”
„Engem mindenből kihagy. Így van ez régóta. Ő a nagyokos, azt hiszi.”
– Aha.
„Szerinted hova lehetne menni? Van valami ötleted?”
„Van.”
„Hova?”
„Nem oda, ahova ti akartok. Oda nem megyek.”
„Tudod? Honnan?”
„Szerinted csak a Pentagont tudom feltörni?”
– Te nagyon okos vagy, fiam. Ez a mi szerencsénk.
 Kösz, Apa.
– Írd le, mi a tipped!
„Van egy feltételem. Elvisszük a barátnőmet is.”
 
 
 

Szépírói kurzus 2021/tavasz/36 - Danyi Zsuzsanna novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Danyi Zsuzsanna olyan elbeszélést írt, amelyben egy tárgy a főszereplő. "Mese", amely mindannyiunkhoz szól. Gratulálok!

Danyi Zsuzsanna

Az egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes

 

A futószalag zakatolva szaladt. Az egyik állomásán vágólap csattogott, és formákat hasított a fekete fröccsöntött lapokból. Ezután, az így született ovális darabokat kettévágta egy kés. A szalagon tovább haladva, egy másik elem három lyukat ütött az immár egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes lapocskákba. A futószalag végén kis csomagokba gyűltek, majd nagy papírdobozokba kerültek, végül kisebb-nagyobb kellékboltokba szállították őket.  

Ilyen kellékeshez tért be egy öregember, hogy vásároljon a fekete fröccsöntött formákból, majd hazasétált velük. Otthon a kopott műhelyasztalra borította a zacskó tartalmát.

   No, te épp jó leszel! – mondta, és két ujja közé fogott egy darabot.

Ettől a mondattól ébredt fel a háromlyukú, egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes műanyagdarab. Felébredt és szétnézett. Kicsiny helyiségben találta magát, amelynek egyik oldalán, nagy üvegablakon, és ajtón keresztül fény áradt be. A falon szép sorjában szerszámok sorakoztak, ollók, kalapácsok, néhány ár, és egy rongygömbben görbe tűk. A felettük lévő polcon cérnagurigák, zsinegek, ragasztók ültek. A sarokban álló kis szekrényben összehajtogatott bőrök, papír szabásminták lapultak. A másik falon kaptafák sorakoztak, míg a harmadikon egy nyitott szekrényen cipőket, csizmákat látott.

Azon a finom, piros, bőr bokacsizmácskán azonnal megakadt a szeme. Úgy érezte, ennél szebbet nemigen láthat. Kecses, gömbölyded orra fölött szalag díszlett a fűzőlyukaiban. Takaros sarka megemelte a karcsú bokarészt. Mintha táncolna. Teljes önfeledtséggel gyönyörködött a látványban. Ekkor azonban bejött valaki a boltba. Az öregember letette őt az asztal szélére, míg váltott pár szót a vendéggel, majd megfordult, hogy levegyen valamit a nyitott polcról. A kis műanyag izgatottan figyelte, ahogy az öregember összecsippenti a piros lábbeli szárát és leemeli a polcról, majd leteszi mellé az asztalra. Úgy dobogott a szíve örömében, hogy majdnem elfelejtett köszönni is, de aztán gyorsan összeszedte magát, és megszólalt.

 Tisztelettel köszöntöm Önt! Igazán örülök, hogy egymás mellé sodort bennünket az élet!

Válasz azonban nem érkezhetett, mert az öregember felemelte a csizmácskát, hogy visszategye a polcra, és ahogy fordult, véletlenül leverte a kis műanyagdarabot az asztalról. Némán zuhant, majd földet érve pattant néhányat és kiesett az asztal elé. Innen nem láthatta a polcot, amin a gyönyörű piros lábbeli állt, mert az asztal eltakarta előle. Szomorúan sóhajtott, és vágyakozását azzal enyhítette, hogy bámult ki az üvegajtón. Elképesztő világot látott. Jöttek-mentek az emberek, a kutyák, macskák, autók és biciklik. Mindenki sietett a célja felé, és ami a lényeg, járt-kelt a világban. Bárcsak én is világot láthatnék! – álmodozott – Elhívnám magammal a kis pirost is.

Egyszer csak nyílt az ajtó. Egy fiatalasszony és a kisfia lépett be rajta. Valamit egyeztetett az öreggel, a fiú pedig felfedezte a fekete műanyagot a földön. Lehajolt és észrevétlen a zsebébe tette. Az egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes, háromlyukú műanyag először nagyon megrettent. Sötét volt, de leginkább attól félt, hogy nem látja többet a csinos, piros lábbelit. Megmozdult vele a világ, majd érezte, hogy egy tenyér megmarkolja. A következő pillanatban majd megvakult a nagy fényességtől. A fiú a fény felé tartotta, és a lyukain át kukucskálva szemlélte a világot.

  Mi van a kezedben, kisfiam?

 A műhelyben találtam. Nézd, mama! Lyukas!

 Ez egy cipősarok, kisfiam. Elhoztad a cipésztől? Ez nem volt szép tőled!

 De a földön találtam. Hadd tartsam meg, kérlek!

A kis fekete műanyag csak kapkodta a fejét. Cipősarok, ci-pő-sa-rok…. ízlelgette magában a szót. Cipősarok vagyok. Hiszen ez csodálatos!

 Szó sem lehet róla kisfiam. Azonnal szaladj vissza vele a boltba!

 De mamaaa! Hiszen ez lyukas! Nem jó. Kérleeek! – nyafogott a fiú.

– Annak pont ilyennek kell lennie. A lyukon üti be a szöget a cipész. Így erősiti fel a csizma sarkára, hogy megvédje azt járás közben.

„A csizma sarkára…. hogy megvédje… járás közben…” A cipősarok mámorban úszott. Ha ő kerülhetne a piros sarkára, mindig vele lehetne. Elkísérné, és vigyázná. Együtt járnák a világot. Ennél szebb életet nem is élhetne. Szeretnék, és megbecsülnék! Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy a fiú, lógó orral visszafordult, és benyitott a cipészüzletbe. Csak akkor tért észhez, amikor a kicsi kéz átnyújtott az öreg kéznek.

 Ó! Nagyon köszönöm! Rendes tőled, hogy visszahoztad – mondta az öreg a fiúnak – Nézd! Erre a bokacsizmára éppen ezt kell rátennem. Egy olyan korú kisleányé, mint amilyen Te vagy, és már nagyon várja, hogy újra a lábára vehesse.

A cipősarok úgy érezte, nem lehetne ennél boldogabb, amikor a cipész a kis pirosat emelte le a polcról, és rögtön hozzá is fogott, hogy a sarkat ráerősítse. Hamar elkészült. A cipősarok ott lapult, simult, sőt feszített a finom kis csizma sarkán. Eggyé lettek. Szerelmesen udvarolt. A rajongása azonban lehangoló fogadtatásban részesült.

 Ugyan kérlek! Rendben, most összeadtak bennünket, de ne feledd, én mindig csizma leszek! Világot látok, megtisztítanak, fényesítenek, gyönyörködnek bennem, míg a kisasszony lábát ölelem. Te viszont, csak az utca kövét látod, és veled senki nem törődik. Vízben, sárban és hóban jársz, köveken őrlődsz, s ha úgy tetszik, hát elhagylak, s lesz helyetted másik!

A cipősarok, bár fájtak neki ezek a szavak, mindezt mégsem bánta. A szerelem elvakította, az öntudat megerősítette, s titkon azt remélte, ha hűségesen szolgál, megszereti őt az ő csizmája.

 Hisz ez a feladatom, hogy óvjalak, védjelek, és szolgáljalak, hogy őrlődjek helyetted az utca kövein. De világot én is látok majd általad. Jól megleszünk, meglásd! – felelte szelíden.

Hanem az utca valóban kemény hely volt. Ami szenny létezett, azzal a saroknak mind meg kellett küzdenie. Mégsem panaszkodott. Megkopott kissé, és lazultak az apró szegek is, mert a kisasszony nem kímélte a lábbelijét. Nem volt már olyan fényes-kényes a csizma sem, mint megismerkedésükkor, de gőgjét, bántó, megalázó szavait sosem hagyta el.

 Remélem, hamarosan lepattansz! Nagyon unlak már! – mondta azon a verőfényes napon is, amikor a kisasszony a városszéli mezőre kirándult a családjával.

Kocsival indultak útnak, majd egy fél órás zötykölődés után egy fa alatt megálltak, s a kisasszony, lábán a piros csizmácskával, leugrott a kocsiról az útszéli kavicsokra. Abban a pillanatban a cipősarok apró szegei végleg megpattantak, s míg a kis piros a lábon tovalépdelt, ő ott maradt magában a kavicsok között.

 Hát ennyi volt – mondta csak úgy maga elé – Vége! Nem látom őt többet, és leginkább nem látom a világot.

Ahogy feküdt a fa alatt, az út szélén, lassan megnyugodott szomorú lelke. Érezte a tiszta levegőt, látta az eget, a fák lombjait, és ráeszmélt, hogy először életében szabad. Eddig becsülettel szolgáltam, és szinte rabként élve, csak az utcakövet láttam. Most jó lenne valóban látni valamit a világból! – sóhajtotta.

Éppen elszenderedett, amikor egy furcsa, fedett szekér gurult be a fa alá. A bakon egy bohókás öregasszony ült, és jókedvűen dúdolgatott. A szekér mindenféle ismeretlen dologgal volt tele. Az oldalán két fényes fém tárgy himbálózott, és folyton összeütődött, ütemes zajt szolgáltatva.

 Na, ebből elég! Ne zajongjatok már, hát nem hallom a madarak énekét tőletek! – mondta az öregasszony és lemászott a bakról, hogy egy fadarabot illesszen közéjük.

Ahogy azonban a kavics megcsikordult a lába alatt, észrevette a cipősarkot.

 Ó! Te pont jó leszel erre a célra! – mondta, majd felemelte a simára kopott fekete műanyagot.

Az egyik lyukból kipiszkálta a beletört szög maradékát, vékony zsineget fűzött bele, és úgy erősítette a szekérre, hogy a két fényes fémdarab között helyezkedjen el.

 Nos, hölgyeim! Itt az új útitársuk. Legyenek vele kedvesek! Úgy látom, elég simulékony. Ettől kedve nem koccannak össze, hanem hozzádörgölőzve nézelődhetnek! – tréfálkozott az asszony.

 Isten hozta uram! Örülünk, hogy velünk utazik! – duruzsolta az egyik fényes hölgy, és gyengéden nekiütődött az új jövevénynek.

A cipősarkot egy eddig ismeretlen, kellemes bizsergés járta át, és a megilletődöttségtől szólni sem tudott.

 Jaj! Ne hozd zavarba! – mondta a másik – Adj neki időt! Remélem, szeret világot látni!

A szekér elindult. Az egyik oldalt kerek, másik oldalt egyenes, műanyag cipősarok pedig, miközben a világot csodálta, lelkesen mesélt eddigi élete erőt próbáló kalandjairól. A két fényes hölgy áhítattal hallgatta, egy-egy bukkanónál hozzá-hozzásimulva. Bukkanó pedig akadt bőven.

2021. április 25., vasárnap

Szépírói kurzus 2021/tavasz/35 - Korda Zsuzsa verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Korda Zsuzsa egy ismert Joan Miró-képre, a Szeretők című alkotásra írt verset. Verse nagyon is aktuális! Gratulálok!




Korda Zsuzsa

Vakrandi
 
Fölöttébb izgalmas ez a vakrandi,
egy kicsit talán farsangi, biztos van ki ezen
mulat, érdekes egy hangulat, így a vírusoktól
sem kell félnünk, elment volna miatta egy évünk,
megengedi, hogy megérintsem a leplét?
ó, kérem, ez ne szegje a kedvét, csak a szeme
színét találgatom, láthattam már a vonaton?
Mintha nagy lenne az orra kedves,
és a fül vonala… nos, több, mint necces, adnék azért
egy csókot drága, hmm… elég fura leplen át a szája,
mondja, mikor találkozunk újra? jajj, a fejét kérem,
elő ne dugja! maradjon meg sejtelmesnek, a hűségre
most nem esketnek, de ha régen volt már húszéves,
szakítanunk szükséges! jelzem a közvetítő irodának,
kivárom mégis a végét… a pandémiának.

Szépírói kurzus 2021/tavasz/34 - Páli-Herczeg Attila verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Páli-Herczeg Attila Joan Miró híres festménye,  a Kékség III. című mű hatására írt egy igen nagyszabású verset. Gratulálok, örömmel közlöm. 





Páli-Herczeg Attila
 
Kékség
 
…itt nem vidám, szomorú, kellemes, 
kellemetlen gondolatok vannak, 
hanem gömbölyded, szögletes, sima, redős, 
egyszínű, tarka gondolatok.”
/Weöres Sándor, Az értelem fokozatai, A Teljesség felé/
 
 
 
ha elhagysz mindent és úgy lépsz bele
a semmi hullámtalan tengerébe
egyetlen szál marad csak felfele
a csöndkristály titkos szerkezetében
 
a földi kényszer kínkeservét
megöleli tiszta kékség
hagyd hogy téged megszerezzen
s az apró folt majd messze rezzen
 
ha töppedő holdra nézel hagyd hogy a
remegő permeteg hideg kéken
beterítsen
 
vékony vonallal kötődsz az izzó ideák magasához
ciánkezed ma ittas mozdulattal lengeted
s már más geometriák táncába vegyülsz
finomabb és lágyabb foltok zajlanak a résen túl tudod
s már eregetheted tüdőd alsó sötétjéből duzzadó fátylaidat
de visszahív még egy mélyfekete dobbanás
s fonalad megremeg  ahogy koszorúereid lassan
visszadöbbennek az anyag mozdíthatatlan oszlopaira
 
álnok vigyorral csábít vissza a sötét éhség míg te
kék ballonod halvány cérnával tartóztatod
 
eregesd ködös gombolyagod
 
hív a csöndek kékje mindig
s már olyan légneművé halványulsz, mint
hasonlatban az absztrakció
izzó remegő rozsdapontba vonszolod magad
hol minden dolog összeér
de a test üreges akarása visszaránt az idő ketyegésébe
s vasmacska ébensége e földi létnek mindig hajlékodban marasztal
s visszahúz az indigó geometriák síkos magasából
emléke marad csak s a cérna szál
mely a magassal már összekötött
 
feltántorogsz a törmelékből s reméled eléred még
a dolgok tömény holdudvarát
földi létünk ében babonái tagadják izzó röptetésed
s a tiszta fonál mely az égbe lépdel
titkos hullámzással tudja csak
megcsalni a tények zord homályát
 
csak úgy osonhatsz fel a vékony szálon
a fellegekbe vonagló zsinóron
a parázs kilátókba ha
nem a tintakonok muszáj okból indulsz
de kitérő egyenesként úgy tegyed
mintha soha nem is lettél volna lent
 
vékony a vonalon tekinteted futása
mint egy felívelő halk melódia
úgy indulsz az oxigéncsöndben
vonalazod magadat
örökös rímmel felel benned egymásra fent és lent
s néha már nem tudod, meddig lehet tűrni
a csillagderengés barbárgöröngy képét
kezeid között
mégis folyton sugarazod magadat az izzásba fel
ablakod sötét kontúrjában merengve magánykéken
hiszen csak tebenned
szálazódik össze éppen így a kép s a mása
s nem hívhatsz meg soha mást e kéklő ragyogásra

2021. április 14., szerda

Szépírói kurzus 2021/tavasz/33 - Ocsenás Péter novellája

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Ocsenás Péter Hemingway stílusát utánozva készített egy párbeszédes novellát. Munkáját örömmel közlöm.  


Ocsenás Péter

 

A temetés

 

Az ajtó kinyílt, egy talpig feketébe öltözött öregember lépett be a szobába. Hosszú pillanatokig álldogált maga elé meredve, majd elindult az asztala felé. Az asztal felett egy ablak húzódott, a távolban szürke felhők sűrűsödtek. Az öreg nagyot fújtatva leült, és az asztalon heverő üvegcsére nézett. A távolban egy mennydörgés rázta meg az égboltot. Az öreg kezébe vette a kis üvegcsét, és hunyorogva nézte a benne megbújó piros bogyókat. Belenyúlt és a tenyerébe vett egy szemet. A két ujjával összefogta és a szeme elé emelte a pirulát.

− Még nem vetted be? - kérdezte háta mögül egy öreg női hang. Az öreg komoran bámult maga elé.

− Feleslegesen mondom én neked, mindig elfelejted!

− Nem felejtettem el - mondta elhalt hangon az öregember.

− Persze, mindig ezt mondod. Mit csinálsz?

− Most nem kell víz.

− Hát hogy ne kéne? És ha a torkodon akad?

− Nem fog - Az öreg lehunyta a szemét, és a szájába vette a pirulát.

− Na, ugye megmondtam! Nem tudod lenyelni? - Az öreg mély levegőt vett, és kibújt fekete öltönyéből.

− Nem jó, ha a szádban oldódik fel! - Az öreg a földre dobta az öltönyét, és elkezdte feltűrni az ingujját.  

− Na, szép! Szerinted ki fogja kimosni? Olyan rendetlen vagy! Már nem olyan a derekam, mint régen! - Az öreg ökölbe szorította a kezét, és lenyelte a pirulát.

− Na, végre! Ettél előtte? Tudod, hogy kárt tehet a gyomrodban! - Az öreg ismét az üvegcse felé nyúlt, és kivett még egy bogyót. Ezt is a szeme elé tartotta, majd az asztalra nézett. Az asztal üres volt, keresett valamit a szemével, de már nem emlékezett, hogy mit.

− Ugye emlékszel, még mennyit kell bevenni?

− Kettőt.

− Nem sokára el kéne menned újat feliratni!

− Nem, nem kell - suttogta az öreg és bevette az újabb bogyót. Lába vadul dobogott az asztal alatt.

− Ennek a fránya esőnek is ezen a napon kellett elerednie! Miért nem vittél esernyőt?

− Nem volt rá szükségem.

− Már hogy ne lett volna! És ha megfázol? Ápolhatlak megint… - Az öreg remegő kézzel szorongatta az üvegcsét.

− Hajj, nem is értem minek vittél annyi rózsát! Úgyis elhervadnak, elég lett volna egy csokrot vinni!- Az öreg felsóhajtott, arca vörösödni kezdett.

− Ne idegeskedj, tudod, hogy nem jó a szívednek!

− Nem lesz semmi bajom - suttogta az öreg és újabb bogyót vett a kezébe.

− Jut eszmbe! Tegnap mikor letöröltem az asztalt, egy régi emléket találtam. Elfelejtettem visszatenni, ott van a fiókban - a távolban ismét eldördült az ég.

− Jó régi kép! Nem is emlékszem mikor készült - Az öreg, a szájához emelte a bogyót.

− Szerintem a nászutunkon készülhetett. Hajj, mennyi éve már annak! - Az öreg ismét lehunyta a szemét, és remegő arccal nyelt egyet.

− Negyvenhét - suttogta, majd ismét az üvegcséhez nyúlt.

− Emlékszem, mennyi rózsát vettél nekem akkoriban! Hajj, engem irigyelt az összes nő! - Az öreg megrázta az üvegcsét, csak úgy hullott a tenyerébe a sok bogyó.

− Nem is emlékszem hol voltunk már, csak arra, hogy egész nap zuhogott! - Az öreg meredten bámulta a tenyerében sokasodó pirulákat. Ismét szájához emelte a kezét.

− Emlékszel mit mondtál nekem esténként, mikor együtt néztük az esőt?- Az öreg szeme felcsillant. Fejében egy rég nem hallott mondat visszhangzott. Keze megdermedt, majd a combjára hullott. A földön szanaszét estek a piros bogyók. Kihúzta a fiókot, és egy régi fényképet vett elő. Nézte a képen mosolygó, boldog párt, majd az ablak üvegére pillantott. Szemébe könny vegyült, hirtelen megfordult és felkiáltott:

− Hol vagy? - hangosan lihegett, a szíve zakatolt. − Szólj rám… - suttogta, de már nem érkezett válasz.

Az öreg hosszú percekig meredt maga elé, majd lehajolt, és összeszedte a gyógyszereit. Felsóhajtott, és a távoli szürke felhőkre pillantott.

− Már most hiányzol - Magában minduntalan egy mondatot ismételgetett, és szemével a szürke felhők mögé hatolt, valahová, ahol derűsen sütött a Nap.

 

2021. április 13., kedd

Szépírói kurzus 2021/tavasz/32 - Leitert Vivien verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Líra kurzus hallgatója, Leitert Vivien René Magritte ismert festményéről írt egy különleges verset. Öröm számomra, hogy ilyen érdekes munkát közölhetek. 




Leitert Vivien
 
Kétféle magyarázat
René Magritte Szeretők II. című képére
 
Fejünket lezserül lepedőbe csavarva váltani csókot,
hogy ne láthassuk a másikat; magunkat végképp ne -
egyszerű képlete lehetne egy szürreális szerelemnek,
ami egyedül Magritte műtermének falai közt létezhet.
 
De ezerkilencszáztizenkettő március tizenkettedikén
egy öngyilkosságban megfulladt anya finom arcát is
hasonlóképp burkolta a folyó ruhájának drapériájába -
ne láthassák a kilátástalanság vízben puffadt tekintetét.

Szépírói kurzus 2021/tavasz/31 - Hajnal Éva verse

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Líra kurzus hallgatója, Hajnal Éva azt a házi feladatot oldotta meg, hogy József Attilához hasonlóan a saját nevét adta versének címéül. József Attila "József Attila" című verse nagyon inspiratív, Hajnal Éva munkája is kiváló. Örömmel közlöm. 


Hajnal Éva
hajnal éva
 
hajnal éva kérem
mai nemecsek
néhány kisbetűben csaknem elesett
 
hajnal éva látom
kerti primula
erős szélben szálló barna frizura
 
hajnal éva nézd csak
töltőállomás
éjszakába érő hő imádkozás
 
hajnal éva érzem
néha cunami
bárhol bármit képes felborítani
 
hajnal éva hűha
mondat végi pont
nem is vettem észre csöndben átosont

 


2021. április 2., péntek

Szépírói kurzus 2021/tavasz/30 - Bereczk Imola elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Bereczk Imola Albert Camus ismert kezdőmondatát felhasználva írt egy kiváló novellát. Elbeszélése nyelvezete Emile Ajar: Előttem az élet című nagyszerű regényét is megidézi. Örömmel közlöm. 


Bereczk Imola:

A mélybordó kendő

Ma halt meg anyám. Vagy talán már tegnap este. Nem tudom pontosan, mert kivételesen nem hívott sírva, kiabálva, vagy fenyegetőzve. Most az egyszer biztosra ment. Végre, azt a jó büdös kurva életbe!

Reggel korán benéztem hozzá munka előtt, de nem reagált a csengetésre. Nem lepett meg, szó nélkül kinyitottam az ajtót. A kulcscsomója nem volt a zárban, a tükör előtti kis asztalra, a régi színes kendők és az évek óta nem használt napszemüvegek közé dobta. Körbementem a házon, sosem látott rend volt, attól féltem, hogy kidobom a taccsot, olyan erős fertőtlenítő és dohány szag keveredett a levegőben. A csend azonban a szokásos volt. Mindenhova benéztem, óvatosan kopogtam előtte, pedig tudtam, hogy felesleges, mert biztosan önkívületben fekszik valahol. Sehol nem volt. A teraszon néhány üres és egy megkezdett boros üveg maradt. A csorba, vastagfalú vizespoháron egy pink rúzsnyom. Utáltam, hogy vizespohárból itta a bort! Egy doboz cigit is elől hagyott. Befagyott a seggem, olyan hideg volt, mégis leültem kint, és elszívtam egy szálat. Mélyet szippantottam, bent tartottam, és csak kurva lassan fújtam ki a füstöt. Nem köhögtem, inkább kellemesen fejbebaszott.

Aztán egyszer csak eszembe jutott, hol lehet. Felmentem az emeletre, ahová már rég nem járt fel, mert nem bírta szusszal. És valóban. Ott lógott a tetőtérben, a gerendán. Alatta egy szék, aminek kifordult az egyik lába. Csak álltam ott bénán, és nem anyámat néztem, hanem a törött széket, anyám utolsó, szétesett, apró színpadát.

Bámultam idiótán ki a fejemből, és bár lett volna időm felkészülni, mégis azon gondolkodtam, mi a szart kell ilyenkor csinálni? Aztán sarkon fordultam. Ott kellett volna hagyjam a picsába! De hiába, még mindig nem voltam olyan érzéketlen, hogy engedjem, hogy így találjanak rá. Már ha egyáltalán bárki rátalálna. Jó negyedóra volt, amire meglett a rozoga létra. Kiszabadítottam a kamrába gyömöszölt rengeteg ócska szar, a két zsáknyi piás üveg mögül, felvittem és felállítottam mellette. Aztán eszembe jutott, hogy felcipelem a matracot az ágyáról, hogy ne a földre essen, ha levágom. Kurva nehéz volt a szivacs, és gyomorforgatóan vizeletszagú.

Felléptem a létrára, és egy pillanatra egy magasságba került az arcunk. Anyám nem sajnálta a pirosítót és a lehetetlen pink rúzst. Undorítónak találtam, de ő most sem foglalkozott velem. Még halálában is magasról leszart, és szép komótosan elforgott.

Vágni kezdtem a kötelet, de közben levegőt se bírtam venni. Anyám most az egyszer biztosra ment, és egy egész kibaszott üveg, lejárt Armanit döntött magára, nehogy szaga legyen, mire megtalálják. Pedig volt itt minden, de rendesen. Mégis, mi a szart képzelt, meddig nem jövök? Most bezzeg nem működött az a kibaszott kés, ami máskor olyan jól vágta az ütőeret, ezért visszamentem, és megkerestem a szerszámos dobozt. Azt hittem beszarok, olyan nehéz volt letörni a sniccer rozsdás végét, hogy elég éles legyen. Aztán azzal vágtam tovább. Szálanként nyiszatoltam, téptem, fűrészeltem azt a kurva kötelet, és legalább öt percig tartott, mire engedett. Kibaszott hosszú öt perc volt! Közben anyám mind a hatvan kilójával ott lengedezett előttem. Feszült rajta az ujjatlan blúz, és egy rövid nyári szoknya, amit mindig rühelltem. Hogy a picsába nem fázott? És hogy a büdös, rohadt életbe lehet, hogy nem látta, hogy nem neki való ez az ócska rongy?

Aztán egyszer csak elengedett a kötél. Próbáltam a testét megtartani, hogy a matracra essen, de nem bírtam, és a lába maga alá fordult. A rohadt cipője hangosan koppant a földön. Utáltam az ilyen hangokat! És utáltam ezeket a szagokat! Próbáltam nem öklendezni. Lejjebb húztam, megigazítottam, és párnát tettem a feje alá. Majd kisimítottam a haját az arcából. Hosszan néztem őt. Milyen kurva szép nő volt régen! Most pedig úgy nézett ki, mint egy ócska karikatúra.

Fogalmam nem volt, hogyan tovább. Senkinek nem akartam szólni, ez a kettőnk ügye volt. Lementem, és elszívtam még egy szál cigit. Micsoda szerencse, hogy hagyott valamit! Mélyeket lélegeztem. Kimentem a konyhába, és találtam a szekrény tetején egy talpas poharat, ami megmaradt egy régi készletből. Elmostam a centis portól, és abba töltöttem a megmaradt bort. Nem emlékszem, mikor örültem utoljára ennyire piának. Lassan ittam meg, mert én még ezt is élvezni akartam. Majd kitöltöttem a maradékot, és cseszett módon próbáltam gondolkodni. Egy dolgot rohadtul tudtam. Nem akartam életem végéig erre a napra fájdalommal emlékezni. Untam az elcseszett rossz érzéseimet, amit miatta éreztem. Én élni akartam, a kurva életbe!

Aztán összeszedtem, ami kellett a fürdőszobából, és felmentem anyám mellé. Érthetetlen, de egy rohadt pillanatig meglepődtem azon, hogy még ott van. A szűk ruháját megpróbáltam levenni, de annyira nehéz volt, hogy végül csak alányúltam, meghúztam, majd sniccerrel vágtam el azt is, és úgy ráncigáltam ki alóla. A kibaszott pisis, fájdalmában összeszart bugyiját is elvágtam, nem akartam, hogy létezzen az a bugyi! Forró vizet hoztam lavórban, és egy törölközővel végigcsutakoltam. Majd még egyszer, és még egyszer. Már vöröslött a kezem a meleg víztől, de nem akartam még a kurva Armanit sem érezni. Közben megittam az utolsó korty piát, hogy erőt merítsek a groteszk látványhoz, amit a meztelen, kurvásra pingált anyám jelentett.

Bemártottam a vattapamacsot a sminklemosóba, és törölgetni kezdtem az arcát. Előbb óvatosan, majd egyre erősebben nyomtam, hogy lemossam a kibaszott felesleges pirosítót, a régi megavasodott kék szemhéjpúdert, és az elkent, vastagon felvitt rúzst. Kurva lassan fogtam fel, hogy nem csípi a szemét, és ahogy felbátorodtam, előjött az eredeti színe. Rohadtul nem volt szép így se, belilult az akasztástól. Egy csipesszel kihúztam az állán éktelenkedő szőrszálat, amit nem tudtam megbocsátani, hogy nem vett észre. Elővettem a saját festékeimet, és lassan kifestettem. Egy szivaccsal vastagon felvittem az alapozót az arcára, hogy ne legyen olyan az utolsó pillanatban, mint aki feladta. Majd letettem a szivacsot, egy pillanatig haboztam, végül kézzel simítottam el a festéket. Furcsán gumis, rugalmas volt a bőre. Arra sem emlékeztem, mikor volt utoljára gusztusom az arcához érni. Az egyik kezemmel fogtam a fejét, hogy el ne mozduljon, a másikkal festettem. Megrajzoltam a szemét, majd a szempilláját is feketére. A szája mélybordó lett, nem olyan ringyós. Azt akartam, hogy dögös legyen, méltó ahhoz, amilyen évekkel ezelőtt volt. Egy igazi, vonzó ötvenes nőt akartam látni, olyat, amilyen majd én leszek, bassza meg!  

Egy lepedővel terítettem le, amíg egy épkézláb ruhát kerestem. Alig találtam valamit, mert minden tönkrement az elmúlt években. Végül egy fekete ruhát választottam, hosszú ujjút, ami eltakarta a sok rosszul gyógyult heget. Talán pont azt találtam meg, amit apám temetésén viselt, már vagy ezer éve. Milyen büszke voltam rá akkor! Igazi nagyasszonyként vonult apám szajhája előtt. Az volt az élete utolsó előtti nagy fellépése, utána szétesett a primadonna. Kurvára mindenkire haragudott a szerencsétlensége miatt, csak önmagára nem. Menthetetlen volt, csak én törtem magam érte.

Huszonkettő után már nem számoltam tovább a kibaszott hívásait, amikor öngyilkosággal fenyegetőzött. Így is kéthetente razziáztam nála, mint egy felajzott, idióta drogkereső kutya. Pia és gyógyszerek után kutattam, amiből mindig volt vastagon. Egyszer még fel is pofoztam, amikor a kést csavartam ki a kezéből. Igen, azt hiszem, akkor értem hozzá utoljára.

Azután lassan feladtam, és már nem dobtam ki mindent, amit találtam. Már nem próbáltam addig szóval tartani telefonon, amíg odaértem, hogy meghánytassam. Nem kerestem újabb, méregdrága orvost, akinek aztán baszott szót fogadni. Elfáradtam, kurvára kimerültem, mert felfogtam, hogy nem tudom megmenteni saját magától. Csupán kellék voltam az önpusztításához. Még csak nem is lassítottam a véget, csupán asszisztáltam a rengeteg próbához az utolsó nagy finálé előtt. Mikor világos lett a szerepem, már csak arra vártam, hogy igya, vagy gyógyszerezze magát halálra mielőbb. És most megtette.

Tizenöt év volt. Tizenöt kibaszott év után végre újra olyan lett, amilyennek már rég kellett volna lennie. Amennyire lehetett, most kisimult, nyugodt arccal feküdt. Persze ehhez is én kellettem, hogy ne a saját bizarr, kötélen himbálózó mása legyen. Egyetlen rohadt mécsest találtam, amit meggyújtottam, és leültem mellé a földre. Pár percig bírtam csak nyugodtan, majd hívtam az orvost és a munkahelyemet.

– Ma nem tudok bemenni – jelentettem szenvtelenül a főnökömnek.

– Valami baj van? – kérdezte.  

– Meghalt az anyám – válaszoltam szenvtelenül.

– Úristen! – fakadt ki, majd elhallgatott. – Imádkozom érte. Tudod mit? Maradj otthon egy pár napot!

– Jól vagyok! – és elköszönés nélkül letettem a telefont. – Tudod mit, inkább értem imádkozz, mert én élek, bassza meg! – kiabáltam olyan erővel a semmibe, hogy utána percekig köhögtem. Mikor kicsit megnyugodtam, kimentem az előszobába, ahol találtam egy szép mélybordó kendőt a nyakára. Olyat, ami megy a feketéhez, meg a rúzshoz is.