2020. április 1., szerda

Szépírói kurzus 2020/tavasz/15 Kovács András László elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Kovács András László azt a házi feladatot oldotta meg sikeresen, hogy írjon a karanténról, illetve arról, hogy kijárási korlátozás van. Öröm közölni kiváló munkáját. 




Kovács András László

Süllyed a galéria

Ma le kellett mennem a boltba. Nem zavart, hogy nincs kenyér, se margarin, felvágott vagy sajt. Ezek végül csak azért kerültek rá a bevásárlólistára, mert elfogyott a sör, és akkor már úgyis szétnéztem a hűtőben. Volt még egy mentes, ez volt az oka mindennek. Odafele arra gondoltam, hogy ezt az aforizmát fogom magam után örökíteni: ne hagyjon senki csak egy mentes sört a hűtőben! Itassa meg a vendéggel, amíg van több is, vagy dobja ki, de olyat ne, hogy csak egy marad! Napok telhetnek el úgy, hogy te azt látod, van még x db a hűtőben, de az igazából x-1, mert a mentes van hátul; annak legkevésbé ismerős a doboza, azt hagyod a végére. Aztán telnek a napok, fogynak a dobozok, és a végén szembesülsz vele, hogy az csak egy mentes. Pont akkor, amikor már eleve azt is fel kell dolgoznod, hogy ez lesz az utolsó. Cigirágó, guminő, levespor, művirág, téli fagyi, pushup melltartó, mentes sör. Kamuflázs. Műanyag utánzatok, amik az eredetik környezetében csak a csalódás megtestesítői. Boltba menet azt játszottam, hogy folytassam ezt láncot.
Utólag derült ki, hogy egy rakás dolog kellett volna még, csak nem néztem szét alaposan. Azóta nálam a lista, és ha eszembe jut valami, azonnal felírom a következő alkalomra.
Útközben teljesen lekötött, hogy ha létezik karma, akkor a sörnek is van karmája (- Májkrém is kell!), és talán még a mentesnek is.
A bolt előtt be szerettem volna ugrani a bolondhoz, hogy bezárta-e már a galériát. Vinnék neki egy üveg bort. (- Bor!)
Március első péntekén találkoztunk utoljára, akkor már elkezdett összepakolni. Tejet fakasztani indultunk (- Tej!) sógornőimmel, és barátaimmal, így lehettünk tanúi annak a bús jelenetnek, ahogy lekerülnek a festmények egy gazdag képcsarnok falairól, és ahogy a bolond maga módján bosszús, amiért az alkotók nem jönnek el saját festményeikért, installációikért, miközben már három napja szólt nekik, hogy bezár a műterem. Én hívom csak bolondnak, be szokott mutatkozni rendesen, vagy hát legalább annyit mond, hogy „Geri vagyok a hegyről”. Mindegy is mit mond, nem a nevéről fogják beazonosítani. Legtöbbször egy a szemétből, házilag eszkábált álarcok valamelyike van a fején, amivel könnyebben be tudja csalogatni az érdeklődőket a stúdióba. Kazettából, cd-ből, kenyeres kosárból, lámpabúrából, esernyőből, szék háttámlából, választási plakátból vagy tojástartóból (- Tojás!) konstruált maskarái csak a gyerekeket ijesztik meg néha, de ők úgysem célcsoportja a kiállítóteremnek.
A kenyérkosaras maszk miatt egyszer már le akarták tartóztatni, pedig csak ebédelt a bejárat előtt, a kazettásban meg sosem kellett jegyet váltania a HÉV-en. Hűvösebb van a galériában, mint az utcán, mert úgy gondolja, hogy ha nem tartja nyitva az ajtót, nem mennek be az emberek. „A művészetet az utcára kell vinni!”.  Igaza van, pedig a belvárosban dolgozik, ahol már inkább ballagnak, mint sétálnak. Hiába. Szentendrére azért jönnek, hogy hideg tejpor, cukor, tojás és ízesítők elegyét nyalogassák (- Cukor!), nem azért, hogy képet vásároljanak. A fagyival szelfizni is könnyebb, és sokkal olcsóbb, mint egy hetvenszer százhúszas szuprematista, szürrealista, dadaista vagy pop-art alkotással. Fagylaltot nyalni jönnek Szentendrére, nem képet vásárolni.
Az aluljáróval átkeltem a 11-es út alatt, és csak ekkor vettem észre, hogy milyen csupasz a környék, a visszhangra éhes falak magukban duzzognak. Nem is tűnt volna fel, ha nem tudom, hogy szombat van, amikor a macskakövek közül annyi turista (- Szalámi!) bújik elő, mint a rostalika. A Római Sáncnál a Kossuth utca orra törött, mint egy bokszolóé, az S-kanyar épp csak olyan enyhe benne, hogy ne lássunk végig rajta. Ahogy az „S” végére értem, már láttam a kócos, vintage cégéreket jelentkezni, nyújtózkodni a hídat a Bükkös-patak fölött, a szerb Adria éttermet, a Pozsarevacska Templomot, a Ferenczy Múzeumot, a képkeretezőt, és a stúdiót.
A stúdió előtt meg a bolondot, ahogy épp egy a létráról mászik a tetőre, hogy a viharvert palákat rögzítse a helyükre. Ismerős a létra is, péntekenként erről szokott felolvasni ő, és a vendég szerzők, akik felmerészkednek rá. Kezében kalapács, kovácsolt szegek, és egy gőzölgő tál étel. Ha az étkezés miatt külön nem is mászna fel, de már így alakult, mi oka lenne kihagyni, hogy a tetőről élvezze az ebédet? Nem tudnám kitalálni mit eszik, bármi valószínűtlen lehet: csalánleves, venyigefőzelék vagy rántott pasztinák (- Répa!). Álarc ugyan nincs, de paróka azért van rajta.
– Léket kapott a stúdió, mester uram! – kiabálja, ahogy meglát, és a sérült tetőre mutat a pöröly nyelével. – Süllyed a galéria! – folytatja, és röhögünk.
Felajánlottam a segítségemet, de ezen csak tovább nevetünk. Mintha nem tudná komolyan venni magát, ha meglát engem vagy bárkit.
Megkérdeztem tőle, hogy miért ilyen üres az utca, de pont hogy én hívtam fel a figyelmét a járókelők hiányára. Saját világából nem figyelt fel változásra, máskülönben sem térnek be hozzá az emberek mostanában, neki meg mindegy, hogy épp a fagylalt, vagy valami távolabbi, de mindenre kiterjedő kiváltó miatt. Komolytalanul bedobtam, hogy biztosan azért sivár a környék, mert nem vette fel egyik maskaráját sem. Hamar túllendültünk ezen, majd megkérdeztem tőle, hogy nincs-e kedve velem eljönni a boltba.
Menjünk, a tető előbb feneklik meg, minthogy elsüllyedjen.
Az üzlet ötszáz méterre volt, de egy kóbor kutya sem jött velünk szembe. Úgy láttam, hogy a bolt is kihalt (- Élesztő!), teljesen ki volt fosztva, páran lézengtek csak, és volt valami furcsa rajtuk, amit elsőre nem tudtam beazonosítani, csak azt, hogy feltűnően fürkésznek minket.
Pedig a bolond még a parókáját is levette, mielőtt bementünk, mert viszketni kezdett tőle a fejbőre, meg hát ilyen helyeken nem szerette volna gyakorolni a polgárpukkasztást, hiszen neki is tudnia kell vásárolni egy üveg bort anélkül, hogy magára vonja a biztonsági őr figyelmét. Célirányosan közelítettem a polcokat, ahonnan a listámat ritkíthattam, hogy mielőbb végezzünk. Az önkiszolgáló pultot választottuk, miután az volt az érzésem, valamivel irritáljuk az embereket. Megkérdeztem a bolondtól, hogy szerinte miért lehet ez, de csak a vállát vonta. Hogy az alkoholtartalmú termék vásárlását jóváhagyja, az egyik alkalmazott közelebb lépett hozzánk, így akaratlanul is meghallotta a kérdésemet.
Nincs magukon maszk – mondta kedvesen (- Maszk!)

Szépírói kurzus 2020/tavasz/14 Bokros Judit verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Bokros Judit azt a házi feladatot oldotta meg nagyszerűen, hogy a verssorainak a kezdőbetűiből egy szó, egy üzenet áll össze. Nem kell mondanom, ez most mennyire aktuális. Nagyon gratulálok.




Bokros Judit

Korona

Kell-e félni
Ott, hol emberek járnak -
Riadalmat éreznünk kell-e?
Otthonunk ajtaja mögött
Napokon át csöndben várunk
Arra, hogy elmúljon a rettenet.

Szépírói kurzus 2020/tavasz/13 Ajkai Mónika elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Ajkai Mónika a foglalkozásokon több izgalmas írással jelentkezett, de a legfontosabb írása ez a különös hangulatú, álomszerű novella Örömmel közlöm. 



Ajkai Mónika
Szoba a házban


Átlagos estének ígérkezik. Anna lefekvéshez készül, az ablakon át bámulja a csillagokat. Gondolatai közelgő születésnapja körül forognak. Mire felkel, már harminc. Érzése kissé közömbös, inkább idegen. Egy pillanatra elszunnyad, azonban a pirkadat máshol éri.
– Behúzhattam volna a függönyt. Szörnyű ez a világosság. Harminc – morogja. Viszont a reggeli kávé helyett egy varázslatos vidék várja: vajon még mindig álmodik? Szobájától távoli helyen ébred, ágyának hűlt helye. A pusztán egyetlen ház áll, s ameddig szem ellát, az arany minden árnyalatában ragyog a vidék. Anna lehuppan a fűbe, hanyatt dőlve napfürdőzik, közben végigsimít a meleg pázsiton. Sehol egy felhő, sehol egy lélek. Élvezi az egyedül töltött perceket. A mindennapi forgatagban nincs ideje ilyesmire, s ugyan hollétét és hazajutásának lehetőségét homály fedi, most az egyszer nem bánja. A fényárban úszó veranda zöldellő növényei köszöntik. Életet lehelnek a hely kopott, szürke falaiba. Látszólag minden rendben, de a belső terek sötétséget rejtenek. A nehezen nyíló ajtó és nyikorgó fapadló sem hagyja az ember lelkét nyugodni. Kíváncsisága egyre fokozódik.
Amilyen lendülettel lép be, tán úgy fordul ki. Mélyen legbelül, egy hang arra bíztatja, menjen tovább. Így tesz, az ódon lépcsőn indul felfelé. Recseg. Úgy tűnik, mesélni támadt kedve. Az emeleten hatalmas könyvespolcok sorakoznak, porosan és üresen. Kivéve a legszélsőt, amin öt mélynyomott, barna bőrkötet pihen. Régiek, mégis ismerősek. Azonban figyelmét hamar a szobára szegezi, ahonnan lágyan szűrődik ki a fény. Tömör, ébenfekete faburkolatok mindenhol, a por sem vert tanyát. Hátborzongató, de játékos érzetet kelt. Zajt hall. Egy öt rétegű fátyollal letakart tükröt pillant meg. Megesküdött volna rá, hogy az előbb nem volt ott.
Rémület fogja el. Hogy lehetséges ez? Dörzsöli a szemét, azt hiszi káprázik. Minél közelebb ér, annál tisztábban látja, nem a saját képe néz vissza rá a tükörből. Egy gyermek az, lehajtott fejjel, összekuporodva sír. Közeledve hozzá, megbotlik, és a hasán landol. Libben, majd lehull az első fátyol. A kislány rámosolyog, utánozni kezdi. Szavak nélkül is tudják, fontos titkokon osztoznak. Néha összeakad a tekintetük, nevetnek, élvezik a játékot. Lehull a második fátyol is. A felgyülemlő kérdések egyre homályosabbá teszik a képet.
– Ki vagy te? Hogy kerültél oda? Miért árad belőled átható szomorúság? Tudok neked segíteni?
– Idejét sem tudom, mikor történt. Régóta egyedül élek itt. Voltak játszótársaim, az éjszaka soha nem köszöntött ránk. Együtt bújócskáztam az állatokkal, közben a könyvek történetekkel teltek. Majd az ég beborult, az eső elmosott mindent. A növények eltűntek és a pillangók tovaszálltak. Óriási vihar kerekedett, hosszú ideig tartó, fagyos sötétséggel. Immáron tíz éve a végtelen némaság vesz körül. Néha a Nap rám kacsint, semmi több.
Anna szívére szorítja kezét. Akkor költözött el a családi házból. Nem bírta a terhet cipelni, amit szülei róttak rá. S rögtön visszaemlékszik, miért olyan ismerősek a barna bőrkötésűek.
– Úgy látom, válaszokat kutatsz. Keresd őket papírra vetett lelkedben.
– A naplóim! – kiált fel. Hogy kerültek ide? Az nem lehet!
Ekkor lehull a harmadik fátyol.
Próbálja lerántani a tükörről a fennmaradt kettőt, de nem akarnak mozdulni. Kirohan a szobából, a könyvespolcokig meg sem áll. Felkapja a köteteket és visszaül. Talán azokban a megoldás. A kislány gyermeki könnyedséggel utánozza tovább. Nem fél. Csak a pillanatnak él és örül.
Anna amint beleolvas, feltörnek az eltemetett emlékek, mint a frissen sült sós stángli illata a gőzölgő tepsiben vagy a lila orgonabokor az eingang mellett. Az első oldalon nagymamája kedvenc írását találja.

Versima de Maria

Kopog az élet,
mint tetőn az eső.
Megtört a lét,
mint ablakon a fagy.
Ne félj, kislány,
az Úr nyomorban nem hagy.
Hallám tisztán angyalom hangját,
hullámzó, akár a tenger.
Tovasuhan, mint barlangi lepke,
gyönyörű látvány a lelke.
Csak a mély csönd maradt.
Visszhanggal övezve,
semmi nem bánt.
Szárnyak verdesnek,
madarak repdesnek,
óriás szent rám köszön,
s a könny elönt.

Az arcán legördülő könnycsepp mellé egy mosoly társul. Végre megragadja az apró dolgokból eddig kimaradt boldogságot. Pörgeti az oldalakat, és felfedezi tizenkét évvel ezelőtt írt sorait.

„Mikor szárnyalnak a gondolatok, van úgy, hogy egészen más fele visznek. Ébredezem az álomvilágból. Abból a buborékból, amiben azt hittem, minden szép, minden jó, és ha az élet az arcomba vágja a valóságot, kikerülhetem. Bár a hozzám csapódó fájdalmat érzem, tudomást sem veszek róla. Lehet, hogy későn érő típus vagyok, vagy gyermekkori túlélési stratégia.
Ajándék. Megkapom. Mosolygok. Minden évben ugyanígy történik. Nyilván, virág, aminek nyilván örülök. De mi lenne, ha nem csupán a tőlem független dolgok felé fordítanám a tekintetem? Felteszem a kérdést: mit várok magamtól? Dughatom homokba a fejem, csak nem érdemes. Saját utamat, kizárólag én járhatom, senki nem teszi meg helyettem a lépéseket – nem is kívánom, de valljuk be: nem mindig édes teher a felelősség. Mégis megéri álmodni és kitartani.”

Ahogy oldalról oldalra lapozgat, régi sebei és örömei újraélednek. Legyint a múltra és annak sérelmeire, ahogy becsukja az utolsó kötetet, lehull a negyedik fátyol.
– Mondd, hogyan kerültél a túl oldalra? – kérdezi Anna.
– Nálad nincs, ki jobban tudná – hangzik a válasz.
A szobában töltött idő katonás tempóban halad, kíméletlenül menetel. Gondolatai elrepítik távoli helyekre, néhol fájdalmas vizeken evez. Egyre zavartabbá válik, mikor egy ártatlan kérdés visszarántja, háta libabőrös lesz.
– Kicsiként megtapasztaltam, mi a fájdalom. Felnőttként nem tudom, merre tartok. Rájöttem valamire: a lehetőségek tárháza nyitva áll. Ha szeretnék boldog lenni, semmi nem tántoríthat el. Hisz az bátor igazán, ki félelmei ellenére cselekszik. Kicsi Anna, én szeretlek.
A kijelentés hallatán nagyot dobban a szíve. Lehull az utolsó fátyol.
Minden, amit Anna elnyomott magában, felszabadul a lelkében. Kezét a kislány kezéhez emeli, ő követi mozdulatát. Végre egymáshoz érnek, és ebben az öt réteg anyag sem jelent többé akadályt. Hosszú órákon keresztül játszanak, és észre sem veszik, hogy a ház megtelik élettel. A mindent átívelő fény, a varázslatos növények, a játékos állatok előkerülnek. A könyvespolcok is roskadoznak az eddig eltűntnek vélt művektől.
– Most már értek mindent. De fogalmam sincs, hogyan juthatnék haza.
– Akkor nyisd ki a szemed!
Anna még mindig a tükör előtt, ám döbbenten tapasztalja, újra szobája közepén áll. Saját arcát látja, de tekintetében felsejlik a mosolygós gyermek. Visszagondol a piros tollal beírt napokra, a ceruzával írottakra, és a radírozott hétvégékre. Átjárja az élet. Rájött, nem kiszabadítania vagy megmentenie kell, kit a tükörben lát – szabadon él benne. Mint szoba a házban, lélek a testben.