A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Czapp Enikő azt a házi feladatot oldotta meg, hogy dialógusokra építve írt novellát. Abszurd történetet hozott, és éppen ezért lett a munkája kiváló. Gratulálok.
Czapp Enikő
Mibusz
Állt az ablakban, mozdulatlan, arcát a fény felé tartotta. Magas, vékony testén fehér ruha volt. Kieresztett ősz haja a derekáig ért.
– Találkoztunk már valahol? Olyan ismerős nekem. Gandalfot juttatja eszembe – mondta a negyven év körüli nyomozó, ahogy a szobába lépett.
– Így is nevezhet – válaszolt az ablakban álló és megfordult.
– Még egy bolond mára. Már csak ez kellett. Ne vicceljen velem, kérem. Maga egy asszony. Nem hívhatom Gandalfnak. A neve, a neve…, a fenébe is, hol van az lap, na, megvan, igen, Nagy Mária.
– Így is nevezhet, de ez csak a nevem – mosolygott az asszony és elindult az asztal felé. Nyílegyenesen ment. Léptei határozottak voltak. A férfi csak akkor látta meg, hogy vak, mikor tágra nyílt szemébe belenézett.
– Mi az, hogy csak?
– A csak az csak.
– Nem értem.
– Mit nem ért?
– Szinte semmit, amit mond. Nem beszélne érthetőbben?
– Ettől is?
– Ha megkérhetem.
– Megpróbálom. Mondja, egyébként leülhetek?
– Persze, persze – mindketten leültek. – Elárulná, mi az, hogy csak?
– A csak az csak – mondta, miközben elővett egy napsárga hajgumit és összekötötte a haját. Egy tincs kivételével.
– Ne kezdje elölről. Máshogy kérdezek. Azt mondja, maga nem azonos a nevével?
– Nem.
– Szóval, nem.
– Nem. Több vagyok attól.
– Ne mondja.
– Mondom.
– Akkor ki maga?
– Mit gondol?
– Ha megbocsát, itt most én kérdezek.
– Maga kinek gondol engem?
– Megint egy kérdés, a válasz helyett.
– Ki, minek gondol, az vagyok.
– Ne beszéljen rébuszokban.
– Kérem! Beszélhetek tibuszban, dóbuszban, és fábuszban is, de legjobban mibuszban szeretek. Csak nem voltam benne biztos, hogy érti. Ezért használtam a rébuszt.
– Már értem. Maga hülyének néz engem.
– Nem. Tekintve, hogy én nem vagyok hülye. Tehát maga sem. Mert egyek vagyunk. Nincs én és te. Ha a szemedbe nézek, tudod ezt. Ha a szemembe nézel, tudom ezt. Ez a mibusz nyelve.
– Már tegeződünk?
– Az közvetlenebb.
– Legyen. Megengedsz egy apró észrevételt?
– A szememre gondolsz?
– Igen. Vak vagy.
– Ezen vitatkoznék, de hagyjuk. Kevés időnk van.
– Jó, hagyjuk, de akkor sem értem. Én és te nem lehetünk egyek. Én én vagyok. Te te.
– Igen és nem.
– Csak igen. Én Kiss János vagyok. férfi, nyomozó, negyven éves. Te Nagy Mária. Asszony, napraforgótolvaj, hetvenhét éves.
– És még ki vagy?
– Ennyi. Nem több.
– Több vagy.
– Néha egy senkinek érzem magam.
– A senki egyszerre a minden is, érted?
– Nem.
– Nem csodálom ebben a bolond világban, amiben nemhogy az emberek, még a napraforgók is elfelejtették, honnan jöttek és mi dolguk van. A Földre bámulnak a Nap helyett.
– Milyen nyom vezetett az öntudatukat vesztett napraforgókig?
– Vettem egy cseréppel a nyár elején egy virágboltban. És még eggyel és még eggyel. Mindig más helyütt, más kerületben. Egyformák voltak. Csak a nevükben őrizték az identitásukat.
– Ezután törtél be a hetedik kerületi virágboltokba a nyár utolsó napján…
– Igen.
– Hány cserepet loptál el?
– Harminchármat. Ott hagytam az árukat.
– Mi a terved velük?
– Megtanítom őket újra a Nap felé fordulni.
– És aztán?
– Ajándékba adom az olyanoknak, mint te.
– Miért?
– Hogy a mindent válasszák a semmi és senki helyett.
– Ki vagy te?
– Én én vagyok. Ugyanaz, mint te.
Közben beesteledett. A nyomozó észre sem vette, hogy nem kellett villanyt kapcsolnia. A szobában, ahol ültek, a világosság egyre növekedett. Hajnal felé az asszony a fejéhez nyúlt, kibontotta a haját, majd felállt az asztaltól, és az ablakhoz ment. Állt háttal, mozdulatlan, arcát az ébredező fény felé tartotta. A következő pillanatban a nyomozó csak annyit látott, hosszú, ősz haja köpenyként meglibben utána és eltűnik, mintha ott sem lett volna. Helyében egy napraforgó nőtt. Tányérját a nap felé fordította.
