A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, aki Várady Liliána álnéven ír, azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy egy festmény alapján írjon egy novellát. Kiváló munkáját itt közlöm.
Várady Liliána
Rene
Magritte-nek - Lovers I. & II. festményei által ihletve
- Milyen gyönyörű
ez a táj, ahová elhoztál kedvesem! Csodás lesz egy teljes hétig itt együtt
lenni, hallgatni a tenger morajlását és bámulni a hullámokon megtörő fény
káprázatát. Sétáljunk egyet a parton! – kiáltja a nő, s már húzza is magával
szerelmét kézen fogva, akinek több kedve lenne mindjárt a szállást felavatni.
Elindulnak hát, a csomagokat épphogy csak ledobva a
szobában. Ahogy távolodnak a kis tengerparti falu házaitól, egyre inkább a természet
részeivé válnak ketten, egymásnak maradva. Itt már semmi nincs rajtuk kívül,
csak a türkiz kék víztömeg, az égbolt pamacsos felhői és a harsány zöld
növényzet, meg a feltámadó szél, ami összhangban van felkavarodó érzéseikkel.
- Gyere, hadd üljek
az öledbe! - szól a nő, egy kidőlt fatörzsnél.
- Jaj, nehéz vagy!
Jó ez nekem? – évődik a férfi.
- De hát ez a
szerelem szigete, már nem vágysz rám? Miért vagy velem?
- Nem tudom. Jól
érzem magam veled.
- Ez minden? Már
nem szeretsz?
Válasz hosszú ideig nem érkezik, a csend közöttük
egyre fojtóbbá válik. A nő nem érti mi történt. Hiszen még otthon a fülébe
súgta a férfi, hogy szeretlek. Igaz, sose teszi hozzá, hogy nagyon. Pedig a nő
várja, elvárja…? Tudja, hogy a férfi nem
szereti az elvárásokat. Már csak azért se mondja, még ha úgy is érzi. Na de épp
itt, épp most akar megleckéztetni? - tűnődik magában.
- Szerinted mi lesz
velünk? – teszi fel következő, már provokatív kérdését a nő. - Ha a gyerekeink kirepülnek, majd együtt
leszünk?
- Hát… én azt
tervezem, hogy veszek egy kis tanyát, valahol messze a világ zajától, s
lennének lovaim. Tudod, milyen régóta vágyom rá.
- Igen? És hol
gondoltad megvenni?
- Mondjuk, a
Zalaságban.
- De hát az 300
km-re van tőlünk! Oda akarsz költözni?
- Igen, van ilyen
elképzelésem.
- És én? Nekem ott
a munkám, a gyerekeim…
- Hát majd
hétvégeken találkozunk. Egy hónapban egyszer-kétszer… - veti oda a férfi.
A nő lelombozódik. Mintha nem is vele történne meg
mindez. Ki ez a férfi itt? Akire rátette az életét, aki nélkül nem tudja
elképzelni a jövőjét, akit mindig szeretett volna jobban ismerni, olvasni a
gondolataiban, érezni az érzéseit, tudni a vágyait, szándékait. De ő mindig
titokzatos volt, s ha néha mégis közelebb engedte magához, azonnal, - mint aki
megijed a túl nagy közelségtől -, lépett valami eltávolítót. Most is épp ezen
fáradozik? – töpreng magában a nő.
Közben a férfi is elmerengett. Milyen buta ez az én
szerelmem. Képes elhinni, hogy veszek egy tanyát a Zalaságban, hogy egy hónapban
csak néhányszor tudjak vele találkozni. Hogy nem érti a viccet? Gondolhatná,
hogy nem teszek ilyet! Ennyire nem bízik meg bennem? – lamentált. Miért
kérdezősködik folyton, hogy mit érzek iránta? Hát nem érzi, mennyire szeretem?
Nem elég neki az, ahogyan ránézek, ahogy megcsókolom, ahogy hozzáérek?! Ezek a
mozdulataim mind azt mondják „szeretlek”, amit ő annyira akar hallani. És néha
mondom is. Rám nem jellemző módon, korábban ezt soha nem mondtam senkinek. Ő az
első, akinek kimondom, igen, és nem is ritkán, amikor nagyon úgy érzem, hogy
szétfeszít ez az érzés, és hát gyakran érzem úgy...igaz, egyre ritkábban….
Elrontja a kérdezősködéssel, azzal, hogy mindig AKAR valamit. Minden kevés
neki. Ha azt mondom, szeretem, akkor azt akarja hallani, hogy nagyon. Meg, hogy
becézzem és írjak neki szerelmes sms-eket. Hát nem elég becézés a simogatásom,
a csókjaim? Hogy bárhol vagyunk, másra sem tudok gondolni, csak hogy mennyire
kívánom?! Múltkor is a strandon, amikor a fia lefényképezett minket, ahogy
hozzám bújt, alig tudtam úgy helyezkedni, hogy le ne bukjak…
Amíg átfuttatták ezeket a gondolatokat elméjükön, pár
pillanat telt el. A nő ügyetlen kérése, hogy az ölébe ülne, rossz vágányra
vitte a nyaralás kezdetét. Igaz, rajta maradt a tél múltával pár kiló, ezeket a
nyár derekára már mindig le szokta adni, de most túl sok volt a teendő, nem
volt érkezése. Hát igen, TÚL NEHÉZ vagyok neki. Minden téren – gondolja a nő
magában. Ő meg rideg és érzéketlen. Itt állunk egymás mellett, és nem is
ismerjük egymást. Elrejtőzünk mindenféle álarc mögé. Ki tudja, még az is lehet,
hogy szeret. De nagyon nem akarja, hogy tudjam. Rólam meg azt hiszi, hogy nem
tudok nélküle élni. Pedig tudok. Menjen csak a Zalaságba – mondja magában
dacosan a nő, s közben egyre erősebb vágyat érez a férfi iránt.
Csak állnak idegenül és mégis összetartozva. Aztán szó
nélkül visszasétálnak a szobába, aminek tengerkék hangulata nyugalmat áraszt
magából. De bennük a vörös árnyalatú szenvedély kerekedik felül, és az ajtón belépve
nem tudják magukat tovább türtőztetni. Úgy ahogy vannak, a lelküket palástoló
maskarájukban, belevetik magukat a szeretkezés örvényébe. Oly erős a vágy, hogy
mindent felülír. Zene szól a fülükben, s akkor, ott, úgy érzik, mégis átszakad
a távolságtartás gátja, egyre beljebb engedve a másikat a körökön belülre, a
testük melegébe. Mindaddig, amíg már nincs tovább, amit már nem lehet fokozni
és kibírni sem ép ésszel, csak belefeledkezve, elviselni a gyönyört és vágyni
rá, hogy örökké tartson… De a varázslat lassan tünedezni kezd, és amikor
pihegve, a közösen átélt hatalmas élmény után egymásra néznek, újra nem látják
egymás igazi arcát, csak egy nőt és egy férfit, akik idegenek.
2018 december 11.
