2017. március 8., szerda

Szépírói kurzus 2017 tavasz/5 - Vásárhelyi Dávid elbeszélése

            A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 
Vásárhelyi Dávid azt a házi feladatot oldotta meg remekül, hogy Kosztolányi Fürdés című novellája nyomán egy lehetséges gyilkosságról írt. Itt közlöm.   


Vásárhelyi Dávid
A vendégség



        A látóhatár fölött az ég vörösen izzott. A pálmák levelei a könnyű szellőben úgy mozogtak, mintha a tenger morajlása adta volna a ritmust.
        Szerettem ezt az időt, ezért ilyenkor szívesen futottam, de ezen az estén, ez másként történt. A sport helyett partit szerveztünk testvéreimmel, úgy ahogy anyu és apu tette a régi időkben otthon.
        Az óra mutatója este fél kilenchez közeledett.

***

        Késő délután volt már, mikor egy kalapáló hangra riadtam. Félkómásan néztem le a galériáról a földszintre, ahol megláttam a hang forrását. Legidősebb testvérem, Péter,  szögeket próbált beverni a faburkolatba és a terasz tetőszerkezetének tartó oszlopában, hogy felakassza rá a lampion füzéreket, miközben Tomi lábatlankodott körülötte.
        Mosolyogva néztem le rájuk, mikor eszembe jutott, hogy mennyi mindent köszönhetünk a testvérünknek. Szüleink halála után Péter, lett a családfő, pedig csak akkor fejezte be az iskolát.
Dupla műszakban dolgozott és mellette próbálta tanítani a kissé lusta öcsénket, sok hasznos és fontos dologra. Öcsénk, Tomi, nem örült ezeknek a leckéknek, ezért néha  testvérünk mérges lett és ilyenkor az üvöltéstől volt hangos a ház.
        Gondolatmenetemet, Péter mély hangja szakította meg.
        - Ilyenkor kell felkelni és előkerülni? - Kérdezte, kissé ingerülten.
        A váratlanul ért és nem túl kedves kérdés hallatán, hirtelen felindulásból, csak ennyit feleltem:
        - Nem vagy se az anyám, se az apám, nincs jogod ilyet kérdezni, de nyugalom, mindjárt jövök!- Miután elhagyták ezek a számat, sarkon fordultam és visszavonultam a kuckómba. A szemem sarkából láttam, hogy dühe szomorúságra cserélődik.
        Idegesen járkáltam fel, s alá az emeleten, amikor lépésekre lettem figyelmes a lépcső irányából, Tomi jelent meg. Az ágyamra kuporodva, sötétbarna szemeivel hosszasan figyelt, majd kis idő után szólalt csak meg.
        - Mielőtt megérkeznek a vendégek, mutathatok neked valamit? - Kérdezte,  miközben az ágytakaró rojtjait babrálta.
        - Természetesen- feleltem már lehiggadva, majd miután összeszedtem magam, elindultunk lefelé a lépcsőn.
        Leértünkkor Péter fogadott minket, de még mielőtt kikerülhettük volna a konyha felé kezdett ráncigálni engem. Hátra hagyott öcsénket, még egy pillanatra láttam a szemem sarkából, mielőtt felrohant az emeletre.
        A hatalmas pulttal rendelkező helységben, ételek sorakoztak és jobbnál jobb illatok terjengtek.
        - Gondolom, nem ételmustra végett ráncigáltál be ide. - Mondtam, miközben meglepetten néztem testvéremre.
        - Nem, persze, hogy nem. Szerintem tudod, hogy mi az oka annak, hogy ide cibáltalak.
Egész nap a nyomodat se látjuk, majd késő délután megjelensz és azt se mondod fapapucs. - Válaszolta Péter dühösen, de még mielőtt folytathatta volna, megszólalt a csengő.
        - Na eredj és nyisd ki az ajtót! - mondta – majd hozzá tette, remélem tudod, hogy folytatjuk ezt.
        A bajszom alatt csak annyit morogtam, persze, persze, mielőtt elhagytam a helységet és a bejárat felé indultam.
        Az elegáns ruhába öltözött vendégek a fáklyákkal szegélyezett úton érkeztek a tengerparton lévő, faborítású házhoz, amit a lampionok fénye sejtelmessé és meseszerűvé varázsolt.
        Sokan meg is jegyezték, hogy milyen szép és ötletes ez a díszítés.
        Teltek a percek, másodpercek, egyre többen és többen lettek.
        Kezdtem idegesség válni, miközben néztem a barátok tömegét, akik az iszogatás és táncolás közben, elfoglalták a ház szinte minden szegletét.
        Nem szerettem a nagy felhajtást, főként nem azokat, amik a jópofizásról szóltak.         Bezzeg Tomi, ő rajongott ezekért - ahogy így elmélkedtem, kezdtem rájönni, hogy a leérkeztünk óta nem láttam őt.
        Aggódva a keresésére indultam, de helyette bátyánkra leltem aki, egy üveg whisky és egy pohár társaságát élvezte a lakás egy eldugott szegletén.
        Mielőtt megszólalhattam volna, rám emelte vérben úszó szemeit és dühösen egy monológba fogott, amit végül a kérdésemmel szakítottam félbe.
        - Van arról elképzelésed, hogy merre lehet az öcsénk?- kérdeztem.
        Hosszas csend után érkezett a válasz, amire a késő délután látottak után, nem számítottam.
        - Nincs és különben sem izgat, nem bánom, hogy nincs a lábam alatt az a lusta gyerek. Nagyon unom már, hogy mozdulni sem lehet tőle. - Felelte ingerülten, de nyugodj meg előkerítem és megmondom neki a frankót.
        Ezek után engem félrelökve, távozott a helységből.
        A meglepettségtől és a pillanatnyi dühtől inkább nem mentem utána és a bulizó társasághoz sem mentem ki, mert a végén megbántottam volna valakit, egy rossz elszólással. Így inkább a takarásból figyeltem az egymáshoz simulva táncoló párokat és a szólóban, zenére lötyögő embereket.
        Lehet, hogy párkereső estet kellett volna szervezni- gondoltam magamban, amikor arra lettem figyelmes, hogy a zene ellenére, egyre többen néznek a galéria irányába, ahonnan férfihang és egy gyereksírás hallatszott.
        Nekem sem kellett több, kirohantam a takarásból, hogy lássam, mi történik.
        Az emeleten a kissé részeg Péter, többször megütötte öcsénket, miközben artikulálatlan hangon üvöltött vele.
        Vészesen közeledtek a lejárathoz, de mielőtt szólhattam volna, megtörtént a baj.
        Tomi egy rossz mozdulat következtében megcsúszott és a márványlépcsőn legurulva beverte fejét a kerámia járólapba.
        A rémülettől és a sokkhatástól dermedten álltam és figyeltem, ahogy testvérünk vére befestette a padlót, akár csak a lenyugvó nap az égboltot.

***

        Valaki szólongatni kezdett. Az őszhajú rendőr volt az, akivel szemben leültem az asztalhoz még mielőtt mesélni kezdtem.
        - Jól van?- kérdezte kedvesen.
        - Természetesen és elnézést- mondtam, majd ránéztem a falon lévő órára.
        Még kilenc sem volt.