A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.
A legutóbbi foglalkozáson - mások mellett - Szentpály Ágnes olvasta fel az írását. Ismét valamilyen tárgy szerepébe bújtunk, Ágnes egy zokni "vallomását" tolmácsolja.
Szentpály Ágnes
HÉTFŐ
2014.02.17.
A nevem Hétfő. És
nem vagyok indián.
Van egy párom is,
az ő neve is Hétfő. Ő jobbra tart, én meg balra. Valamelyikünk mindig egy
lépéssel a másik előtt jár. Nincs könnyű dolgom, hogy lépést tartsak
vele…hehehe.
Szép fekete vagyok,
és ritkán látszom. Simulékony vagyok, de nem rossz értelemben. A kedvenc
időtöltésem, hogy tréfából elbújok, és aztán a leglehetetlenebb helyeken újra
feltűnök. Van, hogy már azt hiszik, valahol elvesztem, és én akkor
meglepetésszerűen egyszer csak előkerülök. Nemrégen nehéz napom volt. A bal
lábujj körme nem volt éppenséggel túl jól ápolt, és egész nap dörzsölt, és
ingerelt. Szaggatta a szálaimat. Alig vártam, hogy vége legyen a napnak, és
összegömbölyödhessek valamelyik sarokban. A kínzásomat nem enyhítette még az
sem, hogy belsőmet pedig egész nap a haránton növő puha szőrzet csiklandozta.
Máskor a csiklandozás olyan vidámmá teszi a napomat. Azt érzem, mint mikor
először kerültem a mosógépbe. A légbuborékok szoktak úgy csiklandozni, mikor a
dob megtelik vízzel és aztán elkezd gyorsan pörögni. Előtte nem is gondoltam,
hogy én is tudok úszni. A pörgésben mindenféle más is hozzám nyomakodik, néha
belém akaszkodik, vagy én gabalyodom belé. Vidám dolog a mosógépben lenni.
De mostanában
hiányzik egy lány. Már régen nem jött, pedig ő mindig megkeresett, ha elbújtam,
és nagyon jól bánt velem. A páromra is mindig figyelt, meg arra, hogy rend
legyen, és ne tapicskoljak vízben, vagy ne ragadjon rám morzsa. De a legjobb az
volt, amikor a talpat masszírozta, akihez tartozom. Akkor én is meg lettem
dögönyözve. A lánynak puha meleg keze volt, de mégis jó erős. Ujjai fürgén
nyomkodták a talpat, a sarkat, a bokát. A masszírozás után pedig kijárt a
simogatás. Micsoda kényeztetés volt, és mindig azt vártam, hogy én legyek aznap
a soros, amikor a masszírozásos nap jön.Remélem, hamarosan visszajön ez a lány.
Úgy néz ki, hogy ma
megint elutazunk valahova. Pedig én azt nem nagyon szeretem. Arra jöttem rá,
hogy az utazás nem nekem való. Az első utazáskor nagyon nagy izgalomba voltam,
mert hallottam, hogy milyen messzire megyünk. A többi zoknival, lehettünk vagy
öten párban, bekerültünk egy nagy táskába. Mi voltunk az elsők, és így
mindenféle dolgok kerültek ránk később. Össze-visszagyűrtek és lapítottak. És
persze az utazásnál így aztán semmit sem láttunk, mert annyira alulra
kerültünk. Ez azóta is mindig így van.
Valamiért az
emberek mindig úgy kezdik a csomagolást, hogy a felsorolásban először jönnek a
alsógatyák, aztán a zoknik, aztán a törölköző, meg a pólók és így tovább. Ez
akár hízelgő is lehetne, hiszen a fontossági sorrendben a második helyen
vagyunk, na, de ez igazából csak a becsomagolásnál van így. Mert aztán arra meg
senki sem gondol, hogy mi milyen kicsik vagyunk, és, hogy így mindig mindenből
kimaradunk. A megérkezésnél pedig mindig utolsónak kerülünk ki a táskából, ha
egyáltalán kiszednek minket, és nem kell ott kuksolnunk ameddig nem mi kerülünk
sorra.
Szóval, aztán végre csak
kikerültünk abból a sötét táskából.Akkor meg az a fránya tépőzár nem engedett
szabadulni, úgy rám ragadt, hogy szó szerint le kellett tépni róla.
A következő napon
mi voltunk soron a párommal. Alig vártuk már, hogy induljunk. Hurrá,
kirándulunk! Reggel még úgy tűnt, hogy nem lesz valami csodás idő. Kicsit hűvös
volt, és szemerkélt is az eső. Az soha sem derült ki számomra, hogy csak a
balos cipő ázott-e be, vagy a jobbos is. Minden esetre reggel kicsit nyirkos
lettem, de aztán beültünk egy kis kávézóba, ahol jó meleg volt és gyorsan
megszáradtam. Mire újra útra keltünk már sütött a nap, és a kora tavasz ellenére
remek kis idő lett. Egész nap jöttünk-mentünk. Ott is ugyanolyan kemények
voltak a járdák, mint itthon. A parkokban hasonló apró szemű kavicsok voltak,
mint a prüntyi parkban, a Mester utcánál. Mindenki idegenül beszélt, így még
azt sem értettem pontosan, hogy hova megyünk, és még hány helyet nézünk meg.
Néha kicsit pihentünk, mert belement valami a cipőbe, és meg kellett állni, hogy az Ember kivegye, mert úgy látszik nem csak engem nyomott, hanem a talpát is - tudom ám a nevét ennek az embernek, de nem árulhatom el. Szégyenlős és nem
hiszem, hogy tetszene neki, hogy én mindenfélét kifecsegek, hogyan is élünk mi
együtt. Egy szónak is száz a vége, járkálunk fel és alá, keresztbe és kasul.
Még jól el is tévedtünk, mert aztán már nem gyalog mentünk, hanem buszra
szálltunk, hogy végre hazakeveredjünk. Én nem is értem, hogy lehetett ennyit
menni, mert máskor, otthon, gyakran leül, vagy legalább eszik, és akkor
pihenhetek. De most tényleg csak tíz perceket, ha lehetett nyugtom, és már mentünk
is tovább.
Aztán végre este
lett. Izzadtak és büdösek voltunk, mint még soha. Azt gondoltam, soha nem lesz
már kellemes illatom, hogy nincs az a mosópor és öblítő, ami el tudja
mulasztani ezt a borzalmas lábszagot. Párommal egymáson feküdtünk kinyúlva a padlón.
Ő is nagyon büdös volt. Pihegtünk és nagyon örültünk, hogy a zoknit csak
egyszer veszik fel, és aztán mehet a mosásba. De a mosásra egy hetet kellett
várnunk, mire hazaértünk. Addigra szó szerint csontosra keményedtünk, ahogy az
izzadság belőlünk elpárolgott. De nem méltatlankodom, mert hát ez a sorsom.
Inkább legyek izzadt és kicsit meggyötört, mert akkor tudom, hogy szükség van
rám. Így az sem baj, hogy megint utazunk, hátha most láthatunk valamit az
utazásból és talán nem lesz annyi sok séta, hanem valami családi ünnepi ebédre
megyünk, ahol villoghatunk, hogy milyen szépek és viccesek vagyunk, mert hát
nem mindenkinek van ilyen pofácskája, mint nekünk. Feltéve, ha a nadrág elég
rövid ahhoz, hogy elő tudjunk bújni.
Bármihez van kedvem,
mindegy mit csinálunk, vagy hova megyünk, csak egy dologtól félek. Attól félek
egyedül, hogy öreg koromra kilazulnak a gumijaim, és mivel folyton lecsúszok,
majd már nem kellek. De ami még rosszabb, hogy a páromnak akkor be kell érni
egy Kedd-del vagy egy Csütörtökkel. Azokba semmi vicces nincsen, mert a Péntek,
na, az legalább olyan ünnepélyes.
A múltkor azt
hallottam, hogy néha, ha mondjuk, kikopom, ahol a legjobban dörzsöl a cipő, és
kilyukadok, akkor azt meg tudják szerelni. Valami stoppolásnak hívják, de nem
sokan értenek ehhez már mostanság. Talán egy két anyuka vagy nagymama. De én
még nem láttam ezt az anyukát soha. Remélem, létezik, és ha elenged valahol a
testem, akkor meg tudja foltozni, mert nem szeretném egyedül a szemetesben
végezni, vagy olajosan, bicikli láncot tisztogatni.
Már indulunk is,
nincs időm tovább morfondírozni. Nem akarnék itt felejtődni, csacska gondolatok
miatt, inkább vágyakozással telve várom, a párommal, hogy hova is megyünk ma…