A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus
hallgatója,
Klein T. László intézetis gyerekekről írt elbeszélést. Feldolgozta azt az eseménysort, annak bizonyos részét, amiről - sajnos - sokat hallottunk az elmúlt hetekben. Gratulálok a munkájához.
Klein T. László
UTAZOM BÉCSBE
Utazom Kornélhoz. Bécsben dekkol. Bécsbe kapott ösztöndíjat. Kornél az unokatestvérem. Vonattal megyek, szeretem a síneket. A sínek nem engednek letérni, eltévedni. A bécsi gyors lassít. Milyen gyors az, ami lassít?
Bicske. A vonat megáll. Látom az állomást. A fák állnak. A fáknak nem az a dolga, hogy szaladjanak a vonat mellett, ahogyan mi, Kornéllal és a haverjával? Az ő haverja feküdt a síneken. Mármint az uncsitesóm haverjának a haverja. Látom a fát. Azt, ahonnan lestük a rendőröket. Szavak, amik az agyamba égtek: önkezűség, egyértelmű. Egyértelmű, a fa megvastagodott. Tizenhét új évgyűrű.
A Corvin expressz újra száguld. Honnan jövök? Budapest, Bicske, gyermekotthon.
Kornél Bécsben dekkol. Ő a rokonom. Az egyetlen.
Az egész gyermekotthon ott volt a temetésén. Az apja sírt a ravatalnál. Elvették tőle a fiát, mert piás volt. Mindig. Nem tudta, hogy a diri a fiával is csinálta, azt. Ez tett be a srácnak. Az uncsitesóm haverja haverjának. Azt mondta, egy apa nem csinál ilyet. A diri a gyámja volt, ahogy az enyém is, ahogy az összes gyereké az otthonban. Azt mondta, egy apa megtanít cipőt fűzni, nyakkendőt kötni, de kiverni nem. Az nem apaszerű. Ezt mondta, aztán kilógott az intézetből cigiért.
Az ágyam az ablaknál volt, Kornélé a sarokban. Kornél sokat olvasott. Olyanok vagyunk, mint Castor és Pollux, mondta. Ikertestvérek. Az nem számít, hogy ő idősebb. Összetartottunk. Amikor megtörtént velem is, az, nem mondtam el Kornélnak.
Én keveset olvastam. A könyvekben, ha egy kölyök nem írt házi feladatot, jó kifogás volt a család: beteg a nagymamám, a kutyám megette a táskámat, az anyám alkoholista és szétverte a lakást, így eltűnt a füzetem, vagy az apám veri az anyámat, ezért nem tudtam fogalmazni. Szóval, ilyet, én, nem mondhattam, pedig szerettem volna.
Aztán jött az a fiú. Már nem volt intézetis. Bőven nagykorú volt. Azt mondta, ott volt az ágya, ahol az enyém. Az ablaknál. És vele is megtörtént, az. És látott a temetésen. Az uncsitesóm haverja haverjának a temetésén. Ismerte a halott fiút. Miatta halt meg, azt mondta. Miatta, mert ő korábban nem szólt. De most igen, most feljelentette a dirit a rendőrségen. Ő megteheti, azt mondta, mert ő már nagykorú. Tudja, hogy velem is megtörtént. A halott fiú megírta neki. Azt mondta, menjek el a gyermekvédelmi gyámomhoz, és mondjam el, hogy a diri velem is megtette. Azt mondta, ha nem teszem meg, miattam is meghalhat egy fiú. És meghívott egy sörre. Piszkosul keserű volt.
Megtettem, amit a fiú kért. Miattam aztán ne haljon meg senki. Persze nem nagyon értettem, hogy van ez a meghalásdi? Választhatok? Bármelyik fiú lehet? Lett volna ötletem.
Megtettem és megbüntettek. Elvittek egy másik intézetbe. Egyértelműen az érdekedben, mondták. Rosszat tettem? Szigorúan az érdekedben. Miért nem találkozhattam Kornéllal?
Utazom Kornélhoz. Kornél vár. Tizenöt éve. Nem Bécsben, néha máshol is. De most Bécsben. Miattam vár. Én nem akartam látni. Azóta. Azóta, hogy azt mondta: Dezső, írd alá! Ne szarakodj, tesó, írd alá!
Ez másnap volt. Kornél eljött értem. Abba a másik intézetbe. Béla bá’ adott neki pénzt az útra. Kornél megmondta neki, hogy eljön értem. Béla bá’ volt a diri helyettese. Suty! Kornél egyszerűen meglógatott a másik intézetből. Futottunk az állomásra, fel a vonatra, irány Bicske. Kornél már tudta, hogy feldobtam a dirit. Béla bá’ elmondta neki. Azt is, hogy azért vittek el, mert feldobtam. Kornél elmagyarázta, ha nem a diri vagy Béla bá’ a gyámom, nem maradhatok vele. A diri üzent Kornéllal, ha nem vonom vissza, amit róla mondtam, újra elvisznek. Kornéllal a vonaton megbeszéltük, összetartunk. Aztán kiderült, hogy mégse.
Béla bá’ várt minket az állomáson. Annál a fánál, ahonnan a halott fiút lestük.
Aztán felmentünk Béla bá’ irodájába. Cigivel kínált minket. Szeretném, ha ő lenne a gyámom? Ezt kérdezte Béla bá’, azt mondta, másképp nem maradhatok. Kornél rágyújtott és bólintott. Aláírtam a gyámváltoztatási kérelmet. Nem bontottunk pezsgőt vagy ilyesmi. Új gyámom lett, ennyi. Semmi torta, semmi gyertya. Egyetlen firkantással lecseréltem a fél családom. Aztán megmutatta Béla bá’, mit kell írnom. Hogy maradhassak. Azt mondta, még megvan az ágyam az ablaknál. Csak aláírom és újra itthon vagyok. Elolvastam. Piszkosul keserű lett minden. Eszembe jutott a sör, a halott fiú, és az, aki majd miattam hal meg. Feldöntöttem az asztalát. Lezuhant az asztali lámpa, a kávésbögre, szétesett a gyámügyi aktám. Ráugrottam a papírkötegre, tapostam és tapostam. Maga nem volt ott! Maga nem látta a fiút a síneken! Magának nem volt joga úgy nézni a halott fiú koporsóját a temetésen! Maga nem volt a családja! Ordítottam. Én nem ölöm meg a családomat! Nyugi, mondta Kornél, a számba dugta a cigijét. Dezső, írd alá! Ne szarakodj, tesó, írd alá! Többé nem voltunk Castor és Pollux.
Utoljára a bíróságon találkoztam Kornéllal. A diri és Béla bá’ a vádlottak padján ültek. Mellettük rendőrök. Ott láttam újra Kornélt, álltunk a bíró előtt. Ez volt, amit aláírtál? Igen. Fenyegetett a másodrendű vádlott? Béla bá’ nem fenyegetett, mondtam a bírónak, de tudtam, ha nem írom alá, újra elvisznek. Honnan tudtad? Kornél mondta, neki meg a diri. Ennyit mondtam a bírónak. Azóta nem láttam Kornélt.
A vonat lassít, majd megáll. Wien Hauptbahnhof. Látom Kornélt. Egy oszlop mögött áll. Úgy les, mint ott, a sínek mellett, a fa mögött. Úgy, ahogyan csak egy volt intézetis tud lesni.
(Budafok, 2024. február 8. – március 1.)
