A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Gänszler Beáta azt a házi feladatot választotta, hogy Karinthy Frigyes nyomán "hazudik". Remek írását örömmel közlöm. Gratulálok!
Gänszler Beáta
Neoex és a vad tehenek
Karinthy Frigyesnek,
többek között a Hazudok című novellájára emlékezve
— Emlékszel, amikor a dél-amerikai vad tehenekről meséltem - Neoex nem kérdezte, hanem kijelentette.
Nem, nem emlékeztem, hiába kutattam emlékezetem trezorjában, nem találtam ott egy árva dél-amerikai tehenet sem, pláne megvadultat nem. De úgy tettem, mintha tudtam volna, miről van szó; bólintottam. Neoex természetesnek veszi, hogy minden kiejtett szavát kincsként őrzi a memóriám.
— Képzeld, ezek közül befogtak néhányat! — folytatta.
— Tényleg? És? — érdeklődtem.
— Semmi és. Befogtak egy párat közölük. Ennyi — nézett rám neheztelve.
Mit is várhatnék egy elektronikai műszerésztől, akinek az izgalom netovábbja, ha egy miniatűr panelen fél milliméterrel arrébb forrasztottak vissza egy chipet!? Érdekelnek engem a chipek meg a vad tehenek? Nem. Nahát, épp ezért dolgoztam ki a nahát-beszélgetések technikáját. Ha ügyesen alkalmazom, órákig tudunk úgy társalogni, hogy nem figyelek a mondandójára. Néhány szót kell csak időközönként közbe vetnem, úgymint: nahát, tényleg, értem, és, ne mondd, sajnálom. Persze megvan a veszélye, hogy olykor-olykor rosszkor alkalmazom a szavak egyikét-másikát, mi több, nem a megfelelő helyen kacagok fel. Mint ahogy történt az egyik — egyébiránt sokat ígérő — este, vacsora közben:
— …emiatt Alonso befejezi — fejezte be hosszú tirádáját Neoex felettébb szomorú arccal. A nagyobb nyomaték kedvéért még a kést és a villát is letette a kezéből. Várakozón nézett rám. Felsejlett, hogy számos információt elengedhettem a fülem mellett. Több kérdés kergetőzött a fejemben: vajon mit fejezhet be Alonso? A munkáját? A házasságát? A szeretőjével való kapcsolatát? Szülei ápolását? Vagy tán az életét? Egyáltalán, ki az az Alonso?
— Nem folytatja tovább — folytatta Neoex, s egy hangyalábnyomnyit még nagyobb bánat ült melegbarna szemében.
Nyilvánvaló, hogy nem folytatja tovább, ha befejezi, gondoltam. De még mindig nem tudtam, mit. Végül is a szemem láttára kibontakozó drámából engem csak az foglalkoztatott, hogy ez milyen hatást gyakorol Neoexre, s ezáltal rám.
— Nahát, nahát! Te is befejezed? — kérdeztem óvatosan.
— Mit, Eugénia? — mindig új nevet ad nekem, ha érzelmileg hajszálnyira feldúlt.
— Hát, amit Alonso nem folytat tovább.
— Suskándli vagy? Én el sem kezdtem — meredt rám a fejét csóválva.
— Akkor jó.
— Te ugye nem tudod, ki az az Alonso? — nézett rám gyanakvón.
— Sajnálom…
— Dehogy sajnálod! Akkor nem kacarásznál ilyen vidáman. Benned egy csepp empátia sincs, Frankenstein Xénia!
Szerinte akkor sem volt bennem semmi részvét, amikor a hatvanötödik születésnapját ünnepeltük. Pedig nem győztem dicsérni. Lelkendeztem, hogy a korához képest jól néz ki, remekül tartja magát és szeretem. Minden szépet és kellemest felsoroltam, amivel enyhíthettem a szorongásán: örüljön, hogy még csak hatvanöt, mert hipp-hopp, elrepül az idő, észre sem veszi, és már kopogtat a hetven szaggató isiásszal, rendetlenkedő epével és megnagyobbodott prosztatával. De vigasztalódjon, valószínűleg akkor is szeretni fogom, ha már nem fog emlékezni semmire, de erre azért emlékezzen. Akkor örömöt mutatott, bár tartózkodott a mosolygástól és a nevetéstől, de határozottan látszott rajta, hogy mélyen érinti a csodás jövőkép felvázolása. És tessék! Utólag meg részvétlenséggel vádol.
Egyébiránt igenis szoktam rá figyelni. Ha mesél, akkor nagyon is hegyezem a fülem. Például, amikor a katonaságban töltött éveiről beszél. Ott olyan csodák estek meg vele, hogy elmondhatatlan. Mégis el tudja mondani, ez is egy mágikus tulajdonsága. Abban nem vagyok biztos, hogy lokátorokat vagy lokálokat szokott emlegetni, a figyelmem mégse terjedhet ki minden részletre. Arra azért kiterjed, hogy észre vegyem, az évek múlásával a katonaságban betöltött rangja egyre emelkedik. Azt hiszem, ma már tábornok volt.
*
Aki ismer, tudja rólam, hogy megingathatatlanul hiszek a mesékben. Azért sem kételkedhetem a fabulákban, mert a Grimm fivérek földjén élünk. Sosem tudhatjuk, mikor lép elénk egy kedves vasorrú bába, egy élvhajhász Hamupipőke néhány elgyötört törpével, vagy egy eltévedt farkas, esetleg egy éhes nagymama. Neoex viszont nem hisz a mesékben, még a sajátjaiban sem, mert akkor nem változtatna annyit rajtuk. Pedig az eredetiek is teljesen lenyűgözőek. Pláne a gyermekkori történetei, amikor reggelente bevette magát a Mecsek rengetegébe, és csak az esti harangszóra keveredett ki belőle. Elmondása szerint az ott szerzett élményeiből táplálkozik azóta is. Minden fűnek, fának, bokornak, állatnak ismeri a nevét, a szokásait. És amit egyszer megjegyzett, azt sosem felejti el. Máig emlékszik a lopott körték ízére és a fűzfavessző csípésére, amivel odacsapott a gazda a mezítelen lábszárukra, amikor megkergette őt és a kis barátait.
— A mai celeb surviveröknek fogalmuk sincs az igazi próbatételekről és a túlélési technikákról! — szokott legyinteni, ha elkap a televízióban valami túlélőshow-t.
Eme felbecsülhetetlen értékű tapasztalatai miatt bízom meg benne maximálisan a mindennapi életben és a niederaulai erdőben történő kirándulásaink során. Szerencsére csak az utóbbiban kell egy kicsit berogyasztott térddel lopakodnunk és idegesen cikázó szemekkel ide-oda nézegetnünk, mint John Rambónak. Valamint kerülnünk tanácsos a lehullott, száraz faágakat, mert ha rájuk lépünk, a roppanásuk elárulhat bennünket. Ugyanis minden erdei kirándulásunk egyben őzles is. Feltéve, ha benne vagyunk a sűrűjében. Megesik, hogy a kalandjaink már előbb elkezdődnek.
— Pszt! Nézd, ott fut egy rozsomák! — intett csendre Neoex egy alkalommal, az erdő mellett elterülő mező szélén. — Ha jól látom — tette hozzá önkritikusan. Nem véletlen, hogy nem lett politikus. Mindkét kezéből távcsövet formázott, s mint egy vérbeli hadügyminiszter, kémlelte a tájat. — Azt hiszem, ez inkább kisebb őz lesz. Aha, igen! Ez egy vadnyúl. — Pár másodperc múltán Neoex mindkét karja lehanyatlott, a messzelátó kiesett a kezéből. — A rossebb a Mircibe, miért nem tud otthon nyugodtan megülni a farkán?! — idegeskedett. Lehetett volna megértőbb Mircivel, hisz ő sem tud mindig nyugodtan megülni otthon. De ez már régi történet, ráadásul — eddig — egyedi eset.
*
Viszont nem egyedi eset a bogarakkal vívott reménytelen küzdelme.
Neoexben egy pedagógus is lakozik (mester fokozatú), mert folyamatosan tanítgat. Suttogva, nehogy elijesszük az epedve várt őzikét.
— Nézd, kidőlt fa! Ott egy másik, az is kidőlt! — Egészen Andinak érezhetem magam, bár egy kevésbé gazdag férj oldalán. — Ha megfigyeled, számtalan madárhangot figyelhetsz meg — folytatja okításomat. — És millió bogarat, hogy a fene egye meg őket! — csap a karjára.
A németországi internettel ellentétben a németországi rovarok kommunikációs hálózata igen fejlett: gyors, hatékony és nagy lefedettségű. Amint az erdőbe tesszük a lábunkat, a kiküldött rovarkémek azonnal riadóztatják a társaikat. Pillanatokon belül érdeklődő szárnyasok serege köröz felettünk, ebéd utáni nyalánkságnak nézve bennünket. Leginkább az alulöltözött Neoexre vetik magukat. A mecseki számháborúk hőse mindahányszor totálisan megfeledkezik a túrázók dress code-járól. Amolyan erdei-verbunkost táncolva halad egyre beljebb és beljebb a sűrűbe, amit én nem kommentálok, csak némán csodálok, és várom a végkifejletet, ami mindig ugyanaz. Olykor egymásra nézünk a bokor takarásából kikukucskáló őzikével, megrántjuk a vállunkat és együtt kuncogunk Neoex indiántáncán.
— Most mondd, milyen szép helyen élünk! Minden olyan gyönyörű. Nézz csak körül! – mutat körbe Neoex. — Kivéve ezeket a pokolravaló bogarakat! Ne kapcsold ki a telefonodat, mindjárt elérünk ahhoz a ponthoz, ahol... hát most már a franc essen a szúnyogokba is! Szóval készítsd a masinádat, mindjárt meglátjuk az őzet! És végre maradj csendben, úgy kémlelj körül, Maca Hari, nehogy elriaszd azt a szegény állatot, hogy a vér forrjon fel benned, átkozott szúnyog! — kiált fennen, s csak úgy csattan a keze a karján meg a lábszárain.
Hiába várjuk, nemes vadunk elillant, nem mutatkozik. Mutatkozik viszont millió csípés Neoexen. Ilyenkor lesz elege a friss, erdei levegőből és a gyönyörű tájból.
— Szerintem te már nem bírod tovább itt, Kittenberger Klárika. Igyekezzünk kifelé! Alighanem neked most ennyi elég volt a kirándulásból — tolja rám az erdőkerülés felelősségét.
Neoex persze sosem ismeri be a nyilvánvalót: a szúnyogok mindig rést ütnek a pajzsán és megalázó vereséget mérnek rá. Ahol eléri a kis hólyagokat, maga vakarózik, de a háta közepe eléréséhez szüksége van némi segítségre.
— Nem tudom, milyen öblítőt használsz mostanában, Ágnes asszony, de nem bírja a bőröm. Nézd meg, milyen kiütéseim vannak a hátamon! — somfordál oda hozzám.
— Tényleg! Tiszta kiütéses a hátad — bólogatok helyeslően. — Nem merek hozzáérni.
— De csak nyugodtan! Nem fáj.
— Ó, félek, hogy nagyobb bajt okozok, mint…
— Jaj, vakard már meg azokat a rohadt szúnyogcsípéseket, mert itt halok meg! — adja fel Neoex minden erkölcsi tartását.
És tessék! Nem elég, hogy ennyi mindenre figyelek vele kapcsolatban, még a dél-amerikai vad tehenekre is koncentrálnom kéne. Van, ami megy, van, ami már nem.
*
Az együtt töltött négy évtizedünk változatos kimenetelű kalandozásainak jó részét lejegyeztem. E feljegyzések esszenciáját rendszeresen felolvasom Neoexnek. Nem szokott örülni a leírtaknak. A fentiekért sem lelkesedett.
— Háry Janina! A valóság ilyen mérvű torzítása őszinte megütközést és mélységes felháborodást kelt bennem! A vad tehenek nem egész Dél-Amerikában kóboroltak, hanem csak Brazíliában. A mezőn nem is a Mirci szaladt át, hanem a Frici, és nem a hátam közepe viszketett, hanem a bal lapockám. Javítsd ki, légy szíves!
Nem javítottam.
Így lettem író.
