A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Borka Mária Anna azt a feladatot oldotta meg nagyszerűen, hogy Örkény nyomán "egypercest" írjon. Munkája különös hangulatú, mindannyiunknak tetszett. Itt közlöm.
Borka Mária Anna
Találkozás
Napsütötte tavaszi vasárnap délután.
– Leszállok az Operánál, kicsit sétálok –
gondolta a lány a kis földalattin utazva. Leszállt, a lépcsőn haladt felfelé.
– Elkísérhetem? –
kérdezte egy férfihang. A lány nem nézett a hang irányába, hisz’ a kérdés
valószínűleg nem neki szólt.
– Elkísérhetem? –
hallotta a lány újra. A kérdés közvetlen mellőle érkezett. Rádöbbent, neki
szól.
– Nem – volt a
halk, de határozott válasz.
– Én is pont
arra megyek, mint Kiskegyed. Ketten szórakoztatóbb haladni az úton – mondta a
férfi.
– Rendben –
hallotta a saját hangját. Ránézett a mellette lépkedő férfira. Ismerősnek tűnt.
– Ki lehet? –
elmélkedett magában. – Majd kiderül.
Szimpatikus az biztos.
– Ahogy
megláttam a földalattin, nem tudtam a szememet levenni Kegyedről. A varázslat
még mindig tart!
– Varázslat? Jó
a meghatározás, nálam is elkezdődött – szólt a lány és elpirult. – Mit fog
szólni mindehhez az anyám, ha megtudja! – futott át az agyán.
– Nem szoktam
így, ilyen módon – hallotta a magyarázkodást, de a szavaknak nem volt már
jelentőségük.
Tekintetük
összekapcsolódott, megfogták egymás kezét. Ketten indultak tovább.
– Beülünk a
cukrászdába? – kérdezte a férfi.
– Igen – válaszolta
a lány.
*
Napsütötte tavaszi vasárnap délután.
– Leszállunk az Operánál, kicsit
sétálunk – gondolta az asszony. A kis földalattin utaztak. Leszálltak. A
kislánya kezét fogva haladt a lépcsőn felfelé. Mögötte a kisfia kezét fogva a
férje lépkedett.
– Elkísérhetem? – kérdezte a férfihang.
Elmosolyodott. Nem nézett a hang
irányába, pedig tudta a kérdés neki szól.
– Elkísérhetem? – hallotta újra. A
kérdés közvetlen mellőle érkezett.
– Rendben – hallotta a saját hangját.
Ránézett a mellette lépkedő férfira. – Négyesben szórakoztatóbb haladni az
úton.
– Nálam a varázslat még mindig tart! –
ölelte magához a feleségét a férfi.
– Nálam is – mosolygott az asszony.
Tekintetük összekapcsolódott, megfogták
egymás kezét. Négyen indultak tovább.
– Beülünk a cukrászdába? – kérdezte a
férfi.
– Igen! Igen! – kiabálták a gyerekek.
– Igen – válaszolta az asszony.
*
Napsütötte tavaszi vasárnap délután.
– Leszállok az Operánál, kicsit sétálok –
gondolta. Leszállt. Megigazította fekete
kalapját a lépcsőn felfelé haladva. Egyedül lépkedett lassan a cukrászda felé. Zsebébe
dugott kezében egy kis gesztenyét melengetett. Izgatott volt. Emlékezetes nap
volt a mai. A temetőből jött. Rendbe tette a sírt, és beszélgetett a férjével.
Elmesélte, mi történt, amióta utoljára nála járt. Majd szégyenlősen, halkan
megszólalt:
– Emlékszel a kis földalattira? –
kérdezte a sír melletti kis padon ülve – Ma 60 éve. Elmegyek a cukrászdába.
Elkísérsz?
A kérdésre, tudta, már öt éve csak a
csend válaszol. Indulni készült. Koppanást hallott. Megfordult. A síron egy gesztenye volt.
– Rendben – mondta megkönnyebbülten.
A cukrászdában az asztalra tette a
gesztenyét.
– Elkísértél, most is – simogatta meg
ráncos kezével a kis gesztenyét. – Tudom,
hogy tudod: „Nálam a varázslat még mindig tart.”
