Szépírói kurzus 2021/ősz/10 - Bartha Ádám elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bartha Ádám azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Kertész Imre Sorstalanság című regényének a kezdőmondatával írt elbeszélést. Ráadásul még a sci-fi világába is elvisz minket. Kiváló munka!  

Bartha Ádám

 Még tíz év

 

– Ma nem mentem iskolába – szólalt meg a kamaszlány.

Csak kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott. Remélte, hogy ezzel majd megtöri a közte és a pszichológusnő között kialakult, végtelenül bosszantó csendet, de nem így lett. A pszichológusnő továbbra is csak hallgatott. Fürkésző szemekkel méregette őt elektronikus szemüvege mögül.

– Tetszik a szemüvege – mondta a lány tanácstalanul. – Jól áll magának. Illik a szoknyájához. Meg a munkájához is. Egy pszichológus legyen szemüveges.

A pszichológusnő arcán kedves mosoly terült szét. A lány nézte őt egy ideig, aztán kibukott belőle a kérdés.

– Maga miért nem mond semmit?

Ez hatott. A nő végre először a bemutatkozásuk óta megszólalt.

– Nem akarom félbeszakítani. Várom, hogy maga beszéljen. – A hangja lágy volt és megnyugtató.

– Az egyetemistákat és a felnőtteket szokták magázni.

– Én felnőttnek tekintem magát. De ha szeretné, tegeződhetünk is. Ez csak magán múlik.

A lány ujját az állára téve tétovázott.

– Maradjon inkább a magázódás – mondta végül.

A pszichológusnő bólintott. Aztán újabb hosszú hallgatás következett.

– Mit akar, miről beszéljek? – kérdezte a lány.

– Arról, amiről csak szeretne. Ha gondolja, elmondhatja nekem, miért nem ment ma iskolába, de nem kötelező. Semmi sem kötelező.

– Csak ez a látogatás a dilidokinál. Ne vegye sértésnek, de utálok itt lenni. Szívesebben mentem volna iskolába ma is, ahogy a többi napon.

– Egyáltalán nem veszem sértésnek. Teljesen természetes, amit érez. Sokan utálják a pszichológusukat, mégis eljárnak hozzá.

– Sokan pedig beléjük szeretnek. József Attila például.

A pszichológusnőt meglepte a több évszázaddal ezelőtt élt költő említése.

– Szereti a régi irodalmat?

– Néha olvasgatok 20. századi költőktől – vonta meg a vállát a lány. – Szigorúan csak papírkönyvből – tette hozzá. – Ha kivetítik a szemem elé, az nem ugyanaz.

– Ez remek hobbinak tűnik.

– Jó kikapcsolódás. Régebben még érdekesebb témákról írtak az emberek, mint most. Manapság már mindenki csak a környezetvédelemről papol. Persze meg tudom érteni. Főleg a mai nap után.

– Hogy érti, hogy a mai nap után? – A pszichológusnő úgy nézett rá, mintha tényleg nem tudná, mire gondol a lány.

A lány sóhajtott.

– Jól van, akkor beszélek a mai napról. Úgyis ezt akarta hallani, nem? Hogy milyen hatással volt rám a hír.

– Ne érezzen kényszert – mondta rezzenéstelen arccal a pszichológus. – Arról beszél, amiről csak szeretne.

– A mai napról szeretnék beszélni.

– Rendben van.

A lány hátradőlt a kényelmes bőrfotelben. Ezidáig a vele szemben ülő pszichológusra szegezte a tekintetét, de most lesütötte a szemét. Halkan kezdett el beszélni.

– Reggel láttuk a hologramtévén a híreket a családdal. Az ökozsenik elmondták, hogy az a hatalmas mértékű környezetszennyezés, amit az emberiség az évszázadok során véghezvitt, mára egy visszafordíthatatlan, önpusztító folyamatot eredményezett. Ennek a folyamatnak járunk most a vége felé. Olyannyira a vége felé járunk, hogy a nagyokosok szerint még nagyjából tíz évünk van hátra. Akkorra már a Föld túlságosan szennyezett lesz ahhoz, hogy emberi életre alkalmas legyen. Hát ennyi. Gyakorlatilag reggelizés közben közölték velem, hogy tíz év múlva vége a világnak. Aztán bejött egy másik rendkívüli adás, amiben a körülményekre hivatkozva mára központilag iskolaszünetet rendeltek el, és kimondták, hogy minden tanulónak jelentkeznie kell egy pszichológusnál, hogy a 18 év alattiak szakemberek segítségével tudják feldolgozni a váratlan fejleményeket. Ezért vagyok most itt, és nem az iskolában.

Újra csönd lett.

– Már megbocsásson, de nem tudná kihagyni ezeket a hosszú hatásszüneteket? Nekem nem kell a dráma, csak tegye fel egyből a kérdését és kész.

A pszichológusnő megértően bólintott. Az arcán bizalomgerjesztő mosoly villogott.

– Sajnálom. Csupán időt akartam hagyni, hogy feldolgozza magában a történteket. De akkor itt is van a kérdés: Mit érzett, amikor meghallotta a hírt?

A lány rövid gondolkodás után válaszolt.

– Hát, először azt hittem, hogy kamu. Nem akartam elhinni, pedig tudtam, hogy hivatalos. Aztán dühös lettem.

A pszichológus felvonta a szemöldökét.

– Dühös? – kérdezte.

– Dühös.

– Kire lett dühös?

– Az elődeinkre. Ők a hibásak, nem? Ők nem vigyáztak a bolygóra, és a hanyagságuknak mi isszuk meg a levét.

– Nem biztos, hogy így kéne felfognia a dolgot.

– Hát akkor, hogy kéne?

– Ne hibáztasson senkit! Ne keressen okokat! A jelenben éljen, ne a múltban keresse a választ.  

– Ez baromság – vágta rá a lány rögtön. – Mégis hogy gondolja ezt? Csak úgy fogadjam el, hogy a felmenőink tönkretették az életemet? – Zavarodottan megrázta a fejét. – És egyáltalán minek beszélgetünk mi itt? Mi értelme van ennek az egésznek? Ha tíz év múlva úgyis mindennek vége, akkor most már nem számít, ki mit tesz.

– Most számít a leginkább – mondta higgadtan a pszichológus. – Mivel már alig maradt időnk, most a legfontosabb, hogy értékesen töltsük el a megmaradt éveinket. És ez főként magára igaz. Maga még fiatal, magában van a jövő reménye. Éljen értékes életet, segítsen másokon, próbáljon meg valamilyen megoldást találni a problémára, amire az „ökozsenik”, ahogy maga nevezte őket, nem tudtak.

– De hát nincsen megoldás. Reménytelen a helyzet.

– Szóval beletörődött abba, ami történt, és ezen nem akar változtatni? – kérdezte a pszichológus. A szavakat most lassan, hangsúlyozva mondta ki. – Jól gondolja meg, mit válaszol!

– Határozottan beletörődtem.

– Értem – sóhajtott a pszichológus. Az arca hirtelen elkomolyodott, egy csapásra eltűnt róla a meleg mosoly. – Ez esetben távozhat. A kezelése véget ért.

A kamaszlány meghökkent.

– Ennyi volt az egész?

– Csak ennyi – mondta monoton hangon a nő. – Távozzon! – Az automata ajtó felé mutatott. – Most.

A lány csodálkozva állt fel a fotelből. Furcsa volt látni, hogy a pszichológusnő viselkedése egyik pillanatról a másikra ennyire megváltozott. Nem értette a helyzetet, de nem is akarta annyira megérteni. Legfőképp csak távozni akart.

– Akkor viszlát.

A nő szigorú arccal biccentett neki, miközben a lány kisétált az ajtón.

Amikor a pszichológus egyedül maradt a szobában, beszélni kezdett a szemüvegben lévő hangfelismerő rendszerhez.

– Az alany kezelésnek álcázott tesztelése megtörtént – mondta. – Az alany megbukott a pszichológiai teszten. Okok: empátia hiánya, kedvetlenség, határozatlanság. Az alany beletörődött a helyzetébe, semmilyen jelet nem találtam nála innovációra való törekvésre. A fentebb felsorolt okok alapján az alanyt alkalmatlannak nyilvánítom. Az évek múlva induló, új bolygók után kutató kolonizációs hajóra való felszállását nem támogatom. Személyes véleményem, hogy az emberiség utolsó reménysugarának, a végső túlélőknek a kiválasztásánál az alanyok pszichológiai tesztjét hasonló súlyozással lenne szükséges figyelembe venni, mint azok életkorát, egészségügyi állapotát és tanulási kompetenciáját. Értékelés vége. Dátum: 2124. december 10. 

Szépírói kurzus 2021/ősz/9 - Vezsenyi Ildikó verse

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Vezsenyi Ildikó azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Somlyó Zoltán híres verse nyomán ő is megírta az imádságát. Örömmel közlöm.  

Vezsenyi Ildikó
Hajnali imádság              
                              – Somlyó Zoltánnak ajánlva
 
Naponta követtem folyó híreket.
Amit a gugli feldobott.
Istenem! Verj meg, ha gondolod!
 
Elsőnek itt van a kapitólium
ostroma; terjedő zűrzavar.
Istenem! Tégy rendet hamar!
 
Soron hálivúdi horror-trillerek.
Mondd! Hányadik lovas a kovid?
Istenem! Hozz magaddal ropit!
 
Hallgattam székely Atti* műsorát:
Kiáltó szó. Nem voltam álmos.
Istenem! Szavad még hatályos?
 
Reggelig ébren tartott egy gondolat.
A napot csak túlélni tudom.
Istenem! Adsz helyet a buszon?
 
Remélek még kétszer hét jó évet.
Hadd lássam felnőni Lucit!
Istenem! Várható HUXIT?
 
Megértem, ha nem vagy naprakész, Uram!
Nem is nyaggatlak tovább.
Lucifert küldd fényévvel odább!
 
Versem nyers még, és hibádzik itt-ott,
de legalább olvasható.
Hálás köszönet, Mindenható!
 
 
* tanúságtevő legény

 

Szépírói kurzus 2021/ősz/8 - Cveta Szterjopulu elbeszélése

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Cveta Szterjopulu azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Hemingway párbeszédes elbeszélői stílusát utánozva írt meg egy történetet. Különleges munka, nagy örömmel gratulálok! 

Cveta Szterjopulu

 A lila bugyi

 – Van egy zsepid? – Klári szipogva nyúlt a doboz felé.  – Köszi, Sacikám.  Azt hittem, ilyen csak a filmekben van.

– Mondd már, mi van, Klári, megijesztesz. Igyál egy kis vizet, attól megnyugszol.

– Nem is tudom, hol kezdjem – Klári még mindig szipogott a sok sírástól, egyszerre törölgette az orrát és a szemeit, kizárólag két különböző zsebkendővel, mert a bacilusok az ősellenségei voltak. –  Nincs itthon senki?

– Nincs, Béla elment focizni, csak ebédre jön haza, a fiúk meg vidéken a nagyapjuknál. De mi történt, olyan zaklatott vagy.

– Szombaton elkezdtem takarítani, áthúztam az ágyneműt, és gondoltam, átfordítom a matracot, tudod, néha nem árt megfordítani, a mienk amúgy is olyan, hogy van téli meg nyári oldala….

– A lényeget, Klárikám!

– Ja, igen, szóval ahogy megfogtam a matracot, alatta találtam valamit begyűrve, nem fogod elhinni, mi volt az: egy lila csipkés bugyi!

– Micsoda? Jó drága lehetett, volt valami márkája is?

– Nem néztem, olyan flancos fajta, amilyen nekem sose volt, én pamut fehérneműt hordok, ez meg valami habselyem, csipkével a szélén. És ami a legborzasztóbb, hogy S-es méret volt! Az a szemét Imre ide hordja a lakásunkba, a hálószobánkba a szeretőjét, aki lila selyem bugyit hord, és S-es a mérete!

– Úristen, Klárikám, és kiderült, kié a bugyi? – Saci egyre izgatottabb lett.

 – Sacikám, én alig kaptam levegőt, átkoztam a percet, amikor hozzámentem ehhez a szemétládához, na de, gondoltam, csak jöjjön haza, ezt nem tudja letagadni, kezemben a bizonyíték.

– És, hazajött? Bevallotta? Na mondd már!

– Hamar hazajött, csak pár dologért küldtem le a boltba. Ahogy elkezdte kipakolni a szatyor tartalmát az asztalra, én az orra elé tettem a lila bugyit. Láttad volna, hogy milyen zavarban volt, hebegett, habogott.

– Nem csodálkozom, az a szemét! Remélem, számonkérted!

– Elkezdetem ordítani, mondj már valamit, kié ez a bugyi, most legyél férfi, valld be, te strici, micsoda cafkát hozol fel a lakásunkra? Próbált nyugtatni, azt mondta, Klárikám üljünk le, mindent elmondok, csak nyugodj meg.  Klári, tartozom neked egy vallomással, én szerelmes vagyok.

– Szerelmes ? – kérdezte felháborodottan Saci. – A lila bugyis nőbe? Csak így a szemedbe mondta az a szemét?

 – Csak így, Sacikám, csak így. Van még egy zsepid? – Saci odanyújtotta a zsebkendőt, Klári kifújta az orrát, de még utána is szipogott. – Kibe vagy szerelmes, kérdeztem, de nem válaszolt, láttam, hogy akar válaszolni, de nem jön ki hang a torkán. Ismerem, kérdeztem, és ő bólintott. Ki az, Imre, mondd már ki a nevét. Az Ede, mondta alig hallhatóan, kicsoda, kérdeztem újra, rosszul hallottam, nem, nem hallottad rosszul,  Ede az, akibe szerelmes vagyok.

– Az Ede? Te jó Isten, Klárikám, ez hihetetlen, az Ede olyan jó kiállású, férfias jelenség, na, jó, az Imre is az, de hogy az Ede! És erre te mit válaszoltál?

– Végtelen hosszúnak tűnő csend után elkezdte mondani, hogy régóta érzi, hogy tetszenek neki a férfiak, nézegeti őket az utcán, és Ede volt az első, akiről nem is gondolta volna, mert olyan macsós kinézete van, de néhány hete, amikor egyedül volt otthon, feljött hozzánk,  nem történt semmi, csak egy csók, de azóta forrt köztük a levegő, sokat beszélgettek, aztán felment Edéhez, és megtörtént.

– Akkor kié a lila bugyi?

 – Én is ezt kérdeztem, kié a lila bugyi? Edétől kaptam, mondta, szereti a női fehérneműket, arra kért, legközelebb vegyem föl, ha megyek hozzá.  És neked S-es a méreted, Imi, ezt a hülyeséget bírtam kérdezni, mintha ez lenne a legnagyobb problémám. Nem, azt mondja inkább M-es vagyok, és ezen kínunkban elkezdtünk röhögni.

– Igen, szerintem sem S-es, az Ede nem ért a méretekhez.

– Azt mondta, ilyet még nem érzett, hogy most találta meg az igazi boldogságot, és engem nagyon szeret, mindig is az ő Klárikája leszek, és még azt is mondta, hogy tőlem kapta a legjobb dolgot, a fiunkat, aki jövőre diplomázik, de addig még ne mondjuk el neki, majd ő beszél vele, csak ezt kéri. Én bólintottam, és csak annyit mondtam, most magamra hagynál? Sok volt ez nekem, meg kell emésztenem.  Azt mondta, jó, elmegy sétálni. Még be se zárta az ajtót maga mögött, már hívtam is Edét. Tudom, hogy neked se mondtam el , Saci, de ő kérte, hogy tartsuk titokban .

– Még egy titok, mit tartsatok titokban? – Sacit szinte sokkolták az események, ez már neki is sok volt.

– Azt, hogy mi, vagyis én és az Ede szeretők voltunk.

– Te és ő? De most derült ki róla, hogy….

– Igen, a férfiakat szereti, de néha nőkkel is ismerkedik, nála mindenki játszik.

– Atyaég, és mit mondtál neki?

Elmondtam, hogy mindent tudok, és hogy szégyellje magát, erre ő….jaj, Sacikám, adj még egy zsepit, mindjárt megint kiborulok. Azt mondta az a szemét, hogy engem csak azért csábított el, hogy közelebb kerüljön Imréhez, és bejött a terve, és hogy nem volt rossz velem, de a férjem, ő az igazi – Klári szavai zokogásba fulladtak, Saci próbálta vígasztalni, töltött neki egy pohár vizet, de jobb jutott az eszébe, elővette a konyhaszekrény mélyéből apósa híres házi pálinkáját.

– Ezt húzd meg, ez rendbe hoz.

Klári belekortyolt az üvegbe, először olyan képet vágott, mint aki citromba harapott, de aztán, ahogy a forróság végigjárta teste minden porcikáját, végre megnyugodott.

– Bocsáss meg, Sacikám, hogy így rád zúdítottam az életemet, de valakinek el kellett mondanom, és te vagy a legjobb barátnőm.  Most mi lesz velem, hogyan tovább?

– Semmi Klárikám, éled tovább az életedet, mert élni kell, még ha beledöglünk is.

Szépírói kurzus 2021/ősz/7 - Hajnal Éva versei

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Hajnal Éva Tandori Dezső különleges kötete, a "Koppar Köldüs" ihletésére írt verseket. Kiváló művek. Gratulálok! 

Hajnal Éva: Három vers
Tandori Dezső: Koppar Köldüs c. kötete hatására
 
 
Hajnl va: látm nm figylsz
Tandr: Koppr Kölds hatsr
 
látm
nm figylsz rm
folytn csk 
csk a verbkt nzed
amnt ugrndoznk itt z utckövkn
s mdvéidt szlongtod gyre
azn tűndm
nncs szüksgd smi msra
nm figylsz rm
látm
 
 
 
Hajnl va: eny
Tandr: Koppr Kölds hatsr
 
csk eny vlt
egyt vltam velüök
d nm lveztm a trsasgoukat
ngyn untm amrüöl beszltk
csk ültm s azn gndolkztam
hzaflé bemgyk a madrelségbltba
mst nm tdnék mesln a tallkozrl
csk eny vlt
 
 
 
Hajnl va: ltm
Tandr: Koppr Kölds hatsr
 
ltm
milyn éhsk ma a mdarim
szrncse 
hgy tgnp bemntm a madrelségbltba
mst csk szórm nkik a mgkt
s azn gndolkzm
sten s íg gndoskdk rlunk
akkr mst gy kicskt 
n s sten vgyk
ltm
 

Szépírói kurzus 2021/ősz/6 - Borka Mária Anna elbeszélése

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Borka Mária Anna azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Szakonyi Károly drámája alapján elbeszélést írt. Kiváló munka. Gratulálok! 

BORKA MÁRIA ANNA

BMA

SZERETŐ CSALÁD

Novella

 Ajánlom novellámat, Szakonyi Károlynak, az „Adáshiba” szerzőjének

  Meleg augusztusi délután. A nyitott ablakon keresztül gyerekricsaj hallatszik be a szobába. Nevetés, kiabálás, veszekedés. – Micsoda vircsaft! – mondja az idős asszony az ablakot becsukva.

     – Még ebben a kánikulában is bezárt ablakkal kell lennem! Felháborító! Ugye, Petike? – az asztalon lévő tányérról almaszeletet vesz a kezébe és a kalitkához hajolva a rácsok közé dugja. A papagáj azonnal csipegetni kezdi a gyümölcsöt. – Ne olyan hevesen, nem eszi el előled senki, puszi, puszi, Petike – becézgeti a madarat.

     – Csók, Anyuka. Megjöttem – lép a szobába egy harminc év körüli lány.

     – Jaj de megijesztettél! Hogy tudtál bejönni ilyen hangtalanul? – rezdül össze az asszony. – Tüncikém, ezerszer kértelek, hogy…

     – Én is kértelek, hogy ne szólíts Tüncikémnek! Tündi a nevem. Sosem szerettem, most sem szeretem, de mit csináljak, ha ezt a nevet választottad. 

     – Apád, nem én, én Anikónak akartalak…

     – Na, még csak az kellett volna!

     – Miért, szerintem, Anikó és Enikő nagyon szép kislány nevek, illett volna rátok, ikrek vagytok, és nagyon hasonlítotok egymásra. Én a Jolán nevet kaptam anyámtól, őt is így hívták, és szeretem vagy nem, Jolánnak kereszteltek.  

     – Anyuka, tudja, hogy a világból ki lehet zavarni, azzal a szöveggel, hogy nagyon hasonlítunk egymásra, Enikővel. Egyforma ruhák, egyforma hajviselet és a többi. Már akkor elegem volt belőle, amikor az oviban, azzal csúfoltak minket, hogy olyanok vagyunk, mint két tojás.       

      – Apád ragaszkodott hozzá, hogy Tündi legyél, mert szerinte tündérien szép baba voltál.

     – Csak az Enikő meg ne hallja, hogy Apa szerint én voltam a szebb!

     – Encike mindig is tudta, hogy Te vagy Apátok kedvence. Hogy-hogy ilyen korán hazajöttél? Remélem…

      – Mit remélsz? Ó, mondd, mit remélsz? – énekli anyja derekát megfogva, a szobát vidáman körbetáncolva a lány.

      – Ne, ne… engedj el, tudod, a szívem! – bontakozik ki az ölelésből szuszogva az asszony. – Inkább segítsd megteríteni az asztalt! Mindjárt itt lesznek…

    – Kik lesznek itt?

    – Enciék és Feriék. Az egész család.

    – Miért jönnek?

    – Születésnapot köszönteni.

    – Szülinapot? Kinek van születésnapja?

    – Nekem.

    – Persze, hát… persze, persze! Anyukának ma van a szülinapja… persze, a szülinap, így még jobb is… lent felejtettem a kocsiban a meglepetés ajándékot… mindjárt jövök – a táskáját felkapva kirohan az ajtón.

    – Elfelejtette, mint mindig – legyint a kezével Jolán. – Milyen szórakozott ez a gyerek. Most is egyedül kell megoldanom a saját születésnapomat – morgolódik a lány után nézve, majd sietve a konyhába megy. – Ránézek a húsra, nehogy odaégjen!

    Pár perc múlva kezében portörlővel jön vissza. Törölgetni kezdi a bútorokat, a falon lévő fényképeket. Jézus képe előtt megállva, keresztet vet.

     – Látod, egyedül maradtam. János itt hagyott, igaz én küldtem el, de én még ezek után sem haragszom rá, próbálom megérteni – mondja, és közben a másik, idős férfit ábrázoló képet kezdi törölgetni. – János, János, ennyi év után, ezt érdemeltem? A legjobb barátnőmmel, Katival, kellett megcsalnod? Ezt a szégyent! Tagadod, persze, hogy tagadod, azt mondod, hogy nem történt semmi. Amikor rátok nyitottam… jobb nem gondolni rá, hogy mit láttam! Hogyan mondjam el a gyerekeknek, hogy elválunk? Mert én nem élek tovább Veled egy percig sem, az biztos! Egy percig sem! Egyedül kell leélnem öreg éveimet – szipogni kezd, a portörlővel a szemét törölgeti, utána kirázza a rongyot. – Hogy itt mennyi por van, már tegnap kellett volna takarítanom, de vendégem volt, nem értem rá. A szomszéd Jóska jött át, látja, hogy mostanában egyedül vagyok. Azt mondta, ha szükségem van segítségre, csak szóljak neki! Özvegyember, öt éve halt meg a felesége. Magányosan nem könnyű élni – megint törölgetni kezdi a szemét. – Én sosem leszek magányos, itt vannak a gyerekek, néha jönnek, ebben-abban kicsit segítenek. „Persze a telek miatt”, mondja Juci sógornőm, „Mi lesz, ha megtudják, hogy a balatoni kis telek a nyaralóval, sosem volt a tiétek, csak tőlünk béreltétek?” Igen, nem tudtuk megvenni, mindig másra kellett a pénz. Építkezésre, hitelfizetésére, gyerekek nevelésére, iskoláztatására. Ma el kell nekik mondanom az igazságot, a teljes igazságot! Nem lesz könnyű – újra a szentképet kezdi törölgetni. – Kérlek, Jézus, adj erőt, hogy legyen bátorságom elmondani a gyerekeknek! Biztos meg fogják érteni, jó gyerekek, szeretnek engem. Az apjukat is szeretik, szerették, igaz, azt nem tudják, hogy… hogy az apjuk, mint utóbb kiderült, nem egy mintaférj, de mi meg tudunk bocsájtani egymásnak, mert mi egy szerető család vagyunk. Lehet, hogy nekem is meg kellene bocsájtanom Jánosnak? Lehet, hogy igazat mond és nem történt semmi. Időben érkeztem, mondja, különben is én vagyok élete nagy szerelme. Megbántott, nagyon megbántott, elválunk és kész, volt már ilyen a történelemben. Nem igaz? A szent család, Anyám így nevezett minket, persze gúnnyal a hangjában. Jézus, kérlek, segíts nekünk, hogy továbbra is, a történtek ellenére is, szerető család maradhassunk! Jövőre lenne az ötvenedik házassági évfordulónk, ha segítenél, egy kis csoda jól jönne! Jaj, valami odaégett… a hús! – kap a fejéhez rémülten és a konyhába szalad. Gyorsan kinyitja a sütő ajtaját, sűrű füst önti el a helyiséget. – Ennek a fele kissé túlsült, nem lesz sok hús, az biztos! Itt mindig, milyen sötét van, világos nappal is villanyt kell gyújtani! – felkapcsolja a villanyt, de egy perc múlva ismét sötét lesz. – Már csak ez hiányzott… hol a telefonom? Végre! Halló, kérem, sötét lett a lakásban, kérem, küldjön ki egy szerelőt! Ne holnap, hanem ma! Születésnapom van, jön a család… igen, mi még együtt ünnepelünk, igen, mi egy ilyen család vagyunk… ilyen szerető család – leteszi a telefont. – Nem hiszem el! Legalább azt mondta volna, hogy jönnek, vagy nem! Erre el kell szívnom egy cigit… ha megtalálom ebben a sötétben – lassan, óvatosan átmegy a szobába, és az asztalon tapogatva keresi a cigarettát. – Szerencsém van, megvan, ezért kell mindig a helyére tenni mindent! – rágyújt, cigarettával a kezében óvatosan leül a fotelba.  

   Ebben a pillanatban világos lesz a szobában, felkapcsolódnak a lámpák. 

    – Mi ez a nagy fényesség? – emeli szeme elé a kezét. – Milyen világos lett. Jaj, de megijesztett! – mondja a szobában álló, fehér lepelben lévő, középkorú férfinek. – Megint nyitva volt az ajtó, persze nem zártam be Tüncike után. Maga jött a villanyt megjavítani? Ilyen hamar? Nem azért mondom, örülök, mert tudja, ma van a születésnapom, és jönnek a gyerekek.

    – Én Jézus vagyok, azért jöttem, hogy világítsak szavaimmal…

    – Én sem érek rá, rengeteg a dolgom, maga is csak tegye a dolgát!

    – Én Jézus vagyok, azért jöttem, hogy, ha figyeltek rám szavaimmal, a hit…

    – Szép neve van, nem is gondoltam, hogy már a Jézus nevet is lehet…

    – Én vagyok Jézus, segíteni jöttem…

    –„A gyors segítség, aranyat ér”, hangoztatta nagyanyám is sűrűn. Ne zavartassa magát, dolgozzon nyugodtan, én kimegyek a konyhába. Milyen érdekes a munkaruhája, még sosem láttam ilyen, szép fehér munkaruhát. Nem koszolódik ez túlságosan munka közben?

    – Nálunk a fehér szín nagyon kedvelt…

    – Jól van, nekem ugyan mindegy, ha nem nekem kell mosnom. Nem érek rá magával foglalkozni, megyek a konyhába. Tegye a dolgát, szóljon, ha végzett és alá kell írnom a munkalapját! – hadarja el a mondandóját az asszony és gyorsan a konyhába siet. – Érdekes, mennyire hasonlít a képen lévő Jézusra és neki is Jézus a neve… nem az nem lehet! – elmélkedik, miközben a sült húst kiveszi a sütőből. – Szerencsére, egy részét még meg lehet enni. Azért felveszem az erősebb szemüvegemet és megnézem jobban, ezt a fiatalembert.    

    – Nincs munkalapom – mondja halkan a férfi. – Nem ér rá, majd ha visszajön, megkérdezem, hogy miben tudok segíteni neki. – A sarokban lévő székre ül.      

   Hangosan csapódik az ajtó.

    – Csókolom, Anyuka! – hallatszik az előszobából férfihangon a köszönés. – Megjöttünk, Anyuka… hol van?

     – Remélem, itthon van Jolánka Mama – folytatódik a beszélgetés női hangon.

     – Anna, kérte már többször is Anyám, hogy ne mondd neki, hogy Jolánka Mama!

     – Jól van Ferikém, a férjem szava számomra parancs, nem akarom Anyádat bosszantani, csak mindig elfelejtem, hogy nem szereti, ha Jolánkának szólítom. Jó napot, csókolom, Anyuka! Köszönj már, Ábelka, kisfiam ne kelljen mindig rád szólnom!

     – Nem vagyok Ábelka! Ábelka így, Ábelka úgy… utálom, ha Ábelkázol!

     – Hogy beszélsz Anyáddal? Tíz éves vagy és még azt sem tudod, hogy köszönni illik a Nagyanyádnak?

      – Ne veszekedj a gyerekkel! – érkezik emelt hangon Anna válasza. – Majd köszön illemtudóan, ha bementünk a szobába. Menj már, kisfiam! – tolja maga előtt ingerülten a fiút. – Ne totyogj, mint egy kisbaba!

     – Ne csukjátok be az ajtót, bátyókám! Én is itt vagyok.

     – Szia, Enikő! Egyedül, egyedül? A férjedet hol hagytad?

     – Munka, túlóra, fusi, mit tudom én, de nem is érdekel.

     – Össze vagytok veszve?

     – Ja, lehet, hogy válunk, de Anyukának még nem kell tudni róla.

     – Mi hallgatunk, mint a sír, majd Te elmondod, ha akarod.         

     – Végre, hogy megjöttetek – iparkodik az érkezők elé a Nagymama. – Hadd öleljelek meg unokám, de megnőttél, lassan már le kell hajolnod hozzám, hogy puszit adhassak neked. Szervusz, Anna, kis menyem örülök, hogy látlak. Neked már tényleg le kell hajolnod a pusziért – mondja mosolyogva. – Encike, de jó, hogy már Te is ideértél! A férjed, ugye majd később jön? Jól van. Ferikém, fiam, miért nem látogatsz meg sűrűbben? – vonja felelősségre az ajtón utolsóként belépő férfit.

     – Jól van Anyuka, majd ezután sűrűbben… Mi ez a füst a szobában? Megígérte, hogy nem dohányzik többet.  

     – Nem is dohányzom, csak a hús kicsit odakapott, azért van füst.

     – Apuka hol van? Már több mint egy hónapja nem beszéltem vele, hiába keresem telefonon, nem veszi fel. Szükségem lenne pár szerszámra, megint rosszalkodik a kocsi. Nem baj, majd most tortázás közben megbeszéljük…

     – Nem tudod vele most megbeszélni, mert nem fog velünk tortázni. Kisebb csodára lenne szükség, hogy valaha még együtt tortázhasson velem a születésnapomon. 

     – Miért, baj van? – érdeklődik rémülten, Enikő. – Megijeszt, Anyuka!

     – Nem kell ijedezni lányom, majd mindent elmondok.

     – Kiszellőztetek – indul az ablak felé Feri. A meglepetéstől szinte a földbe gyökeredzik a lába, amikor meglátja az idegent. – Ki maga és mit keres itt? – kérdezi csodálkozva a székben ülőt.  – Ez meg kicsoda? – fordul az anyja felé.

     – Kiket enged be a lakásba Anyuka? Figyelmeztettelek már Feri, hogy mostanában furán viselkedik Anyád, de, hogy ilyen nagy a baj, azt nem gondoltam volna.

     – Hallgass, Anna ne idegesíts még Te is! Anyuka, válaszoljon, ki ez az ember?  

     – A villanyszerelő.

     – Villanyszerelő… és miért van itt, miért ül a székben?

     – Nem volt áram, és őt küldték a hiba kijavítására. Biztos elfáradt. Ne légy olyan ellenséges! Mindig olyan ellenséges vagy, már gyerekkorodban is…

     – Nem vagyok ellenséges, csak megkérdeztem.

     – Megkérdezted, megkérdezted… Ő… hogy is hívják fiatalember?

     – Jézus a nevem.

     – Na, tessék! Megmondtam, én megmondtam, erről beszélek. Bevándorló. Ezért nincs munkája a magyarnak a saját országában.

     – Elbocsájtottak? Nincs munkád, kisfiam?

     – Van munkám, még van, de amint látható –, Feri, a vállait felvonva mutat az idegenre. – Villanyszerelő…

     – Nem vagyok villanyszerelő. Jézus vagyok. Azért jöttem, hogy elmondjam nektek, ha figyeltek rám… – a székből felállva, fejét lehajtva a szoba közepére megy, lehunyt szemmel, kezeit a magasba emelve beszélni kezd. – Segíteni jöttem, hogy veletek legyek, míg a nap föl nem virrad és a hajnalcsillag föl nem tűnik a ti szívetekben…

     – Ezek, csak szép szavak, elég, elég az üres szavakból!

     – Türelem, Ferikém, türelem! – nyugtatja a fiát, Jolán. – Ti csak hallgassátok, nagyon okosakat mond, nekem sajnos dolgom van a konyhában.

     – Nem látjátok? Anyu, Apu, Nagyi… nem látjátok? Ő, a képről… Ő, van a képen… Ő, volt a képen, mert most senki nincs a képen… üres a kép!

    – Ábelka, ne beszélj össze-vissza! Mit akarsz mondani?

    – Anyu, nézz oda a falra! – mutat a szentkép irányába a kisfiú.

   Ebben a pillanatban elsötétül minden.

    – Nem figyelnek rám, nem tehetek semmit – hallatszik hangosan, majd a hang fokozatosan elhalkul, csend lesz.

    – Már megint nincs áram. Szerencse, hogy nem mentem ki a konyhába.

    – És még ezeknek adnak munkát… én megmondtam, mondtam, vagy nem mondtam? Telefonáljon Anyuka!  

    – Lejött a képről… ez nem semmi, ha ezt elmesélem a srácoknak, nem fogják elhinni, ilyen nincs… jobb, mint a Harry Potter!

    – Mi ez a nagy sötétség? Anyu! Nincs itthon senki? – érkezik a kérdés az előszoba felől.     

    – Tüncike, itt vagyunk! – válaszolják a szobában lévők egyszerre.  

    – Miért nem kapcsoljátok fel a villanyt? Egy kattintás és tessék, fénybe borul minden. – nyúl a kapcsolóhoz Tündi. – Jöjjön, Apuka, itt van a szerető családja. Na, kit hoztam, Anyuka, szülinapi ajándékként?

    Az ajtóban, Tündi mellett apja, János áll, vörös rózsa csokorral a kezében.

 

Budapest 2021-10-04                                                                                                      

Szépírói kurzus 2021/ősz/5 - Nemes Adél elbeszélése

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Nemes Adél azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Franz Kafka "Ütés a nagy kapura" című novellájának hatására írt elbeszélést. Munkája különleges, igen erős tehetségről tasz tanubizonyságot. Örömmel közlöm. Gratulálok! 

Nemes Adél

Fekete

(Franz Kafkának ajánlom)

 A temetés egyszerű és gyors volt. Nagyapám testvérének nem voltak gyerekei, és a rokonok közül senki nem érezte feladatának, hogy vendégül lássa a megjelenteket, így hamarosan indulhattam is. Nem voltam ismerős ezen a környéken, ezért egy kicsit tartottam a hazaúttól. Különösen, amikor észrevettem, hogy a telefonom vészesen lemerült idefelé, mivel szinte egész végig a volt lakótársammal egyezkedtem a kifizetetlen számlák miatt. A töltőt valamikor régebben kivettem a kesztyűtartóból és elfelejtettem visszatenni, így navigáció és térkép nélkül, pusztán az ösztöneimre és némi halvány emlékre hagyatkozva indultam el a határmenti faluból.

Az erdős, dombos terepen hosszan kanyargott az út, és egyre kétségbeesettebben vártam arra, hogy valami ismerős, vagy legalább kevésbé néptelen vidékre érjek. Fekete garbómban és öltönynadrágomban már nagyon melegem volt, és az ünnepi cipő is kezdte nyomni a lábamat.

Nagy sokára egy településre értem, ahol az egyik ház előtt napernyő, alatta pedig egy asztal állt székekkel. Végre egy hely, ahol ihatok, és talán még ehetek is valamit! Leparkoltam, és elindultam az épület felé. Közben itt is, ott is arcok bukkantak fel és tűntek el az ablakok függönyei és a kerítések mögött.

Amint az asztalhoz értem, a házból egy köpcös, kopasz férfi sietett elő, kezében piszkosfehér kendővel, köszönésemre egy pillanatra mintha megtorpant volna, de aztán az egyik székre mutatott. Egy nagy pohár hideg limonádét kértem, aztán elárultam, hogy éhes is vagyok, mire frissen sült péksüteményt ajánlott, enyhe akcentussal ejtve a szavakat.

Rögtön nekiálltam az evésnek és az ivásnak, így csak pár perc után észleltem, hogy a férfi nem ment vissza a házba, hanem ott állt mellettem, és engem nézett. A tekintete nem volt éppen barátságtalan, mégis zavarba ejtett, letettem a sütemény maradékát, és talán egy kicsit kihívóan nézhettem, mert a férfi megköszörülte a torkát, és beszélgetni kezdett velem. Vagyis inkább pontosabb lenne, ha azt mondanám, hogy faggatni kezdett, hiszen egymás után tette fel az egyre személyesebb kérdéseket. Nem akartam udvariatlannak látszani, ezért válaszolgattam neki, de nagyon kényelmetlenül éreztem magamat. Mert azt még elfogadhatónak találtam, amikor tudni akarta, hogy honnan jöttem és meddig maradok, sőt még azt is, amikor a foglalkozásomról érdeklődött, de aztán rátért arra, hogy jól fizetik-e ezt a munkát, enyém-e a kocsi, amivel érkeztem, és van-e saját házam. Mialatt beszélgettünk, megjelent egy másik férfi, és kicsit távolabb megállt egy bokor mellett. Aztán mások is érkeztek, nők is, és kisebb-nagyobb távolságra megközelítettek, ott sündörögtek, vagy leplezetlenül hallgatóztak körülöttünk. Rossz érzésem egyre csak fokozódott, jobbnak láttam gyorsan fizetni és odébbállni.

A férfi arcán meglepettséget láttam, amikor – kétségtelenül kissé türelmetlenül – beléfojtottam az újabb kérdést, és a számlámat kértem. Azt mondta, hogy a vendége voltam, és megkérdezte, hogy biztosan menni akarok-e már. Azt feleltem, hogy még hosszú út áll előttem, ezért igen, valóban indulnom kell. Talán ha nem keresgélem a napszemüvegemet és a kulcsomat, csak felkelek a székről és a kocsihoz megyek, minden másképp alakult volna. De szakadt rólam a víz, kellemetlenül melegített a fekete garbóm torkomra simuló nyakrésze, és bizonyára megzavartak az imént rám zúduló kérdések is, így kicsit kábán, lassan szedelőzködtem.

Így történhetett, hogy - lassúságomat bizonytalanságnak értelmezve - a köpcös férfi megragadta a karomat, és határozottan a ház felé húzva magyarázni kezdett, hogy csak egy percig várjak még, menjek vele, hadd mutasson nekem valamit. Betessékelt a kapun, fel a lépcsőn, és már ott is voltunk a ház nappali szobájában, ahol szinte lenyomott egy székre. Egy másik férfi, valószínűleg a ház lakója, egy poharat adott a kezembe, és elégedett mosollyal koccintott a köpcössel, aztán velem. Én csak tarottam a poharat a kezemben, teljesen ledermedve. De nem volt időm a helyzet megértésére, mert a következő pillanatban belépett egy fiatal nő, arcán elfogódott kíváncsisággal, és megállt előttem. A házigazdának gondolt férfi odalépett hozzá, egy kicsit taszított rajta, hogy forduljon körbe előttem, aztán megkérdezett, hogy mit szólok hozzá, szerintem csinos-e a lány. Közöltem, hogy persze, csinos, de én most már tényleg nem tudok tovább maradni, indulnom kell haza. Közben magamban hozzátettem, hogy majd később kitalálom azt is, merre van ez a haza, csak innen jussak egyszer ki. Nem engedtek olyan könnyen, előbb meg kellett innom, ami a pohárban volt. Szerencsére a szaga alapján nem tűnt túl erősnek az ital, de már az sem érdekelt, ha ittas vezetésért megbüntetnek, csak szabadulhassak. Miután letettem az üres poharat, végre nem állták el az utamat. Gyorsan elköszöntem, és siettem kifelé a házból.

Már messziről láttam, hogy a kocsiban ül valaki. Átfutott az agyamon, mekkora hiba volt már megint nyitva felejteni az autót. Torkig voltam az egész kalanddal, a végére akartam érni. Az autó mellé kerülve láttam, hogy a fiatal nő ül odabent. Rám mosolygott, úgy kérdezte, hogy indulunk-e haza. Miközben tisztázni próbáltam, hogy hogyan is érti ezt, csendben körbevettek bennünket a falu lakói. Egyre többen álltak meg mellettünk. Reméltem, hogy talán lesz köztük valaki, aki segít, ezért elkezdtem magyarázni nekik, hogy ezt a nőt nem ismerem, pár perce láttam először, és nem tudom, mit keres az autómban. Én csak szeretnék hazamenni, úgy, ahogy jöttem, egyedül.

Azt már nem tehetem, mondta az egyik idősebb asszony, barátságos, nyugodt arcú, ápolt kinézetű. Hiszen idejöttem talpig feketébe öltözve, készségesen beszámoltam arról, mit tudok nyújtani, aztán tanúk előtt bementem a lányos házba, és kijelentettem, hogy tetszik a lány. Az áldomást is megittam, tehát nincs jogom visszalépni.

A kocsiban ülő nő arca lángolt, a szemében a szégyen könnyei gyűltek. Egy pillanatra meg is sajnáltam, de aztán az emberek felé fordultam. Próbáltam volna elmondani, hogy a temetés miatt vagyok feketében, és nem akarok nősülni, azt sem tudtam, hogy errefelé így megy a lánykérés, és egy ujjal sem értem ehhez a nőhöz itt a kocsiban, tehát nyugodtan kiszállhat és hazamehet. De az első szavamra elutasító morajlás futott végig a körülöttünk álló tömegen, és a kör még szorosabbra zárult, kérlelhetetlenül és véglegesen.