Szépírói kurzus 2021/ősz/6 - Borka Mária Anna elbeszélése

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Borka Mária Anna azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Szakonyi Károly drámája alapján elbeszélést írt. Kiváló munka. Gratulálok! 

BORKA MÁRIA ANNA

BMA

SZERETŐ CSALÁD

Novella

 Ajánlom novellámat, Szakonyi Károlynak, az „Adáshiba” szerzőjének

  Meleg augusztusi délután. A nyitott ablakon keresztül gyerekricsaj hallatszik be a szobába. Nevetés, kiabálás, veszekedés. – Micsoda vircsaft! – mondja az idős asszony az ablakot becsukva.

     – Még ebben a kánikulában is bezárt ablakkal kell lennem! Felháborító! Ugye, Petike? – az asztalon lévő tányérról almaszeletet vesz a kezébe és a kalitkához hajolva a rácsok közé dugja. A papagáj azonnal csipegetni kezdi a gyümölcsöt. – Ne olyan hevesen, nem eszi el előled senki, puszi, puszi, Petike – becézgeti a madarat.

     – Csók, Anyuka. Megjöttem – lép a szobába egy harminc év körüli lány.

     – Jaj de megijesztettél! Hogy tudtál bejönni ilyen hangtalanul? – rezdül össze az asszony. – Tüncikém, ezerszer kértelek, hogy…

     – Én is kértelek, hogy ne szólíts Tüncikémnek! Tündi a nevem. Sosem szerettem, most sem szeretem, de mit csináljak, ha ezt a nevet választottad. 

     – Apád, nem én, én Anikónak akartalak…

     – Na, még csak az kellett volna!

     – Miért, szerintem, Anikó és Enikő nagyon szép kislány nevek, illett volna rátok, ikrek vagytok, és nagyon hasonlítotok egymásra. Én a Jolán nevet kaptam anyámtól, őt is így hívták, és szeretem vagy nem, Jolánnak kereszteltek.  

     – Anyuka, tudja, hogy a világból ki lehet zavarni, azzal a szöveggel, hogy nagyon hasonlítunk egymásra, Enikővel. Egyforma ruhák, egyforma hajviselet és a többi. Már akkor elegem volt belőle, amikor az oviban, azzal csúfoltak minket, hogy olyanok vagyunk, mint két tojás.       

      – Apád ragaszkodott hozzá, hogy Tündi legyél, mert szerinte tündérien szép baba voltál.

     – Csak az Enikő meg ne hallja, hogy Apa szerint én voltam a szebb!

     – Encike mindig is tudta, hogy Te vagy Apátok kedvence. Hogy-hogy ilyen korán hazajöttél? Remélem…

      – Mit remélsz? Ó, mondd, mit remélsz? – énekli anyja derekát megfogva, a szobát vidáman körbetáncolva a lány.

      – Ne, ne… engedj el, tudod, a szívem! – bontakozik ki az ölelésből szuszogva az asszony. – Inkább segítsd megteríteni az asztalt! Mindjárt itt lesznek…

    – Kik lesznek itt?

    – Enciék és Feriék. Az egész család.

    – Miért jönnek?

    – Születésnapot köszönteni.

    – Szülinapot? Kinek van születésnapja?

    – Nekem.

    – Persze, hát… persze, persze! Anyukának ma van a szülinapja… persze, a szülinap, így még jobb is… lent felejtettem a kocsiban a meglepetés ajándékot… mindjárt jövök – a táskáját felkapva kirohan az ajtón.

    – Elfelejtette, mint mindig – legyint a kezével Jolán. – Milyen szórakozott ez a gyerek. Most is egyedül kell megoldanom a saját születésnapomat – morgolódik a lány után nézve, majd sietve a konyhába megy. – Ránézek a húsra, nehogy odaégjen!

    Pár perc múlva kezében portörlővel jön vissza. Törölgetni kezdi a bútorokat, a falon lévő fényképeket. Jézus képe előtt megállva, keresztet vet.

     – Látod, egyedül maradtam. János itt hagyott, igaz én küldtem el, de én még ezek után sem haragszom rá, próbálom megérteni – mondja, és közben a másik, idős férfit ábrázoló képet kezdi törölgetni. – János, János, ennyi év után, ezt érdemeltem? A legjobb barátnőmmel, Katival, kellett megcsalnod? Ezt a szégyent! Tagadod, persze, hogy tagadod, azt mondod, hogy nem történt semmi. Amikor rátok nyitottam… jobb nem gondolni rá, hogy mit láttam! Hogyan mondjam el a gyerekeknek, hogy elválunk? Mert én nem élek tovább Veled egy percig sem, az biztos! Egy percig sem! Egyedül kell leélnem öreg éveimet – szipogni kezd, a portörlővel a szemét törölgeti, utána kirázza a rongyot. – Hogy itt mennyi por van, már tegnap kellett volna takarítanom, de vendégem volt, nem értem rá. A szomszéd Jóska jött át, látja, hogy mostanában egyedül vagyok. Azt mondta, ha szükségem van segítségre, csak szóljak neki! Özvegyember, öt éve halt meg a felesége. Magányosan nem könnyű élni – megint törölgetni kezdi a szemét. – Én sosem leszek magányos, itt vannak a gyerekek, néha jönnek, ebben-abban kicsit segítenek. „Persze a telek miatt”, mondja Juci sógornőm, „Mi lesz, ha megtudják, hogy a balatoni kis telek a nyaralóval, sosem volt a tiétek, csak tőlünk béreltétek?” Igen, nem tudtuk megvenni, mindig másra kellett a pénz. Építkezésre, hitelfizetésére, gyerekek nevelésére, iskoláztatására. Ma el kell nekik mondanom az igazságot, a teljes igazságot! Nem lesz könnyű – újra a szentképet kezdi törölgetni. – Kérlek, Jézus, adj erőt, hogy legyen bátorságom elmondani a gyerekeknek! Biztos meg fogják érteni, jó gyerekek, szeretnek engem. Az apjukat is szeretik, szerették, igaz, azt nem tudják, hogy… hogy az apjuk, mint utóbb kiderült, nem egy mintaférj, de mi meg tudunk bocsájtani egymásnak, mert mi egy szerető család vagyunk. Lehet, hogy nekem is meg kellene bocsájtanom Jánosnak? Lehet, hogy igazat mond és nem történt semmi. Időben érkeztem, mondja, különben is én vagyok élete nagy szerelme. Megbántott, nagyon megbántott, elválunk és kész, volt már ilyen a történelemben. Nem igaz? A szent család, Anyám így nevezett minket, persze gúnnyal a hangjában. Jézus, kérlek, segíts nekünk, hogy továbbra is, a történtek ellenére is, szerető család maradhassunk! Jövőre lenne az ötvenedik házassági évfordulónk, ha segítenél, egy kis csoda jól jönne! Jaj, valami odaégett… a hús! – kap a fejéhez rémülten és a konyhába szalad. Gyorsan kinyitja a sütő ajtaját, sűrű füst önti el a helyiséget. – Ennek a fele kissé túlsült, nem lesz sok hús, az biztos! Itt mindig, milyen sötét van, világos nappal is villanyt kell gyújtani! – felkapcsolja a villanyt, de egy perc múlva ismét sötét lesz. – Már csak ez hiányzott… hol a telefonom? Végre! Halló, kérem, sötét lett a lakásban, kérem, küldjön ki egy szerelőt! Ne holnap, hanem ma! Születésnapom van, jön a család… igen, mi még együtt ünnepelünk, igen, mi egy ilyen család vagyunk… ilyen szerető család – leteszi a telefont. – Nem hiszem el! Legalább azt mondta volna, hogy jönnek, vagy nem! Erre el kell szívnom egy cigit… ha megtalálom ebben a sötétben – lassan, óvatosan átmegy a szobába, és az asztalon tapogatva keresi a cigarettát. – Szerencsém van, megvan, ezért kell mindig a helyére tenni mindent! – rágyújt, cigarettával a kezében óvatosan leül a fotelba.  

   Ebben a pillanatban világos lesz a szobában, felkapcsolódnak a lámpák. 

    – Mi ez a nagy fényesség? – emeli szeme elé a kezét. – Milyen világos lett. Jaj, de megijesztett! – mondja a szobában álló, fehér lepelben lévő, középkorú férfinek. – Megint nyitva volt az ajtó, persze nem zártam be Tüncike után. Maga jött a villanyt megjavítani? Ilyen hamar? Nem azért mondom, örülök, mert tudja, ma van a születésnapom, és jönnek a gyerekek.

    – Én Jézus vagyok, azért jöttem, hogy világítsak szavaimmal…

    – Én sem érek rá, rengeteg a dolgom, maga is csak tegye a dolgát!

    – Én Jézus vagyok, azért jöttem, hogy, ha figyeltek rám szavaimmal, a hit…

    – Szép neve van, nem is gondoltam, hogy már a Jézus nevet is lehet…

    – Én vagyok Jézus, segíteni jöttem…

    –„A gyors segítség, aranyat ér”, hangoztatta nagyanyám is sűrűn. Ne zavartassa magát, dolgozzon nyugodtan, én kimegyek a konyhába. Milyen érdekes a munkaruhája, még sosem láttam ilyen, szép fehér munkaruhát. Nem koszolódik ez túlságosan munka közben?

    – Nálunk a fehér szín nagyon kedvelt…

    – Jól van, nekem ugyan mindegy, ha nem nekem kell mosnom. Nem érek rá magával foglalkozni, megyek a konyhába. Tegye a dolgát, szóljon, ha végzett és alá kell írnom a munkalapját! – hadarja el a mondandóját az asszony és gyorsan a konyhába siet. – Érdekes, mennyire hasonlít a képen lévő Jézusra és neki is Jézus a neve… nem az nem lehet! – elmélkedik, miközben a sült húst kiveszi a sütőből. – Szerencsére, egy részét még meg lehet enni. Azért felveszem az erősebb szemüvegemet és megnézem jobban, ezt a fiatalembert.    

    – Nincs munkalapom – mondja halkan a férfi. – Nem ér rá, majd ha visszajön, megkérdezem, hogy miben tudok segíteni neki. – A sarokban lévő székre ül.      

   Hangosan csapódik az ajtó.

    – Csókolom, Anyuka! – hallatszik az előszobából férfihangon a köszönés. – Megjöttünk, Anyuka… hol van?

     – Remélem, itthon van Jolánka Mama – folytatódik a beszélgetés női hangon.

     – Anna, kérte már többször is Anyám, hogy ne mondd neki, hogy Jolánka Mama!

     – Jól van Ferikém, a férjem szava számomra parancs, nem akarom Anyádat bosszantani, csak mindig elfelejtem, hogy nem szereti, ha Jolánkának szólítom. Jó napot, csókolom, Anyuka! Köszönj már, Ábelka, kisfiam ne kelljen mindig rád szólnom!

     – Nem vagyok Ábelka! Ábelka így, Ábelka úgy… utálom, ha Ábelkázol!

     – Hogy beszélsz Anyáddal? Tíz éves vagy és még azt sem tudod, hogy köszönni illik a Nagyanyádnak?

      – Ne veszekedj a gyerekkel! – érkezik emelt hangon Anna válasza. – Majd köszön illemtudóan, ha bementünk a szobába. Menj már, kisfiam! – tolja maga előtt ingerülten a fiút. – Ne totyogj, mint egy kisbaba!

     – Ne csukjátok be az ajtót, bátyókám! Én is itt vagyok.

     – Szia, Enikő! Egyedül, egyedül? A férjedet hol hagytad?

     – Munka, túlóra, fusi, mit tudom én, de nem is érdekel.

     – Össze vagytok veszve?

     – Ja, lehet, hogy válunk, de Anyukának még nem kell tudni róla.

     – Mi hallgatunk, mint a sír, majd Te elmondod, ha akarod.         

     – Végre, hogy megjöttetek – iparkodik az érkezők elé a Nagymama. – Hadd öleljelek meg unokám, de megnőttél, lassan már le kell hajolnod hozzám, hogy puszit adhassak neked. Szervusz, Anna, kis menyem örülök, hogy látlak. Neked már tényleg le kell hajolnod a pusziért – mondja mosolyogva. – Encike, de jó, hogy már Te is ideértél! A férjed, ugye majd később jön? Jól van. Ferikém, fiam, miért nem látogatsz meg sűrűbben? – vonja felelősségre az ajtón utolsóként belépő férfit.

     – Jól van Anyuka, majd ezután sűrűbben… Mi ez a füst a szobában? Megígérte, hogy nem dohányzik többet.  

     – Nem is dohányzom, csak a hús kicsit odakapott, azért van füst.

     – Apuka hol van? Már több mint egy hónapja nem beszéltem vele, hiába keresem telefonon, nem veszi fel. Szükségem lenne pár szerszámra, megint rosszalkodik a kocsi. Nem baj, majd most tortázás közben megbeszéljük…

     – Nem tudod vele most megbeszélni, mert nem fog velünk tortázni. Kisebb csodára lenne szükség, hogy valaha még együtt tortázhasson velem a születésnapomon. 

     – Miért, baj van? – érdeklődik rémülten, Enikő. – Megijeszt, Anyuka!

     – Nem kell ijedezni lányom, majd mindent elmondok.

     – Kiszellőztetek – indul az ablak felé Feri. A meglepetéstől szinte a földbe gyökeredzik a lába, amikor meglátja az idegent. – Ki maga és mit keres itt? – kérdezi csodálkozva a székben ülőt.  – Ez meg kicsoda? – fordul az anyja felé.

     – Kiket enged be a lakásba Anyuka? Figyelmeztettelek már Feri, hogy mostanában furán viselkedik Anyád, de, hogy ilyen nagy a baj, azt nem gondoltam volna.

     – Hallgass, Anna ne idegesíts még Te is! Anyuka, válaszoljon, ki ez az ember?  

     – A villanyszerelő.

     – Villanyszerelő… és miért van itt, miért ül a székben?

     – Nem volt áram, és őt küldték a hiba kijavítására. Biztos elfáradt. Ne légy olyan ellenséges! Mindig olyan ellenséges vagy, már gyerekkorodban is…

     – Nem vagyok ellenséges, csak megkérdeztem.

     – Megkérdezted, megkérdezted… Ő… hogy is hívják fiatalember?

     – Jézus a nevem.

     – Na, tessék! Megmondtam, én megmondtam, erről beszélek. Bevándorló. Ezért nincs munkája a magyarnak a saját országában.

     – Elbocsájtottak? Nincs munkád, kisfiam?

     – Van munkám, még van, de amint látható –, Feri, a vállait felvonva mutat az idegenre. – Villanyszerelő…

     – Nem vagyok villanyszerelő. Jézus vagyok. Azért jöttem, hogy elmondjam nektek, ha figyeltek rám… – a székből felállva, fejét lehajtva a szoba közepére megy, lehunyt szemmel, kezeit a magasba emelve beszélni kezd. – Segíteni jöttem, hogy veletek legyek, míg a nap föl nem virrad és a hajnalcsillag föl nem tűnik a ti szívetekben…

     – Ezek, csak szép szavak, elég, elég az üres szavakból!

     – Türelem, Ferikém, türelem! – nyugtatja a fiát, Jolán. – Ti csak hallgassátok, nagyon okosakat mond, nekem sajnos dolgom van a konyhában.

     – Nem látjátok? Anyu, Apu, Nagyi… nem látjátok? Ő, a képről… Ő, van a képen… Ő, volt a képen, mert most senki nincs a képen… üres a kép!

    – Ábelka, ne beszélj össze-vissza! Mit akarsz mondani?

    – Anyu, nézz oda a falra! – mutat a szentkép irányába a kisfiú.

   Ebben a pillanatban elsötétül minden.

    – Nem figyelnek rám, nem tehetek semmit – hallatszik hangosan, majd a hang fokozatosan elhalkul, csend lesz.

    – Már megint nincs áram. Szerencse, hogy nem mentem ki a konyhába.

    – És még ezeknek adnak munkát… én megmondtam, mondtam, vagy nem mondtam? Telefonáljon Anyuka!  

    – Lejött a képről… ez nem semmi, ha ezt elmesélem a srácoknak, nem fogják elhinni, ilyen nincs… jobb, mint a Harry Potter!

    – Mi ez a nagy sötétség? Anyu! Nincs itthon senki? – érkezik a kérdés az előszoba felől.     

    – Tüncike, itt vagyunk! – válaszolják a szobában lévők egyszerre.  

    – Miért nem kapcsoljátok fel a villanyt? Egy kattintás és tessék, fénybe borul minden. – nyúl a kapcsolóhoz Tündi. – Jöjjön, Apuka, itt van a szerető családja. Na, kit hoztam, Anyuka, szülinapi ajándékként?

    Az ajtóban, Tündi mellett apja, János áll, vörös rózsa csokorral a kezében.

 

Budapest 2021-10-04