A Szépírói Műhely tavaszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható. A Próza kurzus hallgatója, Soós Gábor szintén mesét írt, de ez a mese filozófia, történetként pedig szinte szorongató. Nagyszerű írás, örömmel ajánlom..
Soós Gábor
REJTÉLY
A karcos ágakkal szegélyezett ösvények úgy futnak végig az erdő puha testében, mint az emberi idegpályák. Emlékek szállítói ők, érzések postásai. Vajon hány ezer lábnyom, hány millió levegővétel kavarog látszólag kaotikusan, mégis egyfajta különös rendben ezen a titokzatos helyen? Átszámolhatnánk-e terrabájtokra a tudást, amit az ösvények felett lágyan összeboruló fák őriznek? Ők pedig értik-e, hogy az alattuk most csendesen andalgó két ember, miként került ebbe a számtalanszor lejátszódott, mégis mindig egyedi, ősi igézetbe? Létezett-e a kezdetnek észrevehető jele, vagy csak egy nem evilági áramkör záródott a találkozás első pillanatában, mint amikor egy lámpát felkapcsolva, a vezetékekben futó áram részei leszünk. Legalább egy röpke pillanatra. Vagy éppen az örökkévalóságig.
Levelek pihennek mindenhol. Talán még azok is itt vannak, amiken együtt tapostunk, mert az ősszel még miénk volt az összes ösvény. Nem hittük, hogy más is megfordulhat arra, ahol megannyi szerelmes szó röppent fel, hogy tarka madarakként csatlakozzanak égen szálló társaikhoz. És micsoda madarak voltak! Énekeltek nekünk a múltról, daloltak a jövőről, de leginkább szálltak, hol sebesen, hol meg-megpihenve, attól függően, hogy szárnyuk mennyire volt erős. Mert a szerelmes szó különös faggyú. Vékony rétegben megvéd a valóságtól, vastagon kenve viszont könyörtelenül lehúz, és mire a madár feleszmél, már földi ragadozók lakmároznak könnyű testéből.
Most is szipogok. Magam sem tudom, hogy csak a hűvös kora tavaszi levegő teszi ezt velem, vagy a hiányod. Úgy társalgok veled, mintha mi sem történt volna, és a kérdéseimre mindig válaszolsz. Talán nem is te, csak a bokrok és az korhadt fa, amit mindig kikerültünk, vagy a milliméteres pókok finom szövésű hálói, amik csak akkor látszanak, ha egy bizonyos szögből süt rájuk a nap. Csak azok zengenek ilyenkor csendes hárfa-dalt, felelet gyanánt. Sokkal jobban ismernek minket, mint ahogy mi egymást valaha is megismerhettük.
Emlékszel a virágokra? Mikor arról beszélgettünk, létezhet-e szebb mementója a halálnak, mint az új sarjadás? Most egyedül lépkedek köztük, óvatosan, nehogy egyetlen hajtás is megsérüljön. Pedig micsoda butaság ez is. Nyilvánvalóan lehetetlen, hiszen már azzal is kárt okoztam, hogy elindultam az ösvényen, és miközben folyamatosan arra figyeltem, ami a föld felett van, talán észrevétlenül eltapostam valamit, ami még ki sem bújt a földből, és később százszor szebb és fontosabb lett volna, a hivalkodóan hajladozó virágoknál.
Tudod, fájt a zuhanás.
Még akkor is, ha gyerekes dolog a fák között ugrándozni. De kettőnk közül mindig is én voltam az igazi gyerek. Ahogy szaladgáltam körülötted, és közben be nem állt a szám. Éppen úgy, mint egy apró gyereknek, aki csak egyetlen mesét ismer, mégis újra és újra ugyanazt akarja hallani. Végül ő is mesélni kezd, de abban a pillanatban rájön, hogy még nem ismeri a szavak valódi jelentését.
Miért mondtad el előre a mesénk befejezését? Én nem a történet végét akartam hallani, hanem a létrejöttének okát. Úgy éreztem, meg kell fejtenem, valójában mi volt ez az egész. Onnantól csakis ez motoszkált bennem. Magányos sétáim közben ezt kopogta az összes harkály, erről zümmögtek a méhek, és ezt rajzolták az égre a télre itt maradt madarak is. Tudnom kellett, miért pont te és miért én? Ráadásul a zár, amely a választ őrizte, ott volt előttem, de a kulcsot elrejtetted, hogy soha közelébe se juthassak.
Mit tehettem volna? Próbálkoztam. Segítségül hívtam barlangrajzokat és hieroglifákat. Tanulmányoztam a szerelem alkímiáját és más titkos tanokat. Megidéztem ókori bölcseket és újkori gondolkodókat. Képleteket írtam, észvesztő teóriákat állítottam fel. Ám valami miatt egyik sem működött. Mégis kutattam tovább. Én, a titok csontsovány, félőrült rabja. Felderítettem és kihallgattam, megfigyeltem és elemeztem, felfedeztem és újraalkottam mindent. Ámokfutó lettem miattad. És abban a pillanatban, amikor majdnem feladtam, egyszer csak ott volt előttem a kulcs, mintha soha nem is lett volna máshol. A zár mégsem nyílt ki soha.
Az erdő türelmes és megértő. Szelíd mosollyal fogadja botladozásaim, és megpróbál a helyes úton tartani. Milyen furcsa. Néha az ember csak akkor tudja meg, hogy a jó ösvényen gyalogol-e már órák, hónapok, évezredek óta, ha egy hirtelen ötlettől vezérelve visszanéz. Hátrapillantva ugyanis teljes pompájában jelenik meg az út, kétséget sem hagyva afelől, mi volt a jó és mi a rossz, és az ember nem is érti, hogy eddig miért nem vette észre a jeleket, amelyek végig ott voltak a szeme előtt. Ott bizony. Az összes szépségével és nehézségével, az összes virággal és kóróval együtt. Mert ezek bizony mind-mind részesei egy sokkal nagyobb titoknak.
Rejtély volt ez az egész, most már tudom. S mint ilyen, talán jobb lett volna nem bolygatni. Némelyik rejtély ugyanis pont olyan, mint két egymástól homlokegyenest eltérő ember szerelme. Egyszerűen nincs rá logikus magyarázat. És pontosan ettől lesz olyan átkozottul gyönyörű.
