Bokros Judit
Tisza-parti hajnalok
A
Könyök utcára ugyan nem emlékszem,
ám
arra igen, milyen a tavaszi éj a Tisza-parton,
hol
trolik, buszok zúgnak át a belvárosi hídon.
Csodás
fények voltak akkor,
minden
olyan élesnek tűnt,
mint
a levegőt átszelő madárfütty.
Pedig
talán sosem voltunk józanok,
de
agyunk még kissé ködös mivolta
a
hajnali eget is mindig szépnek, élesnek rajzolta.
S
hazudta igaznak a hamist,
éjbe
suttogott vallomást, csókot,
melyet
a nap fénye valóságba oldott.
S
az ilyen éjek után végül nem maradt más,
csak
az igéző hajnalok emléke vízparton, parkban,
évek
múlva is keserédes ízeket fakasztva.
Krajnyák Dalma
Antióda
Téged talállak színdarabban,
filmben,
bármilyen alternativ vagy
fiktív létben;
Szerelmetes lányregényben,
olvaslak a sorok között, de
szókép helyett
kórkép vagy nekem,
a cizellált mestermű-leletem.
Téged harsognak utca-
megálló- és városnevek,
mondanám, hogy akkor is,
ha nem akarlak, nem kereslek.
De igen.
Tudat-nem-is-annyira-alattim
bevonz Téged és gyilkos
neved;
S az éginek vélt jeleknek
örülök.
Megmosolyogtatóan gyermeteg.
*
Évek sarába beragadt vágyak
hallucinációja,
felértékelt illúziók
leképzett manifesztációja
vagy te énem-nekem. Énekem.
Elmém terhe, múltam súlya,
Ez vagy te, képzeletemmel
megtöltött skatulya.
De ki lehetsz valójában?
Álmaimmal és félelmeimmel
felruházott gaz csábító,
kit rajongva gyűlöl a magam
fajta önsorsrontó?
Mi van, ha te, a piedesztálon
trónoló
megtestesült kételyadaptáció
valójában életszagú léttel
lecsupaszított,
egyszerű földi halandó?
Nem az
elefántcsont-tornyomból szemlélt fantazmagória,
csupán egy kiábrándító
valóság-figura? Fura
belegondolni, hogy
jelentéktelen is lehetsz.
S hogy egy másik dimenzióban
érdektelenné válok,
mert engem szeretsz!
Mádi Beáta
Pillangóval játszik
domestos
szag mindenütt
járólap
tehetetlenség
szőnyeg
tekerve hever
négykézláb
a haladás
fertőtlenít
– mondod
csúszik
megtörten a fény
étvágytalanság
szag
behatol
a bőr alá
ujjlenyomat
vesztett kéz
sima
ránctalan magány
kiázott
jövőt visz a víz
fehér
habok hajnalán
ez
karantén – mondod
a
félelem inhalál
gumikesztyűt
húz az est
valahol
útra kel a vándor
időtlen
s láthatatlan száll
pillangóval
játszik a halál
Rózsa Boglárka
Ars poetica
Jorge Luis Borges nyomán
Nézem
a szemét, ami kék,
mint
az óceán vagy a tinta,
papírra
nem hat már a tinta,
csak
a tekintete, a sűrű, a kék.
Kezemben
elalszik a gyertya,
bőröm
nem ér bőrt, csak hideg
betonfalba
ütközik, belül hideg
levegőre
gyullad meg a gyertya.
Szája
felfelé ível, de ez a mosoly
nem
az övé, és nem is az enyém,
a
benne bújó félelem se enyém,
csak
a pupillába rejtett félmosoly.
Nem
fordul el, arcának vonala
az
enyémen folytatódik, mint egy rajz,
ami
gyerekként kukába dobott rajz
volt
csupán, kusza ívek vonala.
