Szépírói kurzus 2018/ősz/5 Csősz Gergely költeménye

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Csősz Gergely azt a házi feladatot oldotta meg sikeresen, hogy az Énekek Éneke nyomán megírta a saját "énekét". Különleges munkáját örömmel közlöm. 

Csősz Gergely

Énekek éneke

(átirat)

Dehogy vagy te rusnya, kedves, dehogy vagy te rusnya!

Mint vízesés az Édenkertben a te tekinteted fátyla, és fogaid sziklái között pisztrángok a szavaid. Pajkosak, szivárványosak, megfoghatatlanok.

A te kacajod egyetlenem, mint egy túzok kakas dürgés időszakban, kézfejed mosószappanhoz hasonlón kecses. Olyan vagy te, mint egy jól lebetonozott pingpongasztal, szerelmem, csupa tízemeletesek között.   

Hajad boglya illatos, frissen tilolt marrákesi kender, lelked világa kies, mint a sínai hegyek, a te lábad közepütt lám, Vörös-tenger ered. Hagyd hát, hogy átvezessem rajta erőtől duzzadó leendő közös fiaink, hadd keressenek új otthont, hadd hágják meg a te csúcsaid, miként kőszáli kecskét, akarom mondani: miként kőszáli kecskék, kedves, miként kőszáli kecskék.

Dehogy vagy te kecske, kedves, dehogy vagy te kecske, ne mekegj már annyit, ne csüggedjél egy cseppet se, tömjél inkább tömjént a pipámba addig, és engedd, hogy a hajnal hasadtával nektáromat hasad hasadtába, félénk kelyhecskédbe cseppentsem, hadd szaporodjunk és sokasodjunk - ahogy az Úr mondta vala -, úgy is, mint: dugjunk, én galambom, tubicám, amennyit lehet!

Szépírói kurzus 2018/ősz/4 Várady Liliána elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója Várady Liliána néven írta meg elbeszélését, amely Boccaccio híres Dekameronja egyik fejezetének a mai változata. Remek írás. Itt közlöm. 

Várady Liliána

Körforgás

Jó kis sztori volt, amit Gyuláról fecsegett Irma, hogy kidesztillálta azt a gyöngyszemet 7 év alatt a netről, aztán meg beleszeretett, pedig csak pajzánkodni akart. Azt hitte, Erzsi lesz az ötvenegyedik, akit magáévá tesz, és majd otthagy, mióta üzemszerűen csalta a feleségét. Na de, képzeljétek, nem így lett!

Történt ugyanis – Irma elmondása szerint –, hogy a nagy Budapest városában, lakott egy család. És hát Gyulánk, akit otthon csak apusnak becéztek, azzal áltatta övéit, hogy be kell fejeznie a doktori dolgozatát, azért nem ér haza esténként időben. Minden nap csak 11 körül jelent meg, s persze közben a nőket fogyasztotta, egyiket a másik után. Nem akart ő botrányt, se komoly kapcsolatot, csak jó nagyokat szeretkezni, igazán élvezni a szexet. Ezért mindig férjes asszonyokra hajtott, nem volt nehéz becserkészni őket, letöltötte a netről a nő profilját, és ha tetszett, már vitte is kéglire. Anyus ezalatt rendesen járt dolgozni, ellátta a háztartást, a gyerekekkel foglalkozott, s egyre kevésbé vágyott a férjével ágyba bújni. Hát csoda, hogy az a szegény rákényszerült más asszonyok kegyeire?

Na, de nem is ezt akarom én elmesélni. Mert az igazi história – Irma szerint –, anyussal esett meg, akit apus fél évig kérlelt, miután beleszeretett az egyik páciensbe, hogy legyen neki is valakije. Ez meg ellenállt, nem akart ilyen modellel szolgálni a gyerekeinek. Fél évig tűrt és várt, de egyszer csak elég lett, és engedve apus unszolásának, leültek együtt a net elé. Ura és parancsolója megmutatta neki, hogyan működnek a társkeresők. Így aztán – miután azt is eldöntötte, hogy elválik –, felregisztrált egy megfelelő oldalra. Neki viszont nem tartott 7 évig a desztillálás, mindjárt elsőre letöltötte Bercit, álmai férfiját, egy kék szemű, sármos, özvegy értelmiségit. Volt is otthon sírás-rívás, mikor hazajött az első randiról, mert mintha kicserélték volna. Uracskája ezt látván, reggelig telezokogta a nagypárnát, érezte ő, hogy most elveszíti feleslegét.

Gyöngyikénk – mert így hívták az asszonyt – gyorsan belevetette magát az új kapcsolatba. Berci első randin elhívta síelni, amit némi hezitálás és többszöri találkozás után, végül el is fogadott. Első éjszaka aztán ő sírt és rítt, mert férje nagy, bozontos, göndör hajkoronája helyett, csak egy rövid hajú, drótszőrű fejet borzolgathatott.  S mikor a fej szeretkezésre kiéhezett tulajdonosa egy éjszakán át nem engedte el magától, egyszer csak elbőgte magát kisanyánk. Másnap viszont a sífelvonón a férfi – aki 10 évvel volt idősebb, már jóval 50 fölött járt – olyan romantikusan ölelte át a csodás fenyvesek között, hogy mikor még egy kis Becherovkát is benyomtak a pálya aljában lévő kiskocsmában, babánk onnan már szerelemmel megtöltve lépett ki. Maga se tudja, mitől és miért, de megtörtént. Valami olyan erős vonzást érzett Berci iránt, hogy az szinte fájt. Este már nem kellett picsognia, de nem ám. Volt ott olyan hancúrozás, mint annak a rendje. De nemcsak durr–bele módon, hanem szépen és finoman. Először a zuhany alatt Berci leszappanozta, aztán viszont, majd lemosták egymásról a szappant. Mily finom volt a bőre ennek a Bercinek – ahogy Gyöngyink Irmának előadta –, képtelenség volt betelni vele. Máskor meg egyszerűen csak leteperte a fürdőszobában a nőt, és a hideg kövön tette magáévá.

Hazajövetelük után Berci konyhapultját is felszentelték, hölgyeményünket felültette, ő épp, hogy felérte, de – tudtommal – felérte! A 20 évi házasságba belekonszolidálódott és kihűlt nő, most vérmes és szexmániás örömlénnyé változott. Nem akarlak ám titeket untatni a különféle pózokkal, meg a bútorok és helységek megszentségtelenítésének hosszú sorával, annál is inkább, mert vannak ennél izgalmasabb kalandjaik is.

Úgy fordult ugyanis, hogy mindjárt az első nyáron az Adriához mentek nyaralni. Nem kettesben, Berci huszonéves unokaöccse és annak kedvese is velük tartott. Itt aztán a tengerben minden előfordult, csak, hogy az „ifjak” meg ne lássák. Mert hát úgy van az, tudjátok, hogy mikor fiatal az ember, az öregek elől bujkál. Mikor meg megvénül, a fiatalok elől. Ilyen körforgás az élet. Berciéknek is jól jött a gumicsónak, amivel messzire beeveztek, és élvezték egymást a morajló tenger ölelésében. Máskor meg beúsztak, s egyszer csak egy cápa letépte a melltartót. Jaj, de édesen harapdált az a cápa, s mily jó volt a hátára simulva úszni! Láttátok volna – fűzte bele mondókájába Irma –, mikor Gyöngyünk ezt ecsetelte, szinte megszépült. A csúcsra viszont csak a Dinári–hegységben, hazafelé jutottak el.  Este indultak neki a több, mint 1000 km-es útnak. Berci és rokona felváltva vezettek. S amikor elöl ültek az ifjoncok, az öregek meg hátul, Zorán hangja épp a legjobbkor szólalt meg a cd lejátszóról:  „Hadd legyen!” – s nem kellett kétszer mondania.

Azt beszélik, így éltek, míg bele nem haltak…, de átadom a stafétát, most Erzsink következik.

                                                                                      

Szépírói kurzus 2018/ősz/3 Borka Mária Anna elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Borka Mária Anna azt a feladatot oldotta meg nagyszerűen, hogy Örkény nyomán "egypercest" írjon. Munkája különös hangulatú, mindannyiunknak tetszett. Itt közlöm. 

Borka Mária Anna

Találkozás

Napsütötte tavaszi vasárnap délután.

– Leszállok az Operánál, kicsit sétálok – gondolta a lány a kis földalattin utazva. Leszállt, a lépcsőn haladt felfelé.

– Elkísérhetem? – kérdezte egy férfihang. A lány nem nézett a hang irányába, hisz’ a kérdés valószínűleg nem neki szólt.

– Elkísérhetem? – hallotta a lány újra. A kérdés közvetlen mellőle érkezett. Rádöbbent, neki szól.

– Nem – volt a halk, de határozott válasz.

– Én is pont arra megyek, mint Kiskegyed. Ketten szórakoztatóbb haladni az úton – mondta a férfi.

– Rendben – hallotta a saját hangját. Ránézett a mellette lépkedő férfira. Ismerősnek tűnt.

– Ki lehet? – elmélkedett magában. –  Majd kiderül. Szimpatikus az biztos.

– Ahogy megláttam a földalattin, nem tudtam a szememet levenni Kegyedről. A varázslat még mindig tart!  

– Varázslat? Jó a meghatározás, nálam is elkezdődött – szólt a lány és elpirult. – Mit fog szólni mindehhez az anyám, ha megtudja! – futott át az agyán.

– Nem szoktam így, ilyen módon – hallotta a magyarázkodást, de a szavaknak nem volt már jelentőségük.

Tekintetük összekapcsolódott, megfogták egymás kezét. Ketten indultak tovább.

– Beülünk a cukrászdába? – kérdezte a férfi.

– Igen – válaszolta a lány.

*

Napsütötte tavaszi vasárnap délután.

– Leszállunk az Operánál, kicsit sétálunk – gondolta az asszony. A kis földalattin utaztak. Leszálltak. A kislánya kezét fogva haladt a lépcsőn felfelé. Mögötte a kisfia kezét fogva a férje lépkedett.

– Elkísérhetem? – kérdezte a férfihang.

Elmosolyodott. Nem nézett a hang irányába, pedig tudta a kérdés neki szól.

– Elkísérhetem? – hallotta újra. A kérdés közvetlen mellőle érkezett.

– Rendben – hallotta a saját hangját. Ránézett a mellette lépkedő férfira. – Négyesben szórakoztatóbb haladni az úton.

– Nálam a varázslat még mindig tart! – ölelte magához a feleségét a férfi.

– Nálam is – mosolygott az asszony.

Tekintetük összekapcsolódott, megfogták egymás kezét. Négyen indultak tovább.

– Beülünk a cukrászdába? – kérdezte a férfi.

– Igen! Igen! – kiabálták a gyerekek.

– Igen – válaszolta az asszony.

*

    

Napsütötte tavaszi vasárnap délután.

– Leszállok az Operánál, kicsit sétálok – gondolta. Leszállt.  Megigazította fekete kalapját a lépcsőn felfelé haladva. Egyedül lépkedett lassan a cukrászda felé. Zsebébe dugott kezében egy kis gesztenyét melengetett. Izgatott volt. Emlékezetes nap volt a mai. A temetőből jött. Rendbe tette a sírt, és beszélgetett a férjével. Elmesélte, mi történt, amióta utoljára nála járt. Majd szégyenlősen, halkan megszólalt: 

– Emlékszel a kis földalattira? – kérdezte a sír melletti kis padon ülve – Ma 60 éve. Elmegyek a cukrászdába. Elkísérsz?

A kérdésre, tudta, már öt éve csak a csend válaszol. Indulni készült. Koppanást hallott.  Megfordult. A síron egy gesztenye volt.

– Rendben – mondta megkönnyebbülten.

A cukrászdában az asztalra tette a gesztenyét.

– Elkísértél, most is – simogatta meg ráncos kezével a kis gesztenyét. –  Tudom, hogy tudod: „Nálam a varázslat még mindig tart.”

 

Szépírói kurzus 2018/ősz/2 Mádi Beáta verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Mádi Beáta, aki azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy József Attila nyomán a saját nevével írjon verset. Itt közlöm. 

Mádi Beáta

MÁDI BEÁTA

Mádi Beáta, tetszik, ahogy a betűk, átkarolják egymást,

   ahogy rámosolyognak az olvasóra, amikor kimondja nevedet.

Boldognak érezheted magad, s nemcsak nevednek jelentése okán,

   hanem mert szívesen éled az életet, amelyet Isten mért rád.

Terelgette utad, terelgeted utadat, amely most idekanyarodott, 

   s versednek adott ötletet, teljesítvén egy házi feladatot.

Különleges vagy, s bár régóta éled életed,

   mégsem kerestél titkos utat, hogy eldobván magadtól, másra cseréljed.

Szépnek tartod kéz által leírott vagy géppel kikopogott betűit, 

   s kimondva hallgatnád téged szólító dallamát napestig.

Érzékenyen érint, ha hozzád szólva, valódi hosszától megfosztva hallod nevedet,

   s csak állsz magadban, mint egy hétköznapi igekötő, 

melyet csak egy „a” betű követ, de elfogadod hívását e névnek röviden is,

   mondom: úgyis olyannak lát majd mindenki, amilyennek születtél.

Szépírói kurzus 2018/ősz/1 Ajkai Szigeti Mónika elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója Ajkai Szigeti Mónika, aki azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy egyes szám első személyben ír egy történetet, amelynek hőse olyan személy, aki mindenképpen különbözik a novella szerzőjétől. Itt közlöm.  

Ajkai Szigeti Mónika

A croissant, a vaj meg a lekvár

Úgy tűnik, ez megint csak a képzeletem szüleménye. Nem látom a megszokott helyén. Vajon hol lehet? Hiányzik. Pedig nem is ismerem. Ilyen ez az emberi elme, játszik a tulajdonosával, de ezt már megtanultam. Ahogy belekortyolok a kávémba, elmerengek. Keserű. De talán csak én vagyok az. Vajon hol lehet? Milyen is ő? Mármint, a barna, göndör fürtjein túl. Gondolkodom, de nem értem. Miért visel meg ennyire a hiánya? Talán a megszokás, vagy mi. Mindegy is, van elég dolgom ma, mintsem bámuljam a falat, és várjam, hogy megérkezzen. Nélküle nem is olyan otthonos ez a kávézó. Azért még várok egy kicsit.

Nem jött. De mi lehet a neve? Most már tényleg kiverem a fejemből, ennek semmi értelme. Vajon szóba állna velem? “Miről is beszélsz, Léon, térj észhez, na meg szállj le a földre. Nem vagy már tinédzser!”. Ó, pedig ha meglátom, annak érzem magam.

Már csak emlék, hogy milyen jól esett az a croissant a reggel. Kezd korogni a gyomrom, de még vennem kell néhány új eszközt, na meg palettát, hátha találok valamit, ami ismét lázba hoz. Őszintén, valamivel meg is lepném magam. Ami jár, az jár. Így, a negyvennegyedik születésnapom közeledtével. Csak tudnám, mi tenne engem boldoggá. Na meg azt, hogy merre jár. Ő.

No, már megint visszakanyarodtam. Nem értem, miért nem tudom kiverni a fejemből. A Sacre Coeur látványa se köt le. Túlzottan. Jajj, az a csodás arc. Milyen fiatal.

Elszaladt az idő, én meg nem ettem semmit. Elhívom Diane-t, egy korai vacsorára. A Costes jó lesz, ott nem csak az ételek okoznak örömöt a szemnek, hanem a látványos környezet is. Ki tudja, talán eszembe jut valami használható.

Beültünk. Miközben Diane belekortyol a kávéjába - én nem is értem, hogy tud valaki még este nyolckor kávézni - azon kapom magam, hogy ismét rá gondolok. A lányra. A gőzölgő ital juttatta eszembe. Diane megrázza előttem a kezét, egy harsány “hahó” kíséretében. Látja, hogy nem vagyok itt. Nem sértődik meg, de nem veszi jó néven. Sajnálom. Majd hosszas csevejbe kezdünk, amiben kifejti, mivel is foglalkozik most, mert ugyan nekem gőzöm sem volt. Végül is, most sincs. Közben rendelek egy château filét, legyen az bármi. Diane azt mondja, imádni fogom. Nem rossz. De nem az igazi.

Már nem gondoltam rá, több, mint három órája. Jól elbeszélgetünk Diane-nel, kivételesen nem cikáznak a gondolataim, mint az óra másodperc mutatójának kattogása. Talán a Costes vörös falai teszik. Több, mélyebb témát is érintünk. D. az, akire mindig számíthatok. Nem is kívánhatnék jobb nővért. Nemrég kapta az állását Párizsban. Nem is alakulhatna jobban. Nincs magányosabb dolog, mint egyedül lenni, a szerelem városában. Már csak mi maradtunk egymásnak. Ugyanis a család, mint a kámfor, úgy vált köddé. Még gyerek voltam. D. meg nem beszél róla. Nem tudni miért. Mint a régi telefonok, melyek zsinórra vannak kötve. Majd hirtelen elvágják. Így történt velünk is. Ha más nem, a művészet, mindig megmarad nekem.

Ez egy olyan gondolat, mellyel a szívemben hálásan alszom el. Előtte még azért megiszom egy pohár bordeaux-i Clarendelle-t, mikor hazaérek. 2015-ös évjárat. A kedvencem. Ez a mai desszert, ami talán megédesíti az álmom.

Meghívott D.. Nem szoktam hagyni, de most ragaszkodik hozzá. Bizonygatja, hogy jól fizetik. Mindegy, belemegyek. Két puszi kíséretében válunk el, ölelkezni sosem szoktunk. Sétálok haza, miközben csend ölel körül. Szokatlanul nagy némaság. Ismeretlen, ámde tudom, valami új vár rám. Közel lakom. Tizenöt perc séta. Egy régies külsejű ház felső emelete az enyém. Micsoda álca! Annál szebb belülről. Igazán az én stílusom. Halszálka padló, fehér falak, kis erkély, jó kilátás és rengeteg festmény. De nem az enyémek. Azokat nem szeretem. A bor még bontatlan. Kinyitom. A pohár és az üveg csilingelve koccan össze. Zene füleimnek ez az édes hang. Az erkélyen ülve kortyolom el, miközben az Eiffel torony szikrái csillannak fel a távolban. Én is várom azt a szikrát.

*

Hova raktam az ingem? El fogok késni. Reszketek, de izgatott is vagyok. Félek, hogy nem lesz ott. De ha mégis? Akkor is. Nem tudom. Fáradtan kutatom és találom meg az ünnepi ingem. Gyűrödt. Az is marad. Nem aludtam túl sokat, de legalább nem fáj a fejem. Ma van a születésnapom. Most már belátom, hogy elröppent az idő. Ijesztő. A jelei már megmutatkoznak az arcomon, de úgy vallom, minden kis “hiba”, egy történetet mesél el. A nevetését és a fájdalomét. A boldogságét és szomorúságét. A műveim után jöttek ezek a nyomok. Az ő története már most megmutatkozik. Pedig el sem kezdődött igazán. Érzem, hogy minden a lehető legjobban alakul ma. Talán sikerül maradandót alkotnom. Lehet elmegyek este a műhelybe. Már nem jártam arra, vagy három hete. Pont azóta, hogy megláttam őt. 

El sem hiszem. Itt van. A szokásos helyén. Próbálok higgadt maradni. Felülök a bárasztalhoz, ide soha nem ül senki. Én innen nézem. Nem tudok betelni vele. A szívem majd kiugrik a helyéről, olyan hevesen ver. De mire fel ez a nagy izgalom? Hisz rám sem hederít. Van, vagy huszonöt. A legszebb kor. Milyen gondtalan voltam annak idején. És mi maradt ebből nekem? A croissant, a vaj és a vad cseresznye lekvár. Na meg egy jó, frissen főtt fekete, két cukorral. Ja, ki is kérem.

Elfogyott a reggelim, bár nem sokra emlékszem az ízéből, mert le sem vettem róla a szemem. Tökéletes. Érzem, nem véletlenül találkoztunk. Hiába küzdök ellene, és keresek újabbnál újabb kifogásokat. Rajongok. Talán pont ezért ennyire nehéz. Mert tudom, hogy súlya van. Ő lesz az én alkotásom az utókornak. A hatodik érzékem súgja. Így hívják a spirituálisok, azt hiszem. De ez akkora lehet, mint Ingres Grand Odalisque-je.  Egy remekmű. Nem tudom, túl nagy álmok-e ezek.

Míg elmerültem a gondolataimban, arra leszek figyelmes, hogy a lány eltűnt. Elszomorodom, majd rémülten konstatálom, hogy mellettem áll és zöld tekintete rám mered. Elfelejtek levegőt venni, de hamar magamhoz térek.

– Le kell, hogy fesselek – tör ki belőlem.

– Helló, Ella vagyok.

Ella, micsoda csodás név.