A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható. A Próza kurzus hallgatója, Geiger Anett regényt ír, óráról órára készíti a fejezeteit a regényének. Az idei félév házi feladata ez, és minden hallgató dolgozik is a saját regényén, kinél-kinél szépen gyarapodnak a fejezetek. Geiger Anett regénye egy ideggyógyintézetben játszódik. Ez a fejezet, amit most olvashatunk, megmutatja, milyen nehéz feladatra vállalkozott a szerző, és milyen kiválóan meg is oldja ezt a feladatot. Örömmel közlöm.
Geiger Anett
Sakk-patt
ÖTÖDIK FEJEZET
(amelyben Nagyné erős fejfájás után a pszichológus
nővel való második beszélgetésre indul, ahol megtudhatjuk, milyen is egy
Rorschach-teszt)
Reggel Veronikát erős
fejfájás gyötörte. Annyira hasított és zúgott a feje, hogy rögtön magzatpózba
vágta magát, kezével átkulcsolta a tarkóját, és hangos jajveszékelésbe kezdett.
Pár perc sem telt el, máris két ápoló állt az ágya mellett, és kérdezgette a
hogyléte felől.
– Kapcsolják ki, kapcsolják
ki! – ordította nekik, fejfájásához ugyanis elviselhetetlen fülzúgás is
társult. Úgy érezte, hogy mindjárt kiszakad mindkét dobhártyája. Hamarosan
másik két ápoló jött be, akik fájdalomcsillapítót adtak be neki. Eltelt vagy
tíz perc, mire hatott Veronikának a gyógyszer. Amikor behozták neki a reggelit,
már csak enyhe lüktetést érzett a halántékában, és zsibbadást a tarkójában. Nem
volt étvágya, csak a teát itta meg, de abból is csak fél bögrével, hogy ne
kelljen sűrűn pisilnie. A napi első vizitre most csak Dr. Fekete Gizella jött
be hozzá annak a két ápolónak a társaságában,akik ellátták
fájdalomcsillapítóval.
– Hogy érzi magát,
Veronika? – kérdezte rúzsos, mosolyra erőltetett szájával, és közben nagyra
meresztgette kékre pingált, tágra nyílt, ráncos szemeit.
Nagyné bágyadtan mozgatta
fejét fel, majd le, de csak bólintani tudott, hogy jól van. Az orvos amint
meggyőződött efelől, megmérte a pulzusát, megnézte a pupilláját, majd sietősen
távozott. A fejfájásnak köszönhetően Nagynénak egészen addig eszébe sem jutott
a délelőtti terápia, amíg meg nem jelent az őr az ajtóban, és csörgetni nem
kezdte a bilincset a kezében. Erre úgy felpattant és vigyázzba vágta magát, mint
középiskolai testnevelés órák előtt, amikor Joli néni megjelent becsöngetéskor
a tornaterem ajtajában. A hirtelen jött izgatottságtól szíve a torkában
lüktetett, lába mégis legyökerezett, és csak akkor tudott erőt venni magán,
amikor az őr türelmetlenül rászólt: „Gyerünk, induljunk!”
Nem szerette ezt az udvariatlan,
durva stílust, de most gyorsan túltette magát rajta, és hagyta, hogy a félig
kopaszra nyírt hajú kísérő feltegye kezére a bilincset. Amint kiléptek az
ajtón, csatlakozott két ápoló is. Ezeket a nővéreket egyáltalán nem
tudta megkülönböztetni egymástól, a fehér ruhában olyan egyformák voltak, mint
az ikrek. Néha elolvasta ugyan a névtáblájukat, de sosem pillantott az arcukra,
sosem találkozott tekintete az övékével.
A folyosó ismét pangott az
ürességtől, csak egy-egy szobából szűrődött ki kívülállók fülének ijesztő, de
itt megszokottnak tűnő emberi hang. Nagyné nem nézett fel, végig leszegett
fejjel haladt, cipőjének nyikorgását figyelte, és közben a lépéseit számolta.
Hagyta, hogy vezessék a pszichológus nő irodája felé. Világos gyalognak képzelte
magát, aki rendíthetetlenül halad egy óriási képzeletbeli sakktáblán. 75-öt
lépett már előre, amikor a kísérők sugdolózó hangjára lett figyelmes. Annyira
odakoncentrált, hogy ez megakasztotta a számolásban.
– Elhívott randira! –
mondta az egyik ápolónő, majd hozzátette – Este moziba megyünk!
A párbeszéd halkan ugyan
folytatódott, de Nagyné arra már nem figyelt. Fejében ugyanis bevillant a
férjével való első találkozása. Istvánnal egy amatőr sakk délutánon
találkoztak. Szemrevaló férfi volt. Emlékszik, hogy sötétkék zakót viselt,
öltözéke miatt ügyvédnek hitte. Csak később tudta meg, hogy valójában
biztosítási ügynökként dolgozott. Nagy István a 37-et töltötte abban az évben
és agglegény volt. Maga is vénlánynak számított a 35 évével. Okos játékával, tüzes
mosolyával azonnal levette lábáról a férfit.
Emlékeit már nem tudta
folytatni, mert felsírt az utolsó ajtó vasrácsa is, és szabaddá vált az út Dr.
Hollóssy Zsófia irodájához. Az ápolók bekopogtak a pszichológus nőhöz,
beeresztették a szobába, és az ajtó előtt lehorgonyozva várakoztak.
– Üdvözlöm, Veronika,
jöjjön beljebb! – szólalt meg Dr. Hollóssy – Hogy van ma?
Nagyné kicsit
összezavarodott. Nem olyan volt a terem, mint amire emlékezett. Mintha teljesen
más helyiségbe vezették volna be. A szív alakú folt, amin tegnap olyan
hosszasan merengett a tekintete, ugyan a helyén volt, de most csak egy
jelentéktelen pacának tűnt. Nem foglalkozott vele, annál inkább kutatta
szemével a neki beígért sakktáblát. Topogni kezdett az asztal előtt, kezét
idegesen tördelte és hebegett-habozott.
– Sakk... bábuk – nyögte ki
végül, de nem jött ki több hang a száján, ráadásul hirtelen újra elkezdett
zúgni a füle.
– Veeroniika, üljöön lee
kéérem! – szólt hozzá Dr. Hollóssy elnyújtott, halk hangon, majd folytatta –
Moost egy teesztet fooguuunk megcsiináálni, utáána peedig eelőő foogoom Önneek
veenni aa táábláát. Ééértiii?
Nagyné bólogatott, de ekkor
már izzadság cseppek jelentek meg a homlokán, a keze pedig remegni kezdett.
– Persze – válaszolta
megilletődve.
– Kiis táábláákaat foogook
muutaatnii Öönnek,Veerooniikaa, moondjaa eel,miit lááát raajtuuk. Reendbeeen? –
fűzte még hozzá a pszichológus nő lassított felvételre emlékeztető
kifejezéssel.
– Rendben – válaszolta és
közben a fejét rázogatta, hátha megszűnik fülében a vibrálás.
Bevált ez
a mozdulat, ugyanis újra el kezdett normálisan hallani.
Amikor a
doktornő kezébe adta az első táblát, azt azonnal ledobta lefelé fordítva az
asztalra.
A bilincs
a kezén akkorát csörrent, hogy egy pillanatra az ajtónál álló őrök is
bekukucskáltak az ablakon.
– Mit lát
rajta, Veronika? – kérdezte az orvos.
– Nem
akarom újra megnézni! – felelte riadt tekintettel.
– Miért?
Mit lát rajta?
– Az
ördögöt – válaszolta, majd hozzá fűzte – félek tőle.
– Miért
fél tőle?
– Félek,
hogy elvisz! – felelte, majd rövid szünetet tartva folytatta – Mert rosszat
tettem.
– Mutatok
egy másik képet – Nem kell félnie tőle – nyugtatta az orvos.
– Nem
akarom!
Nagyné erőteljes
tiltakozása tihanyi ekhóként csendült fel halkan a terem túlsó sarkából. Dr.
Hollóssy Zsófia azonban olyan meggyőző pillantással nézett mélyen a szemébe,
hogy végül bólintott egyet fejével a folytatáshoz.
A következő képen
vérfoltokat látott.
– Vér – mondta egyből, de
most nem ijedt meg, ismerte már jól arról az estéről.
– Milyen vér? – érdeklődött
a pszichológus nő.
– A férjemé...Bizonyára –
tette hozzá, de a szavai között tartott rövid szünet alatt nem a gyilkossági
szándékkal szembeni megbánás, hanem a férje iránt érzett mélységes megvetés
nyilallt fel szívében.
– Miből
gondolja? Látta tán a férje vérét? – tért a lényegre Dr. Holllóssy, és közben
golyóstollával folyamatosan jegyzetelt egy noteszméretű füzetbe.
Veronika most felnevetett,
de nevetése csak a hangján hallatszott, arcának izmai meg sem rezdültek.
Megjelent maga előtt az a kép, amikor felkapta a kést a konyhaasztalról, és
dühében a férje hasába szúrta. Olyan könnyedén bele tudta döfni, mintha egy
puha párnában nyomta volna bele a karját. Érezte, ahogy a meleg vér ráfolyt a
kézfejére és selymesen csiklandozta a bőrét.
– Pont
ilyen látvány volt – mondta.
– És itt?
– mutatta a harmadik Rorschach-kártyát neki a pszichológus nő.
– Itt a
bábuk véresek – egészítette ki az előző válaszát, majd hozzáfűzte – de már
tiszták, letörölgettem őket – mondta nyugodt, természetesnek tűnő
hanglejtéssel..
Veronika elméje immáron
másodjára is őszintén kitárulkozott. Nem izgult, nem remegett a hangja, olyan
magabiztosan beszélt, mintha egy titokzatos történetet mesélne Dr. Hollóssy
Zsófiának. Nagyné egész testét átjárta a melegség, és mélyen legbelül igazi
elégedettséget érzett.
