Peng Mátyás:
Add
föl!
Utazásomtól eltekintve semmi különöset nem vártam
attól a naptól.
Az viszont létfontosságú volt számomra. Régóta vártam
rá. Minden reményem és vágyam az utazásban rejlett, és csak abban.
Időben szerettem volna otthonról elindulni, hogy el ne
késsek. Elképzeltem, ahogy délelőtt kávézom és kiflit tördelek kedvenc
helyemen, és sétálok egyet a régi parkomban. Hogy még utoljára újraéljem azt az
életet, melyből kilépni kívánok.
Lefekvés előtt beállítottam telefonomon az ébresztőt.
Az álom könnyen jött, békésen aludtam.
Arra keltem, hogy szememet bántja az ablakon betörő
napfény. Rémülten ültem föl az ágyban. Lenéztem a telefonomra – s az némán
bámult vissza rám. Lemerült, s így az ébresztő sem szólhatott. Kétségbeestem.
Próbáltam valahogy megállapítani a pontos időt, de nem
tudtam. Puritán lakásom falain nem lógtak órák. Azonnal elöntött a félelem,
hogy lekésem a vonatot. Valamit tennem kellett, hogy kiderítsem, hány óra.
Magamra kaptam néhány ruhát, és kirohantam a
folyosóra. Nem mertem bekopogni a szomszédokhoz. Nem ismertem őket, vagy
amelyiket igen, azzal rossz viszonyt ápoltam. Úgy döntöttem, az utcán kérek
segítséget.
Kiléptem a házból, s megcsapott a hideg levegő.
Összerezzentem, testem remegni kezdett. Az emberek furcsa tekintettel mérték
végig zilált külsőmet. Néhány gyors pillantás után rögtön továbbsiettek.
Megpróbáltam megszólítani valakit, hogy végre
megtudjam, mennyi az idő. A rohanó emberek dühösen rám förmedtek, hogy
feltartom őket. Némelyek kitértek előlem, s megszaporázták lépteiket. Felzaklatott,
hogy nem kapok segítséget.
Odaléptem egy férfihoz. A telefonjával volt
elfoglalva, de megszólítottam.
– Uram, bocsánat, meg tudná mondani, mennyi az idő? –
kérdeztem tőle.
– Hagyjon békén! – volt a válasz, s undorodva
elfordult tőlem.
Kétségbeesésem fokozódott: mi lesz, ha lekésem a
vonatot?!
Utolsó reményemmel megszólítottam egy idős úriembert.
Sietve rápillantott karórájára, és nemtörődöm hangon tudatta velem: — Tizenegy
harmincöt.
– Tizenegy harmincöt?! Biztos benne, uram?
– Mondom, tizenegy harmincöt – mondta ingerülten, s
odanyújtotta csuklóját, hogy én is megbizonyosodjam a pontos időről. Hiába
néztem azonban az órát, látásom teljesen elhomályosult.
– Hiszen nekem délben indul a vonatom a pályaudvarról.
Hogyan tudok odajutni fél óra alatt?!
– Adja föl, uram! – vetette oda ezeket a szavakat, és
elrobogott.
Mindennek vége volt, hisz lekéstem a vonatot. Éreztem,
hogy teljesen elveszek.
Lassan elindultam, vissza a lakásba. Körbe sem néztem,
el sem gondolkodtam semmin. Bekövetkezett az, amitől leginkább féltem: itt
maradtam a kisvárosban, úgy látszik, most már mindörökre.
Hazamentem, s leroskadtam az ágyamra. A tehetetlen
test teljes súlyával dőltem végig a vetetlen ágyon.
Fejemet elfordítottam, és befordultam a fal felé.
És nem láttam, hogy a karórám, ami egész végig az
éjjeliszekrényen hevert, csupán hét órát mutatott.
Menich Judit
Add föl! (folytatás)
A
karóra az éjjeliszekrényemen éppen hét órát mutatott.
Hanyatt
dobtam magam. Reccsent az ágy alattam. A plafont bámultam, majd oldalra nyúlva,
felemeltem a karórát és újra megnéztem. Hét óra, hét perc. Tak, tak, tak, futott előre
halk kattanásokkal a másodperc mutató. Lenyúltam a lemerült telefonért az ágy mellé és bedugtam tölteni.
Van időm. Arra, hogy elérjem a vonatot, és arra is, hogy megértsem, mi történt az elmúlt fél órában. Bizonytalanul ültem fel, akár aludhatnék is egyet, gondoltam. Hallottam is az
ágy marasztaló nyekkenését, de ellenálltam neki. Végre elhagyom a kisvárost.
Hosszú
nadrágot vettem, és melegebb pulóvert. Bepattintottam a Seiko fém csatját a csuklómon. Összetekertem a telefontöltőt, és bedobtam a táskámba. A mobilt a
hátsó zsebembe csúsztattam.
Lépéseim hangosan csattantak az üres lépcsőházban. Kiléptem a kapun, de nem indultam el
azonnal. Felnéztem a szürke felhőkre, majd vissza az utcára.
Az
utca gomolygása úgy hatott rám, mint egy színpadi jelenet. Mintha ugyanazok
az emberek siettek volna jobbról balra,
balról
jobbra. Hirtelen megláttam a jól szituált férfit is, aki undorodva zavart el,
mikor egy órája megkérdeztem tőle, mennyi az idő.
Megzavarodtam.
Gyorsan
rápillantottam az órámra, és megnyugodtam, nyolc óra volt. Szóval, nem állt meg az idő, gondoltam.
Talán még el is nevettem magam a feltételezésen.
Elindultam
a kávézó felé, hogy az eredeti tervnek megfelelően,
reggelizzek egy jót. Kész voltam futni hagyni azt a sok értelmetlenséget, ami eddig történt. El akartam érni a vonatot.
Csakhogy
megláttam a férfit. Az egyetlen embert, aki
segített.
Utána
futottam, mégiscsak tudnom kellett, megbolondultam-e.
– Uram, legyen szíves megmondani, hány óra van! – álltam elé. Rápillantott a karórájára, majd a már ismerős, nemtörődöm hangon közölte, hogy tizenegy harmincöt.
– Biztos benne uram? Így hogy fogom elérni a vonatom? – mondtam fel a
jelenetem.
– Adja föl, jóember! – válaszolta, és elsietett.
Kiment a lábamból az erő, szédültem. Hátammal nekitámaszkodtam egy
hirdető oszlopnak, és lassan lecsúsztam a sarkamra.
Tenyerembe temettem az arcom. Ha kicsit fordítok a bal kézfejemen, láthattam volna az órámat. Nem mertem.
Csak
arra vágytam, hogy visszajussak a lakásba. Feltápászkodtam az oszlop tövéből és leszegett fejjel elindultam haza felé.
A lépcsőház most is üresen kongott.
Remegő
kézzel nyitottam a lakásajtót, majd, mint akit üldöznek, belülről gyorsan ráfordítottam a zárat.
Leültem
az ágy szélére. Lehunytam a szemem, hagytam, hogy
megnyugodjon a légzésem. Még mindig csukott szemmel, levettem a
karórámat és kitapogatva az éjjeliszekrényt, ráraktam. Vártam kicsit, majd
vettem egy nagy levegőt és kinyitottam a szemem.
A
karóra az éjjeliszekrényemen éppen hét órát mutatott. Tak, tak, tak, futott
előre halk kattanásokkal a másodperc mutató.
Soós
Gábor
Add
föl
(folytatás és parafrázis)
A karóra az éjjeliszekrényen éppen
hét órát mutatott.
Csak álmodtam. Még van idő. A vonat
délben indul.
Felültem. Kezembe vettem az órát.
A mutatók nem mozdultak. A fülemhez
emeltem.
Nem ketyegett.
Kinyitottam az ablakot. Az utca üres
volt, a levegő sűrű. Újra megnéztem az órát.
Hét.
A konyhába mentem, elfordítottam a
csapot. A cső krákogott egyet. Víz nem jött. Felöltöztem. Kabát, cipő, táska.
Kiléptem az utcára. Nem siettem. Az
első járókelő, akit megláttam, megállt előttem.
– Maga elindult? – kérdezte.
– El.
– A pályaudvarra?
– Honnan…
A férfi rám nézett.
– Hét után nincs értelme.
– De délben indul.
Elmosolyodott. Aztán továbbment.
A főtéren a toronyóra is hetet
mutatott. A gyógyszertár digitális kijelzője, a bank kirakatában egy reklámóra.
Mindegyiken hét.
Megszólítottam egy nőt.
– Elnézést, mennyi az idő?
– Hét – felelte azonnal, mintha
begyakorolta volna.
– És mikor lesz nyolc?
Meglepődött.
– Itt?
A pályaudvar felé indultam. A
peronon tömeg. Mindannyian táskával. A kijelzőn ez állt: Indulás – 7:00.
A vágány üres volt.
– Melyik vonatra várnak? –
kérdeztem.
– A hetesre – felelte egy öregember.
A hangosbemondó recsegni kezdett.
– A hetes vonat határozatlan ideig
késik. Maradjanak a peronon.
Egy egyenruhás lépett mellém.
– Jegy?
Átnyújtottam. Hosszan nézte.
– Ez a délire szól.
– Igen.
Grimaszolt egyet, és közelebb
hajolt.
– Olyan nincs. Mindenki hétkor indul.
– És ha nem?
Az egyenruhás tekintete üres lett.
– Add föl! – hallatszott valahonnan.
A tömeg nem moccant. Meg sem
lepődtek.
Megnéztem a karórámat.
A mutatók végre megmozdultak.
