A Szépírói Műhely őszi féléve elkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható. A Próza kurzuson - ebben a félévben - Kosztolányi Pacsirta című regénye nyomán a házi feladat a regényírás. A kurzus hallgatója, Menich Judit bele is kezdett a regényébe, a történet első fejezete itt olvasható. Várjuk a folytatást!
Menich Judit
Pipi
1.
fejezet
(amiben
megismerjük a főszereplőt, betekintünk a lakásába, és belelátunk a gondolataiba)
Nagyot
szusszan, mielőtt megpróbál felállni. Még nyög is egyet. Szégyelli, hogy
meggyengült. Lassan hajol előre, hogy letegye szemüvegét a kissé megkopott, barna
dohányzóasztalra. Fordít egy lapot a kisméretű asztali naptáron, 2025. február
10., hétfő. Elrendezi a felgyűrődött terítőt. Fontos, hogy rend legyen, és a
dolgainkra vigyázzunk. Ezt vallotta egész életében. Mindkét tenyerét ráteszi az
okkersárga Füles fotel karfájára, és körbe járatja tekintetét a világos nagyszobán.
Mostanság nappalinak nevezik, neki nagyszoba. Megsimogatja szemével a fotel
párját, a másik Fülest, ahol 4 évvel ezelőtt még a felesége ücsörgött. Rátekint
a garnitúrához tartozó robosztus kanapéra, végül a barna szekrénysorra. Minden
rendben van, jól vigyáztunk, konstatálja. Retro, mondta nem is olyan rég
valamelyik unokája a berendezésre. Jó hangzású szó, retro, ejti ki hangosan. Manapság
gyakran kapja magát azon, hogy a fejében folytatott párbeszédek egy-egy szava
kiszalad a száján.
Lassan, akkurátusan beleilleszti
lábfejét a mamuszba. 90 éves korától egyik napról a másikra fázós lett. Jólesik
a meleg szoba, a meleg lábbeli. A lánya azt szokta mondani, hogy ilyen melegben
nem is tudna létezni.
Kissé hátra dőlve lendületet vesz, majd
remegő karokkal feltolja magát a fotelból. Meggörnyedve marad, aztán mikor stabilnak
érzi magát, felegyenesedik. Betűri kockás flanelingét a nadrágjába és óvatosan
elindul a konyhába. Minden útba eső bútorba megkapaszkodik. Az utóbbi hetekben,
mióta ennyire gyenge és bizonytalan, nem megy ki a lánya elé a bejárati ajtóhoz,
ahogy egyébként szokta. Tudja, hogy megijedne, ha így, kapaszkodva látná, ezért
csal egy kicsit. Amikor meghallja a kulcs hangját a zárban, kihúzza magát a
fotelban, és kikiabál az előszobába valami vicceset. A lánya erre vagy nevet,
vagy fejét csóválva visszaszól, hogy marha vicces, vagy éppen azt, hogy nem
vagy vicces, ami ugyanazt jelenti. Aztán elkezd tenni-venni a lakásban, ő pedig
büszke, milyen ügyesen elterelte a figyelmet magáról. Nagyon kell vigyáznia, a
veje azonnal bevitetné a klinikára, ha megtudná, milyen állapotban van.
Mire kiér a konyhába, elfelejti miért
indult. Kinyitja a hűtőt, kivesz egy üveg fehér bort, és fröccsöt készít magának.
Inni azt biztosan kell, a lánya is mindig ezt mondja, bár ő nem fröccsre
gondol.
Leül a szürke műanyag konyhaszékre, és lassan
kortyolgatja a hideg italt. Az utóbbi napokban sokat töpreng. Nem emlékszik
hosszú élete egyetlen napjára sem, amikor ne tudta volna, aznap mi a dolga. Még
91 évesen is hol mosást tervezett, hol az ágyneműt akarta lecserélni, vagy éppen
lemenni a pékségbe, beszerezni kedvenc kenyerét.
Most már ezekhez sincs ereje. Levenni a
pizsamát és felöltözni otthoni ruhába, ennyi maradt a cél. Siralmas. Az bántja
a legjobban, hogy már nem tud lemenni vásárolni. Imád a polcok közt sétálni,
leemelni ezt-azt, kipróbálni új dolgokat, vagy éppen pótolni citromos nápolyi
készletét. Lánya mindent beszerez, nem szenved hiányt semmiből, de kiszolgáltatottá
vált.
Szép időben a lánya lekíséri a ház
melletti parkba. Van egy kedvenc padjuk. Ha üres, mindig odaülnek. Felesége is
mindig ott ült. Letette a kispárnáját, és ott fecsegett órákon át a házbeli
asszonyokkal.
Mikor manapság kinéz az ablakon, néha odalátja
őket most is, pedig elfogytak az asszonyok. Mind meghalt.
Szereti ezeket a padon ülős
beszélgetéseket. Ilyenkor nem rohan a lánya. Ilyenkor bele lehet szőni a
beszélgetésekbe mindenfélét. Még a félelmeit is. Persze, csak óvatosan, nehogy
a másik megijedjen, és úgy, hogy ne tűnjön annak, ami. Legutóbb, egy napos
januári délelőtt, miközben körmével kapargatta a pad piros festékét, kiszaladt a
száján, hogy ő már nem akar orvosok kezébe kerülni. Mert azok aztán úgy
próbálják elhúzni az ő életét, mint valami nyúlós tésztát. Pedig neki az már
nem élet. Nem lenne többé a maga ura, teszi hozzá. A lánya erre elmondja, hogy
akik ennyi ideig élnek, azok gyorsan romlanak, gyorsan halnak. Ezt olvasta egy
könyvben. Ránéz a lányára és látja rajta, ez tényleg így van. Egészen megnyugszik
ettől az információtól, és reméli nem fog kilógni a statisztikából. Szereti
lánya fegyelmezettségét. Nem ijed meg ezektől a kérdésektől, gondolkodó felnőttként
kezeli. Szegénynek elég volt az anyja Alzheimere.
Valahol itt veszti el a fonalat,
elbóbiskol. Mire felemeli lekókadt fejét, besötétedik. Két kézzel rátámaszkodik
a konyha asztalra, feláll és felkapcsolja a villanyt. Két lépéssel mindent elér
ebben a kis konyhában. A törékeny falú üvegpoharat beteszi a mosogatóba, majd visszateszi
a borosüveget a hűtőbe. A nagyszobába indul, hogy megnézze a mai tv műsort. Van
egy-két kedvenc sorozata, azokat ki nem hagyná.
Éppen a távirányítót nyomkodja, mikor megszólal
a mobilja. Sosem néz rá a kijelzőre, általában a lánya hívja.
– Halló – szól bele rekedt hangon.
– Szia, Pipi, hogy vagy ma? – jön a megszokott
kérdés.
– Jól, a szokásos – krákog egyet, hogy
elmúljon a rekedtség.
– Halkítsd már le a Tv-t, alig hallak –
kiabál a lánya a másik oldalon.
– Várjál, lehalkítom a Tv-t, nem értem,
mit mondasz – motyorog, miközben leveszi a hangerőt.
– Tudtál aludni? – folytatja csendesebben
a lánya.
– Nem, nem tudok aludni. Véresre vakarom
a hátam, borzalmas az egész, ne kérdezgesd! – emeli fel a hangját.
Hosszú ideig egyikőjük sem szólal meg.
– Nem tudom, még hova menjünk, mit
találjunk ki erre a nyomorult viszketésre – válaszol szomorúan a lánya. – Na, jó, megveszem, amiket kértél, és megyek
hamarosan – köszön el, és leteszi a telefont.
Hónapok óta viszket a teste, de hetekkel
ezelőtt rosszabbodott. Ha erősebbnek érzi magát, azt hazudja, hogy tudott
aludni. Ma viszont csak hajnalban szenderedett el egy-két órára, ezért már a
kérdéstől ingerült lesz. Sajnálja, hogy ez a lányán csapódik, de nem tud
uralkodni magán.
Újra felhangosítja a tv-t, és belemerül Charles
Bronson egyik izgalmas akciójába.
Arra ébred, hogy lánya finoman megrázza
a jobb vállát.
– Jól vagy? – kérdezi tőle mosolyogva,
miközben leveszi a hangerőt.
– Ezek szerint elbóbiskoltam, nem is
hallottalak bejönni.
– Nem baj, legalább napközben bepótolsz
valamit. Beraktam a hűtőbe mindent – kiabál már a konyhából.
Hallja, ahogy kiveszi a porszívót a
gardróbszekrényből.
– Mehet most, vagy izgi a sorozat? – dugja
be a fejét az ajtón.
– Mehet, úgyis láttam már ezt a részt –
válaszolja nagyvonalúan, és kikapcsolja a tv-t.
Miközben lánya beindítja a porszívót, kezébe
veszi a mobilját és a híreket böngészi.
– Valami Taylor Swiftről, 4 újonnan
felfedezett rovart is elneveztek – próbálja túlkiabálni a porszívó zaját. – Ennyire
ronda a pasi? – nevet hangosan.
– Nem ronda, és nem pasi – válaszol a
lánya, miután leállítja a porszívót. – Van még valami fontos? – kérdezi, majd a
válaszra nem várva, újra elindítja.
– Ezek a Polgárék most éppen
Barcelonában nyaralnak – kiabál ki újra a lányának.
Hamarosan csend lesz, és csukódik a
gardróbajtó. Ezután hallja, ahogy elmosogat és rendet rak a konyhában.
– Mossak gyümölcsöt, vagy ennél bármi
mást? – kérdezi tőle, már a nappaliban állva.
– Nem, még nem vagyok éhes, majd később
kimegyek enni – válaszolja, épphogy rápillantva. – Mindig csak dolgozni jössz –
teszi hozzá kissé neheztelve.
A lánya rámosolyog, lábujjhegyen bemegy,
nyom egy puszit a feje búbjára, felkapja a kabátját, és kilép az ajtón.
– Ez az orosz-ukrán háború is lassan három
éve tart – tér vissza a hírekhez, és szomorúan csóválja a fejét a fotelban. – Őrült
ez a világ, nem tanulnak az emberek semmiből – mondja maga elé halkan, majd
leteszi a telefont, és visszakapcsolja a tv-t.
