Szépírói kurzus 2019/tavasz/13 Bánkúti Gábor és Vezsenyi Ildikó versei

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatói számára újból és újból házi feladat klasszikus metrumban verset írni. Bánkúti Gábor alkaioszi strófát írt, Vezsenyi Ildikó pedig hexametereket. Mindkettőt örömmel közlöm. 

Bánkúti Gábor

Alkaioszi történet

Vakít a tenger ég, a szem árkos ív,

Had-ék dörög, a hoplita pajzs lehull.

A kard, a szív is érzi, vége,

Véremet ős vizek sója mossa.

Vezsenyi Ildikó
Hexameterek

Kommunikáló kommunikálás, komm, ami késés.
Egy kilo, két fél, hány kilo négy fél?, öt kilo még kér.
Tette magányban nem vala bánat, nem zavar, engedd!
Csókolom én még egyke kacsóját, száj, ami csámpás.

Szépírói kurzus 2019/tavasz/12 Szabó Kyra meséje

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Szabó Kyra házi feladatként mesét írt. Örömmel közlöm a munkáját. 

Szabó Kyra

Elégtétel

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy virágzó uradalom, szorgos jobbágyokkal, és egy gonosz földesúrral.

A családok minden tagja bőszen dolgozott, a nap minden percében, nehogy magukra haragítsák a gazdát, ugyanis az messze földön híres volt kegyetlenségéről, kapzsiságáról. Előfordult, hogy csak azért megkorbácsoltatta egy munkását, mert az képtelen volt tovább dolgozni aznap, annyira gyenge volt már a láztól. Rettegtek hát hirtelen haragjától.

Egy szép, napos délelőtt aztán, mikor a Rettegett kilovagolt, hogy ellenőrizze az aznapi betakarításokat, az egyik kicsi lánygyermek, - aki éppen aznap töltötte be kilencedik életévét -, vidáman dalolászva ugrándozott a réten egy pillangót kergetve, amikor is a földesúr kis híján átvágtatott rajta hatalmas lovával.

A ló megriadt, majdnem le is vetette magáról lovasát, aki éktelen dühbe gurulva kiabált a lánykára:

- Ostoba, mihaszna kölyök! Mi az Istent művelsz te itt? Miért nem dolgozol, mint mindenki más? Menten megkorbácsollak.

A kislány ránézni sem mert a gazdára, nemhogy válaszoljon neki, csak remegett akár a nyárfalevél. Sajnálatos módon a földesurat nem hatotta meg a látvány, mert lenyúlt érte, és felrántotta a karjánál fogva a nyerge elé, hasmánt.

Rövid vágta után elérte a lakónegyedet, ahol is földre taszajtotta a síró gyereket a porba.

- Azt ajánlom, mihamarabb tanítsátok rendre ezt a lustaságot, különben véresre veretem. Többet ne lássak nem dolgozó embert!

Miközben dölyfösen elvágtatott, a zokogó kislány szíve igazságért kiáltott. Nem járja, hogy ez a gonosz így sanyargassa őket, miközben ők éheznek minden áldott nap, az pedig csak hízik.

Valahol, valaki meghallotta a rettegő lélek szavát, és úgy döntött, ideje elégtételt kapniuk ezeknek az embereknek.

A gazda aznap éjjel jóllakottan feküdt le vastag, és kényelmes ágyába, mit sem sejtve a sors fintoráról.

Így történt, hogy a következő verőfényes reggelen a földesúr hízott sertésként ébredt egyik szolgájának velőtrázó sikítására. Nem értette, mi a bánat ütött az ostobába, minek csap ekkora lármát. Számon is kérte, de csupán röfögő hangok hagyták el száját.

A némber csak visított, ő meg csak röfögött tovább értetlenül, míg végül feltűnt neki, valami nem stimmel a testével. Leginkább semmi sem. Irtózva meredt saját „kezére”, amely helyett egy húsos rózsaszín csülök nézett vissza rá, ujjai helyén gusztustalan körmökkel.

Felvisított a látványra, és kiugratott az ágyból, de közben szolgái is szobájába sereglettek addigra. Sajnos, ahelyett, hogy segíteni jöttek volna, ketten mindjárt rávetették magukat, egyikük kezében lasszó volt, a másikéban pedig vasvilla, így a gazdának menekülnie kellett, ha nem akarta, hogy felnyársalják nemesebbik felét.

Nyüszítve rontott ki négy lábon, hangosan kopogva a padlón, de hiába, nem tudta lerázni magáról üldözőit, mert egy harmadik végül csak elkapta. Kötélből csomózott hurok került a nyakába, mely kis híján megfojtotta, miközben kegyetlenül kirángatták a saját házából.

A hízott sertésre, hosszú és keserves huzavona után, végül rázárult a disznóól ajtaja.

A szolgák elégedetten fújták ki magukat, miközben arról beszéltek, hogyan fordulhatott elő ez a helyzet, illetve nehogy kiderüljön uruk előtt.

A gazda említésére, a disznó ismét felvisított, és az ól falának rontott dühödten. Nem akarta elhinni, hogy ez az egész vele történik, és ez a sok ostoba nem veszi észre, hogy őt, az urukat zárták be, mélyen megalázva. Na, de ha egyszer kikerül innen!

Telt-múlt az idő, de a sertés helyzete nem lett jobb. Az emberek ugyan nem értették, hová lett kegyetlen uruk, de úgy tűnt, cseppet sem bánták. Sokan biztosak voltak benne, elutazott, így mindenki igyekezett kihasználni a kellemessé szelídült napjaikat.

Csupán a hiányolt fél nem nyugodott. Undorodott a mosléktól, minden embernek nekiment, aki csak betette a lábát az ólba, illetve még a többi lábas jószágot sem kímélte, nem egyet megsebesített. Biztos volt benne, egyszer majd ráismer végre valamelyik tökfilkó.

Pechjére, az emberek türelme végül elfogyott engedetlen és otromba természetével szemben, így egy szürke hajnalon aztán, mikor nyílt a börtöne ajtaja, s ő még aludt, ismét a nyakában landolt a hurok.

Akkor azt hitte, végre jóra fordul a szerencséje, de tévedett. Ugyanis nem azért vitték ki végre a trágyából, hogy segítsenek neki, de mire erre ő maga is rájött, már esélye sem volt a menekülésre.

Dúlt-fúlt, támadott, viaskodott, a végén már szinte könyörögni is megpróbált, de csupán annyit ért el vele, hogy inkább kegyetlenül fejbe verték. Jóval később tért csupán magához, ismét az ólban.

Első gondolattal konstatálta, nem változott semmi, ha nem számítja a fejében, és az altestében érzett fájdalmas sajgást. Mire kábasága elmúlt, s felfogta, mit követtek el valójában ellene, többé végérvényesen nem volt kedve sem küzdeni, sem egyáltalán élni.

Elmondhatatlan bánat és szégyen borította el váratlanul. Elsírta magát, már amennyire helyzetét tekintve ezt annak lehetett nevezni.

Ugyan a férfiassága nélkül miféle ember lehetne? Emberként, bezzeg soha, senki nem mert volna kezet emelni rá, nemhogy még így meggyalázzák…

Egyre csak siratta magát, de mind hiába, mert sem az állatokat, sem pedig az embereket nem érdekelte a bánata, vagy vele kapcsolatban egyáltalán bármi.

Szépírói kurzus 2019/tavasz/11 Morvai Fanni versei

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Morvai Fanni házi feladatként - Tandori nyomán - koanokat írt. Versei érdekesek, örömmel közlöm a munkáit. 

Morvai Fanni

Koan

Füst Milánnak

- Hogy legyen bennem eleve irgalom, ha semmiből lettem és azzá porlok el?

- Talán abban is van némi kegyelem, aki létrehozott, és ha megsemmisülsz, visszafizeti.

Két koan

Megalázás,

vagy megalázkodás?

Alázat.

Bátorítás,

vagy kedvszegés?

Gyöngéd, határozott

vállveregetés.

Koan

Se veled, se nélküled.

Se érted, se ellened

Szépírói kurzus 2019/tavasz/10 Bartha Krisztina novellája

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bartha Krisztina házi feladatként Ovidius ismert művét, a Pygmaliont fogalmazta újra. Ezzel a közléssel gratulálok munkájához.

Bartha Krisztina

Pygmalion

(Ovidius: Átváltozások című műve nyomán)

Csaknem elkészült már a mű: a legszebb lány a földön, égen és az univerzumban. Botticelli sem rajzolt mívesebb arcot, Leonardo sem festett angyalibb tekintetet, de legfőképp, Rodin sem faragott csodásabban ívelő csípőt, lábakat. Fejéről hosszú, fényes gesztenyebarna haj omlik alá − egy parókakészítő remeke − amelytől egészen olyan a nő, mintha élne. Pygmalion, a negyven éves művész minden nap hozzátesz valamit viaszszobrához. Mikor a melleket és annak csúcsait formázza, érzéki vágyat érez. Azt kívánja, bárcsak ezek a keblek hirtelen megemelkednének a friss levegőtől, mely beáramlik tüdejébe. Ó, ha beleborzongana ez a szépséges test az ő érintésébe!

Csak egyvalami hiányzik, mely rontja a képet: a nőnek még nincs szája. Ez maradt a legvégére, mert Pygmalion sosem elégedett. Próbált íveset, cakkosat, vastagot és vékonyat, de sem ez, sem az nem elég jó. Most újra nekiveselkedik, melegíti a viaszt a műhelybeli kályhán, s szinte vadul, puszta kézzel teszi helyére a felhevült anyagot. Kezét hólyagosra égeti közben, de mit sem törődik ezzel. Érzi, megvan végre a remekbe szabott száj. Pygmalion felemelkedik székéről és úgy mered teremtménye arcába. Nem téved: ez Júlia szája! Épp az a dacos, az a mindig ellentmondó, de nevetésre álló száj, amellyel nem bírt el sosem. Mert az a nő nem volt képes elfogadni, amit Pygmalion annyiszor elmagyarázott neki, szinte minden szeretkezés után: hogy ők nem lehetnek egy pár soha. Hogy természetük végletekig különbözik, egyetlen közös év alatt széjjelmarnák egymást. Júlia ilyenkor olyan fehér és élettelen lett, mint a polcon sorakozó viaszbabák. A nők képtelenek megérteni engem ­– gondolja a művész. – És Júlia… ki tudja, merre jár már.

De most itt van a legszebb lány, akit alkotni a természet sem volna képes: művészet múlja fölül az isteni teremtés művészetét. Nem gondolkodik, nem érez, nem bántja férfi szó. Tökéletes.

Törzse finoman meghajlik most, mintha csak élne. Pygmalion utánakap, olvadt viaszt ken kezére a szoba melege. A meztelen csípőt formázza vissza vele rémülten, hogy dacoljon a fricskát mutató természet enyészetet ígérő leheletével. A művész kínjával a férfi kínja vetekszik. Félti most kincsét, mely oly sérülékeny, mint egy valódi asszonyi test, melyet rövid virágzás után könnyen megkezd az idő, értéke semmivé válik, a hozzá tapadó mohó vágyak a múltban rekednek. Mégis azt kéri, éljen a lány. Legyen asszonya, valódi kedvese, éppúgy, mint most: alázattal, önfeladón.

Éjjel lázasan fekszik ágyában. A nőt vágyja, kinek Júlia szája van, de arca és rövid haja is Júliáé most már. Szeme kipattan, felugrik és ágyába vonja a műlányt. Kéri az égtől, legyen ő élő, mert nincs más, ki megszabadíthatná démonaitól. Megfontolja kérését az angyali sereg: legyen hát, szól a döntés, de tudd, súgja az álom: nem mindig arra vágysz, mi boldogulásod szolgálja. 

Reggel megébred, s mit lát: a lány keblei maguktól emelkednek a párnán, mély, egyenletes légzése meglebegteti vöröses hajtincsét, baba simaságú arca előtt. Szemei nyílnak most, idegen világok álma még bennük.

–  Ki vagy te? – kérdi a férfi. Szavai alig préselődnek ki nehéz mellkasán.

–  Az vagyok, kit szeretnél, hogy legyek – mondja a lány.

–  Talán egy démon vagy?

–  Ha erre vágysz, igen, Uram.

Megérinti ujjbegyével a lány mellét. Semmit sem érez: nem éled férfivágya. Ujja felsiklik a mellkason át az ajkakig. Ott elidőz.

–  Öltözz, Vénusz! – mondja a férfi. – Szépséged főművem, s mintha gyermekem volnál. Egy megfelelő ifjú boldog lesz veled, de csak miután eleget tanultál. Most pedig meg kell keresnem Júliát!

Szépírói kurzus 2019/tavasz/9 Szívós Zoltán novellája

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Szívós Zoltán házi feladatként különös, abszurd történetet írt, tele szürreális elemmel. A történet Gustav Klimt: Danaé című festménye ihletésére íródott. A novella az órán sikert aratott. Örömmel közlöm.

Szívós Zoltán

Távolság

(Gustav Klimt: Danaé című festménye nyomán)

Fehér ajtó várakoztatta őket a szűk folyosón. „Kopogással ne zavarják a rendelést!”, olvasták percenként, mivel a hideg csempéken kívül nem volt más látnivaló. Feszengve tartózkodtak egymás beteg tekintetétől.

Egy undorodott, kicsi és unott szavacska igyekezett kimászni a zárból. Benne volt a kulcs, ezért nehezen passzírozta át magát a résen. Ahogy meglátták kapálózó kis lábait, az emberek mozgolódni kezdtek. Sietve próbáltak emlékezni arra, hogy kik voltak itt, amikor ők megjöttek, és hogy kiket előztek meg? Felidézték, hogy ki türelmetlenkedett a legtöbbet, ki gondolta betegebbnek magát mindenkinél, ki az, aki megpróbálhat jogtalanul bevágni eléjük? Hogy ki a Következő, azt csak két ember tudta biztosan. Ő, és aki közvetlenül utána érkezett. A többiek csak találgathattak.

- Tessék! – csusszant ki a női hang a kulcslyukból, és szétcsattant a kőlapon. Egy kicsi ráfröccsent a legközelebb ülő néni cipőjére, nem ő volt a szerencsés. Két vékonytalpú topánka indult el az ajtó felé. Átlépték a kis tócsát és ezzel a lendülettel a küszöböt is, az ajtó befelé kísérte lendületüket.

- Kérem, foglaljon helyet! – maradt el a bemutatkozás és az üdvözlő tekintet. Dr. Gustavson az ablakon át a távolban kalandozott. Egy parton veszteglő hajónak tűnt. Életerős, fiatal bárka, ki a világ meghódítására lett hivatott, vitorláját megannyi álom szele dagasztotta. Nem tudni milyen kötelek tartották a kikötőben, talán csak a megfelelő kapitányra várt. A szokásos csupafehér doktormaskarát viselte, erős, fekete karját erős és fekete szőrszálak simogatták, csuklóján mutatós, drága óra lázadt fel helyette. Rézsútosan hátrafésült, ében szín haja előre vetítette sármját, amit a következő pillanatban felcsillanó, cigánybarna szemei igazoltak is.

Ereje azonban váratlanul cserbenhagyta, amikor a lányra pillantott. Soha nem látott még szép, vörös hajú nőt, meggyőződése volt, hogy ilyen nem is létezik. És még göndör is! Nem tudta, mi történt vele, úgy érezte, örökké el tudna veszni tengerkék szemei mélységében.

- Neve? – nyögött fel az unalomtól az eleddig láthatatlan asszisztens.

- Igazából Emilie. – rebegte a nő félénken.

- Nagy g-vel?

- Nem, a Z a nagy.

- Panasza?

- Hogy is mondjam, meglehetősen kínos ez nekem. Kérem, ne gondoljanak gyengeelméjűnek. Voltam már pszichológusnál, és ő kizárta ezt a lehetőséget.

- Higgye el, sok furcsaságot láttam már. Csak nyugodtan – takarta be meleg szavaival a reszkető lányt a doktor. Visszatért szemeibe a fény, tudván, hogy fontos lehet páciensének. Emilie szíve hálásan dobbant és meghatódott. Életében oly ritkán kapott törődést.

- Aranybuborékokat élvezek – sütötte lesz szemét szégyenében.

Az asszisztens lassú közönnyel gépelte az információt, mint egy elavult robot, aminek hamarosan lemerül az akkumulátora. A doktor pedig betette kezeit a kézmelegítőbe, és megkérte Emilie-t, hogy feküdjön az asztalra, majd készüljön fel a vizsgálatra. A lány óvatosan félresöpörte az iratokat és kiitta a doktor úr poharából a vizet, mert akkor vette észre, hogy egészen kiszáradt a várakozás közben. Ajkai nedvesen csillogtak, lábai apró remegéssel vágyakoztak a doktor közelségére. Három perc elteltével már aranybuborékok töltötték be a szobát. Emilie gyönyörtől lüktető sóhaján szálltak mindenfelé. Néhány belerepült az orvos szemeibe és ettől megváltoztak azok. Valamiképpen mások lettek, csökkenni látszott ragyogásuk.

- Köszönöm! Kérem, öltözzön fel! – szólt. A hangja is két fokkal hűvösebb lett, mintha az ember hátrébb lépett volna a doktorban. Az asztalához ült és új időpontot kért a titkártól a következő vizsgálathoz.

- Pontosan egy hét múlva megfelel? – jelentette ki a segéd, mert nem vette észre a kérdőjelet a mondat végén.

- Rendben. Köszönöm! És mondja doktor úr, meggyógyulok? – próbált törődést koldulni a beteg, de a doktor mérges lett, mert telhetetlennek gondolta.

- Persze, de addig is egyen kevesebbet – zárta rövidre. – Hívja be a következőt! – búcsúzott Emilie-től az asszisztenshez szólva.

Az egy hét múlva esedékes kezelés után két hétre rá kapott újabb időpontot, majd az utolsó alkalomra még három hetet kellett várnia. A ritkuló alkalmakkal arányosan nőtt a két szív közötti távolság is, de csak Emilie-é integetett egy darabig. A lány lassan tünetmentes lett, hálából megharagudott az orvosra, aki visszatért réveteg tekintetű álmodozásaihoz. Dr. Gustavson képtelen volt rábízni magát másra. Pár évvel később megfagyott. A munkások kipakolták a rendelőt az asszisztenssel együtt.

Szépírói kurzus 2019/tavasz/8 Mádi Beáta verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Mádi Beáta házi feladatként alkaioszi strófát írt. A szabályos metrum sikert aratott az órán, a szöveg is érdekes, modern, a központozás hiánya miatt. Örömmel közlöm.

Mádi Beáta

Alkaioszi strófa

Zsibong mi rég kiált remegőn ma itt

a szép halál marad fut a tompaság

mi minden fáj ha jő a vég ha

hívogat síromat éri fénye.

υ – υ – | υ – | υ υ | – υ | –

υ – υ – | υ – | υ υ | – υ | –

υ – | υ – | υ – | υ – | υ

– υ υ | – υ υ | – υ | – υ

2019. 02. 20.

Szépírói kurzus 2019/tavasz/7 Lőrincz Katalin elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Lőrincz Katalin mesét írt, méghozzá Benedek Elek Dolgozz, macska! című meséjét tette nagyon maivá. Sikert aratott a munkája, nagy örömmel közlöm.

Lőrincz Katalin

A kutyát kár kiverni!

(Benedek Elek „Dolgozz, macska!” meséjétől ihletve)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csúnya lány, meg egy helyes fiú. Ez a lány, aki nagyon szorgos volt, beleszeretett a fiúba. A srácnak már sok szép barátnője akadt, de szerinte, egyik se volt jó feleségnek. Úgy gondolta, nem sokra megy azokkal, akiket neki kell eltartania. Bezzeg ez a menyecske, aki ott legyeskedett körülötte, nagyon életképes teremtésnek tűnt.

– Biztosan nem fogok mellette éhen halni, s én meg kedvemre henyélhetek – spekulált.

A lányka boldog volt, hogy egy ilyen sármos legény udvarol neki, és bármit megtett volna azért, hogy a felesége lehessen. Nem is kellett sokáig epekednie, mert a fiú hamarosan megkérte a kezét, de közölte, hogy ő modern házasságban akar élni, amiben szerepcsere van. Így ő majd otthon tevékenykedik, a nő meg csak menjen szépen és keresse meg a kenyérre valót.

Kimondták a boldogító igent, és elkezdték közös életüket. A nő mindennap elment dolgozni, volt jó állása, szerette is a munkáját, elvégre sokat tanult, míg minden tudásra szert tett, hogy értsen hozzá. Neki való elfoglaltság volt, kiélhette benne sokirányú kreativitását is. Azt gondolta:

– Jól jártam, míg én itt a szellemi élvezeteknek hódolok, addig otthon, a ’nemszeretem’ munkát, elvégzi a férjecském.

Igen ám, de mindjárt első nap, mikor hazament, hatalmas rendetlenség fogadta. A férje mindent ott hagyott, ahol az éppen kiesett a kezéből. A mosogató ugyan üres volt, de csak azért, mert még arra sem vette a fáradtságot, hogy a szennyes edényt beletegye. Mivel a nő autóval járt a munkahelyére, meg hát neki volt keresete, így ő ment bevásárolni is. Otthon meg neki állt főzni, hogy másnapra az urának legyen mit ennie. Aztán rendet rakott, mosogatott, ha kellett mosott és vasalt, s hétvégeken takarított. A férfi ezalatt ült a számítógép előtt és böngészgetett, olvasgatott. Csak az volt fura, hogy amikor az asszony oda akart menni hozzá, mindig lezárta a képernyőt.

Így teltek a napok, a hetek, s majd a hónapok is, de a házasságuk másból sem állt, minthogy a nő dolgozott, a férfi meg lebzselt. Egyik reggel, amikor újra munkába indult, a férje meg álmosan kikandikált az ágyból, a nő odaszólt a kutyának:

– Idehallgass, Kormi. Aztán mire megjövök, főzzél már valami ehetőt az uramnak! De mosogass is el utána, vidd ki a szemetet, s egy takarítás is ráférne már a házra!

A kutya csak pislogott, a férfi meg azt hitte, megbolondult a felesége.

Eljött az este, s az asszony fáradtan érkezett haza. Látja, hogy minden ugyanúgy van, mint addig. Előkapta a seprűt, s elkezdte szidni az állatot.

– Te büdös kutya, még ennyire se vagy képes, hogy megfőzz egy paprikás krumplit? Szegény gazdád, ma egész nap csak hideget evett. De legalább kitakarítottál volna! – rikácsolta, s közben rávágott a seprű végével a hátsójára.

Az meg kiszaladt, és el is tűnt. Az este majdnem úgy telt, mint mindig. Az ember ült a gép előtt, az asszony meg mindent megcsinált a „kutya helyett”. A férje viszont imádta Kormit, és idegesítette, hogy nem hallja az ugatását. Így – tőle szokatlan módon –, felállt a gép mellől, és nem csak felállt, hanem ki is ment az udvarra, hogy megkeresse. Tűvé tette érte a kertet, míg végül a sufniban bukkant rá. Egy polc alá préselte be magát ijedtében.

Másnap reggel a nő megint rámordult az ebre.

– Ma már remélem, csinálsz is valamit, Te lusta dög! Egész nap csak fetrengsz, néha eszel, meg iszol, amit eléd tesznek, de hogy képzeled, hogy Neked semmi dolgod nincs?!  Ha ma se rittyentesz egy finom ebédet és megint futni fog a lakás, bizony mondom, úgy elkergetlek a háztól, mint annak a rendje!

Férjura úgy megijedt, mintha őt szidták volna meg, szinte már a hátán érezte a seprűnyél csapásait. A kutya is behúzta fülét-farkát, és értetlenül elsomfordált. Aznap már nem tudott a férfi olyan nyugodtan heverészni, mint addig, mert mindig eszébe jutott szegény Kormi, hogy mi vár majd rá, este. „Hiszen nem tud az főzni, meg mosogatni, hogy képzel ilyet az asszony!”

Lassan, de biztosan haladt előre az idő, és egyszer csak betoppant a feleség. Ugyanaz a kép tárult a szeme elé, mint addig minden nap. Úgy felpaprikázódott mérgében, hogy meg se szólalt, köszönés nélkül odaszaladt a seprűhöz, megragadta, és ütlegelni kezdte vele a kutyát. Az meg vonyított, futott előle, s mivel a bejárati ajtó zárva volt, kiugrott a zárt ablakon. Földbe gyökeredzett mindkettejük lába, azt hitték, hogy az állat testét biztosan mindenhol felsebzik az üvegszilánkok. Szerencsére a pulinak nagy bundája volt, meg se kottyant neki a tört üveg szúrása, egyetlen karcolás nélkül megúszta az attrakciót. A büszke lelkét viszont annál jobban megviselte az igazságtalan bánásmód, így az alacsony kerítésen átlendülve addig futott, míg heted-hét határon is túljutva, össze nem rogyott a fáradtságtól. Ott, egy kis patak partján, leheveredett és elaludt.

Na, de gazduramnak se kellett több. Már nem lett volna képes visszaülni a számítógép elé, s tovább nézegetni a randivonalon felcsipegetett, és gondosan kiszelektált hölgy-kollekciót. Ahogy volt, félmeztelenül, kirohant az udvarra, s mikor látta, hogy a négylábú sehol nincs, már száguldott is tovább, ki az utcára. Ott aztán a kutya nevét kiabálva csörtetett végig, kétségbeesve. Maga se tudja, hogy került ő is a patakhoz, talán az emberösztöne vezérelte, amit a csahos iránt érzett, de ezt, nevezzük inkább szeretetnek. Nagy megkönnyebbülésére ott találta kedvencét, aki mély álomba zuhanva feküdt lábai előtt. Felemelte, ölbe vette, s úgy vitte haza, hogy az fel ne ébredjen. Attól félt, hogy ha rájön, hová tartanak, akkor világgá megy szegény. Nem volt könnyű a 30-40 kilós állatot hazáig cipelni, hosszú kilométereken át. Közben viszont akadt ideje gondolkodni. Felfogta, hogy ez így nem mehet tovább. A kutya nem fog otthon dolgozni, a felesége pedig végképp el fogja kergetni a háztól. Elhatározta, majd ő végzi el, amit a kutyának „kellene”.

Este bebújt a felesége mellé az ágyba. Milyen régen nem voltak együtt. Most vette csak észre, hogy az asszonynak milyen csinos keblei vannak. És a feneke is feszes.

– Miért is ácsingózok én azokra a csajokra ott a neten, mikor van én nekem asszonykám? Ki tudja milyenek azok a nők a valóságban? – tette fel magának a kérdést.

Az asszony örömmel viszonozta a közeledést. Az is tetszett neki, hogy a pulit, olyan messziről, ölben hozta haza a férje.

Másnap este, mikor megérkezett, gyönyörű rend fogadta. A mosogatóban egy edény se díszelgett, és a lakásban se voltak szétdobálva a koszos evőeszközök, sőt a szennyes ruhák sem. A tűzhelyen pedig húsleves gőzölgött, már amikor belépett az ajtón, akkor megcsapta az orrát az ínycsiklandozó illat.

Jól van kiskutyám, simogatta meg a házőrzőt az asszony. Látom, megjött az eszed! S miközben a blöki odadörgölődzött a lábához, a férjét is megölelte, s a fülébe súgta:

–  Okos kutya ez a Kormi, ért a szóból. Kár lett volna kiverni a házból!

Azóta is boldogan élnek, míg meg nem halnak! …Aki pedig nem hiszi, járjon utána.