Szépírói kurzus 2023/ősz/4 - Kerezsi Katalin novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A  Dráma-Próza kurzus hallgatója, Kerezsi Katalin azt a feladatot választotta, hogy Virginia Woolf Orlando című regénye nyomán ír egy elbeszélést. Érdekes munkáját szívesen közlöm.  

Kerezsi Katalin

 

Orlando változik

 

Virginia Woolf emlékére

 

– Barbara, ébredj, valami történt! – rázta Orlando az alvó feleségét.

– Mi van? Megint bepisilt valamelyik? – kérdezte az asszony félálomban.

– Nem, de baj van!

Barbara azonnal felrántotta a takarót, kiugrott az ágyból, és rohamléptekkel indult a gyerekszoba felé. Orlando utánaszólt:

– Nem velük van a baj, hanem velem! Nézz rám! – mondta megváltozott, egy oktávval magasabb hangján.

Barbara testén jeges rémület futott végig, amikor a hajnali, félhomályos szobában meglátta az ágyukban ülő szőke nőt.

– Te meg ki vagy? – kérdezte rémülten.

– Én vagyok az, Orlando! Így ébredtem.

– Hol a férjem?!

– Mondom, hogy én vagyok az!

– Hol vannak a gyerekek?!

Barbara a választ meg sem várva átrohant a mellettük lévő szobába és egyesével megvizsgálta a három fiút. Mindegyik békésen szuszogott, így visszament.

– Azonnal mondd meg, hol a férjem! – utasította az „idegen nőt”.

– Hidd már el, hogy én vagyok! Megértem, hogy meg vagy rémülve, de mit szóljak én?! Én ébredtem úgy, hogy nő vagyok, a fenébe is! – nézett kétségbeesetten a megváltozott Orlando.

– Nekem erre nincs időm. Mindjárt indulok a gyerekekkel az óvodába, ne találjanak itt!

– Rendben, igazad van. Felvehetek valamit a ruháid közül?

– Vegyél – zárta rövidre Barbara a beszélgetést.

Orlando kikapta a szekrényből a legfelső pólót és nadrágot, amelyek egyáltalán nem illettek össze. Barbarának most először futott át agyán a gondolat, lehetséges, hogy ez a nő tényleg a férje.

– Neked nincs egy rendes cipőd! – szólt Orlando az előszobából, miközben a szekrényben kotorászott a több tucatnyi szandál, balerinacipő, papucs között.

– Ezt már én is mondtam, többször! – válaszolta Barbara olyan hangsúllyal, mint aki csatát nyert.

Nyílt a gyerekszoba ajtaja, ezért Orlando gyorsan belebújt egy kikészített fekete magas sarkúba és sietve távozott a lakásból.

A háztömb körül kódorogva próbált rájönni, mi történhetett. Este, amikor lefeküdt aludni, még határozottan férfi volt. Egész életében az volt, nem is akart más lenni. Hajnalban felriadt, kiment a fürdőszobába, és ijedten konstatálta, hogy női teste lett. Minden részletében. Ilyen nincs – gondolta. – Biztos, hogy álmodom. Azóta órák teltek el, ő pedig teljesen ébren, még mindig egy női testben kereste a helyét.

Séta közben lábujjait egyre jobban szorította a cipő, combizmai feszültek, térdei enyhén remegni kezdtek. Alig várta, hogy a családja elmenjen otthonról, és az ajtón belépve lerúgja magáról a járásra teljesen alkalmatlan cipőt.

Elővette telefonját, hogy tűzoltó–parancsnokának jelentse, este nem tud szolgálatot teljesíteni, de eszébe jutott, női hangja van. SMS-t kezdett írni:

Szervusz, Parancsnok Úr! Nagyon sajnálom, de az egyik gyerek hazahozta a hányós–hasmenős vírust, képtelen vagyok este bemenni.

Telefonja egy percen belül csörgött, muszáj volt felvennie. Mély hangot erőltetve próbált beszélni:

– Halló!

– Orlando, mennyire vagy szarul?

– Nagyon – felelte tömören.

– Ezt nem hiszem el! Így is kevesen vagytok, kit osszak be a helyedre? Á..., Laci is az előbb mondott fel, azt mondja, ennyiért nem kockáztatja az életét, inkább elmegy pénztárosnak másfélszer több pénzért. Elegem van... Na, jobbulást, szia! – majd a főnöke kinyomta a telefont. Szerencsére.

Orlando szívből remélte, hogy hamarosan visszakapja férfitestét, a munkája miatt is. Szerette, és azért választotta, hogy életeket mentsen. De ezekkel a karokkal nem lehet megemelni egy 80 kilós testet! Vonulni akar, nem a HR-osztályon intézni a felmondási papírokat.

Elmúlt 8 óra, ezért hazaindult. Az első emeleten nem bírta tovább, levette a cipőt, és a maradék két emeletet mezítláb tette meg. Otthon megreggelizett, majd visszafeküdt aludni, hátha sikerül visszaváltoznia. Nem sikerült.

Délután a feleségét hívta telefonon:

– Szia, Barbara! Így nem mehetek a gyerekekért, az óvónők nem adják ki idegennek őket.

– Így van. Ezek szerint még mindig úgy nézel ki, mint reggel... Remek. Találkozzunk háromnegyed ötkor az óvoda előtt. A gyerekeknek azt mondjuk, hogy a barátnőm vagy.

– Rendben, ott leszek.

– És kellett volna ma a fekete cipőm.

– Örülj, hogy megkíméltelek tőle! Szia.

Este a fiúk felváltva rohangáltak a konyhában beszélgető két nőhöz, nem sejtve, hogy egyik az apjuk. Újra és újra kérdésekkel bombázták anyjukat:

– Miért nem apa jött értünk? Ma reggel miért nem láttuk? Holnap reggel, munka után jön haza?

Barbara igyekezett minden kérdésükre felelni, noha ő maga sem tudta a válaszokat. Az ikrek közül az egyik a nővé változott Orlandóhoz fordult:

– Akarsz szkanderozni? És kardozni?

Orlando imádott a fiaival játszani, focizni, biciklizni, jedi-kardozni, mindent, amit az anyjuk nem. Eddig. Most azonban – valószínűleg az ösztrogén túlsúly miatt, – nem volt kedve.

– Inkább mesélek valamit – válaszolta.

– Az nem érdekel! – azzal a gyerek kirohant, a másik kettő is követte.

– Remélem, holnapra visszaváltozom – szólalt meg Orlando.

– Én is. Megőrülök, ha nem lesz, aki lefárassza őket – mondta neki Barbara, miközben a tűzhelyen fortyogó szószt kavargatta.

A házaspár néhány mondatban, röviden átbeszélte a napi híreket miközben a vacsorát készítették, majd csendben maradtak. Kicsit később, Orlando a zöldségpucolásból felnézve, hangosan gondolkodni kezdett:

– Szerinted, tulajdonképpen, én most mi vagyok? – kérdezte a feleségétől. – Ciszhetero már biztosan nem. Vagy mégis? Végül is, férfinak születettem. De hetero vagyok még egyáltalán? Vagy már leszbikus? Biszexuális? Nembináris? Miből lehet még választani?

Ekkor csörömpölés hallatszott a nappaliból, Barbara mérgesen a fazékba dobta a fakanalat, és indult megnézni, mi történt.

– Mondtam már, hogy ne ugráljatok a kanapén! – hallatszott a kiabálása. – Vagy legalább előtte pakoljatok le róla!

Mikor visszajött a konyhába, szigorúan nézett a férje szemébe:

– Most nem érek rá az identitásválságoddal foglalkozni! A három kölyök mindjárt szétszedi a lakást, és még be kell fejezni a vacsorát.

Evés közben a legnagyobb gyerek az aznap megismert „barátnőhöz” fordult:

– Nálunk alszol? – kérdezte kíváncsian.

– Igen, ma itt alszik, amíg apátok dolgozik – válaszolt férje helyett Barbara.

Orlando az asszonyra nézett, tekintetében kétségbeesés tükröződött.

– Ha minden jól megy, apátok reggelre itthon lesz, addigra én elmegyek – mondta mindhárom gyereknek. – Most pedig egyetek gyorsan, még fürdenetek is kell, késő van.

A fiúk furcsán egymásra néztek, majd anyjukra, de, mivel az nem szólalt meg, vállat vontak és tovább ettek.

Az esti altatáshoz Barbara ment a gyerekszobába, majd befeküdt a férje mellé és hamarosan el is aludt. Orlando – attól tartva, hogy állapota végleges marad – ébren hánykolódva gyötrődött az ágyban, sokáig. Nem tudott megnyugodni.

 

Szépírói kurzus 2023/ősz/3 - Tálos Kata verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A  Líra kurzus hallgatója, Tálos Kata azt a feladatot választotta, hogy alkaioszi strófában ír verset. Ennek a klasszikus formának jellemzője ma már, hogy valamiféle filozófiai alapvetést is kimond aforisztikus tömörséggel. Tálos Kata itt a szabadságról fogalmaz meg fontos gonolatokat. A vers mellé illesztem a strófa képletét, ebből látszik, hogy nem mindenütt tökéletes formailag- viszont a vers mondandója méltán aratott tetszést az órán, ezért is nagy örömmel közlöm.  

Tálos Kata:
Szabadság

Szabad, ki "ember" és aki jót teremt,
és ő igazgatja sorsa hajóját,
nem nyomja össze múlt s a jövő:
az, ki sosem megvehető, szabad.
 
2023. 09. 18.
 
 
x – υ – | x – | υ υ | – υ | –
x – υ – | x – | υ υ | – υ | –
x – | υ – | x – | υ – | x
– υ υ | – υ υ | – υ | – x
 

Szépírói kurzus 2023/ősz/2 - Sayti Andrea elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Sayti Andrea azt a feladatot választotta, hogy Örkény István Ballada a költészet hatalmáról című egypercese nyomán ír egy abszurd történetet, amelyben valamiféle tárgy kel életre. A mérlegről szóló írását nagy örömmel közlöm. 

Sayti Andrea:

Súly

Özvegy Vincze Péterné, született Balogh Aranka szokása szerint, azon a kedd reggelen is, alighogy papucsba bújtatta, kissé már a nap elején is bedagadt lábát,  rögvest kibotorkált a fürdőszobába. Bizonyos cselekvések után, melyek itt nem kívánkoznak részletezésre és a történet szempontjából sem bírnak semmilyen jelentőséggel, megszokott módon a mérleg irányába lépett. A mérleg, melyet kissé már megviselt az idő és a bánásmód, - de még mindig bátran állíthatta volna magáról, ha lett volna bárki, aki megkérdezi, hogy pontosan és érzékenyen mér -, szelíden és megbízhatóan lapult az alsó szekrény alatt. Özvegy Vincze Péternének, született Balogh Arankának, sem az alkata, sem a lumbágós dereka nem engedte meg, hogy lehajoljon a szekrény alatt lapuló mérlegért, ezért ma is óvatosan megkapaszkodott a szekrény szélében, míg jobb lábát lassan felemelte és becsúsztatta a szekrény alja és a mérleg közé, majd kihasználva, hogy ez utóbbit apró kerekekkel látta el a gondos tervezője, lábával előgurította a mérleget. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a mérleg nem állítódott el tegnap óta, nyelve milliméterre pontosan fedte a 0 kg alatti vonalat. Özvegy Vincze Péterné, született Balogh Aranka ekkor nagy reményekkel lépett fel a mérlegre. Reményeit az alapozta meg, hogy már három teljes napja – pontosabban hatvankét órája, mióta az új postás rámosolygott – szigorú fogyókúrát tartott: szigorúan csak három kockacukrot tett a kávéjába, szigorúan csak két szendvicset fogyasztott uzsonnára, szigorúan csak két fogásból állt az ebédje és csak minden második délután toppantott be a két szelet lúdlábtortáért a sarki cukrászdába. Még azt is megállta, hogy szigorúan csak egyszer vacsorázott minden este. De a mérleg is szigorú volt, és nem restellte a valóságot mutatni, ami pont annyi volt, mint  három nappal korábban. Özvegy Vincze Péterné, született  Balogh Aranka először nem hitt a szemének, még állt néhány másodpercig a mérlegen, talán csak még be kell állnia pontosan a mérleg nyelvének, gondolta.

– Francba ezzel az ócskasággal! – kiáltott fel, amikor rájött, hogy ez nem fog megtörténni, és magát is meglepte, dühében milyen lendülettel ugrott le a mérlegről, majd akkorát rúgott bele, hogy az a küszöbön és a szobán is átgurulva az előszobai szekrény alá gurult. Özvegy Vincze Péterné, született Balogh Arankának azonban nem volt ideje tovább foglalkozni vele, hiszen éppen csengettek, így megigazította frizuráját, otthonkáját és mosolyát, majd ajtót nyitott.

Abban a pillanatban a mérleg olyan sebesen gurult ki az bejárati ajtón, hogy majdnem elütötte  a döbbent postást. Az utcán aztán még nagyobb lendületet vett, és a járókelők közé vetette magát. Előbb csak a túlsúlyos embereket vette célba és kapta fel a hátára, mert kicsit még sajgott az oldala és az őt ért igazságtalanság, melyet özvegy Vincze Péterné, született Balogh Aranka okozott. De aztán vérszemet kapott és megmérte a túl soványnak tűnő gyalogosokat is. Megmérte a gyerekeket, akik iskolába készültek, a csecsemőket a kórházból való hazaengedés előtt, megmérte a várandósokat, megmérte a Bodri vacsoráját, ami megint kevesebb volt, mint ahogy azt Bodri megérdemelte volna, megmérte az egy kilónak eladott 97 deka sertéslapockát a hentesnél, a kétkilósnak mondott kenyeret a péknél,  a bécsiszeletet a vendéglőben, a dinnyét a piacon,  a korsó sört a kocsmában, a téglák súlyát az építkezésen, a hidakon áthaladni kívánó gépjárműveket, még az orvos zsebébe dugott boríték súlyát is.

De mikor senkit sem talált, aki örült volna neki, hogy pontosan és érzékenyen mér, sőt válogatott szidalmazásokat kellett elszenvednie emiatt, akkor igazi ámokfutásba kezdett, onnantól már nem lehetett megállítani. Hirtelen megsokszorozódtak képességei és már nem csak a kilókat mérte. Megmérte a szavak és a következmények súlyát, a politikusok ígéreteit, a szerelmesek fogadkozásait, megmérte a találmányok fontosságát, a gondolatok mélységét, a mosolyok őszinteségét, a barátságok kölcsönösségét, a tehetségek valódiságát, a  levegő tisztaságát, a viccek szándékát, a bűntudatot, a mindennapi rosszindulatot és a mindennapi jóindulatot is, a feladatok nehézségét, a boldogság könnyűségét és az élet váltakozó terhét.

Amikor éppen egy kórház előtt mérte, hogy milyen gyorsan adnak utat a mentőautónak a közlekedés többi résztvevői, hirtelen úgy érezte, hogy elfogyott az ereje. Rákapaszkodott egy hordágyra, amit akkor emeltek le a mentőautóról és bevitette magát az egyik kórterembe: gondolta, kicsit megpihen. Egyetlen öregember feküdt a kórteremben, ahová a mérleg került.  Sovány, sápadt arca, amely inkább volt holté, mint élőé, meglepő ellentétben volt élénk, fürkésző tekintetével, amely egyre csak az ajtót kémlelte.

–  Megmérjelek? – kérdezte tőle a mérleg, akinek hirtelen elpárolgott minden haragja és valamit tenni akart az öregemberért.

– Á – legyintett az öreg, és talán fel sem tűnt neki, hogy egy mérleggel beszél,  – nekem már csak a lelkem nehéz. És ha úgy halok meg, hogy nem ér ide a fiam, akkor az is marad örökre.

Ekkor lépett be a fiú a szobába, még éppen idejében ahhoz, hogy elmondják egymásnak, amit el akartak mondani. Aztán az öreg csendben, mosolyogva elengedte a légzést, és nemsokára a fiú is kiment a szobából.

– Megmérsz? – kérdezte a lélek a mérlegtől.

– Boldogan – mondta a mérleg.

– Köszönöm! – szólt vissza a lélek, mielőtt kirepült az ablakon.

– Én köszönöm, hogy meglett a hivatásom – motyogta már magában a mérleg.

Azóta a mérleg kórházról kórházra jár és ügyel rá, hogy csak az arra érdemes lelkek léphessenek ki az ablakokon. Azt beszélik, mostanában már nem csak a távozni készülők igénylik a szolgáltatását, mások is fel-felkeresik, hogy megmérjék, valóban olyan könnyű-e a lelkük, ahogy azt maguknak és másoknak mondogatják. De lehet, hogy ez már csak mendemonda.

Szépírói kurzus 2023/ősz/1 - Lantay Éva verse

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A  Líra kurzus hallgatója, Csontos Éva, aki Lantay Éva néven írja verseit, azt a feladatot választotta, hogy a kurzus másik hallgatónak, Sipeki Zsófinak egy korábban megjelent versére írt variációt. Nehéz dolog a "semmiről" írni, dolgoztunk is az órán a szöveggel, aztán megszületett a szép eredmény, amit örömmel közlök. 

Lantay Éva:
 
a semmiről

Hommage à Sipeki Zsófi

 
a semmin mélázok magamban
a semmi ágán ül
 
bámulom a monitort
a kurzor sem csinál ma semmit
elönt a zsibbadtság
 
rossz a szék
az zsibbad
nem a semmi
 
ha nem csinálok
semmit
valami zsibbad
 
zsibbasztó a semmi
ez minden
 
Budapest, 2023. szeptember 14.

Szépírói kurzus 2023/tavasz/21 - Szabó L. Szilvia novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Szabó L Szilvia (akit Mukné Szilviaként ismertünk meg) azt a feladatot választotta, hogy egy valóságos bűnügyi hír nyomán ír egy kisprózát. A szomorú történetről mindenki tudhat, aki a napokban olvasott információs oldalakat, egy nevelőszülő a rábízott kisfiú halálért felelős, a már halott gyermeket két napig rejtegette. Szabó L Szilvia hiteles elbeszélést írt, közlését fontosnak érzem.  

Szabó L. Szilvia

 

Az őrület határán

 

Este hat óra, vacsoraidő.

Géza még nincs itthon, megint minden egyedül rám hárul. Biztos a nőjénél van. Jobb is, hogy nincs, mert vagy veszekednénk, vagy nem is szólnánk egymáshoz.

A kicsik már éhesek. Megmelegítem a mikróban az ebédre főzött csirkepörköltet és utána a tarhonyát. Hozok a spájzból savanyúságot; céklát és vegyes vágott savanyút. Józsika imádja. Blanka és Balázs is szeretik.

– Blanka! –szólok be a szobába. – Segítenél megteríteni az asztalt?

– Persze, anya, rögtön jövök – válaszolja.

Blanka már tizenhároméves, nagylány. Imádja a kicsiket, mindig azt mondja, hogy óvónő lesz. Balázst is mindig babusgatja, bár az öccse már egyre kevésbé viseli ezt el. Kamaszodik már ő is, kiskamasz. Mindig azt mondja, hogy már iskolás, nem kisbaba. Józsikával, aki két és féléves és a kis Szandrával, aki még csupán egyéves, velük is sokat foglalkozik, játszik velük, meg énekel nekik. Ők meg tapsolnak. Gyönyörű hangja van. Énekesnő is lehetne. A két kicsi a nevelt gyermekem, de úgy szeretem őket, mint a sajátjaimat. Mindig is nagycsaládot szerettem volna. Már több ideiglenesen befogadott gyermeket neveltem. Nehéz volt őket elengedni, vissza a vérszerinti szüleikhez, amikor azok talpra álltak. Ilyenkor kicsit kiszakítottak a szívemből is. 

A mostani kicsik édesanyja tizenhétéves, de már a negyedik gyermeket szülte meg. Állítólag a nevelőapjától vannak. Nem értem, a gyermekeket kiemelik a családból, mert veszélyeztetve vannak, a nevelőapát meg hagyják. Le sem tartóztatják.  

Blanka közben, amig a gondolataim cikáznak, megteríti az asztalt.

– Szólj az öcsédnek, hogy készen van a vacsora – mondom neki.

– Öcsi, kész a vacsora! – kiabál fel az emeletre. – Hozom Józsikát is – mondja. Bólintok. A kicsinek szedek a tányérjára tarhonyát, a húst apróra vágom és teszek mellé savanyúságot is, amit annyira imád. Bemegyek Szandráért, beültetem az etetőszékbe. Közben a gyerekek helyet foglalnak az asztalnál. Előveszem az ebédről megmaradt húslevest, turmixgépbe teszem a levét, egy kevés húst, zöldséget és tésztát. Az egészet összeturmixolom, ez lesz Szandra vacsorája. Picit még rámelegítek. Közben mosolyogva hallgatom, ahogy a gyerekeim egymással civódnak, hogy ki, melyik részét kapja a csirkének.

– Itt a vacsora kincsem! – ülök Szandra mellé. A kicsi már tátja is a száját.

– Anya! Ha megettük a vacsorát, megnézhetünk még egy mesét a tévében? – kérdezi Balázs.

 – Először fürödjetek meg és csak utána, de csak egyet! Aztán alvás, holnap iskola – válaszolom. A nagyok végeznek, feltrappolnak az emeletre. Szandra szépen eszik, de neki nem kell rágnia. Józsikát figyelem. Egyre jobban megy neki az étel megrágása. Nagyon rossz állapotban volt, amikor hozzánk került. Mióta nálunk van, felszedett három kilót és mindig mosolyog. Imádnivaló.

Szandra eltolja magától az ételt. Úgy látszik, jóllakott. Józsika felé fordulok:

– Beviszem Szandrát a szobába, mindjárt jövök.

Nem voltam sokáig távol, csupán néhány percig. A konyhába visszaérve, halk hörgés üti meg a fülem. Józsikához ugrom, kinyitom a száját, és amennyire tudom, kikaparom belőle az ételt. Látom a rémületet a szemében.

– Mi történt kincsem? Félrenyeltél? – picit megütögettem a hátát, de semmi nem történik. – Kérlek, Istenem! – De senki nem segít. A pici teste összecsuklik, nem lélegzik.

Az idő lelassul, talán meg is áll. A kicsit a karjaimba veszem, olyan, mint aki alszik. Beviszem a szobába, és óvatosan az ágyra teszem. Betakargatom. Megsimogatom szőke fürtjeit. Mint egy robot megyek Szandrához. Levetkőztetem és megfürdetem. Kap tisztaruhát, meg pelust és az ágyacskájába fektetem. Még elpakolom a konyhában hagyott ételt, és Józsika mellé fekszem, átölelem őt. Lehunyom a szemem, közben némán fohászkodom.

– Kérlek Istenem, add, hogy csak egy álom legyen.

 

 

Szépírói kurzus 2023/tavasz/20 - Szesztai Zsuzsa verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Líra kurzus hallgatója, Szesztai Zsuzsa azt a feladatot választotta, hogy a szavak variációival teremt izgalmas hangzást, új jelentésű sorokat, sajátos hangulatokat. Nagyon jó munka, gratulálok! 

Szesztai Zsuzsa:
 
neveket rajzol
 
neveket rajzol a szél a homokba
sárga fövenyen karcsú a nyár szalad
homokba hordja a szél a nevedet
fövenyen szalad a nyár karcsú sárga
 
almafa virágát szanaszét szórja
földig hajol a lombja felhőtlen ág
szanaszét virágát szórja az alma
hajol az ág lombja felhőtlen földig
 
rajzol a szél homokba a nevedet
felhőtlen ág szalad a sárga földig
szanaszét szórja a lombja virágát
fövenyen szalad a szél a homokba
 
2023. április 24.

Szépírói kurzus 2023/tavasz/19 - Tálos Kata verse

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Líra kurzus hallgatója, Tálos Kata azt a feladatot választotta, hogy szerepverset ír. A vers egy hajléktalan nevében íródott, és olyan jól sikerült, hogy valóban megjelenhetne az utcán élők nagyon is színvonalas lapjában, a Fedél nélkül című kiadványban. Gratulálok! 

Tálos Kata
A nincs szava
 

(Petőcz András – Egy hajléktalan vallomása c. verse nyomán)

 
Csak én vagyok, meg a világ
s köztünk egy szakadék,
a van és a nincs között
ott tátong a szakadatlan ég.
 
Voltam én már jöttment,
de most csak jövök-megyek,
koldusbottal vagy bot nélkül,
tanúim a völgyek meg a hegyek.
 
Jobb sorsból jöttem,
jobb sorsra is való vagyok,
ha nem lenne a nincs szava,
az húz a semmibe, s a sörben a habok.
 
Beléjük nézek,
s belefeledkezem bánatomba,
az élet valaha szép volt,
ma én vagyok a kitaszítottak szobra.
 
Az asztalról csak leeső morzsák
vagy aprópénz jut nekem.
Mire elég ez? Enni nem.
Hát akkor inkább eliszom az eszem!
 
Az élet farvizén evezek
mellőzötten, jogfosztottan,
hát van még kinek az életem
egy petákot is ér – vagy feladjam?
 
Fekszem a kapualjban,
s mindenki átlép rajtam
azt sem veszik észre, ha fáj,
de azt sem, ha meghaltam...
 
2023. 04. 24.