Szépírói kurzus 2026/tavasz/3 - Szefcsik János novellája

 A Szépírói Műhely tavaszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható. A Próza kurzus hallgatója, Szefcsik János azt a házi feladatot választotta, hogy egy képzeletbeli utazást tesz. Novellájának főhőse eljut Portugáliába, Cascaisba. Hogy miért is zarándokol oda? Ezt megtudjuk a novellából. Nagyszerű munka, köszönet érte. 

Szefcsik János

A pokol szája

 

A férfi megérkezett Cascais-ba. Az öltözéke elnyűtt volt. Bozontos szakálla egybekeveredett hosszú hajával, ami csak a tarkóján nőtt, a feje teteje kopaszon csillogott a délutáni napsütésben. Jókora hátizsák húzta öregedő vállait.

Mindenki hajléktalannak nézte, hisz a férfi több hónapja gyalogolt egymagában.

A vándor elért egy turistáktól hemzsegő helyre. A tömegtől kissé távolabb letelepedett egy fa árnyékába. Hátát a fatörzsnek vetve szemlélte a nyüzsgést, az óceánt és a vízparton álló meredek sziklafalakat.

Amikor a lenyugvó nap erősen a szemébe tűzött, a nagy hátizsák belső rekeszéből elővette a telefonját. Bekapcsolta a készüléket. Ezt mindig ilyenkor, naplemente környékén tette meg.

A lassan ébredő képernyőn megnyitotta a helymeghatározó alkalmazást. A Boca do Inferno nevű helyen érte az este a készülék szerint.

Ezután megnyitotta az üzenetküldő appot, és a családi csetcsoportba bepötyögte:

Boca do Infernoban vagyok.

A beszélgetési előzményekben csak az ő üzenetei szerepeltek, azonban a négy kis fejecske bizonyította, hogy mindegyiket látta a csoport összes tagja, azaz a három gyereke és a bátyja.

Hónapokkal ezelőtt, amikor elindult, még minden nap lelkes reakciók és bíztató szövegek voltak az ő tömör üzenetei között, aztán eltűnt a lelkesedés, majd abbamaradtak a reakciók is.

Sebaj, ő kitartóan megírta minden nap, hogy éppen merre érte az éjszaka. Ezt ígérte, amikor elindult erre az utazásra.

Akkurátusan kikapcsolta a telefont, és visszatette a helyére. Ezzel a módszerrel elég volt két-három hetente tölteni a készüléket.

Ha már belenyúlt a hátizsákba, az ivóvizes termoszt kezdte keresni. Először nem az akadt a kezébe, hanem egy másik, egy jóval nagyobb termosz. Ezt szeretettel végigsimította. Egy pillanatra elmosolyodott, majd elővette a vizet tartalmazó kisebb fémhengert.

Kortyolt néhányat, és ahogy újra szétnézett az esti vörös izzásában, úgy érezte, itt ér véget az utazása.

Több hónapja indult el Pamplónából. Oda a bátyja egyik sofőrje vitte el.

– Rendes volt a bratyótól – gondolta magában. – Miatta szervezte erre az egyik fuvart, hogy az utazásra ne költsön pénzt, meg ne kerüljön bajba a határellenőrzéskor. Ha repülővel jön, a csomagját biztosan kiszúrják, és akkor magyarázkodhatott volna a nagyobb termosz miatt. Pedig pont ez volt a lényeg ebben az utazásban, a nagyobb termosz.

Így azonban gond nélkül megérkezett a gyaloglása kiindulópontjára. A bikafuttatásáról híres városban, Pamplonában lépett rá az El Caminora. Kezdetben sokan rótták együtt az utat. A zarándoktársak körülötte egytől-egyig kerestek valamit, megváltást, megvilágosodást vagy csak önmagukat. Ő csak végig akart menni ezen az úton, ha már annyit tervezgették a feleségével.

Hatvan évesen ez a séta kezdetben nem is volt könnyű. Az izületei recsegtek, ropogtak. A lábát minden nap új helyen törte fel a cipő. Néha az éjjeli szálláshelyek már megteltek, mire ráesteledett. Kénytelen volt még újabb öt-tíz kilométert botorkálni a sötétben, míg olyan zarándokszállást talált, ahol egy ágyon megpihenhetett.

A harmadik héten átesett a holtponton, és utána könnyebben viselte a nehézségeket. Addigra teljesen elnémult. Előtte sem volt szószátyár, de a vándorlás harmadik hetétől nem szólt egy szót sem. Ha mégis kommunikálni kényszerült, a jegyzetfüzetének a lapjaira írta angolul, amit közölnie kellett. Az El Caminón ez sem volt furcsa.

Végre elérkezett Saniago de Compostela-ba. Ő is bement a székesegyházba, ahol a legenda szerint Szent Jakab csontjait őrzik, de úgy érezte, még nem érte el a célját. Azon az estén a családi csoportba azt írta:

– Az El Camino végére értem, de tovább kell mennem.

Két napig dühös és aggódó üzenetek jöttek. Utána azonban semmi. Azóta nem reagálnak a napi helyzetjelzéseire. Nem értették meg, hogy a hátizsák, jobban mondva a hátizsákban cipelt nagy termosz még tovább akar menni.

Ezért a következő nap is gyalogolt. Maga sem tudta, hogy merre tart, csak arra figyelt, hogy az óceán mindig a jobb keze felől legyen.

Már teljesen más ember volt, mint az út kezdetén. Napi egyszer evett, leginkább zöldséget, gyümölcsöt, kenyeret.

Azt sem vette észre, mikor ért át Portugáliába. Az egyik boltban tudatosodott benne, hogy már nem a spanyol nyelv veszi körül.

Egyszer még a rendőrségre is bevitték. Azon a vidéken nem volt megszokott a gyalogló, lerongyolódott emberek látványa, mint az El Caminón. Bizonyára egy rémült, helyi lakos hívta rá a rendőröket. Azok bevitték az őrsre. Ott sem szólalt meg. Írásbeli válaszai némi tiszteletet váltottak ki.

A nagy termosz azonban kérdéseket vetett fel. Az egyik rendőr kinyitotta, és amikor porszerű anyagot talált benne, gyanakodva megkérdezte:

– Mi ez?

– A feleségem – írta röviden.

A rendőr arca ellágyult.

– Mióta voltak házasok?

– 40 éve.

Ez elég volt arra, hogy a rendőrök úgy tekintsenek rá, mint egy szent őrültre. Vacsorával kínálták, majd megengedték neki, hogy a fogdában lezuhanyozzon, és a kemény priccsen töltse az éjszakát.

Azóta is vándorolt, és most ide érkezett Cascais-ba.

Míg a férfi mindezt végiggondolta ott a fa tövében, aközben beesteledett, és jóleső szellő lengedezett a tenger felől.

A vándor újra beletúrt a hátizsákjába. Megitta a maradék vizét, majd utána kivette a táska mélyéről a nagy termoszt.

Közben késő éjszaka lett. A turisták eltűntek, csak a szél susogása és a Boca do Inferno mélyéről a hullámverés hangja hallatszott.

A férfi, hónapok óta először megszólalt:

– Látod, Babikám, ide is eljöttünk.

Éjfél után, amikor a dagály által felduzzasztott víz hangosan csapkodott a sziklafal mélyén, a férfi felállt a fa tövében. Ölébe vette a nagy termoszt, és a meredély széle felé sétált.

 

Szépírói kurzus 2026/tavasz/2 - Bálint Erika novellája

A Szépírói Műhely tavaszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható. A Próza kurzus hallgatója, Bálint Erika abszurd történetet írt. Talán nem is olyan nagyon abszurd. Mindenesetre bő egy hónap múlva megtudhatjuk, hogy ilyesmi lehetséges-e. Egy biztos: kiváló írás, örömmel közlöm.

 

 Bálint Erika

Szívügy

 

Az óra hét óra két percet mutatott, amikor az utolsó választó kilépett az ajtón. A bizottság tagjaiból egyszerre szakadt fel a sóhaj: végre! Felbontották az urnákat, és megkezdődött a szavazatok összeszámlálása.

A független megfigyelők és a pártok jelenlévő képviselői árgus szemekkel követték a folyamatot.

Fél nyolckor a halk nyögés zavarta meg a feszült csendet. A bizottság elnöke a hang felé kapta tekintetét, persze Rituka volt, aki egész nap nem fért a bőrébe. Hol pisilni kéredzkedett ki, hol a gyógyszereit vette be, hol levegőtlenségre panaszkodott.

− Csend! – intette le.

De Rituka nem hagyta magát. 

– Nézzék!

A bizottság elnöke kikapta az asszony kezéből a szavazólapot. Nem akart hinni a szemének, az asztalra hajította, megdörzsölte rajta a pecsétet, hátha csak valami maszat torzítja el. De nem.

– Mi a franc ez? – háborgott. – Ez nem a körzet pecsétje!

– Szívecske – jelentette ki Rituka rezzenéstelen arccal.

– Ne vicceljen, kolléga! Ez hivatalos irat!

Az asztal fölé hajoltak, surrogtak a papírlapok. Egyre több „szívecske” került elő.

Az elnök maga elé söpörte az asztalon heverő pecséteket.

– Megvan! – emelt ki egyet a többi közül.

– De hát reggel még rendben volt – motyogta valaki.

– Ugye tudják, hogy minket vesznek elő ezért!? – nézett körül az elnök.

Percek alatt elharapózott a pánik, érvénytelenek a szavazólapok!

– Nem biztos – próbált úrrá lenni a helyzeten a jegyzőkönyvvezető. – Az érvényességi szabály csak annyit ír, a pecsétnek tisztán láthatónak kell lennie. Ez tisztán látható. Egy szív.

Az elnök visszahajította a „szívecskés” pecsétet a többi közé.

– Írjuk azt a jegyzőkönyvbe, hogy az egyik pecsét nem szabályosan működött.

– Az kevés – vakarta meg a fejét a jegyzőkönyvvezető. – Le kell írni, miért.

Egymás szavába vágva vitatkoztak. Többek között felmerült, hogy a pecsét érzelmi jellegű alakzatot, illetve szabálytalan grafikai formát nyomott.

Rituka a sarokban ült, evett. Negyed kilenc volt, amikor lenyelte a parizeres szendvics utolsó falatját. Megtörölte a száját, és megszólalt.

– Nem lehetne egyszerűen azt írni, a pecsét szívecske alakú nyomatot hagyott?

A bizottság elnöke égnek emelte a szemét.

– Ne vicceljen, Rituka!

Csend lett, csak a neon sercegett.

– De hát, emberek! – szólalt meg az egyik párt képviselője. – Miért ne lehetne érvényes a szív? A magyar szív dobbanása a magyar hazáért!

– Hohó! Dehogy! Ez a Földért dobogó szív! – visított a másik delegált. − A bolygó üzent! Szívből a Földért!

Mások elsötétedő arccal magyarázták, ide vezet a nagy liberalizmus, ma „szívecske”, holnap meg már bohócorr.

Őket lehurrogták.

Nem tudni, hogy történt, talán egy óvatlan pillanatban a bizottság tagjai közül valaki fülest küldött a médiának, de rövidesen televíziós stábok tódultak a terembe.

Egy órával később megszakították a választási műsort: Breaking! Szív alakú pecsétek a szavazólapokon! Kié a szív? Érvényesek-e ezek a voksok?

Amikor a bizottság elnöke hazaért, a kisfia az asztalnál ült, sormintákat rajzolt egy kockás füzetbe. Piros szíveket. A férfi egy darabig nézte, aztán kitépte a lapot. Borítékba tette, dátumot írt rá, bezárta az íróasztala fiókjába.

– Most ezt miért? – kérdezte a felesége.

Másnap reggel már politológusok ültek a tévéstúdiókban, hosszan vitatkoztak, vajon a szív a szavazólapokon jobbra vagy balra húz.  Estére megszólaltak a tudósok is. Egy neves történész kijelentette, a szív mindig is megosztó volt, az elismert filozófus pedig úgy nyilatkozott, itt nem csupán egy pecsétről van szó, hanem metafizikai fordulatról.

Két nap múlva már a postaládákban voltak a kérdőívek a szív ügyében. Vastag borítékban, ötoldalas kitöltési útmutatóval.

A város tele lett szívekkel. A villamosmegállók üvegére filccel rajzolták, a metró falára krétával, a zebrára spray-ből nyomták, az élelmes árusok pedig kitűzőként árulták. Legtöbben a mellükön viselték, néhány suhanc a kabátja ujján, de a hírek szerint voltak nyugdíjasok, akik bevásárlószatyrukra tűzték.

A pecsétet közben lefoglalták, és vizsgálatot indítottak. Neves szakértők dolgoztak a rejtély megfejtésén, többek között egy grafológus, aki komoly arccal magyarázta, milyen személyiségjegyekre utal a szív formája. Miután a szakértők nem jutottak eredményre, végül egy világhírű, fesztiváldíjas illuzionistát ívtak meg, hogy feltárja a pecsét különös viselkedésének hátterét.

A pecsét tudta a választ, de őt senki sem kérdezte.

Szépírói kurzus 2026/tavasz/1 - Czapp Enikő verse

 A Szépírói Műhely tavaszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható. A Líra kurzus hallgatója, Czapp Enikő verset írt Ősz Ilona Kiűzetés című festményének ihletésére. Újból és újból van olyan házi feladat, hogy festmény, avagy zenemű alapján írjunk verset. Czapp Enikő bravúrosan teljesítette ezt a feladatot, nagy örömmel közlöm a munkáját Ősz Ilona kiváló festményével együtt.

 

Czapp Enikő:

Kívül az Édenen

(Ősz Ilona: Kiűzetés című képe ihletésére)

 

Csak egy harapás. Ott

fehérlik a nyoma a piros

almán, Éva kezében. Mint

az elveszett ártatlanság,

olyan fehér a harapás,

és mint a haragos Éden

tüze, olyan piros az alma.

 

És a sokszínűből a feketébe érkezik az ember, az egyértelműségből a

semmit nem értésbe, hol fájdalommal hozza világra magzatát a nő, hol

vért izzad a férfi, hogy keze munkájának gyümölcse legyen, hol ruha

kell majd, mi elfedi a gyönyör helyét, és átkozott lesz a test, ami vágyik

a gyönyörre, hol a kígyó marad velünk, minduntalan sziszegve a fülünkbe,

immár olyan vagy, mint Isten: szabad a jó és rossz választásában.

 

A rosszat választjuk,

minduntalan. De minden

érintésben felsejlik a tudás

a határon túliról. Ahová

már nem léphetünk. Ami

mégis van, talán. Ahonnan

kiűzettünk. Ahová vissza -

vágyunk.

  

Budapest, 2026. 01. 31.

 

 

 

 

 

Szépírói kurzus 2025/ősz/4 - Borka Mária Anna novellája

A Szépírói Műhely őszi féléve lassan befejeződik. A tavaszi kurzusra egyelőre nem lehet jelentkezni, ha lesz beiratkozási lehetőség, időben jelzem. Most a Próza kurzus hallgatója, Borka Mária Anna munkáját publikálom itt, a Blogon. Borka Mária azt a házi feladatot választotta, hogy  Nobel-díjas írónk, Krasznahorkai László stílusában ír egy rövid novellát. Egyetlen mondat az egész, ahogy a házi feladatban kértem. Kiváló írás, örömmel közlöm.  

 

BORKA MÁRIA ANNA

BMA

VÁGYAKOZÁS

ÉLETKÉP

 

   Unalmas szürke a délután, a szürke különböző árnyalatai láthatóak a máskor kékbe játszó, fehér felhőkkel teletűzdelt égbolton, ritka ez a semmitmondó szürke, ebben a kora délutáni órában, ülök a teraszon, előttem asztal, rajta füzet, ceruza, golyóstoll, teát szürcsölgetek, még pedig gyógyteát, felnézek az égre, magasan a felhők felett szállnak a repülőgépek, motorjuk hangja elvész a légben, kondenzcsíkot húznak maguk után, nézem őket, mármint a kondenzcsíkokat, és elindul bennem a vágyakozás, jó lenne messzire menni, röpülni, mint a madár, körbe utazni az egész földgolyót, behunyom a szemem, a képzeletemmel szárnyalva szabadon utazom az ismeretlen felé, pár perc az egész, és amit eddig csak álmomban láttam, most valósnak tűnik, gyönyörködöm a rejtélyes, kies táj szépségében, a széltől fodrozódó tenger hullámaiban, a homokos tengerpartban, a partot körülölelő, illatozó virágokkal teli dombokban, a természet fantasztikus színeiben, piros, lila, zöld és tónusai, a színskála összes, csodálatos színkeverékében, melegen ragyog a nap, arany fénnyel borítva mindent, madárcsicsergést hallok, a hang visszahoz a valóságba, befejezem az álmodozást, kinyitom a szemem, látom, amint a kis cinke vékony lábacskáival az asztal mellett lévő virágcserépbe ültetett, orgonabokorra akasztott madáretetőbe kapaszkodva, eszegeti a magokat, közben vidáman trillázva köszöni a vacsorát, mikor jóllakott rám néz, mint aki búcsúzik, meglebbenti szárnyacskáját, és tovaszáll, holnap újra találkozunk, állandó kosztos nálam, barátjával, a verébbel sűrűn meglátogatnak, megiszom az utolsó korty teámat, eszembe jut kedvenc borom, a szobai, kis szekrényben várakozik rám, van már több mint egy éve, hogy a postáról hazafelé,  kezemben a születésnapomra ajándékként kapott meglepetés csomaggal, sétáltam és megláttam a kirakatban a különleges üveget, persze, hogy megvettem, arra gondolva, hogy ezzel fogok koccintani az ünnepi vacsorán, de amikor hazaértem, várt az igazi meglepetés, rég nem látott barátnőm állt a kapuban, „na, végre, hogy hazajöttél, egy órája várok rád”, üdvözölt, „add ide a csomagjaidat”, mondta a kezét nyújtva felém, de meglátva az üveget, „csak nem iszol … azok után … megfogadtuk, én betartom, és te nem, szép, mondhatom, ha ezt tudtam volna, el sem jövök hozzád”, reprikázott hangosan az én fejcsóválással kísért „nemjeimre”, majd közölte, ő látni sem bírja, azonnal tüntessem el az üveget, bezártam a kis szekrénybe, mármint az üveget, nem őt, pedig lehet, jobban járt volna, mert az a hír jött felőle, hogy elhagyta a férje, és azóta szegénykém „italba fojtja a bánatát”, elköltözött, nem tudom, hova, remélem még találkozom vele az életben, de félretéve az emlékeket, felállok, bemegyek a borért, amit eddig nem bontottam fel, gondolva, megvárom azt a jeles alkalmat, amit vele, kedvenc borommal fogok ünnepibbé tenni, de mikor is lesz az a perc, én döntöm el, meddig kell várnom, mondjuk a bornak jót tesz az idő múlása, de nekem, lehet, hogy nem, hisz oly gyorsan múlik az idő, a tegnap már tegnapelőttinek tűnik, a ma percei sietnek, és a tegnapot keresik, hogy mielőbb csatlakozhassanak hozzá, a  rögtön csak szóban létezik, a pillanat olyan röpke, átélni lehet, elképzelni nem tudjuk mi emberek, az időt változó valósságként érzékeljük, melynek iránya a múlttól a jövőfelé mutat, olyan dimenzió, ami elválaszthatatlan a tértől, azaz téridő, tegnap olvastam Einstein relativitáselméletéről szóló könyvét, elmélete szerint a gravitáció  nem erő, hanem a tömeg és az energia által okozott téridő görbülete, erősebb gravitációban lassabban telik az idő, beszélünk abszolút időről, és beszélünk relációs időről is, ami szerint az idő, mint olyan, önmagában nem létezik, titokzatos, egyszerű halandónak szinte felfoghatatlan, ezeken a komoly gondolatokon a boros üveg elővétele, a dugóhúzó megkeresése, a bor pohárba töltése közben elmélkedem, majd   egyik kezemben a pohárral, a másik kezemben az ébresztő órával lassan visszasétálok a teraszra, mert azt is olvastam, hogy a fizikai törvények szerint a mozgó órák lassabban járnak, mint a nyugalomban lévők, és, mint tudjuk, a fizikában nagyon fontosak a kísérletek, amikkel bizonyítani lehet a fizikai törvényeket, szükséges hozzá a megfigyelés, ezért nagyon figyelek az órára, naná, hogy megbotlom a teraszra vezető lépcsőben és elejtem az órát, még szerencse, hogy nem a drága itallal teli poharat, iszom egy-két kortyot az ijedségre, így kissé megnyugtatva magam nekilátok összetakarítani az óra maradványait, így, sajnos, most nem tudom elvégezni az idővel kapcsolatos kísérletet, de biztos, hogy folytatni fogom, hiszen az irodalmon kívül a fizika is nagyon érdekel, ezt kevesen gondolnák rólam, pedig ez az igazság,  az általános iskola negyedik osztályában igazgatói dicséretet és jutalomkönyvet kaptam a fizika órán végzett kiemelkedő teljesítményemért, jó tanuló voltam, de  mégsem sikerült diplomát szereznem, nem volt rá lehetőségem, egész életemben vágyakoztam arra, hogy egyetemi tanulmányokat folytathassak, de visszatérve a fizikához, nálam valószínűleg a téridővel volt a baj, hiszen, mint tudjuk, a téridő nem passzív, hanem aktív és dinamikus szerkezet, és befolyásolható, ha mindezt előbb tudom, biztos másképpen alakítottam volna az életem, jobban figyeltem volna az időre a térben, ilyen gondolatok járnak a fejemben, miközben iszogatom a bort, újra hallom egy repülőgép hangját, vajon akik a gépen ülnek, hogyan érzékelik az idő múlását, miről álmodoznak, hazafelé közelednek, vagy távolodnak a hazától, vajon a vágyott úti cél felé repülnek, vagy már visszafelé, érdekes lenne megkérdezni tőlük, én még nem repültem, de szeretnék a nagyvilágból többet látni, megismerni az ismeretlent, nagy bennem a tudásvágy és a kíváncsiság új dolgok iránt, ez az egyik jellemző tulajdonságom, remélem, teljesülni fog az utazással kapcsolatos kívánságom, de addig is kreativitásomat használva, képzeletben, az írás segítségével utazom a nagyvilágban, nem kell hozzá más, csak ötlet, abból nekem jócskán van, papír és toll, töltőtoll, ez viszont nincs, megyek megveszem az óhajtott, régóta kinézett töltőtollat, és a segítségével oda „repülök” a képzelet szárnyán, ahova vágyom, ahol, ha szürke is, mégsem unalmas a délután.

 

Szépírói kurzus 2025/ősz/3 - Birovits Zsuzsanna novellája

 

A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Birovits Zsuzsanna azt a házi feladatot választotta, hogy Oscar Wilde elbeszélése alapján ír egy novellát. Az eredeti műben található "törpe" szólal meg itt, nagyon hitelesen. Nagyszerű írás, örömmel közlöm.  

 

 

 

Birovits Zsuzsanna:

 

Áttetsző vízfal

 

Oscar Wilde: Az infánsnő születésnapja című múve nyomán

 

       Úgy érzem, nem vagyok egyedül a teremben. Valaki figyel. Lehet, hogy az infánsnő? Kilépek az árnyékból. Ki ez? Ez nem ő. Az ismeretlennek púpos a háta, és görbe a lába. A feje előre lóg, és fekete, hosszú, bozontos a haja. Összeráncolom a szemöldökömet. A másik ugyanezt teszi. Különös. Eddig még soha, senki nem utánzott.

      Szamárfület mutatok. Ő is. Átölelem magam. Ő szintén. Miért csinálja? Gúnyolódik rajtam? Toporgok. Kezemet ökölbe szorítom, majd kiengedem. Sóhajtok egyet. Olyan nehéz és fojtó a levegő. Az erdőben fúj a szél, csiripelnek a madarak, és gyíkok sütkéreznek a köveken. Itt bronzvörös bársonyfüggöny van az ablakon, és díszes festmények lógnak a falakon.

        Lassan előre lépek egyet. Közelítek az idegen alak felé. Majdnem odaérek hozzá, de hirtelen megtorpanok. Mit teszek, ha ez az ismeretlen bántani akar? Mi lesz, ha nem olyan, mint én? Lehet, hogy ő nem tud nádból sípot faragni, se sásból kis kalitkát fonni. Mi van akkor, ha ő nem ismeri fel az állatnyomokat, és utálja a madarakat vagy az erdei ibolyát? És mi lesz, ha az infánsnőnek ő is csipkerózsabogyóból akar nyakláncot fonni?

        Hirtelen a zsebemhez kapok. Eszembe jut a fehér rózsa. Az, amelyiket a királykisasszony nekem adta szerelme jeléül. Ugye, a másik nem kapott rózsát? Összeszedem a bátorságomat, és felé fordulok. Nem, nem és nem!  Ugyanolyan virág van nála, mint nálam.

          Most eltátja a száját. A rózsájára néz, majd rám. Nem mozdulok. Ő sem. Nagyot nyelek. Sós ízt érzek a számban. Egy apró könnycsepp gördül le a szememből.

        Hogyan tehette ezt a királykisasszony? Azt hittem, csak én létezek a számára. Nevetett, amikor táncoltam előtte. Csilingelő hangon kacagott, és adott egy fehér rózsát. Nekem. Csak nekem.

        Meg kell kérdeznem a csúf alakot, ő kitől kapta a virágot. Elindulok.               

         Majdnem odaérek hozzá. Kinyújtom a kezemet, benne a fehér rózsával. A tenyerében ugyanolyan virág. Jéghideg a keze, amikor megérintem. Rémültnek tűnik. Felemelem a lábamat, és rúgok. Valami keményhez csapódik a lábam. Megijedek. Hátra ugrok. A kis torzszülött ugyanezt teszi.

        Fáradt vagyok. Hosszú volt ez a nap. Leülök. Épp úgy, mint amikor a réten ücsörögtem a vadvirágok között egy fárasztó nap után.

Hirtelen eszembe jut a hófehér rózsa. Az orromhoz emelem. Illata elbódít. elképzelem, ahogy a királykisasszonnyal táncolunk a réten. Körbe-körbe forgunk, amíg csak bírjuk, majd leheveredünk a pipacsok közé.

        Szédülni kezdek. Idegesít, hogy a torz alak velem szemben egyfolytában engem figyel, és az, hogy nála is van virág. Letépek egy darabot a hófehér rózsámról. A szörny is az övéről. A virág akkora, mint az enyém. A szirmok szív alakúak. Éppen olyanok, mint az én hófehér rózsámé.

        Ordítok. Artikulálatlan hangok törnek fel belőlem. Felugrok, és hátat fordítok neki. Nem akarom látni a kis, púpos emberkét, akinek ugyanolyan szív alakú rózsája van, mint nekem. Megbotlok egy faragott szék lábában, és a kőre esek.  Az oldalamra fordulok, jobb kezemre támaszkodok, de elszállt az erő belőlem. Talán a délelőtti előadás miatt. Felhúzom a térdemet a hasamhoz, és átölelem a karjaimmal. Olyan vagyok, mint egy magzat az anyaméhben, aki még nem akar világra jönni. Csak lebegni szeretne a langyos vízben. Egyedül.

         Miért nem én haltam meg, amikor megszülettem?

        A szívemhez kapok. Úgy érzem, mintha nem a sajátom lenne az eddigi helyén, hanem egy idegené. Máshogy dobog. Miért?

        A gerincemnél melegséget érzek. Megértem, hogy mi történik.

      Ma rajtam nevettek a gyerekek. Az infánsnő nem szerelmes belém. Sosem jönne el velem az erdőbe, és sosem engedné, hogy megfogjam a kezét. Annak sem örülne, ha együtt táncolnánk a réten.

      Apám miért nem ölt meg, amikor először meglátott? Miért kellett ide hozniuk a palotába?

     Felülök. A hófehér rózsa összes szirmát letépkedem. Egyesével. Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret. Miért is szeretne? Egy apró gnóm vagyok. Púpos a hátam. Görbe a lábam. A fejem előre lóg. A hajam zsíros, és kócos. Nem vagyok ember. Állat sem, mert azok szépek. Színesek. És szeretik őket. Engem senki sem szeret. Egy torzszülöttet nem lehet szeretni.

        Ki vagyok valójában? Mi vagyok?

     Megfordulok. Én vagyok egyedül a teremben, és egy halom, letépett rózsaszirom. Egy áttetsző vízfal előtt.

         Üvöltök. Hajamat két kézzel tépkedem. Hasra fordulok, és arrébb csúszok. Ököllel ütöm a padlót. Lábamat a fényes márványpadlóhoz csapkodom. Folyik a taknyom. Szakadt, barna kabátom ujjával letörlöm. Zokogok. Nem tudom abbahagyni. Hirtelen zsibbadást érzek a bal karomban. Nyomó, szorító érzést a mellkasom közepén. Izzadni kezdek. A szívem szaporán ver. Kapkodva veszem a levegőt. Kinyílik a terem ajtaja. Belép az infánsnő. Felém jön. Ezüst selyemcipőjével rátipor a szív alakú, hófehér rózsaszirmokra. Rám néz, és gúnyosan kacag. Ez az utolsó hang, amit hallok életemben.