2021. április 13., kedd

Szépírói kurzus 2021/tavasz/31 - Hajnal Éva verse

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Líra kurzus hallgatója, Hajnal Éva azt a házi feladatot oldotta meg, hogy József Attilához hasonlóan a saját nevét adta versének címéül. József Attila "József Attila" című verse nagyon inspiratív, Hajnal Éva munkája is kiváló. Örömmel közlöm. 


Hajnal Éva
hajnal éva
 
hajnal éva kérem
mai nemecsek
néhány kisbetűben csaknem elesett
 
hajnal éva látom
kerti primula
erős szélben szálló barna frizura
 
hajnal éva nézd csak
töltőállomás
éjszakába érő hő imádkozás
 
hajnal éva érzem
néha cunami
bárhol bármit képes felborítani
 
hajnal éva hűha
mondat végi pont
nem is vettem észre csöndben átosont

 


2021. április 2., péntek

Szépírói kurzus 2021/tavasz/30 - Bereczk Imola elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Bereczk Imola Albert Camus ismert kezdőmondatát felhasználva írt egy kiváló novellát. Elbeszélése nyelvezete Emile Ajar: Előttem az élet című nagyszerű regényét is megidézi. Örömmel közlöm. 


Bereczk Imola:

A mélybordó kendő

Ma halt meg anyám. Vagy talán már tegnap este. Nem tudom pontosan, mert kivételesen nem hívott sírva, kiabálva, vagy fenyegetőzve. Most az egyszer biztosra ment. Végre, azt a jó büdös kurva életbe!

Reggel korán benéztem hozzá munka előtt, de nem reagált a csengetésre. Nem lepett meg, szó nélkül kinyitottam az ajtót. A kulcscsomója nem volt a zárban, a tükör előtti kis asztalra, a régi színes kendők és az évek óta nem használt napszemüvegek közé dobta. Körbementem a házon, sosem látott rend volt, attól féltem, hogy kidobom a taccsot, olyan erős fertőtlenítő és dohány szag keveredett a levegőben. A csend azonban a szokásos volt. Mindenhova benéztem, óvatosan kopogtam előtte, pedig tudtam, hogy felesleges, mert biztosan önkívületben fekszik valahol. Sehol nem volt. A teraszon néhány üres és egy megkezdett boros üveg maradt. A csorba, vastagfalú vizespoháron egy pink rúzsnyom. Utáltam, hogy vizespohárból itta a bort! Egy doboz cigit is elől hagyott. Befagyott a seggem, olyan hideg volt, mégis leültem kint, és elszívtam egy szálat. Mélyet szippantottam, bent tartottam, és csak kurva lassan fújtam ki a füstöt. Nem köhögtem, inkább kellemesen fejbebaszott.

Aztán egyszer csak eszembe jutott, hol lehet. Felmentem az emeletre, ahová már rég nem járt fel, mert nem bírta szusszal. És valóban. Ott lógott a tetőtérben, a gerendán. Alatta egy szék, aminek kifordult az egyik lába. Csak álltam ott bénán, és nem anyámat néztem, hanem a törött széket, anyám utolsó, szétesett, apró színpadát.

Bámultam idiótán ki a fejemből, és bár lett volna időm felkészülni, mégis azon gondolkodtam, mi a szart kell ilyenkor csinálni? Aztán sarkon fordultam. Ott kellett volna hagyjam a picsába! De hiába, még mindig nem voltam olyan érzéketlen, hogy engedjem, hogy így találjanak rá. Már ha egyáltalán bárki rátalálna. Jó negyedóra volt, amire meglett a rozoga létra. Kiszabadítottam a kamrába gyömöszölt rengeteg ócska szar, a két zsáknyi piás üveg mögül, felvittem és felállítottam mellette. Aztán eszembe jutott, hogy felcipelem a matracot az ágyáról, hogy ne a földre essen, ha levágom. Kurva nehéz volt a szivacs, és gyomorforgatóan vizeletszagú.

Felléptem a létrára, és egy pillanatra egy magasságba került az arcunk. Anyám nem sajnálta a pirosítót és a lehetetlen pink rúzst. Undorítónak találtam, de ő most sem foglalkozott velem. Még halálában is magasról leszart, és szép komótosan elforgott.

Vágni kezdtem a kötelet, de közben levegőt se bírtam venni. Anyám most az egyszer biztosra ment, és egy egész kibaszott üveg, lejárt Armanit döntött magára, nehogy szaga legyen, mire megtalálják. Pedig volt itt minden, de rendesen. Mégis, mi a szart képzelt, meddig nem jövök? Most bezzeg nem működött az a kibaszott kés, ami máskor olyan jól vágta az ütőeret, ezért visszamentem, és megkerestem a szerszámos dobozt. Azt hittem beszarok, olyan nehéz volt letörni a sniccer rozsdás végét, hogy elég éles legyen. Aztán azzal vágtam tovább. Szálanként nyiszatoltam, téptem, fűrészeltem azt a kurva kötelet, és legalább öt percig tartott, mire engedett. Kibaszott hosszú öt perc volt! Közben anyám mind a hatvan kilójával ott lengedezett előttem. Feszült rajta az ujjatlan blúz, és egy rövid nyári szoknya, amit mindig rühelltem. Hogy a picsába nem fázott? És hogy a büdös, rohadt életbe lehet, hogy nem látta, hogy nem neki való ez az ócska rongy?

Aztán egyszer csak elengedett a kötél. Próbáltam a testét megtartani, hogy a matracra essen, de nem bírtam, és a lába maga alá fordult. A rohadt cipője hangosan koppant a földön. Utáltam az ilyen hangokat! És utáltam ezeket a szagokat! Próbáltam nem öklendezni. Lejjebb húztam, megigazítottam, és párnát tettem a feje alá. Majd kisimítottam a haját az arcából. Hosszan néztem őt. Milyen kurva szép nő volt régen! Most pedig úgy nézett ki, mint egy ócska karikatúra.

Fogalmam nem volt, hogyan tovább. Senkinek nem akartam szólni, ez a kettőnk ügye volt. Lementem, és elszívtam még egy szál cigit. Micsoda szerencse, hogy hagyott valamit! Mélyeket lélegeztem. Kimentem a konyhába, és találtam a szekrény tetején egy talpas poharat, ami megmaradt egy régi készletből. Elmostam a centis portól, és abba töltöttem a megmaradt bort. Nem emlékszem, mikor örültem utoljára ennyire piának. Lassan ittam meg, mert én még ezt is élvezni akartam. Majd kitöltöttem a maradékot, és cseszett módon próbáltam gondolkodni. Egy dolgot rohadtul tudtam. Nem akartam életem végéig erre a napra fájdalommal emlékezni. Untam az elcseszett rossz érzéseimet, amit miatta éreztem. Én élni akartam, a kurva életbe!

Aztán összeszedtem, ami kellett a fürdőszobából, és felmentem anyám mellé. Érthetetlen, de egy rohadt pillanatig meglepődtem azon, hogy még ott van. A szűk ruháját megpróbáltam levenni, de annyira nehéz volt, hogy végül csak alányúltam, meghúztam, majd sniccerrel vágtam el azt is, és úgy ráncigáltam ki alóla. A kibaszott pisis, fájdalmában összeszart bugyiját is elvágtam, nem akartam, hogy létezzen az a bugyi! Forró vizet hoztam lavórban, és egy törölközővel végigcsutakoltam. Majd még egyszer, és még egyszer. Már vöröslött a kezem a meleg víztől, de nem akartam még a kurva Armanit sem érezni. Közben megittam az utolsó korty piát, hogy erőt merítsek a groteszk látványhoz, amit a meztelen, kurvásra pingált anyám jelentett.

Bemártottam a vattapamacsot a sminklemosóba, és törölgetni kezdtem az arcát. Előbb óvatosan, majd egyre erősebben nyomtam, hogy lemossam a kibaszott felesleges pirosítót, a régi megavasodott kék szemhéjpúdert, és az elkent, vastagon felvitt rúzst. Kurva lassan fogtam fel, hogy nem csípi a szemét, és ahogy felbátorodtam, előjött az eredeti színe. Rohadtul nem volt szép így se, belilult az akasztástól. Egy csipesszel kihúztam az állán éktelenkedő szőrszálat, amit nem tudtam megbocsátani, hogy nem vett észre. Elővettem a saját festékeimet, és lassan kifestettem. Egy szivaccsal vastagon felvittem az alapozót az arcára, hogy ne legyen olyan az utolsó pillanatban, mint aki feladta. Majd letettem a szivacsot, egy pillanatig haboztam, végül kézzel simítottam el a festéket. Furcsán gumis, rugalmas volt a bőre. Arra sem emlékeztem, mikor volt utoljára gusztusom az arcához érni. Az egyik kezemmel fogtam a fejét, hogy el ne mozduljon, a másikkal festettem. Megrajzoltam a szemét, majd a szempilláját is feketére. A szája mélybordó lett, nem olyan ringyós. Azt akartam, hogy dögös legyen, méltó ahhoz, amilyen évekkel ezelőtt volt. Egy igazi, vonzó ötvenes nőt akartam látni, olyat, amilyen majd én leszek, bassza meg!  

Egy lepedővel terítettem le, amíg egy épkézláb ruhát kerestem. Alig találtam valamit, mert minden tönkrement az elmúlt években. Végül egy fekete ruhát választottam, hosszú ujjút, ami eltakarta a sok rosszul gyógyult heget. Talán pont azt találtam meg, amit apám temetésén viselt, már vagy ezer éve. Milyen büszke voltam rá akkor! Igazi nagyasszonyként vonult apám szajhája előtt. Az volt az élete utolsó előtti nagy fellépése, utána szétesett a primadonna. Kurvára mindenkire haragudott a szerencsétlensége miatt, csak önmagára nem. Menthetetlen volt, csak én törtem magam érte.

Huszonkettő után már nem számoltam tovább a kibaszott hívásait, amikor öngyilkosággal fenyegetőzött. Így is kéthetente razziáztam nála, mint egy felajzott, idióta drogkereső kutya. Pia és gyógyszerek után kutattam, amiből mindig volt vastagon. Egyszer még fel is pofoztam, amikor a kést csavartam ki a kezéből. Igen, azt hiszem, akkor értem hozzá utoljára.

Azután lassan feladtam, és már nem dobtam ki mindent, amit találtam. Már nem próbáltam addig szóval tartani telefonon, amíg odaértem, hogy meghánytassam. Nem kerestem újabb, méregdrága orvost, akinek aztán baszott szót fogadni. Elfáradtam, kurvára kimerültem, mert felfogtam, hogy nem tudom megmenteni saját magától. Csupán kellék voltam az önpusztításához. Még csak nem is lassítottam a véget, csupán asszisztáltam a rengeteg próbához az utolsó nagy finálé előtt. Mikor világos lett a szerepem, már csak arra vártam, hogy igya, vagy gyógyszerezze magát halálra mielőbb. És most megtette.

Tizenöt év volt. Tizenöt kibaszott év után végre újra olyan lett, amilyennek már rég kellett volna lennie. Amennyire lehetett, most kisimult, nyugodt arccal feküdt. Persze ehhez is én kellettem, hogy ne a saját bizarr, kötélen himbálózó mása legyen. Egyetlen rohadt mécsest találtam, amit meggyújtottam, és leültem mellé a földre. Pár percig bírtam csak nyugodtan, majd hívtam az orvost és a munkahelyemet.

– Ma nem tudok bemenni – jelentettem szenvtelenül a főnökömnek.

– Valami baj van? – kérdezte.  

– Meghalt az anyám – válaszoltam szenvtelenül.

– Úristen! – fakadt ki, majd elhallgatott. – Imádkozom érte. Tudod mit? Maradj otthon egy pár napot!

– Jól vagyok! – és elköszönés nélkül letettem a telefont. – Tudod mit, inkább értem imádkozz, mert én élek, bassza meg! – kiabáltam olyan erővel a semmibe, hogy utána percekig köhögtem. Mikor kicsit megnyugodtam, kimentem az előszobába, ahol találtam egy szép mélybordó kendőt a nyakára. Olyat, ami megy a feketéhez, meg a rúzshoz is.

 

 


2021. április 1., csütörtök

Szépírói kurzus 2021/tavasz/29 - Szabó Fruzsina elbeszélése

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Szabó Fruzsina azt a házi feladatot választotta, hogy Camus kezdőmondata nyomán ír elbeszélést. Gratulálok a munkájához. 


Szabó Fruzsina

Ma halt meg anyám

 

Ma halt meg anyám. Három nappal ezelőtt, amikor nála voltam, még teljesen magánál volt. Arról beszélgettünk, hogy mit csinálunk majd szerdán, amikor kiengedik a kórházból. – Feltétlenül el kell vigyél fodrászhoz, tarhatatlan ez az állapot – simított végig a még akkor is kifogástalan frizuráján. Az ágya mellett álltam, nem ültem le, mert siettem. – Persze, megbeszéltük -, mondtam, és helyet csináltam az éjjeli szekrény tetején a tucatnyi hidratáló, ránctalanító és feszesítő krém, táplálék kiegészítő és természetgyógyász magazin között az éthordónak, amiben a diétás parajos kuszkuszt hoztam neki. Nem tudom, tudtátok-e, de anyám szerint a kórházi ételt is nyugodtan megehetitek, ha nem aggódtok túlzottan az egészségetekért, de ha egy kicsit is egészségtudatosak vagytok, előbb esztek tartósítószerekkel és mesterséges adalékokkal előállított és rákkeltő hullámokkal agyonmikrózott instant tésztalevest és rágcsáltok uránium rudat utána desszertnek. Majdnem levertem anyám rózsakvarc Buddháját, de még időben utánakaptam, és jobb hely híján a tupperes doboz tetejére tettem.

Nem tudom, tudtátok-e, de anyám szerint a rózsakvarc magába szívja a káros kozmikus sugárzást, ezért mindig tartsatok az éjjeliszekrényeteken vagy a dolgozóasztalotokon egy darabot. Soha nem lehet tudni.

Már az ajtóban voltam, amikor anyám utánam szólt.

– El ne felejtsem, felírtam neked a Jani telefonszámát.

Megtorpantam; a gyomrom összeugrott. Valóban megígértem anyámnak, hogy felhívom Janit. Azt hittem, azóta elfelejtette. Legalábbis reméltem. Utáltam anyámnak csalódást okozni.

– Köszönöm – vettem el a halvány orgonaszín cetlit bosszúsan, még egy puszit dobtam a levegőbe, és a cetlit a kabátzsebembe gyűrtem.

Jani anyám csontkovácsa volt, és megígértem, hogy elmegyek vele egy randira. – Ki tudja, talán ő az igazi – mondta anyám. Soha nem lehet tudni.

Egészen biztosan tudtam, hogy Jani nem az igazi. Nem tudom, tudtátok-e, de Jani meg én egy osztályba jártunk általános iskolában. Az én padtársam Sebők Lilla volt. Janinak nem volt padtársa. A ruhái fura szagúak voltak és mindig a száján keresztül vette a levegőt.

Talán megváltozott. Talán olyan vonzó pasi lett, mint Brad Pitt. Soha nem lehet tudni.

Nem tudom, tudtátok-e, de az asztma és a tüdőembólia tünetei néha megtévesztően hasonlóak. Másnap anyám légszomjtól zihálva, lázasan feküdt az ágyban, kérdéseimre nem reagált. Letettem az éjjeliszekrényére az avokádós chiamagot. Kimentem a nővérszobába, ott azt mondták, sajnos úgy néz ki anyámnak tüdőembóliája van. Feltehetően mikroembolizációval kezdődött – magyarázták -, majd sajnos alapos a gyanú, hogy egy közepes méretű trombus elzárt egy főtörzsi artériát. Bármit is jelentsen ez. Visszamentem hozzá, és felpolcoltam háta mögött a párnákat, hátha úgy több levegőhöz jut. Bőre sárgás volt és erősen verejtékezett. Elővettem egy zsebkendőt, hogy letörölgessem a homlokát, és akkor… a szentségit! Anyám jókora adag váladékos vérrel terítette be a szemüvegem, arcom és a blúzom. Kimentem a kórteremhez tartozó fürdőfülkébe, és megmosakodtam. Mire visszamentem, a paplant, a mellkasát és az állát is véres köpet borította. Elővettem a tiszta törölközőt, amit neki hoztam, és azzal folytattam. Sziszifuszi munkának tűnt, így inkább csak a nyakába kötöttem, mint a partedlit, és miután a nővér megnyugtatott, hogy rendben lesz így, kicsit közelebb toltam hozzá a rózsakvarc buddhát, és azzal ott hagytam.

Harmadnap áttolták anyám az intenzív osztályra. Éjjel agyvérzést kapott. A nővér, aki átkísért hozzá, elmagyarázta, hogy ezt is, ahogy az embóliát is, vérrögök okozzák. Mivel sokáig volt vér nélkül az agya egy része, ezért bénulás lépett fel. A nővért Cicusnak hívták. Gondolom a többi nővér nevezte el. Esetleg az orvosok. Általánosban is mindenkinek volt beceneve. Engem úgy hívtak, Tüske. Janit úgy, hogy Szipu.

Beengedtek anyámhoz. Kézfejébe, karjába branülök voltak szúrva, az egyikből egy nővér épp vért vett, a másikba infúzió csöpögött. Arca szokatlan grimaszba torzult, a szája egyik oldalától az arcán végigcsorgó friss és rászáradt váladékos nyál. Le akartam törölni, de nem vihettem be magammal semmit, így csak álltam ott esetlenül. Aztán kellemetlen szag csapta meg az orrom.  A kettes megint összeszarta magát – kiabált ki az ügyeletes orvos a nővérnek.

Nem tudom, tudtátok-e, de ha minden nap esztek egy evőkanál útifűmaghéjat, szép, rostdús székletetek lesz. Ha ki akartok szúrni valakivel, tegyetek négy-öt kanállal a zabkásájukba vagy a búzacsírás salátájukba. Garantált a hatás.

A negyedik napon, vagyis ma, telefonáltak, hogy meghalt anyám. Sajnálják, biztosan sokkoló ez nekem, de hát a vérrög ilyen gyorsan végez a beteggel. Letettem a telefont, majd az asztalon heverő halvány orgonaszínű cetlire tévedt a tekintetem. Egy telefonszám volt rajta. Összegyűrtem, és az asztal melletti szemeteskosárba dobtam. Szerencsére ezt megúsztam.


Szépírói kurzus 2021/tavasz/28 - Szilágyi Tímea Natália elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza-Dráma kurzus hallgatója, Szilágyi Tímea Natália azt a házi feladatot választotta, hogy Hemingway nyomán egy sajátos hangulatú, dialógusokra épülő novellát ír. Kiváló munkáját örömmel közlöm. 


Szilágyi Tímea Natália

Szökésben

 (Ernest Hemingway nyomán)

 

A büfé ajtaja kinyílt, és két fiatal lépett be rajta. Húszas éveikben járhattak, a férfi a karjánál fogva húzta maga után a lányt. Leültek a pult mellé.

– Mit adhatok? – kérdezte tőlük a pultos.

– Kólát jéggel – felelte kurtán a férfi. Közben mellette a lány maga elé meredve bámult a semmibe. Láthatóan meg volt zavarodva.

– Hölgyem? – kérdezte újból a pultos.

Nem jött válasz. A csendre a férfi felkapta a fejét, és határozottan a lányra szólt. – Legalább vizet igyál.

– Nem kérek – válaszolta halkan a lány, továbbra is a semmibe meredve.

– Teljesen ki fogsz száradni, a végén már ahhoz sem lesz erőd, hogy a saját lábadon gyere.

– Bánom is én – felelte a lány. Bal kezével rákönyökölt a pultra, arcát beletemette.

– Akkor is enni fogsz, ha le kell dugnom a torkodon! – mordult rá durván a férfi, aztán a pultoshoz fordult. – Hozzon neki valamilyen szendvicset meg egy pohár vizet. És siessen!

A pultos elindult a konyhába. A férfi elővette a telefonját, és vadul nyomkodni kezdte, olykor a lányra pillantott.  

– Nagy butaságot csináltál. Még nagy szerencse, hogy időben elcsíptelek.

– Nem tettem semmi rosszat.

– Dehogynem. Tudod, hogy nálunk nem így mennek a dolgok. A kis kalandod sokba fog még kerülni.

– Én nem akartam senkinek sem ártani, csak élni akartam az életem.

– Kár, hogy így gondolkodsz. Nem is tudod, mennyire szerencsés vagy, a többiek mind irigyek rád.

A lány rezzenéstelen arccal meredt maga elé. A pultos hamar meghozta a szendvicset és az italokat. Mikor letette az ételt a lány elé, az arcába nézett, akinek hosszú, fésületlen sötétszőke haja az arcába lógott, viszont így is szép volt.

– Köszönöm – mondta a lány. A szája széle sebes volt, mint akit arcul vágtak.

– Egyél gyorsan, aztán húzzunk – vetette oda a férfi. – Cigizek és felhívom a főnököt. Mire visszajövök, légy kész.

Kisétált a parkolóba. Bentről látni lehetett, ahogy hív valakit, aztán szélesen gesztikulálva magyarázni kezd. Többször is a fejéhez kapott, a cigibe szinte bele sem szívott.

Bent a pultos a poharakat rendezgette. Kihasználva, hogy a férfi nem volt ott, többször is a lányra nézett, aki kihívóan vonzó volt, és szomorú tekintete a seb ellenére még szebbé tette.

A lány megérezte a tekintetét, és felpillantott rá, elmosolyodott. – Ennyire érdekes lennék?

– Bocsánat, nem akartam zavarba hozni.

– Ugyan. Gondolom, nem gyakran lát ilyesmit.

– Láttam én már mindent. Mondhatni nehéz meglepni.   

A lány erre gúnyosan felnevetett, ujjaival a szalvétát gyűrögette. Kint a férfi még mindig ingerülten telefonált, látszólag rossz híreket kapott.

– Történt itt már mindenféle. Voltak itt már érdekesebb arcok is – mondta a pultos, most már az asztalt törülgetve.  

– Akkor gondolom, sok ilyennel találkozott mint én.

A pultos felnézett a lányra. Az arcát fürkészte majd a csaphoz sétált és beledobta a rongyot.

– Még régebben betévedt ide egy lány. Nagyon fiatal volt és rémült, segítség kellett neki. Akkor voltam itt kezdő. Próbáltam faggatni, megtudni miféle, hogyan segíthetek.

– És tudott neki segíteni? – kérdezte a lány.

– Nem tudtam meg róla semmit – mondta a pultos. Kezeivel megtámaszkodott az asztalon és kifelé nézett az ablakon, elgondolkozott. – Nem sokkal ezután eljöttek érte. Az egyik férfi odajött hozzám, és azt mondta, nem láttál semmit, és ez így lesz jó.

A lány leszegett fejjel némán ült a bárszéken. A szendvicsével játszott, ide-oda tologatta, de meg se kóstolta.

Közben visszatért a férfi. Belökte a büfé ajtaját és gyors léptekkel a lányhoz ment.

– Most rögtön indulnunk kell, zabos a főnök. Nincs időnk várni.

A zsebéből előrántott készpénzt és a pultra dobta. Megragadta a lány karját, majd sebesen távoztak.  

A pultos pár másodpercig utánuk nézett, aztán elkezdett takarítani a vendégek után. Elmosta a poharakat, a lány érintetlen szendvicsét pedig egy mozdulattal a szemétbe dobta.

 

 

 


2021. március 29., hétfő

Szépírói kurzus 2021/tavasz/27 - Megyeri Ágnes elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Megyeri Ágnes azt a házi feladatot választotta, hogy Kertész Imre nyomán a "Ma nem mentem iskolába" első mondattal ír elbeszélést. Kiváló munka, örömmel közlöm. 


Megyeri Ágnes

Mintha mi sem történt volna

 

Ma nem mentem iskolába. Fél nyolc is elmúlt már, ilyenkor szoktam indulni, de én csak állok a konyhaablak előtt és nézem az utca szürke aszfaltcsíkját. Nyúlós a reggel, az a fajta februári nap, amikor nem esik az eső, mégis bekúszik a nedvesség az ember ruhája alá. Fekete-fehér foltos macska sétál át az úton, komótosan gyalogol a szemközti ház felé, majd egyetlen ugrással tűnik el a kerítés másik oldalán. Leheletem lecsapódik az ablaküvegen, ujjammal apró köröket rajzolgatok bele, amikor Kati tűnik fel az utcában. Elkapom a kezem az ablaktól és hátrébb húzódok, nehogy észrevegyen. Mintha bűnt követtem volna el, úgy bujkálok előle. Pedig nem követtem el semmit. Még nem. Kati közben elhalad a kapunk előtt, tovább az iskola felé, én pedig azon gondolkozom, mégis szólnom kellene neki. Hogy én ma nem megyek iskolába, ne várjanak, szóljon a Bakai tanár úrnak, nem igazolatlan, ne írja be legyen szíves, mert majd viszem a papírt. Talán még utánaszaladhatnék. De nem merek. Biztos megkérdezné, miért nem megyek. Faggatózna. Hogy tényleg? Meg úristen, ez hogy történhetett? Vagy lehet nem is kérdezgetne, csak egyet, hogy miért, és utána csak nézne. Sajnálóan. De engem most ne sajnáljon senki. Én sem sajnálom magam. Megérdemlem, ami történt, anya is megmondta pár hete. Apa nem mondott semmit, csak az az izom ugrált az arcán, ami akkor szokott, amikor nagyon ideges. Meg a keze szorult ökölbe, többször is, kiengedte, összeszorult, megint kiengedte, összeszorult, mint vérvételkor szokta mondani a nővér, hogy szorítsa össze kedves, jó, most már kiengedheti, apa keze is így pumpált, de nyilván nem a vérvétel miatt, hanem miattam. Aztán nem szólt semmit, csak elviharzott otthonról és egész éjszaka nem jött haza.

Ellépek az ablaktól és a konyhapultra esik a tekintetem. A kenyérkosárban nejlonzacskó, benne kakaós csiga. A kedvencem. Most azonban ránézni sem tudok, gyomrom apró csomóvá zsugorodott valahol ott mélyen, kizárt, hogy bármit beleerőltessek. Elfog a hányinger, mélyeket lélegzem, hogy legyűrjem. Csak anya észre ne vegye, mennyire rosszul vagyok. Ő most a szomszéd szobában öltözik, résnyire nyitva az ajtó, hallom a padló nyikorgását ahogy jön-megy, nyílik a szekrényajtó, ruhasusogás, vajon melyiket veszi fel ma? Azt a pöttyöset, ami olyan jól áll neki? Vagy a hosszú feketét? Fekete lesz biztos. Az illik a mai naphoz.

Két hónapja, amikor ez az egész kezdődött, én is feketét viseltem. Bár nálam ez megszokott. Fekete nadrág, fekete póló, fekete bőrdzseki. Katin is ugyanez volt, mintha ikrek lennénk, ahogy anya mondta mindig, amikor meglátott minket együtt. Jött velünk még egy lány, nem ismertem, csak látásból, Katiéktól laknak két házzal lejjebb. És jött az ő unokatestvére is. Egy fiú. Összevillant a szemünk rögtön. Bulizni mentünk aznap, Kati mindig tudott italt szerezni, volt bor, és az apjától csent el pálinkát is. Ittunk. Cigiztünk. Táncoltunk. Sokra nem emlékszem, de egy dologra biztosan. Annak a fiúnak a szemére, ízére, érintésére nagyon is emlékszem.

Egy autó halad el a ház előtt, felráz gondolataimból. Nemsokára indulunk, öltöznöm kell. Most is feketét veszek. Mint mindig. Senki nem fogja tudni, miért, nem fog nekik feltűnni, nem fognak kérdezősködni. Tegnap is feketében voltam, ma is abban vagyok és holnap is abban leszek. Mintha mi sem történt volna.

Anya is ezt mondta. Legyen meg, ne tegyem tönkre az életem, nem fogok érezni semmit. Olyan lesz, mintha mi sem történt volna. Jobb lesz ez így kislányom, mindannyiunknak, még előtted az élet, ugye, apa, mondj már te is valamit. De apám csak hümmögött, megvakarta a fejét azzal a jellegzetes mozdulatával, amikor ideges és kezdeni akar valamit a kezével, majd válasz helyett kiment a konyhába. Hallottam a pohár ismerős koccanását a konyhapulton. És azt a gyűlöletes, szokásos sóhajtást, miután lehajtotta egyben.

Lassan öltözöm. Pedig mindjárt nyolc óra, indulnunk kell, kilencre van az időpont. Fekete bugyi, fekete melltartó. Fekete zokni. Fekete póló, fekete farmer, fekete pulóver. Rétegről rétegre halmozom magamra a fekete színt, mintha ezzel el tudnám fedni azt, ami ott van bennem. Ami néhány óra múlva már nem lesz ott.

Anya is elkészült közben, kijön a szobájából, rámnéz és megkérdezi: mehetünk? Mehetünk. Mire is várnánk. Beszállunk az autóba, anya vezet, én csak ülök mellette és végtelenül üresnek érzem magam. Elveszítem az időérzékem, azt sem tudom, mennyi ideig tart az út. Félúton valahol a néhány perc és a végtelen között. Megérkezünk, anya leparkol, kiszállunk, egymáshoz igazodott léptekkel sétálunk a bejárat felé. Szürke épület, fehér csempék, fertőtlenítőszag. Érdektelen, üres tekintetek, én mégis úgy érzem, mindenki engem néz. Anya intéz mindent. Időpontra jöttek? Igen, kilenc órára. Foglaljanak helyet, nemsokára szólítjuk. Leülünk. Nézünk magunk elé. Nem beszélünk. Nincs az a szó, ami ideillene. Szólítanak, felállok, elindulok. Szédülök. Bevezetnek egy szobába. Lassan vetkőzöm, hámozom le magamról a gondosan felépített fekete rétegeket, amíg csak a pőre, fehér testem marad. Kapok egy zöld köpenyt, hátul kilóg mindenem, de legalább elöl takar. Átkísérnek egy másik szobába. Fémasztal, éles fény, műszerek. Kések, szikék. Lefekszem. A falon velem szemben egy óra. Kilenc óra tizenöt perc. A többieknek már elkezdődött a második óra. Fizika, Gabi nénivel. Ülnek a padban, írják a heti röpdolgozatot, egy pisszenés sem hallatszik, mert Gabi néni azt nem tűri. Itt sem szól senki. Állnak körülöttem. Csak én fekszem széttárt lábakkal.

Amikor magamhoz térek, anya az első, akit meglátok. Az ágyam mellett ül, valószínűleg ott várt egész idő alatt, amíg aludtam. Nem szólunk egymáshoz. Némán előveszi a ruhám a szekrényből, majd elfordul, amíg öltözöm. A folyosón várnunk kell, végül aláírom a papírokat, majd összeszokott léptekkel megyünk végig a szürke folyosón, le a szürke lépcsőn, ki a szürke világba. Fekete-szürke, eltűntek a színek. Az autóban anya elővesz egy zacskót és felém nyújtja. A kakaós csiga van benne. Most érzem meg, milyen éhes is vagyok, üres a gyomrom, nem ettem vagy egy napja. Ahogy valami más is üres már bennem. Előveszem a kakaós csigát, beleharapok. Egy morzsa hullik a nadrágomra, lesöpröm. Az autó műszerfalán számok, tizenhét óra hat perc. Elröppent egy nap. Mintha mi sem történt volna.

 

 


Szépírói kurzus 2021/tavasz/26 - Kazó-Horváth Dóra elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Próza-Dráma kurzus hallgatója, Kazó-Horváth Dóra azt a házi feladatot választotta, hogy "A férfi, aki" kezdéssel ír elbeszélést. Gratulálok, igen jól sikerült munka. 


Kazó-Horváth Dóra:

A férfi, aki szerelemre vágyott

 

A férfi, aki azon a hervasztó estén bejött a bárba, azt mondta, hogy csak szerelemre vágyott, mint mindenki más. Persze, nem öntötte ki rögtön a szívét; elsőre megtippeltem, hány feles vodkát kell beletöltenem ahhoz, hogy megeredjen a nyelve. Azt is mindjárt láttam a búvalbaszott képén, hogy nőügy – mindig látom, benne van a munkaköri leírásomban –, de ez valahogy más volt. Nem a szokásos elkeseredett kiskutyatekintet, hanem valami mélyebb nyomorúság.

– Semmi nem látszott rajta, érted? Semmi! – mondja nekem, miután tegeződőre itta magát. – Még csak nem is az a végzet asszonya vagy ilyesmi! Egy szimpla kis csaj a szomszéd irodából, akit kibeszéltek a többiekkel az ebédszünetben. Tudod, hogy van ez!

Most az jön, hogy mennyi pénzzel húzta le a maca, méláztam a poharakat törölgetve, de nem szóltam semmit; ha egyszer elkezdik a siránkozást, nem is akarják abbahagyni. Fizettem az albérletet meg a nyaralást, erre lelépett egy gazdag fószerral, blablabla, gondoltam, semmi extra.

Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

A férfi, aki csak szerelemre vágyott, suttogóra veszi, és ebből tudom, hogy valami kínosat akar bevallani. Kigombolódott az inge két felső gombja, a nyakkendő csálén áll rajta. Egyik sem túl drága, de azért nem a legalja, amolyan ofisz-sztájl. Megköszörüli a torkát, mintha ezzel késleltethetné a megszégyenülést.

– Voltak dolgok… amiket mondtam. De pár sör után mondtam, érted? Sose’ gondoltam, hogy meghallgat az univerzum, vagy mi a tököm. Hogy tényleg megtörténik.

Abbahagytam a törölgetést. Akad azért, ami egy hozzám hasonló öreg rókának is felkelti az érdeklődését, így hát visszakérdeztem:

– Miért, mit mondtál? Aztán mi lett?

– Hogy tényleg olyan nőt kapok, aki annyira szenvedélyes, hogy az már… veszélyes. Akitől kitelik, hogy az éjszaka közepén kést szorít a torkomhoz, mit tudom én, mert látta, hogy szóba álltam a barátnőjével… Olyat, akivel…

Keresi a szavakat.

– Akivel érzed, hogy élsz – fejezem be helyette.

– Akivel érzem, hogy élek – visszhangozza, és rámarkol a vodkáspoharára.

Akkor láttam meg, hogy mindkét kezéről hiányzik egy-egy ujja.

A férfi, aki szerelemre vágyott, követte a tekintetemet. Persze nem bírtam megállni, hogy a csonka kezére ne pillantsak. Lekapta a láncfűrész a kertben, elütötte egy busz, szétszedte a haverja pitbullja, és még megannyi lehetőség. Nyilván nem hittem egyikben sem. 

Egy megtört lélek ült előttem, vagy inkább kapaszkodott a pultba seggrészegen. Remegő, csonka ujjai közt az újabb feles; én tudtam, hányadik, neki már fogalma sem volt róla.

– Gyűrűsujj – leheli. 

Tapasztaltam egy s mást, mióta ebben az állottsör-szagú lyukban poshadok. Jártak itt gengszterek, megcsalók és megcsaltak, bolond tyúkok meg őrült pasasok. Egy féltékeny férj le akart puffantani, mert úgy tűnt neki, hogy hasonlítok a zabigyerekére. (Ugyan… A nők sosem dugnak a csapossal.) Egy öregedő cégvezetőnő azt fejtegette két Sex on the beach között, hogy milliókat költött, és további milliókat szándékozik beleölni abba, hogy az arca olyan ránctalan legyen, mint a babapopsi.

Na de… levágott ujjak? Ezt még az én gyomrom sem vette be.

– A büdös életbe! – mondom önkéntelenül. A hátamon úgy zongorázik a hideg, mint fénykorában Herbie Hancock. – Holtomiglan, holtodiglan, mi?

Vállat von. Mivel ez van ázva, eltúlozza a mozdulatot, és majdnem leborul a székről.

Nem tudtam nem arra gondolni, milyen sérüléseket takarhat a csatakosra izzadt inge, de rohadtul kíváncsi voltam, ez az igazság.

– Na és… miket csinált még veled, mielőtt megszabadultál tőle? – kérdezem tőle alig palástolva izgatottságomat. Hát igen, azzal az illúzióval is leszámoltam már, hogy jobb ember vagyok, mint az ide járó népség, aki prostikra és piára veri el az utolsó forintjait. – Olyasmi, amit egy jó plasztikai sebész meg tud oldani? Felteszem, az ujjaidat eldobta, vagy leadarálta, vagy…

A férfi, aki szerelemre vágyott, ekkor felszegi a fejét és egyenesen a szemembe néz. Hátborzongatóan józannak tűnik, pedig kiitta a fél bárpultot. Na most tényleg olyan, mint egy kiskutya. Mint egy kiskutya, akit most rugdosott meg egy csúnya bácsi.

– Miből gondolod, hogy szabadultam? – kérdi fáradt félmosollyal, és végre kigombolja az ingét, hogy megmutassa, mi van alatta.

A mellkasán a házibarkács tetkó két furcsa, egymásba kapaszkodó lényt ábrázol, nem tudom eldönteni, emberek-e vagy szörnyetegek. Esetleg mindkettő. Egymás vérét szívják.

Tapasztaltam egy s mást, mióta ebbe a viszkiszagú kriptába vetett a rossz sorsom. A féltékeny pasas, aki meg akart ölni, később újabb kölyköket csinált a hűtlen asszonyának. A cégvezetőnő arca lebénult egy elszúrt botoxolás miatt, szerintem most a szellemvasútban mutogatják. Én meg ebben a jelzálogmentes lyukban rothadok, és önjelölt pszichomókust játszom koraestétől zárásig. 

Szóval, néha az a legelcseszettebb dolog az életben, ha megkapod, amire vágysz. A férfi, aki csak szerelemre vágyott, most már tudja ezt. Nekem elhihetitek, harminc éve töltögetem itt az italokat.      

 


2021. március 27., szombat

Szépírói kurzus 2021/tavasz/25 - Szepesi Jolán-Jolka verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A  Líra kurzus hallgatója, Szepesi Jolán-Jolka sajátos verset írt - egyszerre meditatív, van benne képi erő is, ugyanakkor variációt is tartalmaz. Gratulálok, örömmel közlöm.  


Szepesi Jolán-Jolka:
 
A bőr
 
A bőr
épp csak körbevesz
nem feszül
selymes
határol
véd
elkülönít
körvonalaz
azonosít
látványt nyújt mindenek felett
látványt takar
csak láthatatlan sugarak
tárják fel titkait.
 
A bőr
körbevesz
rásimul
ruganyos
határol
véd
elkülönít
elválaszt
látványt nyújt mindenek felett
kiszínezhető
manipulálható
végletesen megtéveszt.
 
A bőr
körbevesz
lazán beburkol
vagy csontra szárad
megtéveszt
fakul
határol
véd
elkülönít
elválaszt
rejteget
körvonalaz
minden lényeges benne marad végleg.