2026. november 12., csütörtök

Szépírói kurzus 2026/ősz/7 - Geiger Anett regényrészlete

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható.  A Próza kurzus hallgatója, Geiger Anett regényt ír, óráról órára készíti a fejezeteit a regényének. Az idei félév házi feladata ez, és minden hallgató dolgozik is a saját regényén, kinél-kinél szépen gyarapodnak a fejezetek. Geiger Anett regénye egy ideggyógyintézetben játszódik. Ez a fejezet, amit most olvashatunk, megmutatja, milyen nehéz feladatra vállalkozott a szerző, és milyen kiválóan meg is oldja ezt a feladatot. Örömmel közlöm.  

Geiger Anett

Sakk-patt

ÖTÖDIK FEJEZET

(amelyben Nagyné erős fejfájás után a pszichológus nővel való második beszélgetésre indul, ahol megtudhatjuk, milyen is egy Rorschach-teszt)


Reggel Veronikát erős fejfájás gyötörte. Annyira hasított és zúgott a feje, hogy rögtön magzatpózba vágta magát, kezével átkulcsolta a tarkóját, és hangos jajveszékelésbe kezdett. Pár perc sem telt el, máris két ápoló állt az ágya mellett, és kérdezgette a hogyléte felől.

– Kapcsolják ki, kapcsolják ki! – ordította nekik, fejfájásához ugyanis elviselhetetlen fülzúgás is társult. Úgy érezte, hogy mindjárt kiszakad mindkét dobhártyája. Hamarosan másik két ápoló jött be, akik fájdalomcsillapítót adtak be neki. Eltelt vagy tíz perc, mire hatott Veronikának a gyógyszer. Amikor behozták neki a reggelit, már csak enyhe lüktetést érzett a halántékában, és zsibbadást a tarkójában. Nem volt étvágya, csak a teát itta meg, de abból is csak fél bögrével, hogy ne kelljen sűrűn pisilnie. A napi első vizitre most csak Dr. Fekete Gizella jött be hozzá annak a két ápolónak a társaságában,akik ellátták fájdalomcsillapítóval.

– Hogy érzi magát, Veronika? – kérdezte rúzsos, mosolyra erőltetett szájával, és közben nagyra meresztgette kékre pingált, tágra nyílt, ráncos szemeit.

Nagyné bágyadtan mozgatta fejét fel, majd le, de csak bólintani tudott, hogy jól van. Az orvos amint meggyőződött efelől, megmérte a pulzusát, megnézte a pupilláját, majd sietősen távozott. A fejfájásnak köszönhetően Nagynénak egészen addig eszébe sem jutott a délelőtti terápia, amíg meg nem jelent az őr az ajtóban, és csörgetni nem kezdte a bilincset a kezében. Erre úgy felpattant és vigyázzba vágta magát, mint középiskolai testnevelés órák előtt, amikor Joli néni megjelent becsöngetéskor a tornaterem ajtajában. A hirtelen jött izgatottságtól szíve a torkában lüktetett, lába mégis legyökerezett, és csak akkor tudott erőt venni magán, amikor az őr türelmetlenül rászólt: „Gyerünk, induljunk!”

Nem szerette ezt az udvariatlan, durva stílust, de most gyorsan túltette magát rajta, és hagyta, hogy a félig kopaszra nyírt hajú kísérő feltegye kezére a bilincset. Amint kiléptek az ajtón, csatlakozott két ápoló is. Ezeket a nővéreket egyáltalán nem tudta megkülönböztetni egymástól, a fehér ruhában olyan egyformák voltak, mint az ikrek. Néha elolvasta ugyan a névtáblájukat, de sosem pillantott az arcukra, sosem találkozott tekintete az övékével.

A folyosó ismét pangott az ürességtől, csak egy-egy szobából szűrődött ki kívülállók fülének ijesztő, de itt megszokottnak tűnő emberi hang. Nagyné nem nézett fel, végig leszegett fejjel haladt, cipőjének nyikorgását figyelte, és közben a lépéseit számolta. Hagyta, hogy vezessék a pszichológus nő irodája felé. Világos gyalognak képzelte magát, aki rendíthetetlenül halad egy óriási képzeletbeli sakktáblán. 75-öt lépett már előre, amikor a kísérők sugdolózó hangjára lett figyelmes. Annyira odakoncentrált, hogy ez megakasztotta a számolásban.

– Elhívott randira! – mondta az egyik ápolónő, majd hozzátette – Este moziba megyünk!

A párbeszéd halkan ugyan folytatódott, de Nagyné arra már nem figyelt. Fejében ugyanis bevillant a férjével való első találkozása. Istvánnal egy amatőr sakk délutánon találkoztak. Szemrevaló férfi volt. Emlékszik, hogy sötétkék zakót viselt, öltözéke miatt ügyvédnek hitte. Csak később tudta meg, hogy valójában biztosítási ügynökként dolgozott. Nagy István a 37-et töltötte abban az évben és agglegény volt. Maga is vénlánynak számított a 35 évével. Okos játékával, tüzes mosolyával azonnal levette lábáról a férfit.

Emlékeit már nem tudta folytatni, mert felsírt az utolsó ajtó vasrácsa is, és szabaddá vált az út Dr. Hollóssy Zsófia irodájához. Az ápolók bekopogtak a pszichológus nőhöz, beeresztették a szobába, és az ajtó előtt lehorgonyozva várakoztak.

– Üdvözlöm, Veronika, jöjjön beljebb! – szólalt meg Dr. Hollóssy – Hogy van ma?

Nagyné kicsit összezavarodott. Nem olyan volt a terem, mint amire emlékezett. Mintha teljesen más helyiségbe vezették volna be. A szív alakú folt, amin tegnap olyan hosszasan merengett a tekintete, ugyan a helyén volt, de most csak egy jelentéktelen pacának tűnt. Nem foglalkozott vele, annál inkább kutatta szemével a neki beígért sakktáblát. Topogni kezdett az asztal előtt, kezét idegesen tördelte és hebegett-habozott.

– Sakk... bábuk – nyögte ki végül, de nem jött ki több hang a száján, ráadásul hirtelen újra elkezdett zúgni a füle.

– Veeroniika, üljöön lee kéérem! – szólt hozzá Dr. Hollóssy elnyújtott, halk hangon, majd folytatta – Moost egy teesztet fooguuunk megcsiináálni, utáána peedig eelőő foogoom Önneek veenni aa táábláát. Ééértiii?

Nagyné bólogatott, de ekkor már izzadság cseppek jelentek meg a homlokán, a keze pedig remegni kezdett.

– Persze – válaszolta megilletődve.

– Kiis táábláákaat foogook muutaatnii Öönnek,Veerooniikaa, moondjaa eel,miit lááát raajtuuk. Reendbeeen? – fűzte még hozzá a pszichológus nő lassított felvételre emlékeztető kifejezéssel.

– Rendben – válaszolta és közben a fejét rázogatta, hátha megszűnik fülében a vibrálás.

Bevált ez a mozdulat, ugyanis újra el kezdett normálisan hallani.

Amikor a doktornő kezébe adta az első táblát, azt azonnal ledobta lefelé fordítva az asztalra.

A bilincs a kezén akkorát csörrent, hogy egy pillanatra az ajtónál álló őrök is bekukucskáltak az ablakon.

– Mit lát rajta, Veronika? – kérdezte az orvos.

– Nem akarom újra megnézni! – felelte riadt tekintettel.

– Miért? Mit lát rajta?

– Az ördögöt – válaszolta, majd hozzá fűzte – félek tőle.

– Miért fél tőle?

– Félek, hogy elvisz! – felelte, majd rövid szünetet tartva folytatta – Mert rosszat tettem.

– Mutatok egy másik képet – Nem kell félnie tőle – nyugtatta az orvos.

– Nem akarom!

Nagyné erőteljes tiltakozása tihanyi ekhóként csendült fel halkan a terem túlsó sarkából. Dr. Hollóssy Zsófia azonban olyan meggyőző pillantással nézett mélyen a szemébe, hogy végül bólintott egyet fejével a folytatáshoz.

A következő képen vérfoltokat látott.

– Vér – mondta egyből, de most nem ijedt meg, ismerte már jól arról az estéről.

– Milyen vér? – érdeklődött a pszichológus nő.

– A férjemé...Bizonyára – tette hozzá, de a szavai között tartott rövid szünet alatt nem a gyilkossági szándékkal szembeni megbánás, hanem a férje iránt érzett mélységes megvetés nyilallt fel szívében.

– Miből gondolja? Látta tán a férje vérét? – tért a lényegre Dr. Holllóssy, és közben golyóstollával folyamatosan jegyzetelt egy noteszméretű füzetbe.

Veronika most felnevetett, de nevetése csak a hangján hallatszott, arcának izmai meg sem rezdültek. Megjelent maga előtt az a kép, amikor felkapta a kést a konyhaasztalról, és dühében a férje hasába szúrta. Olyan könnyedén bele tudta döfni, mintha egy puha párnában nyomta volna bele a karját. Érezte, ahogy a meleg vér ráfolyt a kézfejére és selymesen csiklandozta a bőrét.

– Pont ilyen látvány volt – mondta.

– És itt? – mutatta a harmadik Rorschach-kártyát neki a pszichológus nő.

– Itt a bábuk véresek – egészítette ki az előző válaszát, majd hozzáfűzte – de már tiszták, letörölgettem őket – mondta nyugodt, természetesnek tűnő hanglejtéssel..

Veronika elméje immáron másodjára is őszintén kitárulkozott. Nem izgult, nem remegett a hangja, olyan magabiztosan beszélt, mintha egy titokzatos történetet mesélne Dr. Hollóssy Zsófiának. Nagyné egész testét átjárta a melegség, és mélyen legbelül igazi elégedettséget érzett.

 

2026. november 6., péntek

Szépírói kurzus 2026/ősz/6 - Kovács Marianna verse

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható.  A Líra kurzus hallgatója, Kovács Marianna megadott rímekre írt kiváló szonettet. Ebből a feladatból az is kiderül, hogy lehet jó verset írni úgy, hogy a szerző keretek közé van "szorítva", vagyis mintegy "gúzsba kötve kell táncolnia". A rímek adottak voltak, de a tartalom a szerzőnek köszönhető. Örömmel közlöm.   

Kovács Marianna
Boreászhoz*


Miért nyomulsz szürkeséggel szép napon?

Szomor** üli jóknak mind a lelkét. 

Felhőidet szélsebesen szétkapom, 

Ha zivatarok le nem legelték.


Hibrid platán kérgéből se tépdeshess,

Te öntelt, önző, kínzó törtető!

Nem hiányzol senkinek, ki érzelmes;

Kuporogj fenn, vár rád a háztető.


Borzold a mocsár mentén a sűrü nád  

Fejét, kis fészkekkel telt, láthatod.

Csukd be szorosra szorgosan a pofád

Zabolázd meg nyugtalan állatod.


Ne zúgolódj, zörgetni kár, ácsiba!

Elbánt veled egy ernyedt bácsika.


Budapest, 2026. november 05.


*Boreász: a görög mitológiában az északi szél istene

**Szomor – Petőcz András által alkotott szó

2026. szeptember 27., vasárnap

Szépírói kurzus 2026/ősz/5 - Czapp Enikő verse

 A Szépírói Műhely őszi féléve elkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható.  A Líra kurzus hallgatója, Czapp Enikő kapcsolódik Szolláth Mihály itt, korábban, szeptember 7-én publikált verséhez, a feladat lényege, hogy sokféle nyelvet és sokféle nyelven írt ismert, vagy kevésbé ismert kifejezést - megfelelő kontextusban - mintegy "összekeverünk", és így születik egy szokatlan textúrájú költemény. Weöres Sándor éppúgy játszott ezzel a lehetőséggel, mint korábban Petőfi vagy éppen a nem régiben eltávozott költőtárs, Szkárosi Endre. Czapp Enikő nagyszerű versét olvasva az is eszembe jut, hogy vajon az évet összegző jelentős gyűjtemények szerkesztői észreveszik-e, ha egy kevésbé ismert szerző ír valami egészen különlegesen jót? A verset örömmel közlöm.  

 

Czapp Enikő

Teljesen felicse


Scusi, bella signora,
Angelo è il mio nome,
Il tuo angelo, donna bellissima
- mondta, 
 

 

és megállt mellettem, 


ahogy lemerült telefonnal kószáltam,
elveszve valahol Rómában,
és mosolygott, persze, 


szívemben elszabadult az amóre, 


a mammamijja, meg a dolcse, dolcse,
very hendszám, bát túljáng,
aktungolt valami bennem, 


igen? – kérdeztem vissza, 


bár alig értettem, és nevettem,
mintha teljesen naturál lenne,
ami történik velem. 


Ómájgott! jajbékolt fülemben anyám,
cufussolj innen, gyermekem,
nem neked való ez a hely… 


…tényleg nem? 


Én menni tu Hotel Rafael,
de eltévedtem,
end máj fóníz finitó
ó, milyen izzasztó!...
haza, zu Hause,
otthon, at Home…,
kapisgálod, édes? 


si, si, mia bella signora,

és már mutatta is: dritto,

destra, sinistra,

én meg mentem utána,

mert mi mást tehettem volna,

hiszen ez itt Itália, Róma,

 

ahol minden út vezet valahova,

ahol a levegő is azt mondja:

vieni, vieni, gyere, gyere,

és belisszimó a tenger,

 

amóre a Nap, és én,

én meg bella bellissima,

 

nem egy egyszerű nő, Donna,

dolcse szinyóra,

aki eltévedt

de egy angyal rátalált,

és mert hendszám,

nem baj, ha túljáng,

 

sőt!

 

Vieni con me, mondja,

és én megyek,

menni kell,

menni, andare,

adante, vánszuponend-

vánderinnen,

és túl is.

 

Megyek,

Angelo fogja a kezem,

azt mondja,

bella, bella, piano,

dolcse szinyóra

én meg: piánó, hát persze!,


dehogy sietek,
itt a máre, meg a szole,
a házakon csorgó naplemente,
tramuri tán,
vagy tramonto,
mindegy, teljesen,

mert itt vagyok én,

és itt van ő,

és különben is

hu kersz, hogy

hol van a

Hotel Rafael?,

 

mikor egy angyal

lépked mellettem

 

és

 

még az utcakő is

felicsével van tele!

 

Budapest, 2026. 09. 23.