2019. október 23., szerda

Szépírói kurzus 2019/ősz/10 Goór Csaba színpadi műve

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Goór Csaba színpadi jeleneteket készített. Műve kiindulópontja utalás Camus híres regényére, a magyarul "Közöny" címmel megjelent alkotásra. "Ma halt meg anyám", mondja Camus főhőse a Camus regényének elején, és Goór Csaba is ezzel kezdi a családi drámát: "Ma halt meg anyánk". Kiváló munka, mindenképpen nagy örömmel közlöm. 



Goór Csaba

ÉDES MAMA
(színpadi mű négy jelenetben)

Szereplők
ÁKOS – Édes Mama második férjének fia, azaz Édes Mama mostoha fia, 65 éves, mackós, konzervatív öltözet, Budapesten él
ANDRÁS – Édes Mama édes fia, 60 éves, még mindig férfi-szépség, elegáns öltözet, külföldön él
ISMERŐS ASSZONY
GYÁSZOLÓK
Akikről beszélnek, de nem jelennek meg
ÖREG - Édes Mama utolsó férje
HELGA – András felesége, az Öreg lánya,

ELSŐ JELENET
A színpad egyik oldalén apró dolgozószoba. Íróasztal, rajta laptop, nyomtató, telefon és kisebb papír kupac. Mellette polc, tele könyvekkel. Minden rendezett.  
A színpad másik oldala üres és sötét. Ott áll András.
Ákos ül az íróasztalnál, és telefonon hív. Kicseng.

ÁKOS (zaklatottan) Szia András, itt Ákos.

Andrást megvilágítja egy lámpa

ANDRÁS (felveszi a telefont) Szia tesó. Olyan zaklatott a hangod. Van valami baj?
ÁKOS Ma halt meg anyánk. (kis szünetet tartva) Illetve a tiéd.
ANDRÁS (sokáig nem szólal meg, csak hangosan sóhajtozik, keresi a szavakat) Mégis, hogy történt?
ÁKOS (nyugalmat erőltetve) Pár perce hívtak a kórházból. Összeomlott a keringése, és nem tudták már újraéleszteni.
ANDRÁS (meglepetten) Hogy-hogy? Hát kórházban volt?
ÁKOS (dühösen) Ne csinálj úgy, mintha nem tudnál róla! Három hete, amikor bevittem, kerestelek mindkettőtöket, de csak Helgát értem el. Mi van, már nem is beszéltek egymással?
ANDRÁS (zavartan) Igen, rémlik valami, de úgy gondoltuk, hogy nem komoly.
ÁKOS (a hangját felemelve) Pedig elmondtam a drágalátos exednek, hogy nagy a gáz.  Hogy már gyakran nem tud magáról. Engem pedig állandóan ugráltat, de úgy, mint még soha azelőtt.
ANDRÁS (szabadkozva) Bocs’, azt hittem, hogy csak a szokásos műsor.
ÁKOS (szinte kiabálva) Még hogy a szokásos! Cseszd meg! Hosszú éveken át mosolyogva tűrtem az „Ééédes” Mama ordenáré stílusát, de ez már nekem is sok volt.
ANDRÁS (védekezőleg) Pedig téged mindig úgy szeretett, mintha a sajátja lennél. Mukikámnak hívott. 
ÁKOS (keserűen) Nem érted, hogy az dühít, hogy én itt kínlódtam vele, te meg közben le se szartad az anyádat?
ANDRÁS De innen, nyolcszáz kilométer távolságból mit tehettem volna?
ÁKOS Érdekes módon, amíg egészséges volt, nem esett nehezedre az autókázás. Megérte a telepakolt hűtőszekrény meg bárszekrény.
ANDRÁS (sértődött hangon) Ne kicsinyeskedj! Ti is sokat kajáltatok nála.
ÁKOS Most meg hónapok óta arra sem voltál képes, hogy felhívd! El is hordott mindennek.
ANDRÁS Minek hívtam volna? Csak veszekedni tudott velem. Én csak útban voltam neki. Még azt sem tudom, ki a vér szerinti apám. Engem bezzeg soha nem becézett.
ÁKOS Akkor is! Elsősorban a te anyád volt. Baromi kényelmes volt átpasszolni a vesződést. Ugyanúgy, ahogy a Helga is rám hagyta az Öreget négy évvel ezelőtt. Rám, a hülye, birka türelmű Mukikára.
ANDRÁS (békülékenyen) Ákoskám! Nem is tudom, hogyan köszönjem meg!
ÁKOS (lassan tagolva) Menj a jó büdös francba!



MÁSODIK JELENET

Helyszín: temető.
Édes Mama temetése.
A szertartás és a részvétnyilvánítás véget ért.
A szűk család és néhány ismerős van jelen. Pokoli a hőség.
András élénken tüsténkedik, rendezgeti a csokrokat és a koszorúkat. Ákos csendesen áll a háttérben.   

ANDRÁS (ünnepélyesen a gyászolókhoz) Kedveseim, nagyon köszönöm, hogy eljöttetek, és együtt gyászoljuk szeretett halottunkat. Drága édesanyám emlékére tort rendezünk, amire mindenkit meghívok. Most sétáljunk át együtt ide a temetővel szemközti vendéglőbe. Ugye, Ákoskám?
ÁKOS (mindenkihez) Igen, szeretettel várunk benneteket.
(halkan odaszúrja Andrásnak) Drága édesanyám! Milyen megható!

Elindulnak, közben egy ismerős asszony András mellé lép.

ISMERŐS ASSZONY (halkan, ájtatoskodva) El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehetett neked Andráskám! Sajnos sietnem kell haza, nem tudok részt venni az ebéden. Szabad megkérdezem, hogyan ment el a Mama? Istenem, de régen is láttam őt! Akkor még teljesen egészségesnek tűnt.
ANDRÁS (zavarba jön, aztán kivágja magát) Bo-bocsánat, de most előre kell szaladnom a vendéglőbe, hogy intézkedhessek. Kérdezze Ákost, ő majd elmesél mindent.



HARMADIK JELENET

Helyszín: vendéglő. A nyolcvanas évekből származó, lepukkadt berendezés.
Az ebéd véget ért, a vendégek már távoztak.
Ákos és András ül egymással szemben egy hosszú asztalnál, ami tele van még tányérokkal és italos üvegekkel. Úsznak az izzadságban.

ANDRÁS Jó sok kaja megmaradt. Meg egy csomó megbontott ital. Persze, ki a fenének van kedve enni ebben a dög melegben? Csomagoltassunk be mindent!
ÁKOS (közbevág, számon kérően) Hol van Helga?
ANDRÁS (szabadkozva) Végre sikerült szereznie állást. Nagy nehezen, tudod, az elvonókúra után. Nem kapott volna még szabadságot. Tudod, milyenek a németek.
ÁKOS (pikírten) Gondolom nem is törte össze magát, hogy kapjon. Meg tudták volna fojtani egymást Édes Mamával egy kanál vízben. Úgy véded, mintha még közötök volna egymáshoz.
ANDRÁS Ja. Reflexből. Lehet, jobb is, hogy nincs itt. Legalább nem rendez botrányt.
ÁKOS Mint az apja halálakor. Egy dögkeselyű. Nincs rá jobb szó. Ordítozott, követelőzött és kirámolt minden mozdíthatót az Öreg lakásából. De eszébe nem jutott volna kifizetni a temetést.
ANDRÁS (behízelgőn, mert magára vette az utóbbi megjegyzést) Ákoskám, nagyon hálás vagyok, hogy mindent elrendeztél. A temetést, meg a tort is. De hát ezt csak innen lehetett, nem?
ÁKOS (láthatóan máshol jár gondolatban) Persze, olyan messziről nem.  
ANDRÁS (izgatottan) Mennyibe került mindez?
ÁKOS (tárgyilagosan) Négyszáz a temetés. Az ebéd max ötven lesz, mert alig páran voltunk.
ANDRÁS (kínosan fészkelődve) Jó sok. Felezünk, ugye? Csak az a baj, hogy most teljesen le vagyok gatyásodva. Tudod, a válás, meg minden.
ÁKOS (türelmetlenül közbevág) Az egyéb költségeimet még nem számoltam össze. Az rengeteg időt és energiát sem.  De azt nem is akarom.
ANDRÁS (meg sem hallva a közbevágást) Ki tudnád fizetni a mai ebédet? Majd később megadom a részemet, jó? Majd, ha eladtam a Mama lakását, abból.
ÁKOS (gúnyosan) Mi van, az Öreg örökségének a seggére vertetek? Elitta a Helga, mi? Négy év alatt egy rózsadombi árát, meg még ki tudja mennyit. Szép teljesítmény! (rezignáltan) Jó, akkor még ezt is kifizetem.

NEGYEDIK JELENET

Színpadkép ugyanaz, mint az első jelenetnél.
Ákos ül a dolgozószobájában és hívja Andrást.

ÁKOS Szia, itt Ákos.
ANDRÁS Szia Ákoskám. Mizujs?
ÁKOS (kimérten) Gondoltam, emlékeztetlek az adósságodra. Ha már magadtól nem…
ANDRÁS (zavartan közbevág) Igen, igen már éppen hívni akartalak. 
ÁKOS (pikírten) És mi akadályozott meg ebben? Két hónapja, hogy eladtad a Mama lakását, igaz?
ANDRÁS Bocs’, mindenféle ügyeket kellett intéznem. Hogy is volt? Kétszáz-ezerrel jövök, ugye? Jól emlékszem?
ÁKOS Nem emlékszel jól. Az csak a temetés fele.
ANDRÁS Miért, mi volt még?
ÁKOS (dühösen) Te most szórakozol velem?
ANDRÁS Dehogy. Mért mondasz ilyeneket?
ÁKOS Mert hülyének nézel. Mint mindig. Akkor sorolom, jó? Halotti tor negyvenöt. Amikor a Mama már nem volt beszámítható, a saját pénzemet dugdostam az orvosok és nővérek zsebébe. Úgy saccolom, vagy százezret.  
ANDRÁS (közbevág) Akkor még hetven a részem?
ÁKOS (meg sem hallja, mondja tovább) Ennyit tudok számszerűsíteni. De amióta meghalt az Öreg, én voltam a füttyentésre megjelenő fuvaros meg ügyintéző. Én vásároltam be neki, hordtam orvosról-orvosra. Hallgattam órákon keresztül a panaszkodását. Mert azt nagyon tudott. Rád bízom, hogy mennyivel akarod viszonozni ezeket.
ANDRÁS Ezt most hogy értsem?
ÁKOS Ja, és még valami. Ha már ilyen jól kitaláltad, hogy felezzük a költségeket. Szerintem nekem is járna valamennyi a te bevételedből. Nem gondolod? Apám után egy árva buznyákot sem láttam.
ANDRÁS (meglepődik, és pörög az agya a megfelelő válaszért) Mert …mert abból nevelt föl, meg taníttatott a Mama meg az Öreg. Nem is akárhogyan.
ÁKOS (azonnal visszavág) Téged is. Abból, hogy az Öreg egyszerűen beleült a készbe. Az apám jól menő műhelyébe meg az üzletébe. 
ANDRÁS Ezt ne rajtam kérd számon, jó? Én ezekről nem is tudtam. Kis kölök voltam akkor.
ÁKOS Nem számonkérés. Én csak azért mondom, hogy tudd, az én részem jól bele lett ide darálva. De hát te vagy az örökös.
ANDRÁS Jó, jó. (hosszasan hallgat) Arra gondoltam, hogy akkor még adok neked kétszázezret. Jó lesz így?
ÁKOS (felcsattan) Te most viccelsz, baszd meg?
ANDRÁS Nem, dehogy. Miért gondolod?
ÁKOS (ordít) Ugyanolyan tetves, szemétláda haszonleső vagy, mint a Helga őnagysága. Micsoda nagyvonalúság! Ennyivel akarod kiszúrni a szememet? Csak a lakásért most kasszíroztál ötven millát. Van elképzelésem a széf tartalmáról is. Tudod, mit? Az aranyat dugd föl a seggedbe, a pénzt meg költsd patikára! De vigyázz, hogy ha még valaha jössz Budapestre, nehogy találkozzál velem! (lecsapja a telefont)

Pilisborosjenő, 2019. 09. 19.

Szépírói kurzus 2019/ősz/9 Kovács András László elbeszélése


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Kovács András László több házi feladatot is megoldott, egyszerre. Egyrészt egy előre megadott mondattal kezdte az elbeszélését. Másrészt a "Virágot Algernonnak" című regény mintájára egy mentálisan sérült ember monológját is beleszőtte az elbeszélésbe, harmadrészt pedig Jerome David Salinger híres elbeszélésének, az "Ilyenkor harap a banánhal" című műnek az utolsó mondatával fejezte be a saját novelláját. Bravúros, kiváló munka! Nagy örömmel közlöm. 

Kovács András László

A hattyú halála
  
Csak meredten ült, és nézett maga elé. Jobb keze a dédapjától örökölt, böszme bőrtáskán pihent. Úgy simogatta, mintha hűséges kutyája feküdne mellette a szállodai ágyon.
A kastélyszálló épületszárnya hosszú és kietlen volt. A folyosó olyan hosszan nyújtózkodott, hogy a szinte észrevétlen ívtől nem lehetett ellátni az elejétől a végéig. Pár órával korábban a násznépből egy kisfiú elcsatangolt, és azt próbálgatta, hogy végig tud-e nézni a közlekedők bármelyikén, ha a beléjük rekedt kanyar külső falához szorítja a fejét, és csak az ahhoz közeli szemét hagyja nyitva.
Most már csak a kisfiú láthatatlan kéznyoma pihent a falakon. A végtelennek tűnő szőnyegeken az esküvői szertartás romjai, a virágszirmok éktelenkedtek két sorban. A szárny egyik végéből nyíló díszteremtől, az udvarig vezettek.
Talált egy nyitott szobát, egy a szirmoktól érintetlen felén a kastélynak. Ott bújt el, hogy időt nyerjen. Csak amíg rá nem találnak a rendőrök. Késszúrásnak érzett volna most minden kérdést, emberi szót, vagy csak jelenlétet. A párkány szélére ült, és figyelte az udvaron zajló nyüzsgést. Kisírt szemeivel még nem sokat látott, de úgy tűnt, hogy az egyik rendőr most veszi fel a szemtanúk vallomásait, egy másik a lugas melletti sziklakert előtt a mentőorvossal beszélget. Elővett egy gyűrött levelet a mellényzsebéből. A spirálfüzetből kitépett lapon testvére gyermeteg betűit kezdte silabizálni. Mielőtt elvitték volna bátyját a rendőrök, ezt nyomta a kezébe. Még nem tudta elolvasni, eddig csak azzal foglalkozott, hogy találjon egy helyet, ahol magára maradhat. Lassan hajtogatta szét a galacsinba gyűrt lapot, amit bátyja ökle formált. Mintha nem is írás lett volna rajta, hanem rajz, amit egy óvodás másolt valahonnan:

Azér irok levelet mer hijába vagy okos, eszt te se érted meg magattól. Emlékszel amikor kicsik voltunk és a nagyiéknál voltunk szünidőbe? Mindig ott voltunk szünidőbe, de a hattyús nyárra emlékszel? Akkor volt hogy kiakattam mer engem sok hejre nem engettek ahova téged igen. Nem mehettem el a nyüves falunapra meg a tűzoltóbálba se ahol nagypapó kapta a kitüntetését. Mamáék mindig aszt monták hogy azér mer engem csak felzaklat a sok ember és hogy nem emlékeszhetek de baba korom óta így van ez. Szóval a mama mindíg otthon maratt velem, és aszt téjleg nem tudod, hogy mit sugott a fülembe, ahogy néztem, hogy te meg mehecc mindenhova. Aszt, hogy ahogyan én nem lehetek úgy okos mint te, te meg nem lehecc soha nagyobb és erősebb, mint én. És hogy én vigyázok rád, amig kicsik vagyunk, asztán meg őrá és a papára is bírok vigyázni, ha már nem növök tovább. Mindig akkor sugta, amikor néztünk titeket az ablakból, ahogyan elmentek. És most már felnőttem, és a mamának igaza lett. Szóval ott volt az a nyüves hattyú a füredi kikötőben, a barna köveken. Emlékszel, hogy azér forditottam fel a köveket, hogy lássuk a siklókat? És akkor jött az a nyüves nagy madár. Már az is látta, hogy te kicsi vagy, és téged könynyebb bántani, de én megvéttelek. Emlékszel? Te akkor csak sirtál, és féltél, én meg szétvertem a fejét a kővel. A mamáék nem örültek, hogy meghalt az a gonosz dög, de megdicsértek, hogy mijen jó testvér vagyok. Még a papa kitüntetését is megkaptam, amit a tűzoltóbálon kapott. Most is itt van a titkos zsebembe. Te is úgy bújtál akkor hozzám, napokig csak mellettem mertél jönni az uccán, és akkor én is tuttam már hogy vigyáznom kell rád mer én vagyok az örökké nagyobb és erősebb. Tudod már hogy mért írom? A Petra miatt! Mer a Petra nekem aranyos volt az elején amúgy. Meg láttam hogy a mamáék is kedvelik és hogy örülnek az esküvőtöknek. De eszt most nem tudom jól elmondani, de valahogy amikor hallottam hogy azzal dicsekszik a barátnőinek hogy akkor mostmár ő lesz a te családod, és ott állt abban a nagy fehér ruhájába, akkor az teljesen ojan volt mint az a nagy nyüves hattyú. Te kicsinek se tuttad hogy a madár bántani tud téged és most se tucc mindíg mindent jobban, én meg igenis láttam hogy a Petra is ojan, aki elveszi a másik kajáját, meg kedvenc ruháját, de közbe nem ad semmit. Tudom hogy szép és mosojgós, de a hattyú is szép tud lenni. Írnék még sok mindent neked, mer tudom hogy nagyon mérges leszel és a mamáék se haggyák többet hogy emberek közé mennyek, mer ez is egy kivételes volt csak, de mostmár bármikor betörhetik az ajtót a rendőrök, és akkor sosem tudod eszt meg ha nem irom le. Nem akartam hogy fájjon neki, nem akartam hogy szenveggyen, és te szomorú legyél, de meg kellett hogy véggyelek. Én vagyok a nagyobb, az örökké erősebb és jó testvér. Te nem birtad volna megtenni, én ezér zúztam szét darabokra a fejét neki a nyüves nagy kővel, hogy ijen neki eszébe se juthasson hogy téged elvegyen vagy bánthasson. Nagyon szeretlek téged, a mamát, a papát és nem akarom hogy haraguggyál!

Attila

Hagyta, hogy a levél a kezéből a földre hulljon, elővette tárcáját, kivette belőle Petra fényképét, majd az ágyra helyezte. Tavaly készült egy rendezvényen, profi fotósmunka. Petra haja ki volt engedve, csak egy szürke tunika volt rajta, semmi ékszer, vagy kiegészítő, a háttérben a homályosan alul fókuszált Káli-medence. Finoman illesztette helyére, hogy pontosan felé forduljon, ha mellé ül. Kinyitotta a nagy bőrtáskát, amit még az elvonulás előtti pillanatokban sikerült kimenekíteni az autóból, amíg a rendőrök a bátyjával hadakoztak. Kivette belőle a taglózó böllérpisztolyát, és felhúzta a ravaszt. Majd megkerülte az ágyat, leült szabadon hagyott felére, átnézett a lányra, jobb halántékához emelte a pisztolyt, és főbe lőtte magát.

2019. október 18., péntek

Szépírói kurzus 2019/ősz/8 Bándy Krisztina és Abdoulaye Fode Ndione verse


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Bándy Krisztina egy afrikai költő, Abdoulaye Fode Ndione "Chaque jour" kezdetű versére írt egy házi feladatot. Magyarul és franciául megírt munkáját, valamint Abdoulaye nekem írt válasz e-mailjét - ami szintén vers - örömmel közlöm.


Bándy Krisztina

Hommage
Abdoulaye Fode Ndione-nak

Ő az. Körülölel a tér-időben.
Az Arca az arcok arca,
a Tudása, a tudások tudása,
az Ítélete, az ítéletek ítélete
de
a Szíve, a szívek szíve,
a Kegyelme, a kegyelmek kegyelme.

Krisztina Bándy

Hommage
à Abdoulaye Fode Ndione


C’est lui. Il m’embrasse dans l’espace-temps.
Son Visage est le visage des visages,
Son Savoir est le savoir des savoirs,
Son Jugement est le jugement des jugements,
mais
Son Cœur est le cœur des cœurs
Sa Grâce est la grâce des grâces.

----------------------------------------

Abdoulaye Fode Ndione

E-mail

cher Andras

un voyage vers la foire du livre de francfurt
où je suis actuellement a ralenti mon activité de mailing.
je sais tu comprends.

Je suis très touché par le poème de Krisztina Bàndy
touché aussi par son talent.
Transmets lui mes salutations et mes encouragements
Son poème dédié sera très bien conservé et lu autant.

J'espère que nous nous verrons bientôt cher Andras
et bonne fin de semaine
Je t'embrasse

Abdoulaye






2019. október 17., csütörtök

Szépírói kurzus 2019/ősz/7 Hinsenkamp Fülöp novellája és színpadi jelenete


A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatói számára házi feladat volt Camus híres kezdőmondatával novellát írni, majd a novellát színpadi jelenetté átírni. Hinsenkamp Fülöp a tőle megszokott magas színvonalon teljesítette a feladatot. 

Hinsenkamp Fülöp
Szemérmetlen kifogás

-                     Ma halt meg anyám. Nem tudtam készülni – mondta jelentkezés nélkül Antal.
Az óra előtti szünetben meglepő csöndben ültek a gyerekek az osztályteremben, mindenki a könyvét bújta. A szünet utolsó perceiben általában WC-re rohangáltak, gyorsan befejezték a tízórájukat, válaszolgattak Messengeren a barátoknak, Instagramon kitettek pár sztorit. Néhányan talán beszélgettek, poénkodtak egymással. Az a nap viszont más volt. Év vége felé egyre nagyobb jelentőséggel bírnak az osztályzatok, és az aznapi témazáró kiemelten fontos volt, háromszoros súllyal számított bele az év végi osztályzatba. Ez által közvetve már a felvételi pontszámot is befolyásolta. Csupán egy gyerek ült nyugodtan, a telefonján Rodeo Stampede-t játszva. Ő volt Antal. Az osztálytársai, ha egy pillanatra felnéztek volna a könyveikből, csodálkoztak volna. Általában ő volt az, aki az utolsó pillanatig próbálta memorizálni az anyagot, ha már otthon soha nem nyitotta ki a tankönyveit.
Amikor belépett a tanár, mindenki kelletlenül becsukta a könyvet, és a padja szélére tette, ahogy a férfi ezt elvárta. Nem volt jelentés, mindenki állva köszönt. Senki nem jelezte a mellette ülő hiányzását, teljes volt a létszám. Ahogy leülhettek, akkor hangzott el az előbbi mondat.
-                     Ma halt meg anyám. Nem tudtam készülni – mondta, egy halvány mosolyt rejtegetve a szája sarkában.
-                     Részvétem. A bátyja hogy viseli? – kérdezte a tanár egy halvány mosollyal a szája sarkában.
-                     A bátyám? – kérdezte zavartan a fiú.
-                     Gábor. A maga bátyja, igaz? Az édestestvére?
-                     Iiigen, az édestestvérem.
-                     Nehéz lehet neki, harmadszor elveszíteni az édesanyját. Ráadásul az első két alkalommal pont komoly dolgozat vagy beadandó napján történt a tragédia. Ahogy most magának is. Igazán nehéz élete lehet a családjának.
-                     Nem lehet, hogy Gábor a nagymamánkat veszítette el? – kérdezte Antal rosszat sejtve.
-                     De. Illetve őt is. Mind a kettőt, nem is egyszer. Tudja, az én időmben még minden családtagunkat mindössze egyszer temettük el. Emlékszem mindegyikük búcsúztatására. Édesapáménál mindössze nyolcéves voltam. Mégis pontosan emlékszem édesanyám ruhájára, a nagyszüleim illatára, a lelkész beszédére. Beleégett az emlékezetembe. Később sorra, néhány éven belül elveszítettem a nagyszüleimet is. Édesapám szülei a fiúk elvesztése miatti bánatba haltak bele. Édesanyám szülei édesanyám depresszióját nem bírták nézni. Öt évvel később ő is követte a szeretett férjét. Remélem számoltad az éveket, tizenhárom éves koromra elvesztettem minden közeli rokonomat. És tudod mit? Még a nagymamám halálakor is, aki egyébként kegyetlen volt velem, gyászoltam. Őszintén, de egyik alkalmat sem használtam kifogásnak. Ha tudnád milyen a halál, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz, akkor nem viccelnél ezzel. Akkor minden pillanatban hálát adnál Istennek azokért, akik még veled lehetnek.
Néma csönd volt a teremben. A beszélgetés kezdetén még idegesek voltak, haragudtak Antalra, hogy ilyen átlátszó kifogással húzza az idejüket. A tanár tragikus életét hallgatva azonban megfeledkeztek a dolgozat miatt érzett félelmükről. Korábban rettegtek attól az embertől. Szigorú volt és teljesen érzéketlen a gondjaikkal szemben. Akkor azonban meglátták az emberi oldalát. Egy pillanatra nem az a kegyetlen, sokszor érzéketlen köcsögnek nevezett szörnyeteg állt előttük, aki magasról tesz minden kifogásukra, hanem egy másik emberi lény.
Pittyenés hallatszott a teremben. Antal telefonja volt az, nem némította le. Biztosra vette, hogy kiküldik a könyvtárba, esetleg haza. Akármennyire nem szokta ezt az embert érdekelni senkinek a kifogása, azt hitte, az övé elég ütős, meglágyítja a szívét. Nem számított erre a reakcióra. Már bánta, hogy kinyitotta a száját, ezzel előhozva a férfi fájó emlékeit. Megijedt a hangtól. Látta a tanár egyre idegesebb tekintetét, aki a szomorú emlékek miatti pillanatnyi ellágyulása után a pittyenés hatására visszanyerte a megszokott, tanári szigort. A fiú látta, hogy az anyukája írt. Ő soha nem kereste iskola időben, érezte fontos. Látta, hogy megindult felé a tanár, hogy elvegye a telefonját. Két másodperce volt átfutni az üzenetet.
„hívj fel amint tudsz, Nagyit elütötték, kórházban vagyunk”
Megszédült, elfehéredett. Átsuhant az agyán, hogy ez talán a karma, amit a szégyentelen kifogásával idézett elő. Ezt a gondolatot a tanár hangja szakította meg.
-                     Adja ide azt a szart!
Antal szó nélkül mutatta neki az SMS-t. A tanár kelletlenül elolvasta, majd visszaadta a telefont, és csak annyit mondott őszinte sajnálattal a hangjában.
-                     Menjen.




Hinsenkamp Fülöp
Szégyentelen kifogás
(színpadi mű, két jelenetben)


Szereplők:
Matektanár         50 körüli szigorú, rosszul öltözött szikár férfi
Énektanár           50 körüli, kicsit gömbölyded, jókedélyű férfi, enyhén kopaszodik
Antal                   17 körüli vagány, divatosan öltözött, jókiállású fiú
Osztály       (kórusban)

Első jelenet

Tanítási órák közötti szünet van, egy kissé lepusztult iskolának a szegényesen berendezett tanári szobájában. Piszkos, fényes, halvány zöld festés a falakon, néhány íróasztalon a papírhalmok között megbújnak asztali számítógépek, még a nagy, képcsöves monitorokkal. Több asztal és ablak mellett növény, egy részük félig elszáradva. Tanárok ücsörögnek az asztalaiknál, szendvicseket majszolnak, passziánszoznak a gépeiknél, beszélgetnek, a telefonjukat használják. Egy középkorú férfi, a matektanár a sarokban a hatalmas fénymásoló mellett áll és mielőtt elindítaná a gépet, mégegyszer átfutja, hibát keresve a feladatokban és a helyesírásban. Odalép mellé egy kollégája, és megszólítja.
ÉNEKTANÁR
-                     Neked lesz órád a 11C-ben?
MATEKTANÁRunottan kérdezi, továbbra is a papírt nézve.
-                     Igen. Miért? Történt valami?
ÉNEKTANÁR
-                     Nem. Épp ezaz, hogy néma kussban ülnek a helyükön, mindenki a tankönyvet nézi. Nem szólnak egymáshoz, nem szivatják egymást, ahogy láttam senki nem nyomkodta a telefonját. Még csak nevetést sem hallottam ki.
MATEKTANÁRfelpillant a kollégájára a vékony fémkeretes szemüvege fölött
-                     Az a szomorú, hogy ezen kell meglepődnünk, hogy az iskolában a gyerekek tanulnak és nem az Instagramos karrierjüket építgetik, nem párt keresnek Tinderen, vagy nem filmeznek a kis képernyőn.
ÉNEKTANÁR
-                     Egyetértek. Inkább az érdekelne, hogy mivel érted ezt el?
MATEKTANÁRismét a papírt nézi, majd beteszi a fénymásolóba és elindítja a gépet, a fénymásoló hangja miatt hangosabban
-                     Mióta tanítasz?
ÉNEKTANÁR meglepődve, a fénymásoló hangja miatt hangosabban
-                     Pontosan tudod. Együtt kezdtünk itt, huszonöt éve.
MATEKTANÁRkissé oktatóan, nehéz eldönteni, hogy csak viccel-e, vagy komolyan bunkó
-                     Akkor pontosan tudhatnád, hogy mi veszi rá a diákokat, hogy legalább óra előtt tanuljanak. Talán énekórán nem így van, de matekon egy témazáró, amivel egy egész témakört zárunk le, amely befolyásolja a tanulók egyetemi felvételihez szükséges pontszámát, ráveszi a diákokat, hogy készüljenek. Legalább óra előtt.
ÉNEKTANÁRsértődötten, nehéz eldönteni, hogy megjátszott-e, vagy komoly-e
-                     Nem kell itt geciskedni. Az éneket legalább van aki szereti. Annak van szépsége, a matek pedig unalmas, száraz. Semmi kreativitás, szépség.
MATEKTANÁRmiközben szedi ki a lefénymásolt dolgozatokat a gépből, hanyagul odaveti, csak a mondandója végén mosolyodik el cinkosan, majd búcsúzóul megpaskolja a kollégája vállát
-                     Nem lep meg, hogy ezt gondolod a matematikáról. Az év végi átlagokat sem tudod egyedül kiszámolni. Mennem kell, majd ebédnél találkozunk
Az énektanár szintén elmosolyodik, majd amikor a matektanár megpaskolta a vállát, a kezében egy hengerré formált papírokkal rácsap finoman a távolodó matektanár fenekére.
MATEKTANÁR – felemelt kézzel, hátra sem nézve nevetve hátra kiált
-                     Hé, megyek a titkárságra, ne akard, hogy panaszt tegyek szexuális zaklatás miatt.
A matektanár eltűnik a folyosón kezében a dolgozatokkal, napló a hóna alatt. Az énektanár szája sarkában egy kis mosollyal leül a helyére, kicsomagol alufóliából egy sonkás zsömlét, és unott arccal elkezdi enni. Néhány tanár elindul az osztálytermek irányába, napló, kréta, füzet a kezükben.

Második jelenet

Osztályterem, kopottas zöldes festés a falon, lelógó neonlámpák, zöld tábla szemben az összefirkált, karcos pozdorja padokkal. A matektanár belép, nyitva hagyja az ajtót, bemegy a táblához, lecsapja hangosan a noteszét, és mellé teszi a dolgozatokat. Az osztály erre felriad, ebben a pillanatban megszólal a csengő és mindenki feláll.
MATEKTANÁR – érzelemmentes hangon kiált, az ajtóhoz legközelebb ülő diákra pillantva
-                     Ajtó! Kérem.
Diák szó nélkül becsukja, majd visszaáll a helyére. Nincs hetes, nem jelent senki.
MATEKTANÁR – körbenéz a teremben
-                     Hiányzó? Mindenkinek itt van a padtársa?
OSZTÁLY – kórusban motyogja
-                     Igen
MATEKTANÁR – a dolgozatokat felveszi az asztaláról, közben fel sem tekintve a diákokra
-                     Üljenek le, telefonokat kikapcsolni, szabályokat tudják. Ha valakinél meglátok egy mobilt, vagy megszólal, instant karó. Tankönyveket a pad szélére, ha valaki belepillant, vagy puskázik, karó. Ha valami nem világos, akkor kérdezzenek tőlem. Nem fogok segíteni, de meghallgatom a kérdésüket. Minden feladat világos, teljesíthető. Órákon gyakoroltunk, otthon is nyilván tanultak – itt egy kis gúnyos mosoly a szája szélén – Ha senkinek nem jött meg, senkinek nincs migrénje, vagy egyéb kifogása, akkor kezdhetjük.
Egy srác jelentkezik a hátsó sorból
MATEKTANÁR – sóhajtva
-                     Magának már megint mi a gondja? Milyen remek kifogást eszelt ki magának? Mi a francért nem tudja megírni ezt a mai dolgozatot?
ANTAL – próbál komoly, kétségbeesett arcot vágni, de néha akaratlanul elvigyorodik halványan. A mellette ülők röhögcsélnek, és sustorognak. Nem hallatszik mit mondanak, de olyankor Antalnak nehezebb komoly fejet vágnia.
-                     Ma halt meg anyám. Tudja, már egy ideje beteg volt, és az előbb kaptam, épp mielőtt bejött volna, a rettenetes hírt. Be kell mennem a kórházba. És ilyen körülmények között készülni sem tudtam.
MATEKTANÁR – Nem kerüli el a figyelmét a diák komolytalansága, elfojt egy nagyon halvány mosolyt a szája sarkában és enyhe gúnnyal a hangjában megszólal
-                     Részvétem. A bátyja hogy viseli?
ANTAL – megdöbbenve a kérdéstől egy pillanatig csak habog, majd visszakérdez
-                     A bátyám?
MATEKTANÁR
-                     Gábor. A maga bátyja, igaz? Az édestestvére?
ANTAL – még mindig értetlenül
-                     Iiigen, az édestestvérem.
MATEKTANÁR – kicsit önelégülten, hogy igaza volt, immáron leplezetlenül gúnyosan
-                     Nehéz lehet neki, harmadszor elveszíteni az édesanyját. Ráadásul az első két alkalommal pont komoly dolgozat vagy beadandó napján történt a tragédia. Ahogy most magának is. Igazán nehéz élete lehet a családjának.
ANTAL – elvigyorodik egy pillanatra, majd ismét magára kényszeríti a komoly tekintetet
-                     Nem lehet, hogy Gábor a nagymamánkat veszítette el?
MATEKTANÁR – komolyan
-                     De. Illetve őt is. Mind a kettőt, nem is egyszer. Tudja, az én időmben még minden családtagunkat mindössze egyszer temettük el. Emlékszem mindegyikük búcsúztatására. Édesapáménál mindössze nyolc éves voltam. Mégis pontosan emlékszem édesanyám ruhájára, a nagyszüleim illatára, a lelkész beszédére. Beleégett az emlékezetembe. Később sorra, néhány éven belül elveszítettem a nagyszüleimet is. Édesapám szülei a fiúk elvesztése miatti bánatba haltak bele. Édesanyám szülei édesanyám depresszióját nem bírták nézni. Öt évvel később ő is követte a szeretett férjét. Remélem számoltad az éveket, tizenhárom éves koromra elvesztettem minden közeli rokonomat. És tudod mit? Még a nagymamám halálakor is, aki egyébként kegyetlen volt velem, gyászoltam. Őszintén, de egyik alkalmat sem használtam kifogásnak. Ha tudnád milyen a halál, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz, akkor nem viccelnél ezzel. Akkor minden pillanatban hálát adnál Istennek azokért, akik még veled lehetnek.
Néma csönd van a teremben. Csak a zöld tábla fölötti óra ketyegése hallatszik, a diákok lélegzet nélkül figyelnek a tanárra. A zenekar egyre hangosabban játszik, egyre feszültebb zenét, vonósokkal. A színpad elsötétül, az osztály alig látszik. Csupán a tanár és Antal van kivilágítva.
ANTAL – komolyan, megilletődve ül a padjában, igyekszik kerülni a tanár tekintetét. Már nincs mosoly a szája sarkában. Halkan motyogja
-                     Sajnálom. Nem tudtam. Máskor nem…. Tényleg nem….
MATEKTANÁR – szigorúan néz Antal szemébe, próbálja vele felvenni a szemkontaktust, de csak egy másodpercre sikerül elkapnia a fiú pillantását. Kicsit lágyabban válaszol, közben az arca, a tartása is enged a szigorból
-                     Nem az a baj, hogy nem tudta. De van, amivel nem viccelünk, amivel nem játszunk.
ANTAL – éppen nyitná a száját, amikor egy telefon hangos pittyenése hallatszik a hátsó sorból. Ettől rémülten rándul össze, a hang az ő padjából jött. Zavartan, síri hangon hebegi
-                     Sajnálom…, elfelejtettem…, elteszem…, bocsánat….
MATEKTANÁR – arca és tartása fenyegetővé válik, idegesen indul a diák felé. Ekkor a fények visszatérnek, ismét látszik az osztály. Mindenki feszülten figyeli a tanár reakcióját
ANTAL – rápillant a telefonjára és elfehéredik, még rémültebb arcot vág, halkan felkiált.
-                     Ne! Nem lehet miattam.
MATEKTANÁR – vörös fejjel, amint megy a diákhoz, kiabál
-                     Adja ide azt a szart! Hogy képzeli ezt? Magában tényleg nincs semmi tisztelet? Magának mindent szabad? Tudja mit?
ANTAL – szó nélkül nyújtja a tanárnak a telefont, megnyitva az SMS-nél.
MATEKTANÁR – még mindig vörös fejjel elveszi a telefont
-                     Olvassam el? Komolyan? Jó lesz hangosan? Nem titkolózhatunk az osztály előtt. Nemigaz?
MATEKTANÁR – felveszi az olvasószemüvegét, kicsit vaksin távolabb tartva magától a telefont, elkezdi olvasni. Eleinte kiabálva, dühösen, közben ellágyul a hangja
-                     hívj fel amint tudsz, Nagyit elütötték, kórházban vagyunk”
MATEKTANÁR – elcsöndesedik. Ismét veszít a szigorú tartásából, megint nem fenyegető, halkan mondja.
-                     Sajnálom. Menjen.
ANTAL – a tanár szemébe néz, és halkan, hálásan mondja
-                     Köszönöm.
Antal bedobálja a cuccait a táskájába, a telefonját visszaveszi a tanártól, majd kirohan a teremből.