Szépírói kurzus 2019/ősz/7 Hinsenkamp Fülöp novellája és színpadi jelenete

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatói számára házi feladat volt Camus híres kezdőmondatával novellát írni, majd a novellát színpadi jelenetté átírni. Hinsenkamp Fülöp a tőle megszokott magas színvonalon teljesítette a feladatot. 

Hinsenkamp Fülöp

Szemérmetlen kifogás

-                     Ma halt meg anyám. Nem tudtam készülni – mondta jelentkezés nélkül Antal.

Az óra előtti szünetben meglepő csöndben ültek a gyerekek az osztályteremben, mindenki a könyvét bújta. A szünet utolsó perceiben általában WC-re rohangáltak, gyorsan befejezték a tízórájukat, válaszolgattak Messengeren a barátoknak, Instagramon kitettek pár sztorit. Néhányan talán beszélgettek, poénkodtak egymással. Az a nap viszont más volt. Év vége felé egyre nagyobb jelentőséggel bírnak az osztályzatok, és az aznapi témazáró kiemelten fontos volt, háromszoros súllyal számított bele az év végi osztályzatba. Ez által közvetve már a felvételi pontszámot is befolyásolta. Csupán egy gyerek ült nyugodtan, a telefonján Rodeo Stampede-t játszva. Ő volt Antal. Az osztálytársai, ha egy pillanatra felnéztek volna a könyveikből, csodálkoztak volna. Általában ő volt az, aki az utolsó pillanatig próbálta memorizálni az anyagot, ha már otthon soha nem nyitotta ki a tankönyveit.

Amikor belépett a tanár, mindenki kelletlenül becsukta a könyvet, és a padja szélére tette, ahogy a férfi ezt elvárta. Nem volt jelentés, mindenki állva köszönt. Senki nem jelezte a mellette ülő hiányzását, teljes volt a létszám. Ahogy leülhettek, akkor hangzott el az előbbi mondat.

-                     Ma halt meg anyám. Nem tudtam készülni – mondta, egy halvány mosolyt rejtegetve a szája sarkában.

-                     Részvétem. A bátyja hogy viseli? – kérdezte a tanár egy halvány mosollyal a szája sarkában.

-                     A bátyám? – kérdezte zavartan a fiú.

-                     Gábor. A maga bátyja, igaz? Az édestestvére?

-                     Iiigen, az édestestvérem.

-                     Nehéz lehet neki, harmadszor elveszíteni az édesanyját. Ráadásul az első két alkalommal pont komoly dolgozat vagy beadandó napján történt a tragédia. Ahogy most magának is. Igazán nehéz élete lehet a családjának.

-                     Nem lehet, hogy Gábor a nagymamánkat veszítette el? – kérdezte Antal rosszat sejtve.

-                     De. Illetve őt is. Mind a kettőt, nem is egyszer. Tudja, az én időmben még minden családtagunkat mindössze egyszer temettük el. Emlékszem mindegyikük búcsúztatására. Édesapáménál mindössze nyolcéves voltam. Mégis pontosan emlékszem édesanyám ruhájára, a nagyszüleim illatára, a lelkész beszédére. Beleégett az emlékezetembe. Később sorra, néhány éven belül elveszítettem a nagyszüleimet is. Édesapám szülei a fiúk elvesztése miatti bánatba haltak bele. Édesanyám szülei édesanyám depresszióját nem bírták nézni. Öt évvel később ő is követte a szeretett férjét. Remélem számoltad az éveket, tizenhárom éves koromra elvesztettem minden közeli rokonomat. És tudod mit? Még a nagymamám halálakor is, aki egyébként kegyetlen volt velem, gyászoltam. Őszintén, de egyik alkalmat sem használtam kifogásnak. Ha tudnád milyen a halál, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz, akkor nem viccelnél ezzel. Akkor minden pillanatban hálát adnál Istennek azokért, akik még veled lehetnek.

Néma csönd volt a teremben. A beszélgetés kezdetén még idegesek voltak, haragudtak Antalra, hogy ilyen átlátszó kifogással húzza az idejüket. A tanár tragikus életét hallgatva azonban megfeledkeztek a dolgozat miatt érzett félelmükről. Korábban rettegtek attól az embertől. Szigorú volt és teljesen érzéketlen a gondjaikkal szemben. Akkor azonban meglátták az emberi oldalát. Egy pillanatra nem az a kegyetlen, sokszor érzéketlen köcsögnek nevezett szörnyeteg állt előttük, aki magasról tesz minden kifogásukra, hanem egy másik emberi lény.

Pittyenés hallatszott a teremben. Antal telefonja volt az, nem némította le. Biztosra vette, hogy kiküldik a könyvtárba, esetleg haza. Akármennyire nem szokta ezt az embert érdekelni senkinek a kifogása, azt hitte, az övé elég ütős, meglágyítja a szívét. Nem számított erre a reakcióra. Már bánta, hogy kinyitotta a száját, ezzel előhozva a férfi fájó emlékeit. Megijedt a hangtól. Látta a tanár egyre idegesebb tekintetét, aki a szomorú emlékek miatti pillanatnyi ellágyulása után a pittyenés hatására visszanyerte a megszokott, tanári szigort. A fiú látta, hogy az anyukája írt. Ő soha nem kereste iskola időben, érezte fontos. Látta, hogy megindult felé a tanár, hogy elvegye a telefonját. Két másodperce volt átfutni az üzenetet.

„hívj fel amint tudsz, Nagyit elütötték, kórházban vagyunk”

Megszédült, elfehéredett. Átsuhant az agyán, hogy ez talán a karma, amit a szégyentelen kifogásával idézett elő. Ezt a gondolatot a tanár hangja szakította meg.

-                     Adja ide azt a szart!

Antal szó nélkül mutatta neki az SMS-t. A tanár kelletlenül elolvasta, majd visszaadta a telefont, és csak annyit mondott őszinte sajnálattal a hangjában.

-                     Menjen.

Hinsenkamp Fülöp

Szégyentelen kifogás

(színpadi mű, két jelenetben)

Szereplők:

Matektanár         50 körüli szigorú, rosszul öltözött szikár férfi

Énektanár           50 körüli, kicsit gömbölyded, jókedélyű férfi, enyhén kopaszodik

Antal                   17 körüli vagány, divatosan öltözött, jókiállású fiú

Osztály       (kórusban)

Első jelenet

Tanítási órák közötti szünet van, egy kissé lepusztult iskolának a szegényesen berendezett tanári szobájában. Piszkos, fényes, halvány zöld festés a falakon, néhány íróasztalon a papírhalmok között megbújnak asztali számítógépek, még a nagy, képcsöves monitorokkal. Több asztal és ablak mellett növény, egy részük félig elszáradva. Tanárok ücsörögnek az asztalaiknál, szendvicseket majszolnak, passziánszoznak a gépeiknél, beszélgetnek, a telefonjukat használják. Egy középkorú férfi, a matektanár a sarokban a hatalmas fénymásoló mellett áll és mielőtt elindítaná a gépet, mégegyszer átfutja, hibát keresve a feladatokban és a helyesírásban. Odalép mellé egy kollégája, és megszólítja.

ÉNEKTANÁR

-                     Neked lesz órád a 11C-ben?

MATEKTANÁR – unottan kérdezi, továbbra is a papírt nézve.

-                     Igen. Miért? Történt valami?

ÉNEKTANÁR

-                     Nem. Épp ezaz, hogy néma kussban ülnek a helyükön, mindenki a tankönyvet nézi. Nem szólnak egymáshoz, nem szivatják egymást, ahogy láttam senki nem nyomkodta a telefonját. Még csak nevetést sem hallottam ki.

MATEKTANÁR – felpillant a kollégájára a vékony fémkeretes szemüvege fölött

-                     Az a szomorú, hogy ezen kell meglepődnünk, hogy az iskolában a gyerekek tanulnak és nem az Instagramos karrierjüket építgetik, nem párt keresnek Tinderen, vagy nem filmeznek a kis képernyőn.

ÉNEKTANÁR

-                     Egyetértek. Inkább az érdekelne, hogy mivel érted ezt el?

MATEKTANÁR – ismét a papírt nézi, majd beteszi a fénymásolóba és elindítja a gépet, a fénymásoló hangja miatt hangosabban

-                     Mióta tanítasz?

ÉNEKTANÁR – meglepődve, a fénymásoló hangja miatt hangosabban

-                     Pontosan tudod. Együtt kezdtünk itt, huszonöt éve.

MATEKTANÁR – kissé oktatóan, nehéz eldönteni, hogy csak viccel-e, vagy komolyan bunkó

-                     Akkor pontosan tudhatnád, hogy mi veszi rá a diákokat, hogy legalább óra előtt tanuljanak. Talán énekórán nem így van, de matekon egy témazáró, amivel egy egész témakört zárunk le, amely befolyásolja a tanulók egyetemi felvételihez szükséges pontszámát, ráveszi a diákokat, hogy készüljenek. Legalább óra előtt.

ÉNEKTANÁR – sértődötten, nehéz eldönteni, hogy megjátszott-e, vagy komoly-e

-                     Nem kell itt geciskedni. Az éneket legalább van aki szereti. Annak van szépsége, a matek pedig unalmas, száraz. Semmi kreativitás, szépség.

MATEKTANÁR – miközben szedi ki a lefénymásolt dolgozatokat a gépből, hanyagul odaveti, csak a mondandója végén mosolyodik el cinkosan, majd búcsúzóul megpaskolja a kollégája vállát

-                     Nem lep meg, hogy ezt gondolod a matematikáról. Az év végi átlagokat sem tudod egyedül kiszámolni. Mennem kell, majd ebédnél találkozunk

Az énektanár szintén elmosolyodik, majd amikor a matektanár megpaskolta a vállát, a kezében egy hengerré formált papírokkal rácsap finoman a távolodó matektanár fenekére.

MATEKTANÁR – felemelt kézzel, hátra sem nézve nevetve hátra kiált

-                     Hé, megyek a titkárságra, ne akard, hogy panaszt tegyek szexuális zaklatás miatt.

A matektanár eltűnik a folyosón kezében a dolgozatokkal, napló a hóna alatt. Az énektanár szája sarkában egy kis mosollyal leül a helyére, kicsomagol alufóliából egy sonkás zsömlét, és unott arccal elkezdi enni. Néhány tanár elindul az osztálytermek irányába, napló, kréta, füzet a kezükben.

Második jelenet

Osztályterem, kopottas zöldes festés a falon, lelógó neonlámpák, zöld tábla szemben az összefirkált, karcos pozdorja padokkal. A matektanár belép, nyitva hagyja az ajtót, bemegy a táblához, lecsapja hangosan a noteszét, és mellé teszi a dolgozatokat. Az osztály erre felriad, ebben a pillanatban megszólal a csengő és mindenki feláll.

MATEKTANÁR – érzelemmentes hangon kiált, az ajtóhoz legközelebb ülő diákra pillantva

-                     Ajtó! Kérem.

Diák szó nélkül becsukja, majd visszaáll a helyére. Nincs hetes, nem jelent senki.

MATEKTANÁR – körbenéz a teremben

-                     Hiányzó? Mindenkinek itt van a padtársa?

OSZTÁLY – kórusban motyogja

-                     Igen

MATEKTANÁR – a dolgozatokat felveszi az asztaláról, közben fel sem tekintve a diákokra

-                     Üljenek le, telefonokat kikapcsolni, szabályokat tudják. Ha valakinél meglátok egy mobilt, vagy megszólal, instant karó. Tankönyveket a pad szélére, ha valaki belepillant, vagy puskázik, karó. Ha valami nem világos, akkor kérdezzenek tőlem. Nem fogok segíteni, de meghallgatom a kérdésüket. Minden feladat világos, teljesíthető. Órákon gyakoroltunk, otthon is nyilván tanultak – itt egy kis gúnyos mosoly a szája szélén – Ha senkinek nem jött meg, senkinek nincs migrénje, vagy egyéb kifogása, akkor kezdhetjük.

Egy srác jelentkezik a hátsó sorból

MATEKTANÁR – sóhajtva

-                     Magának már megint mi a gondja? Milyen remek kifogást eszelt ki magának? Mi a francért nem tudja megírni ezt a mai dolgozatot?

ANTAL – próbál komoly, kétségbeesett arcot vágni, de néha akaratlanul elvigyorodik halványan. A mellette ülők röhögcsélnek, és sustorognak. Nem hallatszik mit mondanak, de olyankor Antalnak nehezebb komoly fejet vágnia.

-                     Ma halt meg anyám. Tudja, már egy ideje beteg volt, és az előbb kaptam, épp mielőtt bejött volna, a rettenetes hírt. Be kell mennem a kórházba. És ilyen körülmények között készülni sem tudtam.

MATEKTANÁR – Nem kerüli el a figyelmét a diák komolytalansága, elfojt egy nagyon halvány mosolyt a szája sarkában és enyhe gúnnyal a hangjában megszólal

-                     Részvétem. A bátyja hogy viseli?

ANTAL – megdöbbenve a kérdéstől egy pillanatig csak habog, majd visszakérdez

-                     A bátyám?

MATEKTANÁR

-                     Gábor. A maga bátyja, igaz? Az édestestvére?

ANTAL – még mindig értetlenül

-                     Iiigen, az édestestvérem.

MATEKTANÁR – kicsit önelégülten, hogy igaza volt, immáron leplezetlenül gúnyosan

-                     Nehéz lehet neki, harmadszor elveszíteni az édesanyját. Ráadásul az első két alkalommal pont komoly dolgozat vagy beadandó napján történt a tragédia. Ahogy most magának is. Igazán nehéz élete lehet a családjának.

ANTAL – elvigyorodik egy pillanatra, majd ismét magára kényszeríti a komoly tekintetet

-                     Nem lehet, hogy Gábor a nagymamánkat veszítette el?

MATEKTANÁR – komolyan

-                     De. Illetve őt is. Mind a kettőt, nem is egyszer. Tudja, az én időmben még minden családtagunkat mindössze egyszer temettük el. Emlékszem mindegyikük búcsúztatására. Édesapáménál mindössze nyolc éves voltam. Mégis pontosan emlékszem édesanyám ruhájára, a nagyszüleim illatára, a lelkész beszédére. Beleégett az emlékezetembe. Később sorra, néhány éven belül elveszítettem a nagyszüleimet is. Édesapám szülei a fiúk elvesztése miatti bánatba haltak bele. Édesanyám szülei édesanyám depresszióját nem bírták nézni. Öt évvel később ő is követte a szeretett férjét. Remélem számoltad az éveket, tizenhárom éves koromra elvesztettem minden közeli rokonomat. És tudod mit? Még a nagymamám halálakor is, aki egyébként kegyetlen volt velem, gyászoltam. Őszintén, de egyik alkalmat sem használtam kifogásnak. Ha tudnád milyen a halál, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz, akkor nem viccelnél ezzel. Akkor minden pillanatban hálát adnál Istennek azokért, akik még veled lehetnek.

Néma csönd van a teremben. Csak a zöld tábla fölötti óra ketyegése hallatszik, a diákok lélegzet nélkül figyelnek a tanárra. A zenekar egyre hangosabban játszik, egyre feszültebb zenét, vonósokkal. A színpad elsötétül, az osztály alig látszik. Csupán a tanár és Antal van kivilágítva.

ANTAL – komolyan, megilletődve ül a padjában, igyekszik kerülni a tanár tekintetét. Már nincs mosoly a szája sarkában. Halkan motyogja

-                     Sajnálom. Nem tudtam. Máskor nem…. Tényleg nem….

MATEKTANÁR – szigorúan néz Antal szemébe, próbálja vele felvenni a szemkontaktust, de csak egy másodpercre sikerül elkapnia a fiú pillantását. Kicsit lágyabban válaszol, közben az arca, a tartása is enged a szigorból

-                     Nem az a baj, hogy nem tudta. De van, amivel nem viccelünk, amivel nem játszunk.

ANTAL – éppen nyitná a száját, amikor egy telefon hangos pittyenése hallatszik a hátsó sorból. Ettől rémülten rándul össze, a hang az ő padjából jött. Zavartan, síri hangon hebegi

-                     Sajnálom…, elfelejtettem…, elteszem…, bocsánat….

MATEKTANÁR – arca és tartása fenyegetővé válik, idegesen indul a diák felé. Ekkor a fények visszatérnek, ismét látszik az osztály. Mindenki feszülten figyeli a tanár reakcióját

ANTAL – rápillant a telefonjára és elfehéredik, még rémültebb arcot vág, halkan felkiált.

-                     Ne! Nem lehet miattam.

MATEKTANÁR – vörös fejjel, amint megy a diákhoz, kiabál

-                     Adja ide azt a szart! Hogy képzeli ezt? Magában tényleg nincs semmi tisztelet? Magának mindent szabad? Tudja mit?

ANTAL – szó nélkül nyújtja a tanárnak a telefont, megnyitva az SMS-nél.

MATEKTANÁR – még mindig vörös fejjel elveszi a telefont

-                     Olvassam el? Komolyan? Jó lesz hangosan? Nem titkolózhatunk az osztály előtt. Nemigaz?

MATEKTANÁR – felveszi az olvasószemüvegét, kicsit vaksin távolabb tartva magától a telefont, elkezdi olvasni. Eleinte kiabálva, dühösen, közben ellágyul a hangja

-                     „hívj fel amint tudsz, Nagyit elütötték, kórházban vagyunk”

MATEKTANÁR – elcsöndesedik. Ismét veszít a szigorú tartásából, megint nem fenyegető, halkan mondja.

-                     Sajnálom. Menjen.

ANTAL – a tanár szemébe néz, és halkan, hálásan mondja

-                     Köszönöm.

Antal bedobálja a cuccait a táskájába, a telefonját visszaveszi a tanártól, majd kirohan a teremből.