Szépírói kurzus 2020/ősz/14 - Rózsa Boglárka elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Rózsa Boglárka azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Örkény A Sátán Füreden című egypercese alapján írt egy kiváló novellát.  Megérdemli a figyelmet! 

Rózsa Boglárka

A Sátán a moziban

 Örkény István nyomán

 Már másfél órája álltak sorban, hogy bejussanak a híres rendező, V.L. legújabb filmjének premierjére. Az embertömeg egészen az utcáig hömpölygött, zajosan és egyre izgatottabban. Bár a jegyek száma korlátozott volt, mindenki reménykedett, hogy neki még éppen jut egy, még ha a leghátsó sorba is.

R. és Á. magatehetetlenül toporgott a hűvös téli szélben, és csak arra tudtak gondolni, hogy bent leüljenek a puha moziszékre és frissen készült popcornt ropogtatva élvezhessék a filmet. Csakhogy a sor hosszából ítélve még rengeteg időt fognak itt fagyoskodni.

Néha úgy tűnt, percek telnek el anélkül, hogy bárki előrébb mozdulna. Mögöttük egy terhes anyuka panaszkodott, hogy ha tudta volna, hogy ennyit kell majd várni, akkor hozott volna kempingszéket, hogy leülhessen.

R. unottan nézett maga elé, Á. pedig nagyot ásított. Hetek óta készültek, hogy majd hamar felkelnek, és időben idejönnek. Sajnos az interneten megvehető VIP jegyekről lemaradtak, mert az éjféli kiárusítást mindketten átaludták. Így maradt a sorban állás.

Maguk elé meredtek, és csak hallgatták, ahogy az előttük álló család egymás szavába vágva vitázik azon, hogy teljesen fölöslegesen állnak még itt. Leheletük kis felhőkként csatázott egymással a hűs levegőben.

R. közelebb húzódott Á.-hoz, aki átölelte, ám ekkor valaki oldalról beléjük ütközött.

– Elnézést, nem akartam meglökni Önöket.

A férfi fekete szövetkabátot és kockás sálat viselt. Borotvált arcáról sütött a derű és a jólét.

– Semmi gond – felelte R. tétován. – Úgysem történik itt túl sok minden.

– Áh igen, valóban kicsit lassan halad a sor – csóválta fejét együttérzően a férfi.

Csendben lépdeltek előre, ahogy a tömeg egyre közelebb ért a bejárathoz. A pirosan villogó Mozi felirat mintegy irányfényként szolgált a didergő rajongóknak.

Se R., se Á. nem szólt a férfihoz, az mégsem tágított mellőlük.

– Elnézést, Ön sorban áll egyébként? – kérdezte végül Á.

– Valójában nem, tudják, a feleségemet várom, hogy soron kívül átvehessük a VIP jegyünket. Úgy siettem az imént, de még nem ért ide.

– Ó, tehát Önnek VIP jegye van? – csodálkozott R., és jelentőségteljesen Á.-ra pillantott. – No mi erről lemaradtunk, tudja, sokat dolgoztunk, nem bírtunk fennmaradni, hogy lecsapjunk rájuk.

A szövetkabátos empatikusan bólogatott: – Abszolút megértem, valóban nem volt emberi időben ez a mozitól. De őszintén szólva az sem, hogy hagyják, hogy ennyi ember fagyoskodjon az utcán a mínuszokban.

Á. az órájára pillantott; a film fél óra múlva kezdődik, és ő már nem érezte a lábát. R. is elcsigázottnak tűnt.

– Menjen nyugodtan előre, és ha mi nem is jutunk be, legalább maga élvezze a filmet! – mondta lemondóan Á.

A férfi már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor megcsörrent a mobilja. Felvette, beszélt néhány szót, majd visszafordult R.-ékhez.

– Nézzék, úgy tűnik, én mégsem mozizom ma. A feleségem hívott, defektet kapott az autója, ahogy vitte haza a gyereket. Rögtön oda kell sietnem.

R. és Á. nagyokat pislogott, de a férfi folytatta:

– Itt a névjegykártyám, ha gondolják, menjenek előre, és mondják be a nevem. Rögtön megkapják a két VIP jegyet; középre szólnak a második sorba.

R. és Á. döbbenten meredtek rá, majd összenéztek. Á. jobb kezével automatikusan a fehér papírkártyáért nyúlt, míg a másikat a kabátja zsebében melegítette.

– És kérnek személyit? – kérdezte R., aztán halkabban folytatta. – Elég rizikós lenne kiállni ezért a sorból.

– Mégiscsak VIP helyekről van szó – jegyezte meg Á.

A férfi úgy tűnt, már nem figyel rájuk, mert sietve elköszönt, majd hozzátette:

– Szerintem döntsenek hamar, mert nemsoká lezárják a pénztárakat!

Aztán futva eltűnt abba az irányba, amerről jött.

R. és Á. a névjegykártyára pillantott, aztán a sorra. Időközben már a mozi bejáratához értek, de még bőven voltak előttük, akik bent várakoztak. Megcsapta orrukat a frissen készülő popcorn sós-sajtos illata.

Innen már csak pár lépés lenne előresietni a legközelebbi pénztárhoz.

 

Szépírói kurzus 2020/ősz/13 - Goór Csaba elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Goór Csaba Örkény elbeszélése alapján írt egy nagyszerű elbeszélést.  Örömmel közlöm. 

Goór Csaba

A Sátán a Kunigunda utcában

 

Örkény István: A sátán Füreden című elbeszélése alapján

 

Dr. V.Z.ZS. kénytelen volt egy piszlicsáré ügy, azaz egy kiégett izzó cseréje miatt a nagy márkafüggetlen szervízhez fordulni. Pontosan érkezett, mint mindig, de épp az imént közölték vele, hogy csak mintegy fél óra múlva tud az autóvillamossági szerelő hozzáfogni a munkához.

Az ügyfél magához vette a táskáját, panyókára vetette a zakóját, végül a napszemüvegével hátra simította borzas haját.  Sétára indult a kellemes, napos időben. Az éjszakáról itt maradt élénk szél még feltartóztatta a gyülekező hőséget.

Nagy levegőt vett, és hirtelen kifújta magából a maradék bosszúságával együtt. Mindig utálta, ha rabolják az idejét.

Egyenesen a következő saroknál ácsorgó csoportosulás felé tartott.

Volt ott mindenféle: nők és férfiak, idősebb és tinédzser korú, gebe és jó húsban lévő, üde és ápolatlan egyaránt. Az ügyfél megtorpant egy pillanatra a színes gyülekezet látványától. A fura megjelenésű alakok szótlanul álltak a zárt kapu előtt. Szemmel láthatóan vártak valamire vagy valakire.

A többiektől kissé elkülönülve álldogált egy szikár, jólöltözött férfi, akiről látszott, hogy még igyekezne megkapaszkodni, de már megindult a lejtőn. Az ügyfél odalépett hozzá, és izgatott hangon megszólította.

– Jó napot kívánok, uram! Bocsánatát kérem a zavarásért, de azt kell mondanom, hogy szükségem van magára.

A fickó nem is érzékelte, hogy beszélnek hozzá, és továbbra is kitartóan meredt maga elé.

– Nem hallja, kérem? Ahogy megpillantottam, azonnal tudtam, hogy maga az, aki kell nekem – erősködött tovább az ügyfél.

– Mit piszkálja a Tanár urat? Nem látja, hogy alkesz? – mordult az ügyfélre az aranyláncos Bikanyakú – Hozzon neki egy felest, ha szóra akarja bírni!

– Kell neki! Azt mondja, szüksége van rá. Szerelem első látásra. A fene a gusztusát! – visította fejhangon a dupla tokás Kölyökképű. Néhányan vele vihogtak.

– Ne féltékenykedj, kisherceg! – kontrázott rá a Pirszinges orrú srác.

Az ügyfélnek kissé megrándult a szája széle, de nem gondolta, hogy reagálnia kellene az efféle alpári tréfákra.  

– Nyögje már ki végre, mit akar tőle! Mire kellhet magának ez a roncs? – fontoskodott a vörössel rúzsos Ducika.

– Szükségem van erre a típusra – válaszolta az ügyfél kissé elgondolkodva –, pontosabban arra, amit képvisel – tette azután hozzá határozottabb hangon.

– Ki ez a fószer? – kérdezte hátul félhangosan a kopasz, denevérfülű Okostojás – olyan ismerős nekem – és bőszen nyomkodni kezdte a telefonját.

– Ja, nekem is. Olyan művész feje van, nem? – toldotta hozzá a hórihorgas Lóarcú.  

– Szüksége van rá, ez eddig oké – nyugtázta Ducika – csak azt nem értem, hogy hol és hogyan csinálja majd azt a képviselést, vagy hogy a fenébe is mondta?

– Nézze, van egy elméletem, amit ez a figura kitűnően demonstrálna az előadásomban. Sőt, amint megláttam, megvilágosodott egy eddig számomra homályos szempont is – magyarázta lelkesült hangon az ügyfél.

– Inkább azt mondja meg, mennyit fizet! Én szívesen magával tartok, ha többet kínál ezeknél. Ami persze nem olyan nehéz. Velem jobban járna. Én nem piálok – kínálkozott a Lóarcú.

– Nem, nem hiszem, és pont az utóbbi miatt nem. Egyébként kik azok az ezek? Kire …

– Mit játszod meg, mintha nem tudnád, hogy kire várunk! Idetolakodsz és kavarod itt nekünk a szart! – ugrott neki a Pirszinges.

– Kikérem magamnak ezt a hangot! Én jószándékkal közeledtem ehhez az úrhoz, nem tolakodóan. Továbbá úgy hiszem, nem tegeződünk, fiatalember!

– Jól van, nyugi. Szerintem te, bocsika, maga jobban szeretné azt, amit én képviselek – vágott közbe a botoxszájú Jócsaj, és tolta előre impozáns dekoltázsát. – Csak annyit magamról, hogy én már kaptam egyszer szöveges szerepet is. Ezek itt mind csak álmodoznak arról – mutatott körbe magabiztosan. – Csak talál nekem is valami demonstrálni valót! – kuncsorgott negédesen affektáló hangon.

– Nem, maga sem illik bele az elképzelésembe, kisasszony. Sajnálom, majd talán máskor – hárította el az ügyfél.

– Az enyém szerintem beleillene az elképzelésébe vagy micsodájába. Na, abba aztán tuti – röhögött föl a Bikanyakú – tudjátok, hogy kinek a micsodájába, ugye? – kacsintott a Jócsaj felé, és önelégült képpel nyugtázta, hogy a jól sikerült sziporkával magára vonta az egész társaság figyelmét.

– Úgy látom, hiába minden igyekezetem – mormogta maga elé lemondóan az ügyfél.  – Igazán nagy kár érte – csóválta a fejét, majd az órájára pillantott, és elindult visszafelé.

– Megtaláltam! Végre! – hadonászott a guglijával Okostojás – tudtam, hogy ismerős.  Ez kérem itt maga a Kérei, személyesen. A producer a Sikk tévénél. Tessék, itt van a fényképe is!

– A frászt, én már dolgoztam annál. Ez még csak nem is hasonlít rá – intette le a Pirszinges.

– Ez biztos csak egy kis köcsög, akit ideküldött a konkurencia szimatolni meg lenyúlni – csatlakozott a Bikanyakú –, de elég bendzsón csinálja.

Ekkor az épületből kijött egy ember, megállt a kaputól vagy tíz méterre, és onnan kiabált ki a rácsokon keresztül.

– Elmehetnek, emberek! Technikai okok miatt elmarad a mai forgatás. Jöjjenek holnap! Mindenki. Nagyon kellenek az ilyen különleges karakterek. Ezt üzeni a producer.

– Szemét banda! Ez a nap is elment a lecsóba! – mordult föl elkeseredett hangon a Bikanyakú, és nagyot rúgott a vaskapuba.

– Azt hiszik ezek, hogy mindent megengedhetnek maguknak!?

– Ideutazik az ember messziről a semmiért. Kidobott pénz.

– De hova lett a Kérei? – kiáltott föl Okostojás.

Forgolódtak, nézelődtek minden irányba, és föl nem foghatták, hogyan tűnhetett el ilyen hirtelen.

– Na, még ez is! – bosszankodott a Lóarcú.

Még hosszasan toporogtak, és reménykedve bámultak befelé. Hátha valami csoda folytán mégis csak megnyílik az a kapu! Vagy legalább visszajönne az a Kérei! Egyedül a Tanár úr indult el imbolygó léptekkel. A márkafüggetlen autószervíz irányába tartott.

 

Pilisborosjenő, 2020. szeptember 19.