A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója,
Imolai Judit a novellájában sajátosan személyesít meg - csak a történet végén értjük igazán, ki is beszél. Kiváló munka, örömmel közlöm.
Imolai Judit:
ARANYGÖMB
Minden a lehulló bordó levelekkel és a
nagy sárga tökkel szokott kezdődni, amit az asszony a piaci kosárban cipel haza.
A kosár alján a nehéz dolgok, a tetején a tojások.
„Szép?”, kérdezi az asszony, de nem vár
választ, mert úgyis azt csinálja, amit akar. A garázs ajtajából figyelem,
ahogyan mindent bepakol a kamrába és a konyhába. A tököt majd késsel
faragcsálja, és tele lesz a ház gyertyákkal. „For-ró!”, szótagolja hangosan az
ember, pedig nem vagyok süket. Tudom magamtól is, hogy a büdös pálcácskákkal
meggyújtott gyertyához nem szabad közel menni. Azért van annyi eszem, hogy ne
nyúljak hozzá, csak két hideg téllel korábban véletlenül meglöktem az egyiket,
és kigyulladt az abrosz. Akkor az asszony elkezdett kiabálni, az ember
megijedt, rohangált a piros palackkal, beterítette fehér habbal ez egész
ebédlőt. Aznap nem kaptam vacsorát.
Amikor még hidegebb az idő, és már hideg
fehér hó van a kertben, akkor hozza be az ember a szúrós ragadós erdei fát a
garázsba. „Vigyázz, menj arrébb”, mondja nekem, és nem kell felelnem. Ha nem
keringek körülötte, akkor nem vágja a saját kezébe a baltát, és elsőre sikerül
beletennie a fát a fém tartóba. Akkor pont úgy áll a keserű szagú fa a szobában,
ahogy az erdőben volt. Szívesen megkérdezném, „Ezt miért kellett?”, de jobbnak
látom, ha nem is megyek oda. Valamelyik évben meg akartam nézni, hogy nem
maradt-e madárfészek az ágak között, aznap éjjelre bezárták a nagyszoba
ajtaját.
Az a legjobb idő, amikor előkerülnek a
nagy aranygömbök. Van már a nagy bejárati ajtón is egy tobozkoszorú, színes
masnikkal. „Feléred?”, kérdezi az asszony, de csak sötéten visszanézek rá. Hogy
érném fel, nem tudok repülni. Amikor még nem rakták el a teraszról a műanyag kerti
székeket, onnan fel tudtam érni, de azt tavalytól már elpakolják télre. Az
asszony már a nappaliban szokott forró bögrével a díványra ülni, csend van és
meleg.
„Milyen szép a karácsonyi dísz, ugye?”,
szól hozzám az asszony, miközben egy aranyozott gömböt forgat a kezében. Rövid
pillantást vetek rá, a szememet elkápráztatja a lángok fénye, az apró
fénycseppek. A rózsaszínű aranygömb a kedvencem. Az jó jel. „Szép, igen, szép”,
hajtom le a fejem, mintha bólintanék. Nyaffanok is egyet. Mégiscsak érezze az
asszony, hogy kapcsolatban vagyunk.
Az aranygömböt szeretem. A nagy dobozban
tartja az asszony a garázsban, többféle gömb van a papírban. A kulcsos
szekrényből szokta elővenni, és közben mindig mondja: „Nem szabad”. De én
szeretem a gömböket, és azt a rózsaszínűt főleg, ami pont olyan színű, mint az
aznapi vacsora. Az ritkán van, én abból akkor kapok, ha jó vagyok. Ha nem
nyúlok a nyáron a kulcsos szekrényben tartott dobozhoz, a szobába bevonszolt
erdőillatú fához sem, és a gömbökhöz sem, akkor én is kapok a rózsaszínű
halból. „Az lazac”, mondja rosszalló hangsúllyal az ember. „Ünnep van”,
mosolyog az asszony. Szépen nézek. Nagyra nyitom a szemem, és mozdulatlan
maradok.
Az illatos koszorú, a gyantás fenyő,
kesernyés narancshéj nem érdekel, a meleg szőnyegek és a régi párnás bútorok inkább.
A simogató gazdasszony egy bögre forró teával telepszik le a kanapéra. A csend
nyugodt. Szeretem.
De az idő múlik. Ha a hideg erősebb, már
elfogyott a rózsaszín hal, és az utcán hangosabbak az emberek. Félek. Előbb-utóbb
eljön az a rettegett éjszaka, amikor szétszakad a fejem a hangos durrogástól, a
fények és a robbanás szétkaszabolja a csendet. Pár éve, amikor kicsi voltam, azonnal
a kanapé alá menekültem. A szűk hely biztonságot adott, de a szívem akkor is
olyan hevesen vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból.
„Csak egy éjszaka”, mondta az asszony
akkor. „Ne félj, minden rendben lesz!” Nem értettem a szavakat, csak azt, hogy
a világ hirtelen veszélyesebb lett. Most is hallgatom a gyertyák pattogását,
figyelem a távolban előre megvillanó fényeket. Tudom, hogy nemsokára jönnek a
hangok is, azok a szörnyű, recsegő csattanások, amelyek nem különböznek attól a
pillanattól, mikor egy félérett kismadár zuhan le a fáról, vagy mikor a fény
felé szalad egy surranó lepke. Egy csattanás, és vége.
Az a pokoli szó, amely már most,
hetekkel előtte is ott lappang a gondolataim mélyén, mint egy készenléti
karmokkal figyelő, széltől is megrémülő egér. „Tűzijáték lesz”, mondja az
ember. Az idő lomhán vánszorog előre, s minden dísz, minden gyertya egyre
közelebb hozza azt a napot. Nem értem, miért olyan fontos a fények és robajok
ünnepe. Csak azt tudom, hogy békét akarok. Csendet, amit nem szaggatnak meg a
hirtelen robbanások, a villanó éjszakák.
De a gyertyák meleg fénye mégis megnyugtat.
A lángok hűségesen pislákolnak, mintha azt üzennék: „Az éjszaka elmúlik, eljön
a reggel.” Lassan elnyúlok a fotel mellett, hallgatom a távol zengő neszeket, a
szívem szaporán ver. Lehunyom a szememet, és álmodom egy világról, ahol a csend
örökké tart. Aranygömb, rózsaszín hal, meleg, csend. Dorombolok.
