A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Krajnyák Dalma Kosztolányi Dezső Fürdés című novellájának hatására írt egy elbeszélést, házi feladatként. Kiváló munkáját nagy örömmel közlöm.
Krajnyák Dalma
Fürdés
Hanna mélázva feküdt az öntöttvas
fürdőkádban, lábujjai szórakozottan játszottak a túlfolyó résein. Csak a jobb
lábfeje kandikált ki a sűrű, csillámló fürdőhab buboréktengeréből, hagyta, hogy
egész testét elfedje a fehér, könnyű pamacstakaró. Habfürdő. Hahhh. Utoljára
talán tizennégy évesen volt benne része, amikor elkerült kollégiumba és az
egyik hétvégén a szobatársa elhívta magukhoz vendégségbe. Tudta, hogy Kriszta
csak megsajnálta, hogy inkább gubbaszt hétvégeken is a kollégiumi szobában,
mint hogy hazamenjen a nyomorba, de ennek ellenére elfogadta a meghívást.
Krisztáéknál volt kád, nem csak lavór. És volt meleg víz, puha törülköző és
habfürdő. Hanna fanyar hümmögéssel zökkentette ki magát az emlékezésből, majd a
káddal szemben lévő órára tévedt a tekintete. Már több mint harminc perce ül a
vízben, konstatálta. Érezte is, hogy lassan egészen kihűl már, de azért még
kellemes langyossággal simogatja bőrét a
víz. Ki akarta élvezni a fürdőzés minden pillanatát. Soha nem tölthetett
ezelőtt még ennyi időt a fürdőszobában, mióta itt van, soha. Csak egy
villámgyors tusolásra volt mindig lehetőség, aztán fogmosás, felöltözés,
előfordult, hogy a fésülködés már nem fért bele, csak a következő körben. Mrs
Blackfordot ugyanis fél óránként kellett egyik oldaláról átfordítani a másikra,
ellenőrizni a csöveket, adott esetben az infúzió adagolását és hogy az ágyrács
megfelelően van-e rögzítve, nehogy leessen a beteg, ha netán rohama lenne.
Az özvegy, idős Mary nénit, vagy ahogy
az időnként a házba özönlő unokák és rokonok hívják, Aunty Mary-t vagy Granny-t
hazahozták a kórházból és a hálószobáját átalakítatták egy multifunkcionális
kórteremmé. Annyira haza akart jönni a néni, hiányoztak neki azok a nagy,
színes pünkösdi rózsák a háló faláról, ami igazi angol stílusban volt
kitapétázva. Hiába vitt a lánya, Bonnie csodás csokrokat a kórházi látogatások
alkalmával, az nem volt ugyanaz. Ő a tapétát akarta meg a porcelánszobrok
látványát az ággyal szembeni vitrines szekrényből. Már ameddig el tudta mondani
egyértelműen, mit szeretne és hogy mit lát. Az állapota azóta csak romlott,
mint az várható volt, de a család mégis nyugodtabb volt, tudván, hogy a néni az
otthonában van, amihez úgy ragaszkodik, ráadásul huszonnégy órás szakértő
ápolói felügyelet mellett.
Huszonnégy órás. Ez volt Hanna
műszakjának pontos megnevezése. Hivatalosan mondva bentlakásos ápoló. Hogy
irigykedtek rá a lengyel kollégák az otthonban, amikor neki ajánlották fel ezt
a munkalehetőséget! Nővérszállás helyett kényelmes szoba, kosztpénz és pár száz
fonttal több fizetés. Azért ez már valami. Hanna is előrelépésnek vélte. A
kemény munkához már hozzászokott, ismerte az ápolói szakma összes árnyoldalát,
de az idősek hálás tekintete, na és persze a spórolt kis pénz a bankszámláján
olykor feledtetni vélte vele a nehézségeket. Azt, hogy tulajdonképpen nincs
élete. Magánélete, az nincs. Se fiatalsága. Amellett, hogy nap mint nap félretett
a komódjába az élelmiszerre szánt pénzből lecsípett pár fontot és a havi
fizetését szinte érintetlenül hagyta – hiszen nem is volt alkalma azt elkölteni
– Hanna csak várt. Várt, hogy egyszer majd valamikor, elkezdjen élni. De ez az
időpont egyre megfoghatatlanabbá vált számára, egyre homályosabb lett a
képzeletében, hogy mégis mikor, hogyan fog ez bekövetkezni, amikor ő majd élni
fog. Magával törődni. Magának vásárolni. Netán főzés helyett étteremben enni.
Online aerobik-videók helyett edzőteremben sportolni.
A múltkor Katja, a volt kollegája moziba
hívta. Igen, az otthonban voltak szabad napszakok a siftek között. Hanna azt
mondta, egyelőre nem tud menni. Mrs Blackford teljesen kiszolgáltatott és nem
hagyhatja magára akkor sem, ha éppenséggel itt vannak a rokonok. Egyébként
sincs már szerinte sok hátra szegénynek. Szerette Mary nénit, igazán megszerette,
mióta itt dolgozik. Tudta, hogy amikor magánál van az idős hölgy, kell, hogy az
lássa őt, mint egyfajta megnyugtató biztosítékot és bizonyosságot. Tehát nem,
sajnos nem mehet. De ha Mary néni elmegy – amit senki nem tudhat pontosan,
mikor fog megtörténni – akkor ő is elmegy. Katjával, a moziba. És Londonból is,
el, örökre. Talán Párizsba. Igen, Párizs lesz. Vagy csak Canterbury, de nem fog
többet bentlakásos ápolóként dolgozni. Hanna ezt megígérte magának, bár
legtöbbször maga sem értette miért. Hiszen sok szempontból soha nem volt még
ilyen jó élete, miért is elégedetlenkedik? Mégis mit akar? Puha double-bed,
minőségi alapanyagok a főzéshez, romantikus kis parkosított kert, ahol ő is
eltölthetett olykor lopott perceket, még ha a kerti törpéket giccses túlzásnak
is tartotta. Egy világ választja el ezt
az otthont a sajópetri szegénysor vályogházától. Minden értelemben. Soha nem
gondolta volna…
Akkor is átsuhant ez az agyán, amikor a
kádban nyújtózkodott, mígnem a fülében sztereóban szóló zenén átszűrődött
valami furcsa nyöszörgés. Nem, inkább kiáltás-féleségnek hallatszott, de
amolyan messziről jövőnek, mintha a szomszédból, a másik házból, a másik utcából…
Ez a hang megzavarta Hannát és még hangosabbra állította a zenelejátszót. Most
már dübörgött az Aerosmith ’Don’t wanna miss a thing’ című száma, teljesen
elnyomva az előbb még be-beszivárgó külső hangfoszlányokat. Még öt perc, aztán
kiszáll, gondolta, ennyi relax jár neki, pont ez és a következő dal még belefér,
addig nem gondol semmire.
Furcsa volt Hannának a kontraszt, az
iménti nagy zenebona és a hirtelen beállt csönd között, miután kivette a
fülhallgatót a füléből, hogy komótosan, porcikáról-porcikáról áttörölje nedves
testét. Most olyan gonddal és odafigyeléssel dörzsölte a testrészeit, ahogy
csak a gondozottjainak szokta. Ő rendszerint még vizes, amikor már az alsónemű
rajta van a nagy kapkodásban. Ezúttal viszont mindent akkurátusan végrehajtott,
mintha a női magazinok szépségápolási rutinja követendő szentírás lenne:
testápoló, többlépcsős haj- és arcpakolás, smink, frizura. Utóbbi kettőt nem
vitte túlzásba, a természetesség híve volt - egy leheletnyi pirosító és kis
szempillaspirál szájfénnyel pont megtette. Rakoncátlan tincseit pedig
kivasalta. Fehérneműje pamut, semmi csipke, elvégre nem randizni készült. Bár,
a férfiakat soha nem érdekli, hogy milyen a bugyi, csak az, hogy minél hamarabb
lekerüljön róla, már megtanulta jól. Ez futott át benne és fintorogva
elmosolyodott, miközben bekapcsolta a melltartóját. Ha pamut, hát pamut.
Viszont ezúttal nem a fehér köpenyét vette vissza, nem is a szaladgálós farmerét,
amit a bevásárláshoz hord.
Izgatottan lépett a szekrényhez, hogy
kivegye hátulról a sárga virágos ruháját, melyet csak jelesebb napokon szokott
hordani. El is tanakodott, mikor volt rajta utoljára, miközben végigsimított a
félig kinyílt boglárkákon. Ezen a ponton már a torkában dobogott a szíve. Ujjai
remegtek, ahogy lefejtette az anyagot a vállfáról. Továbbra is síri csend honolt
az egész felső emeleten, ő pedig már a lélegzetét is visszafojtotta. Így bújt
bele a ruhába, lüktető halántékkal, nem tudva, hogy ez még a hangos zene utóhatása
vagy már az oxigén hiánya. Fogta a táskáját és elindult a csigalépcső felé.
A lépcső előtt közvetlenül jobbra volt
Mrs Blackford hálószobája. Hanna tudta, hogy el kell haladnia előtte, hogy
kötelessége van, hogy meg kell néznie, kötelessége megnéznie, hogy az a két
ráncos kar ütögeti-e még reményvesztve a parkettát. Amikor a fürdővizet engedte
egy bő órával ezelőtt, még hallotta a tenyerek hangos és kétségbeesett
csapkodását, amit egy nagy, krumpliszsák-szerű puffanás előzött meg. Utána nem
tudja, mert betette a kedvenc lejátszási listáját. Hanna most csak a magassarkúja
ütemes koppanását érzékelte az előtér parkettáján, míg végül ráfordult a
lépcsőre. Előtte azonban megakadt a szeme a bazsarózsákon, amik láttatni
engedték magukat a félig kinyílt ajtó résén át, majd a padlóra tévedt a
tekintete. Két viaszos kar, mozdulatlan. Onnan továbbkúszott a pillantása az
üres ágyra, mellette a leszerelt ágyrács. Azonnal visszaemelte a szemeit a
kacagó rózsákra, mindezt egy másodperc töredéke alatt, és már nyúlt is a
telefonjáért, amibe egy gyors üzenetet pötyögött, míg leért a földszintre, hogy
aztán nagyot csapódjon mögötte a bejárati ajtó.
„Szia Katja, mégis jó a mozi, egy óra
múlva vetítik a filmet, ha neked is megfelel, ott találkozunk.”
Gondolta, ha hazaért, Bonnienak is üzen.
Mary néni lányát ráér a film után értesíteni a balesetről.