Szépírói kurzus 2020/ősz/12 - Szepesi Jolán - Jolka verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Szepesi Jolán-Jolka szabadverset írt, olyan témában, amely mindig aktuális. Kiváló munka, ajánlom mindenki figyelmébe.

Szepesi Jolán-Jolka
nőnap
 
ha lett volna Apám figyeltem volna
hogy borotválkozik naponta
keze hogy simítja hajam
láthattam volna hogy pillant Anyámra
hogy néznek össze cinkosan
ha lett volna bátyám
meghúzta volna copfomat
ha ő elszívott egy cigit
beárultam volna biztosan
öcsém kivel játszhattam volna katonásdit
és olvashattam volna Karl May-t neki
ha lett volna Anyámnak bátyja
neki óriás cipője  cigaretta szaga ruhájának
ha lett volna gyermekéletemben                                 
megtanultam volna a férfit
s nem féltem volna tőlük soha
 

 

Szépírói kurzus 2020/ősz/11 - Bali Anikó verse

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Bali Anikó Tolnai Ottó versének hatására készített egy újabb nagyon jó művet. Örömmel közlöm.  

 

Bali Anikó

 

az anyák döntenek

 

*ki dönti el mi ehető mi édes

én azt mondom az anyák döntenek

ösztönből

déenesbe programozott kóddal

testükkel táplálnak

eres mellük zsíros tejet kínál

ha el nem apad

a nagyvárosok pótanyákkal

tápszerrel etetnek

úgy mesélik majd

a tápos nemzedék

mindig az anyák

ők döntenek

mi ehető mi édes

mint az anyatej

 

 

*Tolnai Ottó: Mi ehető mi édes

https://reader.dia.hu/document/Tolnai_Otto-Nem_konnyu-31732

Szépírói kurzus 2020/ősz/10 - Hajnal Éva verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Hajnal Éva Tolnai Ottó nyomán írt egy kiváló verset. Példaértékű munka, ezért itt a Blogon is örömmel közlöm.   

Hajnal Éva
stollwerck
-Tolnai Ottó hatására -
 
elemér bácsit 
a sarki boltost
mindenki hülye zsidónak hívta csak mi nem
pipadohányt árult
olyan jó dohányillat volt nála
meg újságot
és lottót
én stollwerck cukorkáért jártam hozzá
1967-ben
ő minden találkozásunknál sajnálta hogy meghalt az apukám
és mindig küldött még egy stollwercket a testvéremnek is
hazáig szaladtam
leültem az udvaron a kút melletti padra 
és megettem mindkettőt
a második sosem ízlett
elemér bácsi rég meghalt
a szemüveges férfi 
azzal a fekete táskával itt a buszon 
szakasztott a mása
épp van egy karamella a zsebemben
a legjobbkor
 
 

Szépírói kurzus 2020/ősz/9 - Papp Lídia novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Papp Lídia Csáth Géza Anyagyilkosság című novellája alapján írt egy elbeszélést. Kiváló munka.  

PAPP LÍDIA

 A STRÉBER

         Biztosak voltunk benne, hogy te leszel az egyetlen, aki viszi valamire közülünk. Neked nem az a sors volt megírva, mint a legtöbbünknek, hogy a közeli pelenkagyárban robotoljon. Fent a fővárosban lett volna a helyed. Amíg mi óra alatt papírgalacsinokkal dobáltuk egymást, vagy az iskolaudvaron összegyűjtött bogarakat pöcköltük a másikra, te az első padsorban jegyzeteltél. Mindent gyöngybetűkkel írtál le, a házikat rólad másoltuk, és a te füzeteidből tanultunk dolgozatokra. Ha suli után focizni hívtunk, lesütötted a szemed. Sietned kellett haza gyakorolni. Anyád soha nem engedett el sehova, a szava pedig számodra szent volt.  

     Egyesek csúfolni kezdtek, de úgy tettél, mint akit nem érdekel, úgyhogy megunták. Megszoktuk a különcséged, a koravén tekinteted, a görcsös igyekvést, hogy megfelelj a felnőtteknek. Bujkálva szívtuk az első cigarettáinkat, miközben te egyre csak abban a nagy házban gyakoroltál. Nem mondtad el, hogy mit, mintha szégyellted volna, de titokban utánad osontunk és a függönyön át láttuk azt a komor szobát benne a rengeteg hangszerrel. Csak a hegedűt és a zongorát ismertük fel. Nem tudom miféle csodagyereket akartak belőled csinálni, de még a színötös eredményeidért sem cseréltük volna el veled az iskola utáni délutánjainkat. Pocsékul játszottál. Anyád végig ott volt veled a szobában és megparancsolta, hogy játszd el ugyanazt a hegedűszólót, te pedig mindannyiszor hibáztál. Nem lázadtál, nem mondtál neki nemet, ahogy mi tettük volna, csak a könnyeiden keresztül nézted a kottaállványt miközben próbáltál neki eleget tenni. Ez ismétlődött meg minden nap egészen késő estig. Nem hiszem, hogy ezt az életet akartad élni.
                  Egyedül énekórán nem figyeltél. Persze énekórán senki sem figyelt, a tanárok félévente váltották egymást, ennyi idő volt kicsinálni őket. Unatkoztál és telefirkáltad a könyvet. Akkor még nem értettem, hogyan lehetett ehhez merszed. Azóta már tudom, hogy a születésedtől kezdve beléd erőltetett komolyzene, a lépésről-lépésre elrendezett jövőd elleni lázadás volt, hogy sötét démonokká, rideg temetővé, vagy épp fekete tollú madarakká rajzolj át minden egyes kottafejet, amit csak megláttál a papíron.
             Azt hittük, bele fogsz roppanni a szégyenbe, amikor az énektanár odasétált hozzád és elvette a könyvet. Ez volt az egyetlen óra, ahol a hátsó padsorban húztad meg magad. Sokáig szótlanul meredt a sötét rajzokra majd a tanári asztalra tette. Minket elengedett, de neked ott kellett maradnod.
                A rajzaid jók voltak. Onnantól kezdve erről sustorgott az egész tanári kar. Az énektanár úgy lobogtatta a könyvet, mint egy győzelmi zászlót, körbehordta az egész iskolán, és attól kezdve valami furcsa büszkeség kezdett el csillogni a szemében. Egyszerűen kinevetett, amikor azt mondtad, hogy neked a zenével kell foglalkoznod, aztán úgy simogatta meg a buksidat, mintha egy eltévedt kisgyerek lennél. Rád kacsintott, hogy majd ő ezt elintézi, ne is próbálj ellenkezni. Beszél anyukáddal, legjobb, ha te is ott leszel, holnap be is hívja, hiszen neked a Képzőművészetin van a helyed a fővárosban. A rajzok kicsit nyomasztóak ugyan, de az nem baj, ő különben sem érti, hogy rajzórán, miért csak csendéleteket kell másolni, abból nem derül ki semmi.
               Megsemmisülve rogytál vissza a padba, mi pedig összesúgtunk a hátad mögött, hisz tudtuk, hogy anyád az egyetlen felnőtt, aki nem lesz büszke rád egy összefirkált énekkönyv láttán. A beszélgetés után vele léptél ki az iskola kapuján, az ujjai karmokként szorították a vállaidat. Úgy vezetett végig maga előtt a főutcán, mint egy elítéltet. Az volt az utolsó nap, hogy iskolába jöttél. Az első hetekben még elbicikliztünk a házatokhoz és hallgatóztunk, hátha meghalljuk a nyekergésedet, vagy a függönyön át meglátjuk anyád föléd magasodó árnyékát, de már mindenhol csönd volt. Olyan volt, mintha fogságba kerültél volna. Az ő fogságába. Ha valaki nagy ritkán összefutott anyáddal a boltban és irántad érdeklődött, szűkszavúan csak azt válaszolta, hogy beteg vagy, ágynyugalomra van szükséged. Nem tűnt igaznak. Idővel aztán homályosodni kezdett az alakod, és nem gondoltunk többet se rád, se a rajzaidra, csak a füzeteid jöttek volna jól érettségi évében.
                Már túl voltunk a vizsgákon, amikor az egyik délelőtt szirénázó autók lepték el az utcákat és egyenesen felétek tartottak. Az emberek kicsődültek a házaik elé, fojtott hangon kérdezték egymástól, hogy mi történt. Soha olyan hangja még nem volt a környéknek. Láttuk, ahogy bilincsbe verve kivezetnek a házatokból és beültetnek az egyik rendőrautóba. Anyád holttestét az elfüggönyözött zeneszoba padlóján találták meg, a vére addigra már megalvadt. Egy hegedű félbetört vonójával vágták el a torkát.
    
 

Szépírói kurzus 2020/ősz/8 - Somogyi Feri elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Somogyi Feri Camus ismert első mondatához kapcsolódott: "Ma halt meg anyám", ennek hatására írt egy elbeszélést, házi feladatként. Kiváló munkáját örömmel közlöm. 

SOMOGYI FERI:     

 

Anya meghalt

 

Ma halt meg anyám. Az előbb még itt állt mellettem, most pedig fekszik a szőnyegen, kezében a telefonkagylóval. Kiveszem a kezéből.

- Szia, nagyi, hogy vagy? Én jól. Persze, tanulok, odafigyelek, szót fogadok, igen, anya is jól van, az előbb még itt volt velem, de most lefeküdt, nem, nincs semmi baj, csak elálmosodott. Szia, nagyi, megmondom neki.

Hallod, anya, a nagyi nem érti, mi van veled. Olyan furcsa vagy, mint hajdanán a papa.

Minden azzal a széles levelű sötétzöld növénnyel kezdődött a kert végében. Láttam, hogy a nagyi titokban tépkedi, az istállóban apró darabokra vágja, és a kacsák elé szórja. A kacsák estére kidőltek, ott feküdtek élettelenül szanaszét az udvaron. Azt hittük elpusztultak. Összeszedtük, és egy ládába raktuk őket.

Reggel nagy meglepetés ért minket. A ládában egyetlen állattetem sem volt. A kacsák vígan rohangáltak, hápogtak az udvaron, élvezték az életet. Álltunk a nagyival szótlanul, és nem értettük mi történhetett. Igaz, ő egy kicsit mosolygott.

A következő napokban ez a furcsa dolog többször megismétlődött. Először a birkák hullottak el, majd a disznók dőltek ki, végül Hurka és Kolbász, nagyi két yorkshire terriere feküdt élettelenül az udvar közepén. Egy kis idő múlva szerencsére mindegyik állat visszatért közénk. Azaz nem mindegyik. Kolbász órák múlva sem mozdult, nagyi bármit csinált vele, menthetetlen volt. Az állatorvos mérgezésre gyanakodott, de mi nagyival nem tudtunk rájönni, hogy a kis kedvencünk mit ehetett, vagy ihatott, ami ezt okozta. Már majdnem megszólaltam, hogy elmondjam az elmúlt napok eseményeit, de a nagyi megszorította a kezemet. Rendben, ez legyen a mi titkunk.

Sokáig nem történt semmi említésre méltó, az állatok nem hullottak el, nagyi sem húzgálta ki a gyomot a kert végében. A nyár végén hazaköltöztem anyámhoz, vett egy új lakást. Dezső bácsi segített neki. Szerencsére ő csak ritkán jött át. Hetente kétszer. Ilyenkor anya mindig kipirult, sört vett elő a hűtőből, és nevetgélt. Aztán az iskolatáskám a kezembe nyomta, és bezárt a szobámba. Tanulj, súgta a kulcslyukon át. Persze, mit is tehetnék. Az egész életem abból áll. Anya folyton talál valami szorgalmi feladatot. Utálom Anyát. Ha nem tanulni kell, akkor bevásárolni. Persze sosem ad elég pénzt. Mindig nekem kell kitalálnom, mit hagyjak ott. Aztán velem kiabál, hogy csokit miért vettem, tejfölt meg miért nem. Olvasni sem hagy soha. Ha éppen elkezdenék, biztos beszélgetni akar. És csak mondja, mondja a magáét. Amikor pedig látja, hogy lopva a könyvbe pillantok, máris lendül a keze, és még el sem csattan a pofon, máris mondja, hogy ne haragudjak. De haragszom. Esténként a párnát fojtogatom, és azt képzelem, az anyám az.

Anya még mindig a szőnyegen fekszik. Várom, hogy felébredjen. A papával is így volt. Anyával rohantunk, mert telefonált a nagyi. A papa nem mozdult. A tévé előtti szőnyegen feküdt. Mintha aludna. Csak az arca volt egy kicsit fura, mintha fájdalmai lennének. Anyám a másik szobába ráncigálta a nagyit:

- Mit csináltál?

- Semmit.

- Ez neked semmi?

- Kérdezd Robertát.

- Kicsodát?

- Apád minden délután ott van nála.

- Javítja a tetőt.

- Van ott más is.

- Nincs ott semmi. Csak itt. Amit te csináltál.

A papa szerencsére egy fél óra múlva már a régi volt. Kanalazta a gulyáslevest, és nem emlékezett semmire.

Remélem anya is mindjárt felébred. Néz rám csodálkozva, aztán kéri, hozzam a táskáját, meg egy pohár vizet, beveszi a vérnyomás-gyógyszerét. Így lesz. Érdemes volt elmenni a nagyihoz, tépni pár gyomot, beáztatni, majd teát főzni belőle. Ahogy a nagyinál láttam.

Papa az eset óta nem megy segíteni senkinek. Ül a szobában, nézi a tévét, olvas vagy keresztrejtvényt fejt. Papa már nem a régi.

Remélem, anyám sem lesz olyan, mint korábban volt.

De mi van, ha nem ébred fel? Olyan nincs, mert akkor egyedül maradtam. Biztos a nagyihoz kerülök. Azt már nem. Annak nem lesz jó vége. Inkább ébredne fel végre már anya. Legyen minden a régi.

Nem. Azt már nem. Akkor inkább főzök egy teát Dezső bácsinak is, és fojtogatom tovább a kispárnámat. Igen, így lesz. Ébredj már fel, anya.

 

 

Szépírói kurzus 2020/ősz/7 - Krajnyák Dalma elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Krajnyák Dalma Kosztolányi Dezső Fürdés című novellájának hatására írt egy elbeszélést, házi feladatként. Kiváló munkáját nagy örömmel közlöm. 

Krajnyák Dalma
 
    Fürdés
 
    Hanna mélázva feküdt az öntöttvas fürdőkádban, lábujjai szórakozottan játszottak a túlfolyó résein. Csak a jobb lábfeje kandikált ki a sűrű, csillámló fürdőhab buboréktengeréből, hagyta, hogy egész testét elfedje a fehér, könnyű pamacstakaró. Habfürdő. Hahhh. Utoljára talán tizennégy évesen volt benne része, amikor elkerült kollégiumba és az egyik hétvégén a szobatársa elhívta magukhoz vendégségbe. Tudta, hogy Kriszta csak megsajnálta, hogy inkább gubbaszt hétvégeken is a kollégiumi szobában, mint hogy hazamenjen a nyomorba, de ennek ellenére elfogadta a meghívást. Krisztáéknál volt kád, nem csak lavór. És volt meleg víz, puha törülköző és habfürdő. Hanna fanyar hümmögéssel zökkentette ki magát az emlékezésből, majd a káddal szemben lévő órára tévedt a tekintete. Már több mint harminc perce ül a vízben, konstatálta. Érezte is, hogy lassan egészen kihűl már, de azért még kellemes langyossággal simogatja  bőrét a víz. Ki akarta élvezni a fürdőzés minden pillanatát. Soha nem tölthetett ezelőtt még ennyi időt a fürdőszobában, mióta itt van, soha. Csak egy villámgyors tusolásra volt mindig lehetőség, aztán fogmosás, felöltözés, előfordult, hogy a fésülködés már nem fért bele, csak a következő körben. Mrs Blackfordot ugyanis fél óránként kellett egyik oldaláról átfordítani a másikra, ellenőrizni a csöveket, adott esetben az infúzió adagolását és hogy az ágyrács megfelelően van-e rögzítve, nehogy leessen a beteg, ha netán rohama lenne.
    Az özvegy, idős Mary nénit, vagy ahogy az időnként a házba özönlő unokák és rokonok hívják, Aunty Mary-t vagy Granny-t hazahozták a kórházból és a hálószobáját átalakítatták egy multifunkcionális kórteremmé. Annyira haza akart jönni a néni, hiányoztak neki azok a nagy, színes pünkösdi rózsák a háló faláról, ami igazi angol stílusban volt kitapétázva. Hiába vitt a lánya, Bonnie csodás csokrokat a kórházi látogatások alkalmával, az nem volt ugyanaz. Ő a tapétát akarta meg a porcelánszobrok látványát az ággyal szembeni vitrines szekrényből. Már ameddig el tudta mondani egyértelműen, mit szeretne és hogy mit lát. Az állapota azóta csak romlott, mint az várható volt, de a család mégis nyugodtabb volt, tudván, hogy a néni az otthonában van, amihez úgy ragaszkodik, ráadásul huszonnégy órás szakértő ápolói felügyelet mellett.
    Huszonnégy órás. Ez volt Hanna műszakjának pontos megnevezése. Hivatalosan mondva bentlakásos ápoló. Hogy irigykedtek rá a lengyel kollégák az otthonban, amikor neki ajánlották fel ezt a munkalehetőséget! Nővérszállás helyett kényelmes szoba, kosztpénz és pár száz fonttal több fizetés. Azért ez már valami. Hanna is előrelépésnek vélte. A kemény munkához már hozzászokott, ismerte az ápolói szakma összes árnyoldalát, de az idősek hálás tekintete, na és persze a spórolt kis pénz a bankszámláján olykor feledtetni vélte vele a nehézségeket. Azt, hogy tulajdonképpen nincs élete. Magánélete, az nincs. Se fiatalsága. Amellett, hogy nap mint nap félretett a komódjába az élelmiszerre szánt pénzből lecsípett pár fontot és a havi fizetését szinte érintetlenül hagyta – hiszen nem is volt alkalma azt elkölteni – Hanna csak várt. Várt, hogy egyszer majd valamikor, elkezdjen élni. De ez az időpont egyre megfoghatatlanabbá vált számára, egyre homályosabb lett a képzeletében, hogy mégis mikor, hogyan fog ez bekövetkezni, amikor ő majd élni fog. Magával törődni. Magának vásárolni. Netán főzés helyett étteremben enni. Online aerobik-videók helyett edzőteremben sportolni.
    A múltkor Katja, a volt kollegája moziba hívta. Igen, az otthonban voltak szabad napszakok a siftek között. Hanna azt mondta, egyelőre nem tud menni. Mrs Blackford teljesen kiszolgáltatott és nem hagyhatja magára akkor sem, ha éppenséggel itt vannak a rokonok. Egyébként sincs már szerinte sok hátra szegénynek. Szerette Mary nénit, igazán megszerette, mióta itt dolgozik. Tudta, hogy amikor magánál van az idős hölgy, kell, hogy az lássa őt, mint egyfajta megnyugtató biztosítékot és bizonyosságot. Tehát nem, sajnos nem mehet. De ha Mary néni elmegy – amit senki nem tudhat pontosan, mikor fog megtörténni – akkor ő is elmegy. Katjával, a moziba. És Londonból is, el, örökre. Talán Párizsba. Igen, Párizs lesz. Vagy csak Canterbury, de nem fog többet bentlakásos ápolóként dolgozni. Hanna ezt megígérte magának, bár legtöbbször maga sem értette miért. Hiszen sok szempontból soha nem volt még ilyen jó élete, miért is elégedetlenkedik? Mégis mit akar? Puha double-bed, minőségi alapanyagok a főzéshez, romantikus kis parkosított kert, ahol ő is eltölthetett olykor lopott perceket, még ha a kerti törpéket giccses túlzásnak is tartotta.  Egy világ választja el ezt az otthont a sajópetri szegénysor vályogházától. Minden értelemben. Soha nem gondolta volna…
    Akkor is átsuhant ez az agyán, amikor a kádban nyújtózkodott, mígnem a fülében sztereóban szóló zenén átszűrődött valami furcsa nyöszörgés. Nem, inkább kiáltás-féleségnek hallatszott, de amolyan messziről jövőnek, mintha a szomszédból, a másik házból, a másik utcából… Ez a hang megzavarta Hannát és még hangosabbra állította a zenelejátszót. Most már dübörgött az Aerosmith ’Don’t wanna miss a thing’ című száma, teljesen elnyomva az előbb még be-beszivárgó külső hangfoszlányokat. Még öt perc, aztán kiszáll, gondolta, ennyi relax jár neki, pont ez és a következő dal még belefér, addig nem gondol semmire.
    Furcsa volt Hannának a kontraszt, az iménti nagy zenebona és a hirtelen beállt csönd között, miután kivette a fülhallgatót a füléből, hogy komótosan, porcikáról-porcikáról áttörölje nedves testét. Most olyan gonddal és odafigyeléssel dörzsölte a testrészeit, ahogy csak a gondozottjainak szokta. Ő rendszerint még vizes, amikor már az alsónemű rajta van a nagy kapkodásban. Ezúttal viszont mindent akkurátusan végrehajtott, mintha a női magazinok szépségápolási rutinja követendő szentírás lenne: testápoló, többlépcsős haj- és arcpakolás, smink, frizura. Utóbbi kettőt nem vitte túlzásba, a természetesség híve volt - egy leheletnyi pirosító és kis szempillaspirál szájfénnyel pont megtette. Rakoncátlan tincseit pedig kivasalta. Fehérneműje pamut, semmi csipke, elvégre nem randizni készült. Bár, a férfiakat soha nem érdekli, hogy milyen a bugyi, csak az, hogy minél hamarabb lekerüljön róla, már megtanulta jól. Ez futott át benne és fintorogva elmosolyodott, miközben bekapcsolta a melltartóját. Ha pamut, hát pamut. Viszont ezúttal nem a fehér köpenyét vette vissza, nem is a szaladgálós farmerét, amit a bevásárláshoz hord.
    Izgatottan lépett a szekrényhez, hogy kivegye hátulról a sárga virágos ruháját, melyet csak jelesebb napokon szokott hordani. El is tanakodott, mikor volt rajta utoljára, miközben végigsimított a félig kinyílt boglárkákon. Ezen a ponton már a torkában dobogott a szíve. Ujjai remegtek, ahogy lefejtette az anyagot a vállfáról. Továbbra is síri csend honolt az egész felső emeleten, ő pedig már a lélegzetét is visszafojtotta. Így bújt bele a ruhába, lüktető halántékkal, nem tudva, hogy ez még a hangos zene utóhatása vagy már az oxigén hiánya. Fogta a táskáját és elindult a csigalépcső felé.
    A lépcső előtt közvetlenül jobbra volt Mrs Blackford hálószobája. Hanna tudta, hogy el kell haladnia előtte, hogy kötelessége van, hogy meg kell néznie, kötelessége megnéznie, hogy az a két ráncos kar ütögeti-e még reményvesztve a parkettát. Amikor a fürdővizet engedte egy bő órával ezelőtt, még hallotta a tenyerek hangos és kétségbeesett csapkodását, amit egy nagy, krumpliszsák-szerű puffanás előzött meg. Utána nem tudja, mert betette a kedvenc lejátszási listáját. Hanna most csak a magassarkúja ütemes koppanását érzékelte az előtér parkettáján, míg végül ráfordult a lépcsőre. Előtte azonban megakadt a szeme a bazsarózsákon, amik láttatni engedték magukat a félig kinyílt ajtó résén át, majd a padlóra tévedt a tekintete. Két viaszos kar, mozdulatlan. Onnan továbbkúszott a pillantása az üres ágyra, mellette a leszerelt ágyrács. Azonnal visszaemelte a szemeit a kacagó rózsákra, mindezt egy másodperc töredéke alatt, és már nyúlt is a telefonjáért, amibe egy gyors üzenetet pötyögött, míg leért a földszintre, hogy aztán nagyot csapódjon mögötte a bejárati ajtó.
    „Szia Katja, mégis jó a mozi, egy óra múlva vetítik a filmet, ha neked is megfelel, ott találkozunk.”
    Gondolta, ha hazaért, Bonnienak is üzen. Mary néni lányát ráér a film után értesíteni a balesetről.
 

Szépírói kurzus 2020/ősz/6 - Bali Anikó verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Bali Anikó szintén Balassi Bálint modorában és Balassi-strófában írt egy mai verset, központozás nélküli verset. Nagyszerű munka.

Bali Anikó

A patkány éve
               Balassi-strófára írt vers
 
ez a patkány éve szétrágja több részre
       kiköpi a napokat
ajtónkat ránk zárja léptünket pásztázza
       sötét maszkban fosztogat
habzsol oson kivár de bukik a király
       új év új lapot oszthat
 

Szépírói kurzus 2020/ősz/5 - Dudás Petra verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Dudás Petra azt a feladatot választotta, hogy Balassi Bálint modorában és Balassi-strófában ír egy mai verset. Kiváló munkáját örömmel közlöm.

Dudás Petra:
 
Bálintnak és a többieknek *
 
 
Adtam a lelkemet ajándékba neked,
      Mégsem volt ennyi elég.
Nem nyit már ki soha szívednek temploma?
      Felhívsz-e valaha még?
Hideg esős szél jár, hol mindenem csak vár,
      S csendben alszik éji ég.
 
  
* Balassi nyomán