Szépírói kurzus 2020/ősz/9 - Papp Lídia novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Papp Lídia Csáth Géza Anyagyilkosság című novellája alapján írt egy elbeszélést. Kiváló munka.  

PAPP LÍDIA

 A STRÉBER

         Biztosak voltunk benne, hogy te leszel az egyetlen, aki viszi valamire közülünk. Neked nem az a sors volt megírva, mint a legtöbbünknek, hogy a közeli pelenkagyárban robotoljon. Fent a fővárosban lett volna a helyed. Amíg mi óra alatt papírgalacsinokkal dobáltuk egymást, vagy az iskolaudvaron összegyűjtött bogarakat pöcköltük a másikra, te az első padsorban jegyzeteltél. Mindent gyöngybetűkkel írtál le, a házikat rólad másoltuk, és a te füzeteidből tanultunk dolgozatokra. Ha suli után focizni hívtunk, lesütötted a szemed. Sietned kellett haza gyakorolni. Anyád soha nem engedett el sehova, a szava pedig számodra szent volt.  

     Egyesek csúfolni kezdtek, de úgy tettél, mint akit nem érdekel, úgyhogy megunták. Megszoktuk a különcséged, a koravén tekinteted, a görcsös igyekvést, hogy megfelelj a felnőtteknek. Bujkálva szívtuk az első cigarettáinkat, miközben te egyre csak abban a nagy házban gyakoroltál. Nem mondtad el, hogy mit, mintha szégyellted volna, de titokban utánad osontunk és a függönyön át láttuk azt a komor szobát benne a rengeteg hangszerrel. Csak a hegedűt és a zongorát ismertük fel. Nem tudom miféle csodagyereket akartak belőled csinálni, de még a színötös eredményeidért sem cseréltük volna el veled az iskola utáni délutánjainkat. Pocsékul játszottál. Anyád végig ott volt veled a szobában és megparancsolta, hogy játszd el ugyanazt a hegedűszólót, te pedig mindannyiszor hibáztál. Nem lázadtál, nem mondtál neki nemet, ahogy mi tettük volna, csak a könnyeiden keresztül nézted a kottaállványt miközben próbáltál neki eleget tenni. Ez ismétlődött meg minden nap egészen késő estig. Nem hiszem, hogy ezt az életet akartad élni.
                  Egyedül énekórán nem figyeltél. Persze énekórán senki sem figyelt, a tanárok félévente váltották egymást, ennyi idő volt kicsinálni őket. Unatkoztál és telefirkáltad a könyvet. Akkor még nem értettem, hogyan lehetett ehhez merszed. Azóta már tudom, hogy a születésedtől kezdve beléd erőltetett komolyzene, a lépésről-lépésre elrendezett jövőd elleni lázadás volt, hogy sötét démonokká, rideg temetővé, vagy épp fekete tollú madarakká rajzolj át minden egyes kottafejet, amit csak megláttál a papíron.
             Azt hittük, bele fogsz roppanni a szégyenbe, amikor az énektanár odasétált hozzád és elvette a könyvet. Ez volt az egyetlen óra, ahol a hátsó padsorban húztad meg magad. Sokáig szótlanul meredt a sötét rajzokra majd a tanári asztalra tette. Minket elengedett, de neked ott kellett maradnod.
                A rajzaid jók voltak. Onnantól kezdve erről sustorgott az egész tanári kar. Az énektanár úgy lobogtatta a könyvet, mint egy győzelmi zászlót, körbehordta az egész iskolán, és attól kezdve valami furcsa büszkeség kezdett el csillogni a szemében. Egyszerűen kinevetett, amikor azt mondtad, hogy neked a zenével kell foglalkoznod, aztán úgy simogatta meg a buksidat, mintha egy eltévedt kisgyerek lennél. Rád kacsintott, hogy majd ő ezt elintézi, ne is próbálj ellenkezni. Beszél anyukáddal, legjobb, ha te is ott leszel, holnap be is hívja, hiszen neked a Képzőművészetin van a helyed a fővárosban. A rajzok kicsit nyomasztóak ugyan, de az nem baj, ő különben sem érti, hogy rajzórán, miért csak csendéleteket kell másolni, abból nem derül ki semmi.
               Megsemmisülve rogytál vissza a padba, mi pedig összesúgtunk a hátad mögött, hisz tudtuk, hogy anyád az egyetlen felnőtt, aki nem lesz büszke rád egy összefirkált énekkönyv láttán. A beszélgetés után vele léptél ki az iskola kapuján, az ujjai karmokként szorították a vállaidat. Úgy vezetett végig maga előtt a főutcán, mint egy elítéltet. Az volt az utolsó nap, hogy iskolába jöttél. Az első hetekben még elbicikliztünk a házatokhoz és hallgatóztunk, hátha meghalljuk a nyekergésedet, vagy a függönyön át meglátjuk anyád föléd magasodó árnyékát, de már mindenhol csönd volt. Olyan volt, mintha fogságba kerültél volna. Az ő fogságába. Ha valaki nagy ritkán összefutott anyáddal a boltban és irántad érdeklődött, szűkszavúan csak azt válaszolta, hogy beteg vagy, ágynyugalomra van szükséged. Nem tűnt igaznak. Idővel aztán homályosodni kezdett az alakod, és nem gondoltunk többet se rád, se a rajzaidra, csak a füzeteid jöttek volna jól érettségi évében.
                Már túl voltunk a vizsgákon, amikor az egyik délelőtt szirénázó autók lepték el az utcákat és egyenesen felétek tartottak. Az emberek kicsődültek a házaik elé, fojtott hangon kérdezték egymástól, hogy mi történt. Soha olyan hangja még nem volt a környéknek. Láttuk, ahogy bilincsbe verve kivezetnek a házatokból és beültetnek az egyik rendőrautóba. Anyád holttestét az elfüggönyözött zeneszoba padlóján találták meg, a vére addigra már megalvadt. Egy hegedű félbetört vonójával vágták el a torkát.