A Szépírói Műhely tavaszi féléve véget ért. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Dráma-Próza kurzus hallgatója, Várfalvy Emőke különleges hangulatú novellát hozott. Egyszerre ironikus és szomorú. A félév zárásához is jól illik. Köszönet és gratuláció!
Várfalvy Emőke
A legszebb
Idősebb Kormos Lajosné, született Somos Irén az
utolsó stand felé tartott a piacon. A kosár már eléggé húzta a jobb vállát,
amiben még nem volt az igazi az ízület. Doktor Kiss minden felülvizsgálatnál
elmondta, hogy a cipelést egyszer és mindenkorra el kell felejteni, de Irén nem
tudott lemondani a piacozásról.
- A
zöldség az még hagyján, az van anyuka kertjében, meg azért nálunk is megterem
borsó, paszternák, saláta. De tán a boltban veszem a fagyasztott húst, amit ki
tudja milyen szeméttel tömtek tele?! Azt már nem! Egyszer hozott a Lajoska a
bevásárlóközpontból, kibontottuk, és Isten a tanúm, büdös volt. Persze jó sok
fokhagymával meg lehetett még csinálni brassóinak, de én biztos nem tettem
volna el másnapra, ha nem eszik meg ott helyben az egészet a gyerekek.
Szerintük minden bolti húsnak ilyen a szaga. Valami védőgáz vagy tudja az ég.
Én mondtam nekik, máskor ne hozzanak, mert csak az a megbízható, amit a Janitól
veszek. Az friss, tegnap még kapirgált. És a lába olyan szép sárga. A disznó
combot meg fel is vágja szeletbe, ha vasárnap kirántott húst sütök, nem nekem
kell bajlódni vele. Arany ember az a Jani! - magyarázta Irén a
szomszédasszonyának, aki előtte állt a sorban, aztán letette a kosarát a
földre, mert már nem bírta tartani. A kiló oldalas és a nagy, kovászos cipó
mellett volt a kosárban még fél kiló parasztbarack, húsz deka házi vaj, egy kis
túró körözöttnek. Már csak a savanyú uborka hiányzott.
Az uborkával hiába próbálkozott már vagy harminc
éve, sosem sikerült az öreg Lajos ízlését eltalálni, aki csak úgy szerette,
ahogy az anyja csinálta. Irén anyósa savanyító asszony volt. Sosem árulta el a
titkot, mitől lesz olyan pattanva roppanós, és olyan pikánsan édes az uborka,
mint amilyennek a fia szereti. Hát Irén a piacon vette, mert azt legalább
megette öreg Lajos, és vesződség sem volt vele, nem úgy, mint az otthon
eltettel.
A savanyúságos pult mellett színes őszirózsák
virítottak egy nagy, műanyag festékes vödörben. Az eladó a saját kertjében
szedte, közé kötött még néhány sárga napvirágot, meg aranyvesszőt is, amitől a
csokornak olyan fénye lett, mint a szeptemberi naplementének. Irén szeme
megakadt a csokrokon.
- Pont
olyan szép, mint amilyet anyuka visz mindig ilyenkor apukának – gondolta.
Irén nem szeretett a virágokkal bajlódni. Nem is
volt otthon a kertben csak pár tő rózsája, amit a Lajoska metszett neki, ha
hazanézett tavasszal meg ősszel.
- Szép
és nem is drága hatszáz forintért! De vajon az öreg Lajos mit fog gondolni, ha
ő most hazaállít ezzel a virággal? ‒
fűzte tovább a gondolatait az asszony, le nem véve a szemét az őszirózsákról.
- Irénke, látom, nagyon nézi. Vigyen egyet, az
uborka mellé odaadom ötszázért - mosolygott az árus, akivel Irén együtt járt
iskolába, és amúgy is gyakran vásárolt nála.
- Nem is tudom - bizonytalankodott Irén.
- Szép friss! Hajnalban vágtam. Sokáig fog virítani
- biztatta az eladó.
Irén belekotort a pénztárcájába.
- Csak háromszáznyolcvan forintom van az uborka
árán felül - mondta, de az eladó addigra betekerte a virágot újságpapírba és
mosolyogva nyújtotta felé.
- Jó lesz az úgy!
Irén kifordult a piac kapuján, sietett hazafelé. A
színes virágfejek mindennek nekiverődtek, ahogy a kosarat egyik kezéből a
másikba tette, hogy pihentesse a rossz vállát.
- Nem kellett volna megvenni - dohogott magában, és
szedte a lábát, hogy mielőbb hazaérjen. Öreg Lajos pontban déli harangszóval
szerette a levest az asztalon, és már tíz óra múlt. Mikor Irén hazaért, első
dolga volt, hogy vázát keressen a virágnak a vitrinben.
- Vendégeket várunk? - nézett hátra a
sportközvetítésből öreg Lajos összehúzott szemöldökkel - vagy mit akar azzal a
virággal?
- Semmit, Lajos, semmit, csak úgy vettem – suttogta
Irén, és gyorsan behúzta maga mögött a nappali ajtaját, hogy ne zavarja az urát
a pihenésben.
Rotyogott a borsóleves, sült a sütőben az oldalas
fokhagymával. Persze csak annyival, amennyit öreg Lajosnak szabad volt
fogyasztani a rossz epéjével.
A váza az őszirózsákkal a kredencen állt, hogy ne
legyen útban főzés közben. Irén csak néha pislantott rá a szeme sarkából, és
örömmel állapította meg, hogy milyen szép. Bordó, lila, narancs. Többféle
őszirózsa, napvirág és valami apró fehér, aminek nem tudta a nevét. A virágokat
húsos, élénkzöld levelek keretezték, az egész tényleg szépen mutatott volna
bármilyen ünnepi asztalon. De Irén nem oda szánta.
Miután az ebéd elfogyott, öreg Lajos ledőlt a
kanapéra hunyni egyet, míg Irén elmosogat, meg kiteríti a ruhát, amit az
ebédfőzés közben nem volt ideje. Kettőkor az asszony finoman rázogatni kezdte a
tátott szájjal alvó férjét.
- Keljen, induljunk!
Öreg Lajos nehezen tért magához. Még morgolódott
egy darabig mielőtt felkelt, és megivott egy híg hosszúlépést a savanyú homoki
borból, ami nélkül rossz volt az emésztése.
- Mehetünk - mordult Irénre, és kezébe vette a
házkulcsot, aztán megtorpant - virág minek?
- Hát, gondoltam kiviszem - mondta Irén, és nem
mert a férje hidegkék szemébe nézni.
- Minek? - kérdezte öreg Lajos olyan hangon, amiről
nehéz volt megállapítani, rosszalló vagy inkább csak türelmetlen.
- Hát, mert szép, és anyuka is mindig ilyet visz
apukának - magyarázta Irén, és próbált kijutni a kertkapun, hátha Lajos is
elindul.
- De apád már a földben van. Ebben a sírban még
nincs senki, csak nem árt kicsit ránézni gazos-e, vagy ilyesmi. Mit mondanának
az emberek, hogy a Kormosék nem képesek rendben tartani a saját sírhelyüket
mikor még mindketten élnek?!
- A Forgáchné is szokott virágot vinni. Cserepest -
jutottak Irén eszébe a szomszédék, akik már öt éve megcsináltatták a férjével a
síremléküket.
Fehér márvány fejkő, galambpárral a tetején,
felirat arannyal:
Szerelmünk örök
Forgách Kálmán 1944 –
Forgách Kálmánné 1949 –
- Jól van, hozzad - bólintott öreg Lajos - szépen
mutat majd az angyalos vázában.
Irén arcán felragyogott egy mosoly.
Háromszáznyolcvan forint, és az övék lesz a legszebb síremlék a pálfalvi
temetőben.
