2024. május 23., csütörtök

Szépírói kurzus 2024/tavasz/22 - Szolláth Mihály verse

  A Szépírói Műhely tavaszi féléve véget ért. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Szolláth Mihály alliterációs verset írt. A félév zárásához is jól illik. "Zsongjunk!" Köszönet és gratuláció! 

Szolláth Mihály

Zsúr, 1973.

 

Zsizsegnek itt a zsömleképű zsánerek,

Zsongó zsúrfiak és zsúrcsajok.

Zsírszörpre buknak a zsúromon:

 

Zsebsimi és zsebhoki, egyszóval

Zsebzsötem – zsé, mint zsebzsiráf –

Ez már nem az ablakzsiráf…

 

Zsé, zsé, zsé, mint zsebzsiráf,

Zsongani még, de lenne jó!

Ez már nem az ablakzsiráf!

 

 

Szépírói kurzus 2024/tavasz/21 - Várfalvy Emőke novellája

  A Szépírói Műhely tavaszi féléve véget ért. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Dráma-Próza kurzus hallgatója, Várfalvy Emőke különleges hangulatú novellát hozott. Egyszerre ironikus és szomorú. A félév zárásához is jól illik. Köszönet és gratuláció! 

 

Várfalvy Emőke

A legszebb

Idősebb Kormos Lajosné, született Somos Irén az utolsó stand felé tartott a piacon. A kosár már eléggé húzta a jobb vállát, amiben még nem volt az igazi az ízület. Doktor Kiss minden felülvizsgálatnál elmondta, hogy a cipelést egyszer és mindenkorra el kell felejteni, de Irén nem tudott lemondani a piacozásról.

- A zöldség az még hagyján, az van anyuka kertjében, meg azért nálunk is megterem borsó, paszternák, saláta. De tán a boltban veszem a fagyasztott húst, amit ki tudja milyen szeméttel tömtek tele?! Azt már nem! Egyszer hozott a Lajoska a bevásárlóközpontból, kibontottuk, és Isten a tanúm, büdös volt. Persze jó sok fokhagymával meg lehetett még csinálni brassóinak, de én biztos nem tettem volna el másnapra, ha nem eszik meg ott helyben az egészet a gyerekek. Szerintük minden bolti húsnak ilyen a szaga. Valami védőgáz vagy tudja az ég. Én mondtam nekik, máskor ne hozzanak, mert csak az a megbízható, amit a Janitól veszek. Az friss, tegnap még kapirgált. És a lába olyan szép sárga. A disznó combot meg fel is vágja szeletbe, ha vasárnap kirántott húst sütök, nem nekem kell bajlódni vele. Arany ember az a Jani! - magyarázta Irén a szomszédasszonyának, aki előtte állt a sorban, aztán letette a kosarát a földre, mert már nem bírta tartani. A kiló oldalas és a nagy, kovászos cipó mellett volt a kosárban még fél kiló parasztbarack, húsz deka házi vaj, egy kis túró körözöttnek. Már csak a savanyú uborka hiányzott.

Az uborkával hiába próbálkozott már vagy harminc éve, sosem sikerült az öreg Lajos ízlését eltalálni, aki csak úgy szerette, ahogy az anyja csinálta. Irén anyósa savanyító asszony volt. Sosem árulta el a titkot, mitől lesz olyan pattanva roppanós, és olyan pikánsan édes az uborka, mint amilyennek a fia szereti. Hát Irén a piacon vette, mert azt legalább megette öreg Lajos, és vesződség sem volt vele, nem úgy, mint az otthon eltettel.

A savanyúságos pult mellett színes őszirózsák virítottak egy nagy, műanyag festékes vödörben. Az eladó a saját kertjében szedte, közé kötött még néhány sárga napvirágot, meg aranyvesszőt is, amitől a csokornak olyan fénye lett, mint a szeptemberi naplementének. Irén szeme megakadt a csokrokon.

- Pont olyan szép, mint amilyet anyuka visz mindig ilyenkor apukának – gondolta.

Irén nem szeretett a virágokkal bajlódni. Nem is volt otthon a kertben csak pár tő rózsája, amit a Lajoska metszett neki, ha hazanézett tavasszal meg ősszel.

- Szép és nem is drága hatszáz forintért! De vajon az öreg Lajos mit fog gondolni, ha ő most hazaállít ezzel a virággal? ‒ fűzte tovább a gondolatait az asszony, le nem véve a szemét az őszirózsákról.  

- Irénke, látom, nagyon nézi. Vigyen egyet, az uborka mellé odaadom ötszázért - mosolygott az árus, akivel Irén együtt járt iskolába, és amúgy is gyakran vásárolt nála.

- Nem is tudom - bizonytalankodott Irén.

- Szép friss! Hajnalban vágtam. Sokáig fog virítani - biztatta az eladó.

Irén belekotort a pénztárcájába.

- Csak háromszáznyolcvan forintom van az uborka árán felül - mondta, de az eladó addigra betekerte a virágot újságpapírba és mosolyogva nyújtotta felé.

- Jó lesz az úgy!

Irén kifordult a piac kapuján, sietett hazafelé. A színes virágfejek mindennek nekiverődtek, ahogy a kosarat egyik kezéből a másikba tette, hogy pihentesse a rossz vállát.

- Nem kellett volna megvenni - dohogott magában, és szedte a lábát, hogy mielőbb hazaérjen. Öreg Lajos pontban déli harangszóval szerette a levest az asztalon, és már tíz óra múlt. Mikor Irén hazaért, első dolga volt, hogy vázát keressen a virágnak a vitrinben.

- Vendégeket várunk? - nézett hátra a sportközvetítésből öreg Lajos összehúzott szemöldökkel - vagy mit akar azzal a virággal?

- Semmit, Lajos, semmit, csak úgy vettem – suttogta Irén, és gyorsan behúzta maga mögött a nappali ajtaját, hogy ne zavarja az urát a pihenésben.

Rotyogott a borsóleves, sült a sütőben az oldalas fokhagymával. Persze csak annyival, amennyit öreg Lajosnak szabad volt fogyasztani a rossz epéjével.

A váza az őszirózsákkal a kredencen állt, hogy ne legyen útban főzés közben. Irén csak néha pislantott rá a szeme sarkából, és örömmel állapította meg, hogy milyen szép. Bordó, lila, narancs. Többféle őszirózsa, napvirág és valami apró fehér, aminek nem tudta a nevét. A virágokat húsos, élénkzöld levelek keretezték, az egész tényleg szépen mutatott volna bármilyen ünnepi asztalon. De Irén nem oda szánta.

Miután az ebéd elfogyott, öreg Lajos ledőlt a kanapéra hunyni egyet, míg Irén elmosogat, meg kiteríti a ruhát, amit az ebédfőzés közben nem volt ideje. Kettőkor az asszony finoman rázogatni kezdte a tátott szájjal alvó férjét.

- Keljen, induljunk!

Öreg Lajos nehezen tért magához. Még morgolódott egy darabig mielőtt felkelt, és megivott egy híg hosszúlépést a savanyú homoki borból, ami nélkül rossz volt az emésztése.

- Mehetünk - mordult Irénre, és kezébe vette a házkulcsot, aztán megtorpant - virág minek?

- Hát, gondoltam kiviszem - mondta Irén, és nem mert a férje hidegkék szemébe nézni.

- Minek? - kérdezte öreg Lajos olyan hangon, amiről nehéz volt megállapítani, rosszalló vagy inkább csak türelmetlen.

- Hát, mert szép, és anyuka is mindig ilyet visz apukának - magyarázta Irén, és próbált kijutni a kertkapun, hátha Lajos is elindul.

- De apád már a földben van. Ebben a sírban még nincs senki, csak nem árt kicsit ránézni gazos-e, vagy ilyesmi. Mit mondanának az emberek, hogy a Kormosék nem képesek rendben tartani a saját sírhelyüket mikor még mindketten élnek?!

- A Forgáchné is szokott virágot vinni. Cserepest - jutottak Irén eszébe a szomszédék, akik már öt éve megcsináltatták a férjével a síremléküket.

Fehér márvány fejkő, galambpárral a tetején, felirat arannyal:

Szerelmünk örök

Forgách Kálmán 1944 –

Forgách Kálmánné 1949 –

- Jól van, hozzad - bólintott öreg Lajos - szépen mutat majd az angyalos vázában.

Irén arcán felragyogott egy mosoly. Háromszáznyolcvan forint, és az övék lesz a legszebb síremlék a pálfalvi temetőben.