Szépírói kurzus 2024/tavasz/20 - Lantay Éva verse

 A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Lantay Éva Babits ismert versére írta meg a saját "epilógját". Babits munkája klasszikus mű, igazi kihívás erre írni, de Lantay Évának sikerült. Gratulálok!

Lantay Éva:

Amatőr epilóg

Babits Mihály: A LÍRIKUS EPILÓGJA című verséhez

 

Nem vagyok író sem költő, csak vagyok,

kinek nem nyugszik, folyton jár az agya.

Elmémre már nem hatnak dogmák, tanok,

hisz ellep az információk hada.

 

Túlpörgetett, túl gyors e világ, túl sok,

só mászt gó on,  leállni lehetetlen.

Megint egy gondolat fejembe kúszott,

álmomból felvert, muszáj legépelnem.

 

És mikor a monitor éjjelente

felvillan, előbújik a szavam,

mindenségben lebegnék, nincsen határ.

 

Ujjam kopogtatna a végtelenbe.

Jó vagy keserves, így vagyok magam.

Rímek fogságába zárt szabad madár.

 

Budapest, 2024. 04.25.

 

Szépírói kurzus 2024/tavasz/19 - Várfalvy Emőke novellája

 A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Dráma-Próza kurzus hallgatója, Várfalvy Emőke krimit írt, amiben egy gyilkosság felderítéséről számol be. A gyilkosságot - feltehetően - olyan valaki követte el, akinek a helyesírással gondjai lehetnek, sugallja a szerző. Bizony, az írás mesterségének tanulása a helyesírási szabályok ismeretét is feltételezi, ezt üzeni - helyesen - a történet. Gratulálok, nagyszerű munka. 

Várfalvy Emőke:

Gyilkosság a Donáti utcában

 

Várvölgyi Endre százados az íróasztalánál ült, és sós mogyorót rágcsált. A rágás mindig segített neki összpontosítani, még a legnagyobb stressz közepén is. Próbálta rágóval is, de az nem működött. A pattogatott kukorica ritkán. A mogyoró mindig. Ez volt az egyetlen káros szenvedélye, ami miatt mindenhol kifigurázták a háta mögött. Volt már Mogyoróspele, kezdőként Mogyi hadnagy, mostani állomáshelyén a nem túl hízelgő Vérmókus gúnynéven futott a munkatársai között.

‒ Most komolyan, mennyivel lenne jobb, ha nyíltan alkoholista lennék? Vagy láncdohányos? Mint egy rossz nyomozókarikatúra! – fakadt ki néha a feleségének, aki ilyenkor megértően bólogatott, és biztosította a férjét, hogy több ilyen elhivatott és józan életű emberre lenne szüksége a magyar rendőrségnek. Aztán, miután a százados elvonult a nappali sarkába dolgozni valamelyik ügyén, az asszony fogta az épp aktuális Jo Nesbo-regényét, és kiült az erkélyre elszívni egy cigarettát.

Várvölgyi századosnak esze ágában sem volt az I. kerületi Rendőrkapitányságon dolgozni. De nem volt más választása. Egyszerűen átvezényelték. Derűs és élettel teli kerület egy reményteli és élhető országban, olvasta Várvölgyiné kuncogva a kerület polgármesterének bemutatkozóját.

‒ Szolgálati lakás a Várnegyedben, hallod, ezért mások ölnének is!

‒ A kollégák lehet, de az első kerületiek biztos nem. Ott a legkomolyabb bűncselekmény, hogy özvegy Rizmayer Jolika pedigrés kutyuskája odacsinált valahova, és a hölgy elfelejtette felszedni a termést – morogta Várvölgyi, aki az áthelyezése előtt már harmadik éve büszkélkedhetett azzal, hogy országos szinten a legtöbb felderített gyilkossági ügyet zárta le.

A 2024-es év nem kecsegtetett sok jóval. E nap délelőttjéig, amikor is holttestet találtak a Donáti utcában. Az épp a Batthyány téri Vásárcsarnokba igyekvő idős asszonyt mentő vitte el a helyszínről, annyira megrázta a betört koponyájú áldozat látványa. Becsületére szóljon, hogy azonnal értesítette a rendőrséget és a kerületi nyugdíjas klub két tagját, akik pont a helyszínelőkkel egyidőben érkeztek meg, és voltak olyan kedvesek, hogy megígérték, nem nyilatkoznak a sajtónak a rendőrség engedélye nélkül. Ettől függetlenül nagyjából negyven perc sem kellett hozzá, hogy az Óbudai Társaskörbe is eljusson a hír: egy ismert írót különös kreativitással végzett ki valaki, néhány méterre az otthonától, fényes nappal.

Várvölgyi százados először azt hitte, hogy csak a kollégái szórakoznak vele, amikor jelezték, hogy akció van. Aztán fogta a kabátját, és gyalog indult a lepukkant szocreál épületben lévő kapitányságról a Halászbástya alá. Gyalog néhány perccel volt csak hosszabb az út, számolva a dugókkal, amiken villogóval áttörhetne, ha nem lennének a budai utcák piszkosul szűkek bizonyos helyeken. Meg adni akart magának egy kis időt, amíg reménykedhet, hogy végre ismét kezdhet magával valamit szakmailag. Mert simán benne volt a pakliban, hogy az áldozat csak egyszerűen rosszkor volt rossz helyen, és elkapta egy romos bérházról leszakadó homlokzatdarab. Mondjuk, ez inkább a belvárosra jellemző. Budán a lakóknak többnyire van elég pénze a méregdrága tatarozásokra.

A helyszínen a századost a megszokott látvány fogadta. A nyomrögzítők fehér overálban dolgoztak, a helyszínt biztosító rendőrök pedig ‒ némi megilletődöttséggel az arcukon ‒ igyekeztek távol tartani az arra járókat.

‒ Sziasztok, fiúk! Mi újság? Van valamink? ‒ nyújtott kezet Várvölgyi a nyomrögzítők csapatát vezető, nála tizenöt évvel fiatalabb férfinak.

‒ Hát, Endre, ezt nem fogod elhinni! Ebből olyan hír lesz, hogy az egész ország erről fog beszélni egy hétig – vigyorgott a fiatal férfi, miközben néhány lépést tett, hogy kikerülje a letakart áldozatot.

‒ Olyan ismert az áldozat? ‒ nézett a fekete műanyag zsákra a százados.

‒ Olyan ismert a gyilkos fegyver – mutatott a földön egy tárgy felé a helyszínelők vezetője.

Várvölgyi Endre kínos mosolyra húzta a száját, aztán felkapta a fejét, és körbenézett.

‒ Ez annyira komolytalan. Biztosan kandi kamera. Mindjárt előugrik valami stand upos barom a bokorból és… ‒ gondolta a százados, aztán arcizmait rendezve feltette azokat a kérdéseket, amiket ilyenkor szokott. Ha kandi kamera, ha nem, ő mégiscsak profi.

‒ Más? Szemtanúk? Biztonsági kamerák? ‒ kérdezte a nyomrögzítőt, aki biztosította róla, hogy a protokoll szerint járnak el, és minden szükséges információ begyűjtése folyamatban van.

‒ Nagy erejű feji trauma. Azonnal meghalt – magyarázta a mentős, kezében a fekete hullatakaró sarkával, ami alatt finom mosollyal a száján és egy hatalmas lyukkal a koponyája tetején feküdt az ötvenes évei végén járó áldozat.

Várvölgyi százados alig harminc percet töltött a helyszínen, majd miután egyik kapualjból és bokorból sem ugrott elő TV stáb, visszaindult a munkahelyére. Húsz perc gyaloglás után akadály nélkül jutott be a kapitányság első emeleti férfi mosdójába, ahol alaposan kezet mosott, majd bezárkózott az irodájába. Az alsó fiókból elővett egy bontatlan csomag mogyorót, egy adagot a tenyerébe töltött, majd szemenként felcsippentve rágni kezdte. Nagyjából egy órája volt arra, hogy kitalálja, hogyan kezdi majd az ügy aktáját, s abból mit adhat át a sajtósnak, akinek, tekintve, hogy az áldozat ismert ember, mindenképp kell valami háttéranyag.     

Már a második maréknyi elfogyasztott mogyorónál és az első bekezdésnél tartott az aktában, amikor valaki kopogás nélkül tépte fel az ajtaját. A kapitányság szóvivője állt meg az asztala előtt láthatóan sokkos állapotban.

‒ Endre! Mondd, hogy ez csak egy vicc! Mondd, hogy a ma délelőtti ügyed áldozata nem a Pápai tanár úr!

‒ De Pápai a vezetékneve. Pápai András. Ismered?

A szóvivő leroskadt a székbe és kézfejével könnyeit törölgetve szipogott.

‒ Az író a mentorom. Évek óta járok hozzá prózaíró kurzusra, persze álnéven, mert a munka miatt van ez a titoktartás, tudod. Holnap lett volna a következő óránk.

‒ Amúgy kinek járt el a szája? ‒ dőlt hátra a székében a százados, és a felső fiókját kihúzva papírzsebkendő-csomagot vett elő, és odanyújtotta a szóvivőnek.

‒ A nagynéném benne van az Óbudai Társaskör csevegő csoportjában, és ő mondta, hogy ott olvasta, hogy a tanár urat délelőtt holtan találták, mellette egy téglával, ami a Magyar Helyesírás Szabályai legújabb kiadásának borítójába volt burkolva.

Várvölgyi százados megdörzsölte a homlokát.

‒ Szép kis hír, mi? Az egész magyar rendőrállomány hónapokig rajtam röhög majd, amíg felderítem, hogy mi a franc történt.

‒ Nem, Endre, nem fognak. A héten le fogod zárni az ügyet. Ugyanis szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy tudom, ki a gyilkos – kapta ki a telefonját a zsebéből a szóvivő, és villámsebességgel keresni kezdett az írókurzus messenger csoportjának tagjai között.

 

 

 

 

 

Szépírói kurzus 2024/tavasz/18 - Bálint Erika novellája

 A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bálint Erika azt a házi feladatot választotta, hogy sajátos, "erotikus" novellát ír. Nehéz feladat. De Bálint Erikának sikerült. Gratulálok! 

Bálint Erika

Betonszürke, napsárga

 

Napsárga. Ilyen az óceánpart.

Ahová te sose jutsz el.

Fekszel az ágyadon, kezedben egy utazási iroda prospektusa, és keserű a szád, mert arra gondolsz, pénzed semmi, plusz az a nyolcezer kilométer, ami elválaszt attól a távoli vidéktől, talán itt tart téged örökre, ennek a koszos, betonszínű lakótelepnek a közepén.

A szobádat lassan beborítja a délután szürkesége, és te nem is veszed észre, mikor csúszik ki kezedből a színes magazin.

Elszundítasz.

Álmod akadálytalanul szeli át a nyolcezer kilométert, nem törődik az üres pénztárcáddal, és egyszerre ott vagy, ahol lenni szeretnél.

Orrodba naptej és sós víz illatot kerget a szél, látod magad, ahogy egy színes párnájú nádfotelban ülsz, szemben az óceánnal, a pálmafák széles levelei hűvös árnyékot vetnek rád; bikinid rásimul fenekedre és melledre; az apró nadrágodból nem türemkedik ki csípőd és hasad vastag húsfodra (hát persze hogy nem, hiszen itthon hagytad azt a húsz kiló súlyfelesleget); napfény illatú hajadat dús kontyba csavartad, tudod, szép vagy, és napszemüveged takarásában elégedetten nyugtázod a pasik éhes pillantásait. Az italod után nyúlsz, lakkozott körmöd rubintként fénylik a koktélos pohár üvegfalán; iszol egy kortyot, közben arcodat a fiatal, barna férfi felé fordítod, aki sóvár szemmel figyel téged; te a pohár szélére tűzött ananászkarika után nyúlsz, a szádba veszed, élvezettel szopogatni kezded; ne legyél már ilyen mafla, üzened a mozdulattal a férfinak, aki feláll, elindul feléd; és te nem akarsz hinni a szemednek, mert sokkal szebb, mint amilyennek távolról képzelted; ruganyos léptekkel közelít feléd, fiatal testén megfeszülnek az izmok, sötét bőre ragyog a napfényben, olyan, mint egy szép vadállat; és te elmosolyodsz, arra gondolsz, szívesen lennél az idomárja, és régen nem érzett izgalom jár át, mert egy kicsit sem hasonlít az itthoni pasidhoz (akinek sörhasa van és fénytelen bőre, és akit már egyáltalán nem lehet idomítani semmire, még arra se, hogy elmossa maga után a poharat, vagy felhajtsa a WC ülőkét, mielőtt belepisil).

Amikor a férfi melléd ér, rád mosolyog, hi, how are you, kérdi, (te nem tudsz angolul, de ez egy álomban nem számít); érted, amit mond, fantasztikusan, válaszolod, a nádfotelre mutatsz, ülj le; ő pedig melléd telepszik, és int a pincérnek; újabb koktél érkezik, iszogattok; az óceán felől fújó szél simogatja arcodat (mely napbarnított és feszesen sima, nyomtalanul eltűntek szemed alól azok a szürke karikák, melyeket a reggeli fogmosásnál még oly kíméletlenül mutatott a fürdőszobai tükör); a férfi nem tétovázik, nem fut felesleges köröket, szép vagy, kívánlak, mondja.

Mindezt természetesnek érzed, csak bólintasz, én is téged, nincs benned bizonytalanság, tudod, mit akarsz, és meg is fogod tenni. Megiszod a koktélod maradékát, felállsz, ő melléd lép, megfogja a kezed, mentek végig a parton, élvezed az elismerő pillantásokat, milyen szép pár.

Boldog vagy.

A tengertől távolabb, egy afrikai stílusú bungaló előtt a férfi megáll, maga felé fordít, lehajol hozzád, száján még érezni a koktél ananász ízű édesét. Ahogy beléptek a házba, a nyíló ajtó huzata fátyolt dagaszt a terasz függönyéből; az ágyon fényes vizű tóként ragyog a selyemtakaró, tetején hófehér törölközőből hajtogatott hattyú ül; a férfi felemeli, és finoman a fotelba helyezi; mozdulatai lágyak, mint egy gyengéd előjáték, aztán feléd fordul, és az ágyhoz vezet.

Kibontja a kontyod, érzed, ahogy hajad puha tömege a válladat simogatja, aztán földre hullik az aprócska, virágmintás bikini, és a férfi egy pillanatig tenyerében tartja meztelen melledet; rajtad remegés fut át, ő az ágyra fektet, aztán erős testével betakar, bőre sima, meleg és jó illatú, és te nem veszed észre, véred dobolása mikor nyomja el füledben az óceán halk moraját.

Aztán a megnyikorduló lakásajtó felébreszt, az éles hang elriasztja a jó illatú álombéli férfit a fényes tóhoz hasonlító ággyal és a hattyú formájú törölközővel együtt.

Megjött a pasid, és neked nem kell a közelébe menni, hogy tudd, megint sör és cigi szaga van.

Felkelsz az ágyról, az ablakhoz lépsz.

Betonszürke. Ilyen a lakótelep.

Ahonnan te sose szabadulsz.

 

Szépírói kurzus 2024/tavasz/17 - Balizs Dániel verse

A Szépírói Műhely idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Balizs Dániel azt a házi feladatot választotta, hogy József Attila Thomas Mann üdvözlése című műve alapján éppen József Attilát köszönti. Verse megidézi a zseniális mestert, és egyben napjaink problémáiról is szól. Gratulálok! 

Balizs Dániel:

József Attila üdvözlése

 

ébredj, Attila, testvér és mester

jöjj közénk, nézz szét, csak most az egyszer

szép szavaidtól átremegni öröm

mint babakocsit tolni macskakövön

mitől sírásunk egyszer csak elmarad

végre elszunnyad bennünk a harag

nézd csak, Attila, most ezek vagyunk

kalandozni indult rég a magyarunk

de olykor tisztán buzog fel az ének

ha jönnél, rajongva üdvözölnélek

mert itt fal mögé vonult el a derű

művészetünk, a művészet-szerű

díszkő résébe simul a megszokás

mint kész gyónásba az önfeloldozás

lám, szabadnapot kaphatott az Isten

szörnyű sziklaként gördül ránk a Nincsen

szomorú életünk sűrű darabja

s mikor az elmét a közöny faragja

visszacsavarva sorsunk menetét

nekünk az írás egyetlen menedék

szólj és felelj szüntelen, légy ma itt

öblítsd át bennünk végzetünk hangjait

elfúlt sóhajtások a-ját és ó-ját

képzettársítások modern béklyóját

 

látod, Attila, mind ezek vagyunk

nézd el az időt, mit magunknak hagyunk

jöjj közénk, taníts, figyelni fogunk

téged, mint törvényt, magunknak alkotunk