A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Mészáros Szabolcs azt a házi feladatot oldotta meg, hogy egy idős asszonyról írt, aki felfedez egy csomót a mellében, és orvoshoz megy. Jól képzeli el, mit is érezhet egy idős nő ilyen esetben, gratulálok!
Mészáros Szabolcs
A szürke konty, a megereszkedett bőr, az összehúzott
szemöldök vájta ráncok a szemüveg felett, mind távoli és idegen képpé dermedtek.
Aznap este a halott képernyőt bámulta. A másik mellét
nem is ellenőrizte. A következő napokban sem.
Félt tőle.
A lányának üzenetet hagyott. Ne keressék, mert
influenzás. De egyébként jól van.
Nem mintha keresnék. Csak ha kell valami.
Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Napközben a tanítás évei alatt rutinná merevedett órarend tette
a dolgát, ám éjszakánként félelem-izzadtan riadt fel. Nem mert orvoshoz menni.
Nem akarta, hogy a képlékeny sejtés valósággá dermedjen. A félelem egy dolog, a
tudás egészen más. Az maga a materializáció.
Most mégis itt van. Figyeli, ahogyan a váró kopott műanyagpadlójára
napsugarakból fest tenger hullámokat a huzat
borzolta nylonfüggöny árnyéka.
Egy kisfiú rohangál sikoltozva a folyosón. Biztosan a gyermekosztályról.
Hangja halántékon szúrja. Amikor még tanított, a
gyerekek nem viselkedtek így. Ma már nem tanítana. Az ilyenek miatt. Miért nem
szól rá az anyja? Miért nem neveli? Bezzeg az ő lánya sohasem visítozott! Ha
másban nem is, ebben legalább nem végzett félmunkát. Úgy nevelte, ahogyan őt
tanították, fegyelemmel, tartásra. Persze mostanra benne is csalódott. A
liberális nevelésével csak az erőtlenséget leplezi. Egy gyereknek kemény kéz és
szilárd igazodási pontok kellenek.
A mammográfia nyíló ajtaja zökkenti vissza. A
várakozók testszagába fertőtlenítő és kávé illata keveredik. Fiatal, kövér
nővér lép ki rajta. Hogyan hagyhatta így el magát!, rágón kérődzik, miközben őt
szólítja. Tekintete kék és üres, mint a felhőtlen
ég.
Máskor rászólna a rágógumi miatt, de most nem. Valami
megtört benne, a tanár szigorát maga alá gyűrte az öregasszony szorongása.
Kedvesen válaszol a nővér unott kérdésére, majd
táskájának vállszíját markolva lép be a vizsgálóba.
Most már itt van, már nincsen visszaút.
Mély levegőt vesz hát, és tűr. Megint kívül érzi magát
a saját testén és tudatán. Mintha nem az ő mellét tapogatná át a hidegkezű,
ideges tekintetű doktornő. Részvétlenül, akár egy kórboncnok.
Talán a félelem teszi.
Erről eszébe jut egy régi kép. El is felejtette már, amint
egy diákja feleléskor bevizel. Akkor hitványnak és gyengének tartotta.
Elhessegeti az emléket.
Visszazökken, amikor mellét fájdalmasan összenyomja a
mammográfiához használt röntgengép plasztik vizsgálólapja. Egy pillanat még, és
kész. Nagy levegő, kibírja. Ahogyan a biopsziához használt tű szúrását is. Kifelé
menet szégyent érez, mintha egy erő lecsupaszította volna. Nem csak a
felsőtestét. Elhessegeti.
Este jön a szorongás. Úgy érzi, csak egy héj, egy
magzatburok, ami valami gyilkos dolognak ad életet. Mintha amit eddig tett,
semmi volna. Csupán arra jó, hogy felfalják. Mintha nem volna különb, mint a puffadt
arcú nővér.
Másnap megcsörren a telefon. Hangja
rianásként reccsen a csendbe. Miközben felveszi, érez minden egyes szívverést.
– Pozitív. Holnap 10.30-ra fáradjon be a részletek
miatt. Sajnálom.
Csak ennyit hall, miközben a szoba kifakul a
valóságból, ami csak egy szóra szűkül. Pozitív.
Mély levegőket véve ül a kanapén. A mellkasán feszülő
abroncs szorítása alig enged.
Nem lehet ez a vége – gondolja –. Van miért élnie, ott
van a család. Hiszen szereti a lányát. Talán soha nem mondta. Talán túl kemény
volt vele. Pedig szereti. Az unokáit is. Mégsem került közel hozzájuk.
Neveletlennek tartotta őket, a lányát pedig gyenge csődtömegnek, aki nem képes
kézben tartani az életét. A férje és a gyerekek formálják, mint a lágy agyagot.
A szigor miatt lehet? Talán nem is baj?
Hiszen ő mire ment az irányítással? A benne növekvő,
falánk borzalmat ki kontrollálja?
A komódon álló családi képre néz, kézbe veszi, elmosolyodik.
Tavaly készült, a 67. születésnapján. A lánya mellett ül, a két gyerek a
lábuknál játszik. Idilli kép, eleddig kínosnak tartotta az ilyesmit.
Elmereng az unokák mosolyán. A lánya
sosem játszott ilyen felszabadultan.
Délutánra megérik az elhatározás. Reszkető gyomorral
nyúl a telefonért.
– Én vagyok az kislányom, anya! Beszélnünk kell. Sok
mindent meg kell beszélnünk. Át tudnátok jönni? Szükségem van a segítségetekre.
– Hát persze anya, mi mindig melletted állunk. Csak
szólj!
Ekkor sírva fakad.
