2022. szeptember 27., kedd

Szépírói kurzus 2022/ősz/5 - Pap Éva novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Pap Éva Salinger híres elbeszélése, az "Ilyenkor harap a banánhal" nyomán írt egy novellát. Kiváló munkáját örömmel közlöm.

 

Pap Éva

Szabadulás

J.D. Salingernek

 

– Anya? Már kétszer kerestelek! Azt hittem, baj van.

– Vissza akartalak hívni, csak épp...

– Apával van valami?

– Éppen főzök – felelte az asszony, ahogy egyik kezével a füle mellett tartotta a telefont. A hűtőszekrény mellé lépett. Szabad kezével kivette a lábast és odatette a tűzhelyre.

Pipiskednie kellett, hogy a konyha felső polcáról levegye a fémdobozt. Épp, hogy megemelte, vissza is tette.

– Áh... Nem találom a rizst. De nem baj.

– Merre van?

– Ő? Egész délután a pincét takarította. Az előbb ült be a kocsiba, hogy elvigye a háztól a kacatokat...

– A bank a pénzből egy fillért sem hagyott nektek?

– Ez a ház sokkal többet ért... Húsz év... De nemsoká vége lesz ennek. A tíz millióból nyolcat törlesztettünk – mondta az asszony, és amíg felsóhajtott, kissé eltartotta a telefont a fülétől. Közben a fiókból elővette a kést, és az asztalra rakta.  

Aztán a hűtőszekrényből kivette a két krumplit, amit talált. A kés mellé tette őket és leült.

– Győzöd a tanulást? – kérdezte, ahogy lányának falon függő gyerekkori képein megakadt a tekintete.

– Az egyetemen minden rendben. Készülök, de... Anya... Előadás végén odamentem a pszichológia professzorhoz.  Nem említettem neki, hogy kiről van szó... Azt magyarázta, azok az emberek, akik ilyesmin mennek keresztül, előfordulhat, hogy elveszítik az önkontrolljukat.

– Eltúlzod a dolgokat.

– De aggaszt, hogy a bolt előtt, annak a Józsinak panaszkodott, hogy már nem tudja mit csináljon...

– Ugyan, az a szerencsétlen fuvaros csak beszél összevissza – nyugtatta a nő a lányt, és amint felállt, az ablakhoz lépett. Lassan félre húzta a függönyt, és ahogy mereven bámult kifelé, folytatta.

– Azt mondta, több túlórát nem tud vállalni az üzemben, de talált vevőt a szerszámaira, és pénzzé teszi a motorját. Igaz is... Rég nem használta ezeket. Hónapok óta mondogatja, ne aggasszam magam. Van terve.

– Az lenne a legjobb, ha megszabadulna a...

– Attól az egytől nem fog soha...  – vetette közbe az asszony.

– Én nyugodtabb lennék... Mama, ha bármi van, ugye, megígéred, azonnal hívsz?

– Csak egy gombnyomás.

– Érdekes, hogy elbutul az ember. Észrevetted? Alig tudunk fejből egy-két telefonszámot. A tiétek könnyű. Negyvenkettő-nulla-nullakilenc-nullakilenc.

– Negyvennyolc-három-ötvenhét-kilencvenkettő. Mondd, drágám, mikor érkezel?

– Holnapután a szokásos vonattal. Itt leszek délután, de este már várnak a Nyugiban. Kell nekik hétvégén a segítség. Ne aggódjatok, a keresetemből ki tudom fizetni Pesten a tandíjat, a megélhetést.

– Apád mondta, kérdezzem meg: emlékszel-e a búgócsigádra és a plüss őzikére? Megtalálta őket.

– Régen nem érdekelték őt a dolgaim.

– Vagy csak te látod úgy... Mindig figyelmes ember volt...

– Anya, azért legyél óvatos.

– Tartom benne a lelket. Mondogatom neki, hogy megleszünk mi abban a másik házban is. Valahogy majd bevezetjük az áramot.

– Megnyugtatsz – felelte a lány. – Anya... Ha hazaér, mondd meg neki, hogy emlékszem. Piros, sárga, kék csíkos... És a Bambira is... Holnap hívlak!

 

*

 

A férfi az udvarban begyömöszölte az autóba az utolsó két, lomokkal megtömött zsákot. Közéjük dugdosta a lyukas esernyőt, ami olyan régi volt, hogy már nem is emlékezett rá. A rozsdás összecsukható ülőkét, aminek évekkel azelőtt szétfoszlott a vászna. Az első és a hátsó ülés közé még beszuszakolta a törött virágcserepeket és néhány ócskavasat. Bealkonyodott, mire a szeméttelepre ért.

Kihajigált mindent a kijelölt konténerbe, csak azt a hosszú tokot hagyta ott a csomagtartó hátuljában. Ahogy lecsapta az ajtót, a kerítés mellől különös ugatásra és vonyításra lett figyelmes. Sokszor hallotta ezt a hangot az erdőben, legtöbbször távolról. Az állat szürkésbarna szőre beleolvadt az avarba. Néhány lépéssel odébb felismerte a kapálózó őz sutát, ami a vaskerítés két rúdja közé szorult.

A kocsiban mindig tartott rongy darabot.

– Nyugodj meg. Ha nem látsz, nem félsz tőlem. Ugye? – mondta neki, ahogy közel ment hozzá és bekötötte a szemét.

Az azonnal elhallgatott.  

– Összefogom a lábaidat, csak amíg vissza nem mész. Így van, nem kapálózol. Csak egy pillanat... a szenvedés... már nem tart sokáig...

A férfi összefogta az őz két mellső lábát, a testét kissé felemelte és hátra tolta.

– Mindannyian csapdába esünk egyszer. Neked szerencséd volt.  

Az őz, ahogy átjutott a fémpálcák között, rövid ideig még meredten feküdt a földön.

– Menj már! – mordult rá a férfi. Az állat felpattant, ugrott egy nagyot és eltűnt a fák között.

Ő megfordult és visszament az autóhoz. Elhajtott a falu határát jelző táblán túlra, majd rákanyarodott az első bekötő útra. Ott lehúzódott jobbra, aztán leállította a motort. Lekapcsolta a fényszórókat és csak az utastér kis lámpáját hagyta égve.

Egy cetlire nagy betűkkel felírta a számot, 42 0 09 09 és becsúsztatta a forgalmi engedély mellé és otthagyta a műszerfalon.

Hátra ment és felnyitotta a csomagtartó ajtaját. A hold minél inkább feljebb jött, úgy lett fényesebb, és bevilágított. A tokból előhúzta a puskát, amit még otthon megtöltött és élesített. A távolból egy őzbak ugató hangját hozta el a gyenge fuvallatú szél. Ő álla alá igazította a cső végét és meghúzta a ravaszt.