A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus három hallgatója, TruY, Ferenczi Ákos és Bálint Erika olyan novellákat írtak, amelyben egymás írásaikra reagálnak. TruY volt az első, az ő nagyon abszurd novellájára válaszolt Ferenczi Ákos és aztán Bálint Erika. Ezekre érkezett TruY újabb novellája. Érdekes inspirációk, érdekes megoldások. Örömmel közlöm mind a négy munkát, és gratulálok!
TruY
A Hóhér
Az újonnan érkezettek a széksorok között oldalaznak a helyük felé, kezükben üdítővel és pattogatott kukoricával. Az aréna lelátója fokozatosan megtelik szürcsöléssel és papírzacskó csörgéssel. Egyre többen pillantanak az órájukra. Mindenki az előadás kezdetét várja, amely már csúszásban van. Egy-két türelmetlenebb néző már füttyög is. Őket lepisszegik, de a feszültség jól tapinthatóan egyre fokozódik[1].
A nézőtér végre-valahára elsötétül. Már csak a színpad világít halvány derengéssel. A közönség elcsöndesedik. Izgatott szemek szegeződnek a pódiumra. A két oldalt feltornyozott hangfalakból eleinte meghatározhatatlan, mély zúgás árad szét, amelyből egy felkapott zeneszerző nagyzenekarra írt darabja bontakozik ki. Valami fülbemászóan TikTok és Vivaldi közötti[2]. Megindulnak a ködgépek. Az egész emelvényt lassú gomolygással elönti a sűrű, vattaszerű szárazjégköd. A zene tovább erősödik. Váratlanul tűzijáték petárdák robbannak. Felgyúlnak a reflektorok, fényárba borítva az emelvényt. Galambok emelkednek az ég felé és léggömbök hullanak alá.
És akkor hirtelen meglátják Őt. Láthatatlan szálon ereszkedik alá. A tömegből néhányan felsikoltanak az izgalomtól. Végre ott áll előttük, a maga valójában. Gyönyörűen kidolgozott, beolajozott teste szinte szikrázik. Apró nadrágocskát visel, vállán fekete palásttal, fején az elmaradhatatlan csuklyával. Kis terpeszben megáll a porond közepén. Kezeit összefonja domború mellkasa előtt. Meredten áll egy darabig. Tekintetét körbehordozza a nézőtéren. Jobb kezét előrenyújtja, majd egy hangos JEEEEEEEE-t kiált. A közönség tombol a gyönyörtől. Dühödten nekiindul, és úgy jár körbe az emelvényen, mint egy ketrecbe zárt tigris. Kis idő után ismét megáll. Egy második JEEEEEEEE-t bömböl. A nézők még jobban tapsolnak és hurráznak. Két bikinibe erőltetett lány mosolyogva tol be egy kerekeken guruló fatönköt. Emberek ugrálnak fel a helyükről, nehogy lemaradjanak a látnivalókról. Az egész aréna hullámzásba kezd. Ő ledobja magáról fekete palástját, felveszi a tönk mellől a pallost és gyakorlott mozdulatokkal megforgatja a levegőben, maga előtt nyolcasokat írva le. A zene elhallgat, és a levegőt nehéz suhogás tölti meg.
Eleinte csak kevesen veszik észre a színpad szélén megjelenő jelentéktelen figurát. Szürke kezeslábasban áll, arcán félszeg mosoly. Két oldalról egy-egy karcsú lány támogatja. A tömegből többen fújolni kezdenek. Páran paradicsomot és tojást dobnak a görnyedt alak felé. A zűrzavar kissé elszabadul. Ő engedi egy picit, majd karjának egyetlen intésével, lecsillapítja a közönséget. Rátámaszkodik a pallosra, és vár. A megilletődött férfi tétován odalép a fatönk mellé, zavartan letérdel, és előrehajol. A lányok beigazítják a nyakat, majd levonulnak az emelvényről.
Az aréna feszült várakozással elcsöndesedik. Csak a pattogatott kukoricás zacskók halk zizegését lehet hallani. Néhányan izgatottan üdítőiket szürcsölik. Minden tekintet Őrá mered. Feje fölé emeli a pallost. Halk dobpergés. Pillanatra kővé mered. Dobpergés erősödik. Hátrébb engedi a pallost. Dobpergés tovább fokozódik. Lábujjhegyre áll, teste kecses ívben meghajlik. Megszólalnak az üstdobok. Pár másodperces idegtépő szünet után lesújt. A testétől elválasztott fej aláhull. Vakuk villannak, a közönség sikoltozik, páran önkívületükben a hajukat tépik. Ő két kézzel feje fölé emeli a vértől csöpögő pallost és jobbra, balra fordulva megmutatja a tömegnek. Mindenki felszabadultan üvölt. Néhányan elájulnak az izgatottságtól.
Sajnos az odakészített kosár nem pontosan a megjelölt helyen állt, ezért a fej a kosár szélére esett. Egy picit billegett, majd a színpadra huppant és a lejtős deszkákon gurulni kezdett a nézőtér felé. Az emelvény szélén lebucskázott, és a vas állványzat alatt pár ringás után megnyugodott. Ezt persze senki sem vette észre. Senki sem kereste a hiányzó testrészt. Később egy díszletmunkás talált rá véletlenül. Elborzadva nézte a levágott fejet, és nem értette, hogy a fej miért mosolyog.
----------------------------------------------------------------
Ferenczi Ákos
Családi vállalkozás
TruY – A Hóhér című írása alapján
Hát csak azért is sikerült. Apám örülhet, minden úgy történt, ahogy ő mondta, minden úgy lesz, ahogy ő akarja. Hogy én mit akartam, mit akarok? Azt, amit apám. Azt hiszem. Talán. Az igazat megvallva, ez sosem volt kérdés.
A születésemmel kezdődött az egész. Jó-jó, mindenkinek azzal kezdődik, de nekem ez is más volt. Apám már akkor kijelölte az utamat, a szerepemet a családi vállalkozásban. Azt mondta, én leszek az, aki új színt hoz az egészbe, aki új szintre emeli a dolgokat. És amit apám mond, azt jól mondja, neki mindig igaza van, ezt megtanultam az évek során.
Mondom, apám azt akarta, hogy megvalósítsam elképzeléseit a családi vállalkozásban. Ezért is küldött már kisgyerekként a cég irodáiba, beszélgetni az ottani dolgozókkal. A családdal bejártuk a környéket, mentünk egyik helyről a másikra. Talán azért, hogy hozzászokjak a vándorláshoz, amit felnőtt koromra szánt nekem apám.
És eljött az is, mármint a felnőtt kor. Barát nulla, barátnő nulla, magánélet nulla. Csak az út, amit apám jelölt ki. Azt nem mondhatom, hogy egyedül lettem volna, csak magányos, de az nagyon. Összeraktam egy projekt csapatot – tizenkét fő –, hogy segítsenek az „áhított” cél elérésében. Azt hittem, én találtam, választottam őket, de később kiderült, apám küldte őket az utamba. Mindegy, lett egy csapat, akikkel együtt jártuk az országot. Előadásokat tartottam mindenhol. Bejártuk a környező kis és nagy településeket, bemutattam az apámtól kapott prezentációkat. Olyan volt az egész, mint egy nagy koncertturné. De szerintem egy turnén a csapat barátokból áll. Nekem nem volt, helyesbítek, nincs barátom, barátnőm. Magányos vagyok.
Egyszer minden a végére ér, így a mi körutazásunk is. Csak egy feladatom maradt – bejutni a nagy show műsorba. Tudjátok, ami minden hónap első péntekjén van, este, főműsoridőben. Apám azt mondta, oda kell bekerülnöm. A műsort párezren nézik a helyszínen, és többmilliárdan a kivetítőkön keresztül. Így eljut az arcom, a hírem mindenhova. Egyszeri lehetőség, egyszeri alkalom, ahogy apám mondta, a végső cél.
Az első lépés eljutni a beszavazó műsorba. El se tudtam képzelni, hogy ez miként sikerülhet. Mindenki tudja, hogy a legkeményebb bűnözők közül választják ki a résztvevőket és én, nemhogy kemény, de semmilyen bűnöző nem vagyok. Mondanám, ártatlan, mint egy ma született bárány. De apám ezt is megoldotta. Elég volt néhány hamis, negatív hírt elhintenie rólam a különböző netes platformokon. Igazi közellenség lettem, körözést adtak ki ellenem. Pár nappal később, vacsora után voltunk, amikor letartóztattak. A projekt csapat egyik tagja nyomott fel. Nem mondom, eléggé felhúztam magam rajta, de végül is, ez volt a cél.
Bejutottam a beszavazó műsorba, ahol néhány rajongó és a szakmai zsűri dönti el, ki kerül a pénteki showba. Nem mondom, hogy jól ment, sőt! Egy ideig az a másik férfi állt nyerésre. De én mindent úgy csináltam, ahogy apám mondta és persze megint neki lett igaza. Engem választottak, én leszek a pénteki showban.
Már csak pár perc. Kint harsog a zene, a tömeg őrjöng. A megfelelő hatás kedvéért a jelmezes kicsit megszaggatja a ruhámat, fejemre valami koszorú szerű dolgot rak, mintha korona lenne. Két nagydarab férfi lép be, intenek, indulni kell. A színpad előtt két miniszoknyás lány vár, ők lesznek a kisérőim. Szomorúan nézek rájuk. Korábbi kétségeim újra felerősödnek. Mert ugye én mindent megértek, a családi vállalkozást, a feladatomat meg miegyebet, de azért legalább egy barátnő, csak egy, annyi lehetett volna. Apám azonban azt mondta, azt nem lehet. Nem tudom miért. Pedig ott volt az a lány, vele talán lehetett volna, de nem lett, mert ugye apám .... Igazából az egészet nem értem. Jó szöveg ez a „veled lép szintet a családi vállalkozás”, de ebben nekem mi a jó? Nekem nem járt volna egy kis boldogság? Mérges vagyok, talán el is futnék, ha lehetne. De nem lehet. A két lánnyal együtt kilépünk a tömeg elé. A zene üvölt, az emberek állnak, kiabálnak, egyesek paradicsomot, tojást vágnak hozzám. Érzem gyűlöletüket. Minden úgy történik, ahogy apám mondta. Hát persze, neki mindig igaza van.
A színpad közepén farönk, a végállomás. Letérdelek, a lányok beállítják a fejemet, hogy jól mutasson a képernyőkön is. Fekete árnyék mögöttem. Hallom a suhanást.
Hát sikerült – mosolyodom el – látod apám, megcsináltam.
-------------------------------------------------------------------------
Bálint Erika
Isten tervez, ember végez
TruY-nak
Egyszer csak minden elveszett.
Nem maradt számomra más, csak azok az apró bűntudat bombák, melyeket a szívem a vérárammal együtt folyamatosan pumpált az agyam felé, hogy aztán ott robbanjanak, kínozva, mire is használtam kivételes képességemet?
Gyilkoló robotokat készítettem a hadseregnek, aztán úgy tettem, mintha nem tudnám, mire fogják ezeket használni. Csak bólogattam, amikor azt mondták, humanitárius cselekedet a gyilkolászás, mert a Föld túlnépesedett, nem tud eltartani ennyi embert, meg kell óvni az emberiség legjavát, hát pusztuljon a férgese.
Zsebre gyűrtem a sok pénzt, amit zseniális találmányaimért kaptam, és elfogadtam a legnagyobb kitüntetést is, bekerültem a Szív Rendbe, azok közé, akik elhitették magukkal, hogy nélkülük a világ romlásba dőlne. Én is bevettem a szert, amit egy másik kivételes homo sapiens fedezett fel, és azt ígérte, számomra meg fog állni az idő, a testem nem öregszik tovább, és a szívem sosem szűnik meg dobogni az emberiségért.
Sokáig jól mentek a dolgok, volt idő mindenre, nem kellett a haláltól félni.
De lett egy kis baj. Bár a testem nem öregedett, de nem tudott alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és végül mindazt a funkcióját elvesztette, amiért érdemes volt élni.
Minden elveszett. Reggelente nem az új nap örömével ébredtem, csak a végeláthatatlan unalom lebegett a szemem előtt. Nem akartam tovább élni. De gyáva voltam megtenni, amit kell.
Abba kapaszkodtam, hogy az öncsonkítás vagy méreg hiábavaló kísérlet lenne, mert a szertől megváltozott telomeráz-aktivitás úgysem engedne meghalni. Akarattal kerültem a nyilvánvaló igazságot: ez még nem a sci-fi világa. Nincsenek mesterséges sejtek vagy nanobotok, csak egy biológiailag tökéletesített emberi test, amelynek regenerációja agy nélkül nem működik.
De most itt vagyok. Megtettem, amit kellett. Megvesztegettem azokat, akiket kellett. Én lettem a Kiválasztott.
Szürke kezeslábasban állok a színpad szélén, és végre meglátom őt. Megváltó - így nevezem magamban. Láthatatlan szálon ereszkedik alá, apró nadrágocskát visel, vállán fekete palást, fején az elmaradhatatlan csuklya. Leér, kis terpeszben megáll a porond közepén, aztán dühödten nekiindul, ketrecbe zárt tigrisként jár körbe az emelvényen. Ledobja magáról fekete palástját, JEEEEEEEE, bömböli, ahogy felveszi a tönk mellől a pallost és gyakorlott mozdulatokkal megforgatja a levegőben.
Két karcsú lány lép mellém, karomra fonódnak ujjaik. Kilépünk a színpadra, elvakít a fény. A tönkhöz vezetnek. Letérdelek, a helyére igazítják nyakamat.
Megszólalnak a dobok.
Nem emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen boldog.
--------------------------------------------------------------------
TruY
Lájkokrácia
Orville107[3] nagyon morcosan ébredt. Iszonyatosan szarul érezte magát, miután tegnap egész éjjel születésnapot ünnepeltek. Az ő születésnapját. Utálta az egészet és jócskán lealkoholizálta magát a barna padlóig. Most romos szervezete próbálta leküzdeni a heveny acetaldehid mérgezést.
– Be kellene menni dolgozni! – mormolta maga elé, miközben semmi, de semmi kedve sem volt hozzá. – Bájologni a kollégákkal, miközben majd’ szétreped a fejem. De ha nem vigyorgok folyton, akkor nem kapok lájkokat. Pedig az most nagyon kellene, hogy legalább a felszínen tudjak maradni. Nem nekem találták ki ezt a rühes világot!
Olyan kevés pontja volt, hogy már letiltották az autóvezetésről, és már csak a külső kerületekben szolgálták ki. Ült az ágya szélén, a halántékát masszírozta, és az alig létező lehetőségein merengett, amikor megpittyent a telefonja.
– No, most meg mi a franc van már megint? – dohogott. Felvette az ágya mellé tolt székről a mobilját, és amint meglátta a kijelzőjét, meghűlt benne a vér…
– Mi fa*! – A kijelzőn az állt, hogy 450M👎. Szerencse, hogy ült, mert majdnem összerogyott.
– 450 millió?! – meggyötört agyában cikáztak a gondolatok. – Csak nem erőszakoltam meg egy vagon csecsemőt, amíg aludtam? – Nagyon koncentrált, hogy rájöjjön, hogy mi történhetett, amiért így lepontozták. Lassacskán, az alkohol-ködön keresztül derengeni kezdett a tegnap éjjel. Hazafelé botorkált, és pont az orra előtt ment el az nyüves éjjeli busz. Ő pedig elhatározta, hogy nem vár egy órát abban a rohadt hidegben, hanem fogja magát és átvág a parkon. Pechére pont az emlékműnél jött rá az okádhatnék. Ott van az a rusnya „Ismeretlen Troll Kommentelő” szobra, talpig márványban. És ő meg expressis verbis telibe hányta. Ezen nincs mit szépíteni. De hát tök kihalt volt minden! A fene sem gondolta, hogy még ebből is baj lehet.
Ráment a TikTokjára és már az első klipen meglátta magát, amint sugárban helyezi el a megemlékezés sárgásbarna koszorúját a szobor talapzatán.
– A rohadt életbe, valami hülye felvette és simán kiposztolta! Ezek meg osztogatják a diszlájkokat! De 450 millió? Na jó, van mellette 100k lájk is. Ezzel talán lehet még valamit kezdeni.
Kapkodva olvasta a kommenteket. Cunamiként áradtak az őt gyalázó szövegek.
– Gyorsan kellene valami jópofát küldeni, hátha meg lehet még akadályozni a tragédiát! – és beírta:
Biztos vidám este volt!😁🤮👍
Azonnal jöttek is a riplájok és diszlájkok:
Dögöjjön + az ijen!💀👎
Gyerekek, könyörgöm, akasszuk fel! [4]🪢👎
Kiráj! Akasszátok fel! [5]⚰️👎
HÓHÉRT NEKI!!! 🗡️👎
Újabb pittyenés: 490M 👎
– A fenébe! A fenébe! A fenébe! Már csak 10 millió! – Teljesen leolvadt az agya és az égvilágon semmi, de semmi nem jutott az eszébe. Csak ült alsógatyában és dermedten nézte, ahogy a számláló eléri az 500M 👎-ot. Tudta, hogy vége!
Csak pár perc telt el, amikor hangos robajjal berobbant az ajtó és a lakást forgácsdarabok borították be. A robbanás zaja egy pillanatra elkábította és e közben négy rohamosztagos figura rontott rá[6]. Az egyikük kezében hosszú boton sokkoló. Szó nélkül a hasába vágta. Minden izma görcsbe rándult és ő a földre rogyott. Azonnal hárman térdeltek rajta. Az egyik a nyaka köré kanyarított egy nyakörvet, a másik a karjait csavarta hátra és megbilincselte, a harmadik pedig kábelkötegelőt húzott a bokájára.
– Tisztára, mint egy kötözött sonka! – suhant át az agyán, mielőtt elájult, mert nem kapott levegőt.
A rabomobilban tért magához. Mindene fájt és arra gondol, hogy most egyből viszik a Megváltás Showba jópofizni. Élő adásban kellene meggyőznie legalább 500 millió kretént, hogy ő nem a nép ellensége. – Csak mert lehánytam egy követ? – puffogott gúzsba kötötten. – És mit mondjak? Hogy jó ember vagyok, csak nem tudok folyton mosolyogni? Hogy iszonyat fáraszt, hogy akkor is kedvesnek kell mutatkoznom, ha kedvetlen vagyok? Csupa látszat!
Lassacskán megérlelődött benne az elhatározás. – Ez egyszer nem fogok ezeknek benyalni! Forduljanak fel! Inkább meg sem szólalok! Igaz, akkor biztos, hogy Kivégző Showra ítélnek. De egyszer az életben végre igazán híres leszek!
[1] „Én megmondtam: Fokozódni fog a drámai feszültség!” /(Ős) Bikini: Jaiáó, eládió/
[2] „Hirtelen ultrahangon szférák zenéje hallatszott be napirend szerint a pályaudvarra. Valami olyan áruházi zene, valami olyan rágógumi és Beethoven közötti, valami olyan állandó, amitől nem lehet szabadulni, van is meg nincs is, de borzasztóan jó. A negyedik és ötödik csigolya közötti idegekre hat, és elélvezés-közelbe sodor.” /Bereményi Géza - Cseh Tamás: Nyugati pályaudvar - Tevedal/
